Kelet-Magyarország, 1981. november (41. évfolyam, 257-280. szám)
1981-11-15 / 268. szám
KM VASÁRNAP! MELLÉKLET 1981. november 15.^^ „Nem az iskolának, az életnek tanulunk” — hangzik a közmondás, s a véletlen úgy hozta, hogy az utóbbi egy hónapban háromszor kényszerültem szembesülni az örök igazsággal. Három iskolatípus képviselőit, három — egyébként egy csoportba fogható — korosztály véleményét volt módom meghallgatni. Elsőként az ÉRDÉRT egyik ifjúsági parlamentjén, másodjára egy fiatal népművelővel beszélgetvén, harmadszor pedig egy falusi KISZ-titkárt meghallgatva gondolkoztam el: mindig igaz a mondás? Az ifjúsági parlamenten szót kérő szakmunkástanuló arról panaszkodott, hogy a csapágymosás, a takárítás olyan mértékben szerepel mindennapos elfoglaltságukban, mintha a tanterv szerves része lenne. A főiskoláról alig egy-két esztendeje kikerült népművelő arról ejtett szót, hogy az élet és az iskola között óriási különbség van, a főiskola — egyébként általa színvonalasnak ítélt — stúdiumai között a valós élet, a várható nehézségek — enyhén szólva — a háttérbe szorulnak. A szakközépiskolát végzett falusi KISZ-titkár pedig azt tette szóvá, hogy szerinte a szakmát, de az általános ismeretek körébe tartozó tudnivalókat sem sajátították el olyan mélységben, hogy arra alapozva versenyre kelhessenek a szakmát a szakmunkástanuló intézetekben tanulókkal, az általános ismereteket pedig a gimnáziumokban megszerzettekkel. Lényegében más és más okokból erednek a gondok, ám a végeredmény mégis csak azonos: a pályakezdőt talán a kelleténél is több nehézség várja életének új szakaszában, mint amennyire — mondjuk úgy — szükség lenne. A főiskolát végzett lány szerint üvegfalak mögött, laboratóriumban nőttek fel, ami persze nem azt jelenti, hogy nem ismertették meg őket az élettel is. Ismertették természetesen, ám ha gyakorlatra került a sor, a legjobban működő helyekre, művelődési házakba S klubokba vitték őket. S ha ezeké lenne az abszolút többség, akkor a gyakorlat elérte volna célját. De — köztudott — sok minden teszi nehézzé az elmélettel felvértezett, de a valósággal keveset ismerkedettek helyzetét. Azt sem tarthatjuk természetellenesnek, hogy a jövendő szakmunkásával takaríttatnak is, csapágyat is mosatnák. A gond csak akkor kezdődik, ha az „is” túlságosan sokszor marad el. Mert nyilvánvaló: a rendet, a munkahely tisztán tartását meg kell tanulni, de amikor már olyan jellege van a dolognak, hogy mások helyett is őket akarják erre szoktatni, már komoly károkat okozó baj. Végül: a szakközépiskolások egy részénél tapasztalható „sem-sem” állapot, vagyis sem a szakma igazi megtanulása, sem mélyebb általános ismeretek elsajátítása, ugyancsak számos konfliktus szülője lehet. Meglehet, sokat' tárgyalt, netán ytjil- beszélt problémának tűnik mindez,' ám c.. ha a magam valamikori felsőfokú tanul- . mányaira gondolok, ha tíz esztendő előtti ifjúsági parlamentek emlékét idézgetem, vagy a különféle iskolafajták (5+1, 4+2) sokat elemzett tapasztalataira gondolok, arra kell jutnom, hogy az élet és az iskola közelítése, amúgy igazából, máig sem sikerült. Erre már hallom a választ: az iskola, legyen bármilyen típusú, védett közeg, ahová a külvilág, mint a nap az épületbe, csak réseken át jut be. Igaz, természetesen igaz ez, de a csupa üveg falfelületet is kitalálták már. Tudom, — épp most nyilatkozta a miniszter —, tapügyi reform készül, s ha radikális lépésekre nem, de változtatásra mindenképpen szükség van. Ma még — ezt is elmondta —, nézetek csatáznak, s az álláspontok közelítése után is hosszabb időre van szükség ahhoz, hogy az új elméleti tételek a valóságban is hatni tudjanak. Ehhez azonban hozzá kell tenni, hogy a fentebb írtak jelentős részének megoldása nem reform kérdése. Hiszen a nem csak elméleti eligazítás és a legszebb megmutatása, az elmélyültebb oktatás, továbbá a szakmunkástanulóknak nem takarítószemélyzetként és segédmunkásként való kezelése nem kíván reformokat. Vagy ha igén, nem országosat és átfogót. Kinek-kinek magában kell a reformot végrehajtani. A szakoktatótól az egyetemi tanárig. f Vasárnapig I INTERJÚ Á Lánczi Dánossal, a Mátészalkai Városi Tanács elnökével a városépítésről 0 Mátészalka, ha egy napig is, de ünnepelt. November 9-én adták át a Hild-érmet a városnak, ön a várossá alakulás óta a városi tanács elnöke. Ha tehetjük, kezdjük a beszélgetést a jeles nappal. Mit jelent Hild-érmes várossá lenni? nunk azoknak a szakembereknek, akik az új üzemekbe jöttek. Részben otthont, vagy az otthon egy részét kell biztosítanunk az ingázóknak. O Mit jelent ez a részben otthon? — Abban igaza van, hogy az ünnep egy nap. A Hild-érem: tudomásom szerint a Tiszántúlon három város kapta meg korábban. Megyénkben, Nyíregyháza után, mi is. Természetesen örülünk, hiszen nálunk fiatalabb város ilyen elismerést még nem kapott. Még inkább örülünk annak, hogy a Hild-érem nem egy városépítészeti megoldás jutalma, nem egyszeri kiemelkedő teljesítmény, hanem az egymást követő hétköznapok konok és következetes munkájának az elismerése. Mátészalka ezzel a kitüntetéssel nem lesz más, mint ami volt. A feladataink nem lesznek kisebbek. Sőt: azt is mondhatnám, hogy a Hild-érem nekünk ítélésében nemcsak az eredményeink számítottak, hanem a terveink, lehetőségeink is. Most már meg kell felelni ennek az elvárásnak. Mindezzel nem kisebbítem azokat a kétségtelen eredményeket, amelyeket a város elért. 0 Mi a lapunkban sokszor írunk Mátészalkáról. A városi oldalban rendszeresen szólunk az eredményekről, az építés, növekedés gondjairól. Megtehetjük-e most, hogy a tíz évvel ezelőtti Mátészalkát a mostanihoz hasonlítsuk? A városavatással egyidőben került ide. Mik voltak a gondjai akkor? — Egész tömören: akkor elképzelhetetlen volt a mai Mátészalka. Szinte valamennyiünknek megtanulni való feladat volt a városépítés. Én például Csengerből jöttem. Járási tanácselnökként a nekem legismertebb terület a mezőgazdaság volt. Ellenkezve jöttem, szép éveket, országosan elismert eredményeket kellett otthagynom, és bele kellett kezdeni valami újba. Azt valamennyien tudtuk, hogy a város lakossága sokat vár tőlünk, ugyanígy, ahogy a felsőbb szervek is vártak. Megfelelni ennek a várakozásnak, ennyi volt a dolgunk. Nyilvánvalóan nemcsak az enyém, hanem valamennyiünké. A városépítés, a várospolitika mindig és mindenütt csapatmunka, össze kellett hát állnia ennek a csapatnak, és ez alatt nem azt értem, hogy jó tanácsi apparátus kellett. Ennél több. Meggyőződésem, hogy egy még oly jó tanács sem építhet eredményesen várost, mert ez éppen úgy párt- és gazdasági feladat, mint ahogyan minden városlakó polgár emberi kötelessége, feladata is. 0 A várossá alakulás alapfeltételét az ipa- w rosítás biztosította. Nemcsak a lakosság igényeit kellett tehát kiszolgálni, hanem a települő ipar igényeit is. Milyen tehertétel volt ez? — Az elindulás feltétele volt. Akkor, ez 1970-es adat, 13 ezer lakosa volt Szálkának. Ma-jiúszezer. A legtöbb meghatározó mutatóban rosszabbul álltunk, mint az ország, roszszabbul, mint a megye. A pedagógiában van egy használatos kifejezés: hátrányos helyzetű gyerek. No, ilyen hátrányos helyzetű város voltunk mi. Száz lakásra 374 lakos jutott, ma 326. Nem volt vízmüvünk, ma napi 6500 köbmétert használunk el. Majd 70 kilométer a vízvezeték-hálózat hossza. Két kilométer szennyvízcsatornánk volt... A szennyvíztisztító kapacitásunk 2000-ig elég ... Vízmű, szennycsatorna, lakások. Gon- w dolom, ez folytatható lenne azzal, hogy tíz évvel ezelőtt nem volt távhővezeték, zárt csapadékcsatorna és sok minden más. Mindez az emberek életén változtatott, de nem szül-é az eredmény új igényeket? — Maga az a tény, hogy míg 1970-ben 51 közműves, ivóvízzel ellátott lakásunk volt, most 3595 ilyen lakás van. És ez is módosul most, mert lakásokat adunk át. Amíg a város épült, az életformák forradalma is zajlott. Egyfelől siettetni kellett az új igényeket, másfelől ki kellett szolgálni azokat. Nem mondok sokat azzal, hogy minden 100 családból hatvan új lakásba költözött. És ezekben másképpen élnek az emberek, mint ahogyan korábban éltek. Mi tíz év alatt 2800 lakást építettünk. A Tapasztalati adat, hogy a gyorsan fejlődő városok valamiképpen elvesztik az „egyéniségüket”. A lakosság felhígul a bevándorlókkal. Mátészalka maradhatott-e Mátészalka? — A város tájak találkozásánál épült, természetes központ. Az ipartelepítés egyenes következménye volt, hogy a természetes vonzáskörben élők munkát találtak itt, és sokán le is telepedtek. A város dolga az volt, hogy ne csak kenyeret, azaz munkát adjunk, hanem otthont is. Ugyanígy otthont kellett ad— Kereskedelmet, szolgáltatást. Iskolát, művelődési feladatokat. Ha képzeletben egy húsz kilométeres sugarú kört rajzolunk, akkor az még szorosan a vonzáskörünkbe tartozik. Mintegy kétszázezer ember. A régi Mátészalka, elavult kis üzleteivel, korszerűtlen vendéglátásával ennek a feladatnak nem felelhetett meg. A letelepedőknek lakás kellett, de ezekben a lakásokban gyerekek is éltek. Kevés volt az óvodánk, az iskolákban a tantermünk, a boltokban a vásárlóterünk, de ugyanígy kevés volt a kőburkolatú útunk, a járdánk, bölcsődénk. * Miből telik egy városnak ennyi min- w denre? Már azokban az években sem voltunk korlátlanul gazdagok. Hogyan lehetett a feladatokat rangsorolni? — Utalnék a beszélgetésünk elejére. Azt mondtam, hogy a városépítést, a várospolitikát meg kellett tanulni. Egy fél éve voltam a városi tanács elnöke, amikor visszamehettem volna máshova járási tanácselnöknek. Korábban szenvedélyem volt a mező- gazdaság, de egy fél év után azt mondtam, hogy nem megyek. Azt hiszem, sokan voltunk ugyanígy. Beleszerettünk az urbanisztikába, beleszerettünk Szálkába, abba, amivé Mátészalka lehetett. Itt mondom el, mert fontos. Szerencsések voltunk. Szokolai Örs debreceni városfejlesztő mérnök, akit most avatunk díszpolgárrá, hihetetlenül sokat segített. Neki szenvedélye volt a városépítés, 4e olyan tudománya is, amivel rengeteget nyert a város. Nyilvánvaló, hogy nekünk átgondolt, jó tervek kellettek. Olyan tervek, amelyek szolgálnak a^'e^dfordulóig. Szó- kólái Örs tanácsa volt, hogy hat tervező vállalat részére pályázatot írtunk ki. Volt olyan terv, amiből nem használtunk többet, mint egyetlen ötletet, de amikor tíz város találkozója volt Budapesten, mi kész tervekkel mentünk. 0 Mennyi maradt meg a tervekből? — Szinte minden, annyi kiegészítéssel, hogy ezeket a terveket megbeszéltük a lakossággal. Sok javaslatot, kis kérést, ötletet kaptunk így, amit beépíthettünk a tervbe. Az így kialakított elképzeléshez azóta következetesen tartjuk magunkat. Szokolai Örs és Igaz Dezső építész tanácsolta először, hogy több emberrel terveztessünk. Megtettük. Más és más a házak építési módja, más az anyaga, más a megjelenési formája.- Nem monoton a város. Bevallom, hogy elfogult vagyok ebben az ügyben, de aki idegen jár itt, az ugyanezt mondja, az a farácsos házainkban tájjellegre csodálkozhat. Nem estünk önmagunk csapdájába. És hogy most már a kérdésre feleljek: adatok igazolják, hogy a leggyorsabban fejlődő városok közé tartozunk. Furcsa mondat ezután, de igaz: nem kaptunk több pénzt, több segítséget, mint mondjuk Kisvárda, vagy sok más város. Akkor hát meg kell magyarázni, hogy honnan van mindez. A többcsatornás tervezés azt is jelentette, hogy a szatmári táj, az Erdély- közelség jellegzetességeit is megtartották, például a rácsos erkélyű házaink. És ezt észreveszik. A Korábban azt mondta, hogy az ipar te- ^ lepítése új és új feladatokat adott a városnak. Ott, ahol 10 éve a lakosság 23,9 százaléka dolgozott az iparban, 15 százaléka az építőiparban, ma 43,4 százaléka dolgozik üzemekben, és 7,3 százaléka építőiparban. Ez nemcsak életformaváltás, hanem a kommunális igények megsokszorozása is. Mit jelentettek Mátészalkának a gyárak? — Amikor azt mondtam, hogy a városépítés csapatmunka, akkor ez alatt azt is értettem, hogy mindőnk dolga. Mi a települő üzemeket minden törvényes kereteken belül biztosított eszközzel segítettük. Nyersen fogalmazva: azt akartuk, hogy az ide költöző üzemek, az üzemekben dolgozók érezzék: többek, mint szívesen látott vendégek, hogy otthont talál, aki itt megtelepszik. Mit kértünk ezért? Sokat. Az, hogy óvoda épüljön, bővüljön a kórház, kikövezzük az utat, az üzemek érdeke is volt. A terveinket mindig megbeszéltük velük, és jó érzéssel mondom, hogy hasznos, igaz ügyhöz nem tudtunk eredmény nélkül kérni. A szennyvíztelepünk építéséhez 70 millió forintot adtak üzemeink. Épült így óvodánk, és sorolni is sok lenne, hogy mi minden még. Abba a bizonyos városépítő csapatba beletartoztak és beletartoznak az üzemek is. Ilyesfajta együttdolgozás nélkül az eredmények töredékét sem értük volna el. Természetes, hogy ezért adunk is. 0 Mondana példát? — A lakást mondom. Kialakult nálunk egy gyakorlat. Mi a lakásigénylők névsorát rendszeresen megküldjük az igénylőt foglalkoztató vállalatnak. Ki-ki tudja tehát, hogy a dolgozói közül ki az, aki lakást kér. Az egy vállalattól igénylők közötti sorrend kialakításához a vállalat javaslatát kérjük. Miért? Azért, mert a munkahelyükön jobban ismerik az embereket, azért, mert így igazságosabb. A rászorultságon kívül .az is dönt, hogy ki milyen ember, ki mennyit ér. Ez jó az üzemnek, és hasznos a városnak is. Mennyire partner a városépítésben a lakosság? Mennyire mátészalkai az, aki itt él? — Volt olyan évünk, hogy a társadalmi munka értéke meghaladta a 19 millió forintot Ez a szám önmagáért beszél. Többször voltunk a megyében elsők, helyezettek. A lakosság különben már partner volt akkor is, amikor a terveinket fogalmaztuk. Ebben nincs számottevő különbség az őslakosság és a bevándoroltak között. Most már nincs. Korábban, tíz éve egy-egy zivatar után a vásárosnaményi, nyírbátori, bak- talórántházi és kisvárdai tűzoltók szivaty- tyúzták a vizet az utcákról. A lakók az ablakból nézték őket. Ma nincs olyan zivatar, hogy két órán belül le ne folyna a víz. Ebben a lakosság is segített, és ez így természetes. A A beszélgetés elején szó volt arról, hogy * a Hild János-érem nemcsak a tegnapnak és a mának, hanem egy kicsit a jövőnek is szolgál. Az eredményeket sokáig sorolhatnánk, de essék inkább szó a holnapról. Mátészalka belátható jövőjéről. Mit mondana erről? Mennyire ígér töretlen fejlődést a holnap? — Az eredményekhez: egyszer egy urbanisztikai tanfolyamon egy szobába kerültem a soproni tanácselnökkel. Mondtam neki, hogy könnyű dolguk van a soproniaknak. Ott már minden készen van, az is, ami nálunk még csak álom. Kinevetett, és mondott egy nekem azóta is nagyon fontos igazságot: az urbanisztika törvénye, hogy a városépítést csak elkezdeni lehet, befejezni sohasem. Így van. Lehet, hogy tíz évvel ezelőtt nem hittünk ilyen várost 1981-re, de ez nem jelenti azt, hogy ne tudnánk az adósságainkat. Egy város nő a falaival, üzemeivel, gyarapszik vízvezetékkel, úttal és mindennel, ami épül. Ugyanakkor a városnak az emberekben is fel kell épülnie. A Hild-%, érem átadásakor 40 olyan embert tühtéttünk^ ki, aki nagyon sokat tett Mátészalkáért. Nullákat kellene hozzáírni ehhez, ha mindenkit kitüntetnénk, aki tett a városért. Van másik igazság is. Nem jut mindenre. A többcsatornás kereskedelmi ellátás hasznaként végrehajtottuk a kereskedelmi hálózat teljes rekonstrukcióját. Igaz ez a szolgáltatásra is. Kiköveztük az utcák 92 százalékát, de kinőttük a művelődési házat. Nem tudunk színházi előadásokat rendezni. Fezs- dülnie kellene még a város szellemi életének. Igaz ez a sportra is. Kiváló gyógyvizünk van. Ezzel is lesz dolgunk még. Javítani kell a vendéglátás színvonalán. Gondunk van a bejáró dolgozókkal. Az ő igényeik is nőnek. A táj természetes központjaként vannak idegenforgalmi kötelességeink. Folytathatnám, de biztos, hogy menet közben is adódnak majd új feladataink, mert az életben ez így természetes. Az biztos, hogy amit lehet, azt megcsináljuk. Építjük a városközpontot, a parkerdőt, lesz majd sétálóutcánk, úgy, ahogyan azt terveztük is. Nemcsak a tanács, hanem a pártbizottság, az üzemek és mindenki, aki szereti Szálkát. Mondják: nincs olyan pártbizottsági ülés, ahol a napirendtől függetlenül, ha máskor nem, a szünetben ne vitáznának, ne beszélgetnénk várospolitikai kérdésekről. Mondom: nincs olyan vállalat, intézmény, gazdaság, amelyik adott esetben ne segített volna várospolitikai, városépítési kérdések megoldásában. Igaz, olyan üzem sincs, ahonnét ne kértek volna segítséget még valami jóhoz. Ez így természetes. A A Hild János-érem átadása egynapos ^ ünnep volt. Utána? — Hétköznapok voltak előtte, vannak utána. A kitüntetés kötelez, hogy még jobban folytassuk, amit tíz éve elkezdtünk. Biztosan vannak gazdagabb, nagyobb, szebb városok is ebben a hazában, de én hiszem, hogy önmagát jobban szerető város nincs sok. Ez az erőnk. Ez az, amiből gazdálkodni, továbblépni tudunk. 0 Köszönöm a beszélgetést. Bartha Gábor
