Kelet-Magyarország, 1981. október (41. évfolyam, 230-256. szám)
1981-10-04 / 233. szám
KM VASÁRNAPI MELLÉKLET „...apostolai lesznek a szocializmusnak...“ Kivándorlás Beregből a korabeli dokumentumok tükrében „ ... az amerikai kivándorlás utóbbi hónapokban mindinkább nagyobb méreteket kezd, ölteni” és „újabb időben a kivándorlók családjaikkal együtt vándorolnak ki, s így annak a veszélye áll elő, hogy... a lakosság is feltűnően meggyérül.” Az idézet a belügyminiszter 1305=— március 5-én kelt, főispánokhoz írt leveléből való. A magyarországi kivándorlás 1905—1907 között érte el tetőfolcátT- Ez az ugrásszerűen megnövekedett népmozgás váltotta ki a miniszter „aggódását”. Hogy miben látták a hivatalok gazdái a kivándorlás okait és orvoslásának módját — erre találhatunk adalékokat azokban a jelentésekben, melyek a Beregi Múzeum adattárában maradtak fenn. A Bereg megyei közigazgatás urai nincsenek azonos véleményen a kivándorlás megítélésénél. A munkácsi rendőrkapitány például ezt a népmozgást egyértelműen károsnak tartja, mert a munkabíró elemek hagyják itt az országot, és „az itthon maradt silányabb elem már- már alig lesz képes mezőgazdaságunk és ipari munkánk teljesítésére.” A másik indoka, hogy a véderő észrevehetően gyengül, ami kiváltja „hazafiúi aggodalmait”. A „megvagyonosodva” visszatérők esete sem változtat állásfoglalásán, mert szerinte a három-négy év után hazatérők testi erejükből olyan sokat veszítettek, hogy „a fizikum ezen vesztesége aránytalanul nagyobb azon vagyoni előnynél, mely ott megtakarított” munkabérüket jelenti. Nem beszélve a kivándorlók erkölcsi felfogásában bekövetkezett „káros” változásról. A „visszatérő magyar honosok többé nem oly igaz gyermekei a magyar államnak, mint előzőleg voltak, más világnézetek uralják életmódjuk,. . . apostolai lesznek a szocializmusnak, gyakran a kommunizmusnak ,. Mások hasznosnak találták a kivándorlást. A szolyvai járás főszolgabírája szerint a kinti keresettel kifizetett adósságok után a kivándoroltak ingatlanai nem kerülnek dobra, nyugodtan gazdálkodhatnak. Hogy mennyien vándoroltak ki és tértek vissza, erről nem találunk tényeket a jelentésekben. Igyekeznek csökkenteni a népmozgás mértékét. Az útlevélváltások növekedését azzal magyarázzák, hogy nem minden útlevéllel rendelkező megy külföldre. „... az útié- vél kiváltását a nép olyan biztonsági szellentyűnek tekinti, hogy ha maga egyszer nagyon elkeseredik, ne kelljen neki akkor utána sza- ladgálni” olvashatjuk az egyik iratban. A családos kivándorlás gyakori a huszadik század elején. Először a munkaképes férfiak indultak messzi idegenbe szerencsét próbálni, és csak kedvező megélhetési viszonyok közé kerülve hívták ki családtagjaikat. A visszavándorlók arányát egyik helyen túlzott optimizmussal hetven-nyolcvan százalékra teszik. A kint maradók aránya 10—15 százalék és ugyan annyi a „részint az utazás alatt szenvedett betegségek, főleg azonban a mienktől lényegesen különböző klimatikus viszonyok folytán,, elpusztultak száma. Miben látta az uralkodó osztály a kivándorlás okait? Egyesek a rossz termésben, mások a csábító magasabb amerikai munkabérekben vélik megtalálni a jelenség magyarázatát. Nagy jelentőséget tulajdonítanak a korábbi kivándorlók elbeszéléseinek: a parasztokat „azon kecsegtető tények csábítják, hogy az egyes kivándoroltak tetemes összegeket küldenek itthon maradt családtagjaiknak.” Egy másik helyen az áll, hogy „a rossz hír süket fülekre talál, egy-egy nagyobb pénzküldemény híre pedig gyorsan terjed a nép között, beszéd tárgya még a szomszédos községben is .. A titkos külföldi ügynökök szerepét nem túlozták el a jelentésekben. „Miután a járósombeli lakosság között igen kevés az írni, olvasni tudók száma — a kivándorlásra csábító iratokkal nem is halmoztatnak el —, avagy ha esetleg szórványosan ilyen be is kerül, annak kevés eredménye van” — írta az egyik főszolgabíró. Máshol azt olvashatjuk, hogy „ .. nincs is szükség rendszeres ügynökösködésre, mert a kivándorlók hazaküldött levelei és pénzküldeményei... jobban hatnak minden prospektusnál.” Foglalkoztak az említett dokumentumokban azzal is, hogy milyen eszközökkel fékezhető meg a. mozgalom. A pesszimistábbak a kivándorlás megszüntetését teljesen kizártnak tartják. Az egyik ilyen borúlátó vélemény szerint, míg Amerika a magas munkabérek hazája lesz, és „idehaza a munkásnép állandó foglalkozásáról a kereseti s napszámviszonyok jobbulásáról, a kisiparosok és földművesek helyzetének javításáról gondoskodva nem lesz”, addig a kivándorlás ellen nem lehet eredményesen tenni semmit. A megoldást a háziipar — így a kosárfonás, szalmafonás, fafaragás, gyékényfonás, seprő- és kefekötés — felkarolásában látták. Ezzel a népnek télen is keresetet nyújtanának. A másik jövedelemforrást a közmunkák szervezésében találták meg. Javasolták „egy-két gyár felállítását” is. A jelentéseket elolvasva megállapítható, hogy Bereg megye urai sem értették meg a kivándorlás lényegét. Nem látták meg, hogy a hatalmas úri birtokok szomszédságában nadrágszíjnyi parcelláikon tengődő parasztok, a teljes létbizonytalanságban élő földnélküliek csak a tengeren áthajózva reménykedhettek sorsuk jobbrafordulá- sában. Az igazi gyógyír az egészségtelen birtokszerkezet megszüntetése, a földosztás lett volna. Ennek felismerése nélkül a kivándorlást Bereg megyében sem lehetett megszűntetni. Reszler Gábor val, macskával, hogy ismét csak védjem őket. A kutyát madzaggal kötöttem a kunyhó ágasához. A madzagot elrágta, megszökött. A macskát az ölemben fogtam, szorítottam. De felkarmolta a mellemet, hát elengedtem. Akkor meg kiabáltam, úgy bátorítottam magam. Kiabáltam: — Hé, hó! Látom, hogy lopod a dinnyét! Fogd meg Sár jó! Harapd meg Sajó! A Sajó meg persze sehol sem volt. Rókanyomon járt valahol a garádjában. Ezért aztán ugattam is, morogtam is. Sírva kiabáltam és ugattam. Erről csak ennyit. Másnap már tettem a dolog ellenében. Láncot kerítettem, azzal fűztem a kunyhóhoz a korcs kutyát, a macska meg egy gabonás zsákba kötve tartott ki mellettem. Éreztem, hatalom vagyok. Már mertem csodálni a Hadak útját, a Göncölszekeret és belerúgtam néha a Sajóba, megmegpiszkáltam a zsákot, ugasson, nyávogjon minden szolgám ... Beérett a dinnye. A dög- nagy zöld gömböket a vacsoracsillag fényénél szedtük és hajnalban vitte Mihály bácsi a nyírbátori piacra. Egyik nap túlon-túl is sokat pakoltunk. Tejes tengerit, rozsot is, paprikát is. Nem fért belém a kíváncsiság: — Országos vásár lesz-e? — Nyavalya lesz! — mondta Mihály bá’ — píz lesz! Ezt már pízért adjuk. — Hát már píz is van? — mert, hogy volt addig is zsákszámra, de az mégsem volt píz. Alig vártam, hogy jöjjenek estére. — Na milyen a píz? — na mutassa már! — kértem a gazdát. — Nem mutiba csinálták azt, — kaptam a választ. Ilyen volt az öreg. Fukar a szóban, az ételadásban, de még a káromkodásban is. Zsuzsi néni, az másmilyen. Hiába voltam lelenc, ő fiamnak szólított, ha tyúk volt ebédre, még combját is adott. Vele én mindig szót értettem, ő megmutatta a forintot. Kezembe is adta. Fényes, szép, új pénz volt. Csak úgy csillogott, ragyogott a holdfényben. — Ezért mit adnak? — kérdeztem. — Adnak ezért, egy sipkát? — Sipkát-e? Tudja a nyavalya ... — És a dinnyéért mennyit adnak ilyent? — Egyet, meg kettőt. — Gabonát is vesznek? — Azt is. Nem kérdeztem én többet. Most már nagyon vágytam egy sapkára, mert szégyenem volt a tetű ellen kopaszra nyírt fejem. Kiokoskodtam hát a dolgot. Volt a határban, a tarlókon elcsorgott kalász elég. Elmentem tallózni. Holdvilágnál is szedtem, de mert szaporátlan volt, loptam is. Három nap sem kellett, megvolt a szütyőre való. Akkor szombat hajnalban, amikor indult sx szekér, azt mondtam Mihály bácsinak: — Van egy zsák rozsom, azt is vigye be a nyírbátori piacra. — Hunnan, te fattyú? — Tarlóztam, nem loptam. — Pízt akarsz? — Nem én. Sipkát. Volt rozsom, nem lett sipkám. Olyan kuka volt másnap az öreg Mihály bácsi, mint a pocokverő botom. Gondoltam, majd a Zsuzska néném, majd az szól. Juszt se, ő se. Ebédnél aztán eltoltam az étket, mert sok volt bennem a méreg. — Eladta a rozsot? — El. A rozsot, azt el. — És a pízem? A sipkám az hun van? — Megeszed te azt. — Meg az öreganyja! Maga... maga egy ... egy zsugori! Kimondtam. Kikiabáltam, de már szaladtam is. Repült felém a bogrács, szolgafástól. Szaladtam ki a világból, de reggel már visszamentem. Visszavitt a hasam. Zsuzska néném ült a tanya előtt. — Te, te! Te istentelen, té! — mondta. Hát píz kell neked? Adok én. De amit a Mihály bátyádtól kapsz, az is a tiéd lesz. Nem kaptam ki. Jött ugyan az ostorral az öreg, de azt mondtam, feljelentem. Mihály bácsi végighúzott a kutyán, engem meg csak a szekérhez lökött. — Segíts pakolni. Amikor megvolt, amikor már indult a szekér, Zsuzsi néni a kezembe nyomott egy picike kerek valamit. Mondta, hoznak sipkát is. Azt már alig hallottam, mert a píze- met néztem. Csillogó rézből volt. Egy kövér kettes volt rajta és hogy fillér, és volt rajta egy búzakalász. A másik oldalon azt olvastam: „Magyar állami váltópénz. 1946.” Pénzem volt. Két fillér. Pár évig minden vagyonom. Seres Ernő Kert, középütt tündérfával Beszélgetés Vitai Andrással és Hartmann Terézzel fa 33 1981. október 4. ^ „Kert, középütt magánosán virágzó tündérfa áll.” — Ezt írta Vörösmarty Mihály a Csongor és Tünde című (általa egyszerűen, színjátéknak neveaett) drámai költeménye elé. Kert, amely lassan benépesül, szavak csendülnek, jólismert mesealakok kelnek életre a virágzó tündérfa körül, s Csongor és Tünde elindul, a drámatörténet folyamán oly sokszor bejárt sorsdöntő „hármasét” felé. Folynak a próbák, közel a bemutató. Csongor, Vörösmarty színlapja szerint: ifjú hős. Korhoz, időhöz, helyhez nem kötött. Hogyan látja Vitai András, aki színházunkban ezt a szerepet játssza majd? — Csongor napjaink tinédzseré is, romantikus jelmezben. A romantika pedig (nevezzük nosztalgiának?) cseppet sem áll távol a mi fiataljainktól. Csak éppen nem tudják néven, nevezni. Hiányzik a varázsszó. „Hozzám már hűtlen lettek a szavak" — mondja Babits a Jónás könyvé ben. Nézzük meg ezeket a jobb sorsra érdemes kis „szakadtakat”. Ugyanolyan indulatok és vágyak fűtik őket, mint Csongort, éppen úgy nem tudnak magukkal mit kezdeni, mint Csongor, a darab elején. Lehetőségek, szerelmek mellett „battyognak” el kirojtolódott Lee farmerükben, s nem veszik észre, hogy valahol ott volt a hármasút, az ő hármasét juk, amelyek közül az egyik a boldogsághoz vezet. Csongor megérti, hogy egyetlen varázsszó maradt, ami ebben a racionális korban még működik: a szeretet. S amikor Tündével találkozik, célt, értelmét nyer az élete. Ám mint minden szépnek, ennek a szerelemnek is vannak ellenségei — elvégre ettől dráma a dráma —, de mert az élet néha szokatlan dolgokat is produkál, a mi darabunkban végül is az igaz szándék győzedelmeskedik. — Friss, ám egy kissé kesernyés ez a szerepértelmezés. Tudjuk, a színész — túl a rendezői elgondoláson — a saját közérzetét is rávetíti az általa játszott figurára. Mi foglalkoztatja ma Vitai Andrást? Mi vetül Csongorra most? — A „mirigység”. Az érdek nélküli rontani, ártani vágyás. A Csongor és Tündében Mirigy a tiszta szerelem megrontására tör. Előnye A kép főszereplő: Hartmann nyó Béla felvétele) Teréz és Vitai András. (Kanem származik belőle, csak a hiúság hajtja. Színháznyitó társulati ülésünkön, Bozóky István szájából elhangzott a varázsszó: Szeretet. A táj iránt, az itt élő emberek iránt, egymás iránt. Szeretném, ha az előadás meggyőzne mindenkit, hogy Csongor (mond- hatnám úgy is: a Csongor bemutató) diadalmaskodott a mindenkori mirigység felett. — Hinnünk kellene ebben, hiszen a tiszta szándék a darabban is győzedelmeskedik. — Igen, úgy érzem én is, hogy a segítőkészek mégiscsak többen vannak. A megye vezetése szívvel-lélekkel együtt érez velünk. És az emberek is, a leendő közönség. Ez a bizalom jegyében megnyilvánuló szeretet fogja igazából összekovácsolni a mi kis társulatunkat, hiszen akik ide szerződtünk, előzőleg alig ismertük egymást. — Tünde, Hartmann Teréz a Pécsi Nemzeti Színháztól jött. Legutoljára Her- czegh Ferenc Bizánc című drámájában Irene császárnő szerepét játszotta. Hogyan oldja most meg ezt a merőben más nőalakot? — Én vagyok ebben a darabban az egyetlen „nem földi lény”. Rettenetesen nehéz szerep. Nagyon meg kell válogatni a gesztusokat a mozdulatokat, mert egyrészt valóságosan jelen kell lennem a színpadon, másrészt (Tünde jelmezében) legalább 50 centiméter magasan kellene közlekednem a padló fölött, mint aki a földön lábnyomot se hagy. Tünde, az evilági létben teljesen gyakorlatlan, az emberek számára mindennapos helyzetekben a lehető legjáratlanabb. El kell képzelni a halhatatlanságot, amelyre a földi ember vágyakozik, miközben engem is a véges emberi lét törvényei szorítanak. Kert tehát, középen tündérfával, körötte ismert s kevésbé ismert arcok, alakok, tündérjelmezben, vagy földi ruhában, színházat készülnek játszani, művészi fórumot teremteni, hogy szűnjenek az előítéletek. Mester Attila V. Szabolcsi Tárlat Pál Gyula: Éjfélt követte a hajnal (Krúdy emlékére)
