Kelet-Magyarország, 1981. november (41. évfolyam, 257-280. szám)

1981-11-15 / 268. szám

VASÁRNAPI MELLÉKLET 1981. november 15. O HAZAI TÁJAKON É1É A pusztuló hatvani kastély Járom az utcákat Hatvan­ban a múlt relikviáit kutat­va, de csak barokk emlékek­kel találkozom. Belőlük sincs sok. Korábbi századok örök­ségét hiába keresem. A Kos­suth Lajos téren méreteivel, kecses formáival megbabo­náz a Grassalkovich kastély, ez az I. Antal herceg által emeltetett építészeti ékkő. Az élelmes nagyúr nem tar­tozott a pazarlók közé, a falazáshoz szánt köveket a hajdan nevezetes vár romja­iból hordatta össze. Ennek históriája bővelkedik esemé­nyekben. A mohácsi csatavesztés után három részre szakadt az ország. A két király — Ferdinánd és Zápolya János szűnni nem akaró csatározá­sai hadszíntérré változtatták az egyébként is ezer sebből vérző hazát. Zsíros koncra Számítvalesben állt a török is, várva a legmegfelelőbb pillanatot a beavatkozásra. Aki csak tehette, védett fa­lak mögött húzta meg magát, s remélte a jobb napokat. Mások — épp a biztonság érdekében — várat építtet­tek. Ezt tették Hatvanban 1527—1544 között a váci püs­pökök. Az utolsó kapitányok, Danes Ambrus és Pál nem tartoztak a félelmet nem is­merő vitézek közé: Visegrád és Nógrád elestének hírére annyira megrémültek, hogy felgyújtották a palánk védő­műveket, és szélsebesen Egerbe futottak, magukkal vive a gyávaságból jeleske­dő őrséget is. Így aztán nincs abban semmi különös, hogy Mohamed pasa elfoglalhatta az erődítményt. Elrendelte a megerősítését is, hiszen be- látta: Buda védelmében s az egriek féken tartásában fon­tos szerepet játszhat. A nagy baj vívások idősza­ka ez. 1584-ben Dobó kato­náinak utódai Balassi Bálint vezetésével — a zseniális po­éta fegyverforgatónak is ki­váló volt — ki akarták innen füstölni az egészen jól be­rendezkedett pogányt. Bátor­ságban, virtusban nem is akadt hiány, de a külváros­nál tovább mégsem jutottak, mert az ellenség makacsul kitartott. Nemcsak ekkor, hanem később is. Két alka­lommal — 1596 őszén és 1603-ban — ugyanis futnia A barokk kastély homlokzata renberg Gubdaker Tamás udvari kamarai elnöknek adományozta Hatvant. Ter­mészetesen nem ingyen, ha­nem hatalmas vételárért, 150 ezer forintért. III. Károly mindehhez hozzácsatolta a fe­jedelem pártjára tért For- gách Simon egykori uradal­mait: Boldogot, Apcot, Csány harmadrészét. Fancsal, Szán­tó felét. Lőrincit, Gombost s még jó néhány birtokot Pest és Nógrád megyékből. 1730-ban azonban már Grassalkovich Antal kama­raelnöké minden, azé a be­osztó gazdáé, aki jó építőa­nyagnak találta a híres vár köveit is. Grassalkovich Antal ötle­tekért nem kopogtatott a szomszédba. 1762-ben pél­dául posztógyárat alapított, ez ugyan nem lett verseny- képes, hamarosan bezárta kapuit, de addig is munkale­hetőséget biztosított a nincs­telenek egy részének. A messziről jött főúr hoz­zá méltó kastélyt emeltetett magának a XVIII. század el­ső felében. Nem volt fennhé­jázó, nem markolt sokat, de lói célra alakították át. Ám ha szabadjára engedjük fan­táziánkat, akkor az eredeti formák gyönyörködtetnek. Az egykori élet képei vo­nulnak el előttünk. A Gras- salkovichokat a Sina bárók váltották, majd jöttek — 1867-től Deutsch Ignác pesti nagykereskedő és leszárma­zottai — Hatvanyak, az ipar­mágnások. De sok időt töltöt­tek ezekben a termekben az irodalompártoló, az igazi mecénás, az alkotónak is rangos Hatvány Lajos báró, aki a magyar literatúra leg­jelesebbjeit látta vendégül rezidenciájában, többek kö­zött a barátjává fogadott Jó­zsef Attilát. Ma veszély fenyegeti a kastélyt. Felső szintjét már életveszélyessé nyilvánítot­ták. Ha a hatodik ötéves tervben megépítik az új ren­delőintézetet, akkor a régi kiköltözik innen, s a csend­del az enyészet is sátrat ver itt. A vészjelzés jogos, ám még meg lehet menteni — kultu­rális központ létesülhetne itt — a,hazai.barokknak ezt a ritka gyöngyszemét, amely­nek kövei az ősi település regényes krónikájáról valla­nak . . . Pécsi István UHUI Sidney Lumet közelről Nemrégiben Budapestre lá­togatott Sidney Lumet, szá­mos filmtörténeti érték meg­teremtője. A tiszteleté­re szervezett bemutatósoro­zat egyik gazdájaként hosz- szabb időt tölthettem vele. Mivel a világhírű művész gyűlöli a protokolláris for­maságokat és a beszélgetések során őszintén elmondta vé­leményét elveiről, felfogá­sáról, módszereiről, munkái­ról stb., úgy érzem, meg kell osztanom élményeimet a ha­zai filmkedvelők népes tábo­rával. A heti jegyzetben ez­úttal nem filmet mutatok be, hanem — olyan személyt, aki már évtizedek óta a cel­luloidszalag kiválóságai kö­zé tartozik. Olyan alkotások forgatását irányította, mint a Tizenkét dühös ember, A domb, a Serpico és a Háló­zat. Ezek közül egy is elég lenne a hallhatatlansághoz. S mindehhez azt is hozzáte- hetem, hogy Sidney Lumet csak ötvenhét éves. Nagyon agilis és sok-sok tervet forgat a fejében. Ráadásul nagyon szerény. Ennek bizo­nyítására csupán egy adalé­kot említek. Amikor megkér- deztem tőle, hogy jól válo­gattak-e a magyarországi forgalmazók a Lumet-filmek közül, ezt a választ kaptam: „Persze. Hiszen akadnak gyengébb munkáim is. Kár lenne rontani velük a hitele­met. Talán csak két filmet hiányolok a magyar reper­toárból. Mindkettő híres drá­ma nyomán született. A Hosszú út az éjszakába és a Sirály.” Sidney Lumetet — fele­lősséggel állítom — senki sem nézné rendezőnek. Kül­seje, habitusa alapján ítél­ve afféle értelmiségi közép­kádemek látszik. Ha viszont beszélni kezd, személyiségé­nek varázsa azonnal megra­gadja a hallgatót. Főleg há­rom erénye (melyek konsta- tálásához néhány mondat is elegendő). Fantasztikusan tu­datos művész. Remekül te­remt kontaktust „élő” kö­zönségével is. Szikrázó a hu­mora. A Lumet-retrospekció al­kalmával főleg szakmabeliek bombázták kérdéseikkel az amerikai — már Holly­woodtól magát teljesen elha­tároló — rendezőt. Közis­mert, hogy a mai amerikai film kiválósága pályája kez­detén tévéprodukciókban működött közre. Érdekes megtudni: ma, beérkezetten miképpen vélekedik a kép­ernyőről? — Nagyon sokat köszönhe­tek a televíziónak — mondot­ta. Nem szabad megfeled­kezni arról, hogy az ötvenes évek kibontakozása nagyon szoros szálakkal kötődik a házimozikhoz. Én a Tizenkét dühös ember című tévéjá­tékkal indultam s százszáza­lékos bizonyossággal állítom: soha nem lett volna belőlem filmes e lehetőség (nevezhe­tem inspirációnak is) nél­kül. Persze az ember megha­ladja tegnapi önmagát. Ko­rántsem vagyok hálátlan fráter, ám ma már kedvezőt­lenebbül ítélem meg a tele­víziózást. Nálunk, az USA- ban a „tévészerű” kifejezés a silányság megjelölésére szolgál. Elképesztő, amit, a televíziós stúdiókban művei­nek. Utálom a rutint, ezért — meg hát a lehetőségeim miatt is — kategorikusan elhatárolom magam az ilyes- fajta megbízatásoktól. Ne­kem ne szabják meg, hogy milyen időtartamú filmet ké­szítsek — és kikérem ma­gamnak a reklámokkal való megszakítást is. Gondolom, egyáltalán nem véletlen a filmesek és a tévések „el­szakadása” az Egyesült Ál­lamokban. Korábban a Met­ro, a Columbia meg a többi nagy cég utánpótlását a tv biztosította. Ma a legcseké­lyebb mértékben sem ... Rendezők, kritikusok és forgalmazók folytathattak „párbeszédet” Sidney Lumet­tel. Örömmel számolhatok be arról, hogy egyáltalán nem udvariaskodták. Többen kritikusan emlegették bizo­nyos filmek — a mostani ve- títéseken látott Atkozott dél­után és A város hercege — terjengősségét, a mikroszko­pikus ábrázolás részleteinek bizonyos funkciótlanságát. A „védőügyvéd” a következő­képpen replikázott: — Nézzük A város herce­gét. Ha megfigyelték, vala­mennyi hős más a történet végén, mint az elején. Ennek a folyamatnak az érzékelte­téséhez viszonylag sok időre volt szükségem. Bizonyos esetekben lehetetlen takaré­koskodni. S ha a rendező hosszú perceket — órákat — vesz igénybe, kötelessége mondani valami fontosat. Magam erre törekszem. Né­ha sikerül. Néha nem. Sokan szerettek volna be­pillantani Sidney Lumet műhelyébe s megismerkedni a témaválasztás, az előké­születek, a munkamódszer, a színészvezetés stb. részletei­vel. A beszédes rendező egy- re-másra tárta fel kártyáit. Néhány mondatát érdemes tanulságképpen is idézni: — Lehet, kissé nagyképű­en hangzik, de nem én, kere­sem a témákat, azok talál­nak meg engem. Főleg az „igaz sztorik” érdekelnek. Arra törekszem, hogy az iga­zat mondjam, ne csak a való­dit ... Olykor beavatko­zom hőseim sorsába, mert az élet dramaturgiája nem min­dig pontosan elrendezett. Ná­lam nincs helye semmilyen rögtönzésnek a stúdióban. Lehet, hogy konzervatívnak tartanak, mégsem adom fel meggyőződésemet ebben a tekintetben. Az előkészüle­tek néhány hónapot vesznek igénybe s mi tagadás, színé­szeimet is alaposan meggyöt­rőm. Lugossy László kollé­gám aziránt érdeklődött: kö­tött szöveget mondanak-e a szereplők (például akkor, amikor dadognak)? A leg­teljesebb mértékben. Még a szórendet sem változtathat­ják meg. Cserébe — remé­lem, nem hangzik nagyképű­en — az átlényegülés lehető­ségét teremtem meg számuk­ra. Kivel volt fárasztó dol­gozni? A megboldogult Anna Magnanival (az Orpheus alászáll-ban). Nem miattam. Velem kijött. Más problé­mák gyötörték. Ráakaszko­dott Marion Brandóra, ő viszont elhárította a közele­dést. Aztán az olasz színész­nő megvetette Amerikát, meg a számára idegen nyel­vet is... De ez az eset nem tipikus. Egyébként nem haragszanak rám a szerep­játszóim. Sidney Lumet kitűnően érezte magát hazánkban. Ahol megfordult — moziban, filmgyárban, a Fészek-klub­ban stb. —, kellemes tapasz­talatokat szerzett. Jó lenne viszontlátni néhányszor. Filmjei révén eddig is sze- rettük, most már egy kicsit a barátaink közé tartozik. Veress József Kastélypark. (Szabó Sándor felv. KS.) kellett, de visszajött, s még jobban befészkelte magát, mint korábban. 1686-ban azonban ez a te­lepülés is felszabadult. A harcok iszonyú áldozatokkal jártak: a vár és a város házai elpusztultak, a mecsetet és a török fürdőt leszámítva alap­jaiban leégtek. Rákóczi sza­badságharca idején 1709-ben ismét a lángok martaléka lett minden... Az élet joga azonban erő­sebb a halálnál. 1711 janu­árjában már megérkeztek az első visszavándorlók, akik konokul hittek az újrakezdés értelmében. S jöttek az új urak is: í. József gróf Stah­a barokk pompája őt is le­nyűgözte. Először a középső rész készült el, ez Oraschek Ignác munkája. Ezt bővítette két szárnnyal 1763-ban Jung József. A látogatót ezek a mére­tek már lebilincselik. Sze­met gyönyörködtető az eme­letes, homlokzatán közép ri- zalitos épület, nyolc plusz három plusz nyolcas taglalá­sa jó arányérzékre utal. Ha belépünk és szétnézünk, kis­sé zavar bennünket az, hogy a hajdan összetartozó helyi­ségeket felszabdalták, ami­kor kórházi vagy szakrende­Adatok Kisvárda történetéhez A tragikusan fiatalon el­hunyt Virágh Ferenc törté­netírói hagyatékát tartalmaz­za a Jósa András Múzeum Kiadványai sorozat Legutóbbi darabja. A Kisvárda hely- történetével foglalkozók kö­rében nem ismeretlen a kia­dott tanulmányok, hír­lapi cikkek szerzőjének neve. Rövid munkásságának ered­ményességét jói jellemzi, hogy a település és környéke történetéhez felelősséggel kö­zeledő nem hagyhatja figyel­men kívül Virágh Ferenc ja­varészt kéziratban maradt megállapításait. Virágh Ferenc 1907-ben Kisvárdán született. A szor­galmas diákot sok minden mellett leginkább az irodalom és a történelem érdekelte. Jo­gásznak készült. Első nyomta­tásban megjelent írását Jókai élete címmel a Bessenyei György Reálgimnázium 1925- ös Jókai emlékkönyvében ad­ták ki. Húsz éves, amikor Berlinben napvilágot látott a Tiszta szó kell című első ön­álló verseskötete. Ezt a máso­dik, a Szépség 1934-ben kö­vette. Még fiatal joghallgató, amikor elveszítette szüleit. Tanulmányai abbahagyására kényszerült. Dolgozni kezdett, hogy magát és két fiatalabb testvérét eltarthassa. A har­mincas évek elején a Kisvár­dán megjelenő Felsőszabolcs című hetilap szerkesztője lett. Még alig huszonnyolc éves, amikor orvosi műhibából 1935 szeptemberében utoléri a halál. Szívós kitartással, nagy fel- készültséggel, a mindennapi lét gondjaival birkózva újság­írói korszakában kezdett el foglalkozni szülővárosa és a V árdai-család történetével. Gyűjtő- és kutatómunkáját Diner István helyi bankigaz­gató támogatta erkölcsileg és anyagilag. Hallatlan szorgal­máról, munkabírásáról tanús­kodnék a kötet élőszavában közölt munkatervi feljegyzé­sei. A terepjárásokon talált régészeti leleteket faggatta, könyvtárakat, levéltárakat keresett fel, elemezte a Kis­váráéra és környékére vonat­kozó dokumentumokat. A szerény kiállítású kötet első részében Virágh Ferenc négy kéziratban maradt rö­vid tanulmánya kapott he­lyet. Ezek Kisvárda mohácsi vészig terjedő történetéről, a város szabadalomleveléről, a várról, a kisvárdai egyház középkori történetéről és a Várdai-családról szólnak. Kutatási eredményeit 1933 —35 között a Felsőszabolcs című hetilapban közzétett mintegy félszáz cikkben rög­tön megosztotta a kisvárdai- akkal. A hírlapi írásai közel felét rendezte újra sajtó alá a kötet gondozója, Acs Zol­tán, a kisvárdai Vármúzeum igazgatója. A cikkek egyrészt érdekes, élvezetes olvasmá­nyok a település letűnt szá­zadairól, ilyen formán az is­meretterjesztés szép példái. Másrészt tematikus szerkesz­tés nélkül azonnal közkincs- csé teszik a legújabban fel­tárt tényeket. Virágh Ferenc­nek munkálkodásával az volt a célja, hogy minél előbb minden kisvárdai megtudja a legfrissebb részleteket a te­lepülés múltjáról. A hely­történetírás közügy volt szá­mára, mint ahogy minden­kit érintő ügyként vetette fel egy községi levéltár és múzeum gondolatát. A fel­lelt tárgyak, dokumentumok pontos jegyzékét is össze­állította, amelyik egy meg­nyitandó múzeumi kiállítás vázát képezhette volna. I$em Virágh Ferencen múlt, hogy sem a levéltár, sem hosszú ideig a múzeum sem való­sult meg. Régi adósságot sikerült törleszteni tehát azzal, hogy Virágh Ferenc munkáit ki­adták, és azok eljuthatnak minden, a város múltja iránt érdeklődő kisvárdai kezébe. A kötet egyben ösztönözhet is arra, hogy Virágh nyom­dokain haladva tovább gaz­dagodjon a kisvárdai és a megyei helytörténetírás. Reszler Gábor (Virágh Ferenc: Adatok Kisvárda történetéhez — Nyíregyháza, 1981.) KM

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom