Kelet-Magyarország, 1981. október (41. évfolyam, 230-256. szám)
1981-10-08 / 236. szám
1981. október 8. KELET-MAQrYARORSZÁfi 3 Dolgos öregek A TERMELŐSZÖVETKEZETEKBŐL, nyugdíjba menőkre valóban ráillik a munkában megfáradt kifejezés. Nap, mint nap a mezőre járni, hajladozni, az állattenyésztésben dolgozni, zsákot rakodni nem könnyű feladat. Pihenni mégsem tudnak ezek az emberek, életük folyamán a munkából éltek, s nyugdíjazás után is a munka élteti őket. Nem véletlen, hogy szívesen visz- szamennek dolgozni a gazdaságokba, s mindamellett a szövetkezetek vezetői is örülnek ennek. Nyírbátorban például kérik a nyugdíjasokat, dolgozzanak a betakarítás idején, minden munkáskézre szükség van az almaszedéskor, a dohánytöréskor. Az Új Barázdában nem zárkóznak el az egész éves foglalkoztatástól sem. S az sem közömbös, hogy a hosszú évtizedek alatt felgyülemlett tapasztalatokat is átadják munka közben a fiatalabbaknak. A nyírbátori közös gazdaságban a közel ötszáz nyugdíjasnak rendszeresen a harmada vállal munkát. Eleinte az aktív tagok féltek,nem lesz elég dolog, de most már megváltozott a helyzet. Aki dolgozni akar — s legyen az aktív tag, vagy nyugdíjas —, kap munkát. A kisállattenyésztésben egyenesen szükség is van az idősebbekre. Példa- mutatóak, szigorúan betartják a technológiai előírásokat és a szorgalmukkal jó hatással vannak a fiatalabbakra. Mindezeket a szövetkezet elnöke mondotta. AZ ÉREM MÁSIK OLDALÁN maguk a nyugdíjasok állnak. Mit mondanak az öregek? Pótolhatatlan ember nincs, vallják, de jól esik, amikor visszahívják őket, amikor azt látják, szükség van még a munkájukra. S nemcsak amolyan immel-ámmal végzett munkára, hanem komoly termelő tevékenységre. Ezt látszik erősíteni a rájuk bízott feladatok milyensége és a számonkérés is. Mert nem maradhatnak el az aktívan dolgozók munkájától, hisz akkor nem érdemes dolgozni. A megbecsülés, a tisztelet pedig mindennél többet ér. Ezt nem lehet pénzzel sem kifejezni. Egyszóval, jóleső érzés az, amikor egy hatvanéves embert nem írnak le, inkább számolnak vele, erejével tettrekészségével. Sajnos nem mindenütt ilyen rózsás a helyzet. Mert nem egy nyugdíjastól hallottam már, amikor megköszönték a munkáját finoman tudtára adták, nem tartanak tovább igényt rá. Legyen az vezető, vagy fizikai munkás. Ilyesmi után könnyen elbizonytalanodik az ember, önvizsgálatot tart magában, s hajlamos leértékelni az évtizedeken át végzett munkáját. Pedig nem őt, hanem a nyugdíjba küldőt kellene vizsgálat alá vetni, mert egy parasztember addig él, ameddig dolgozhat. A közösségi munka éltető elem. NYÍRBÁTORIAK PÉLDÁJÁNÁL maradva, azt a nyugdíjast, aki nem akar a közösben dolgozni, támogatják a háztáji munkájában. A szövetkezet minden segítséget megad, tavasszal vemhes állatokat adtak tartásra, biztosítják a takarmány- szükségletet is. Mind a két fél jól jár ezzel. Egy nyolcvanba hajló, pipázó öregemberről mesélték Kótajban a következő történetet, akit világéletében jó gazdának tartottak. A faluban ő rakta a legjobb kazlakat, s a tsz-ben is mindig 6 ment a kazal tetejére szarvat hajtani. Még nyolcvanhoz közeledve is felmászott a széna-, vagy szalmarakás tetejébe, segíteni a fiataloknak. S ha azok nem úgy csinálták, ahogyan kellett, átvette tőlük a villát, s fiatalos lendülettel dolgozott, végezte a nem éppen öregembernek való munkát. Ezzel is bebizonyítva, a produktum az idősebbeken is múlik. Sipos Béla A T anár ismerősöm szeptemberben új osztályt , kapott. Nem is tanított ott, ahol most osztályfőnök lett. Nem ismerte a gyerekeket sem. Lelkiismeretes ember. Mindenekelőtt ismerkedni akart. Az év eleji társadalmi munkák kiváló alkalmat adtak a kötetlen beszélgetésekhez. Kérdezgetni kezdte hát, hogy ki merre járt a nyáron, ki milyen országokat látott már, ki utazott családdal, ki magában, vagy társakkal, ki mennyit költött el és miből költötte ezt? Megdöbbentő eredményt kapott. Fehér foltokkal ugyan, de a válaszokból kényelmesen megrajzolhatta Európa térképét, de nem rajzolhatta meg fél Magyarországét sem. Kiderült: azért is nem, mert a tizenhat éves ifjú emberek egy része egészen egyszerűen nem tartotta utazásnak azt, amikor nem lépett át legalább egy-két országhatárt. Jó ez vagy rossz? A gyerekek többsége fél mondattal intézte el, ha volt építőtáborokban, pedig a többség volt, hiszen a jóhírű iskola diákjainak többsége szeretne továbbtanulni. A táborozás így a továbbtanuláshoz esetleg hasznos iskolai feladat maradt, nem lett sem kaland, sem meghatározó élmény. Nyáron sokszor írtunk táborokról, és amikor mérleget készítettünk, akkor jóérzéssel leírtuk, hogy az építőtáborokban jól helytálltak a fiatalok. Tanár ismerősöm bizonygatta: a helytállás sem hagyott előre kívánkozó, mesélni való élményt, akkor túl a gyerekek helytállásán meg kell kérdezni magunktól, hogy a táboraink jók voltak-e? Hiába tesznek sokat a Térkép táboroztató házigazdák, hiába szerveznek diszkót, hívnak alkalmasint rangos vendégeket, a tábor nem lesz azzá, ami lehetne. Nem lesz kaland ízű, nem lesz „jó buli”, amihez hasonlót tervezni érdemes lenne. Marad hát a tábor letudott kötelesség. A harminchat gyerek közül, ez is figyelmeztet azért valamire, néhány hetet kilencen dolgoztak. A többiek nem. Volt gyerek, aki akart menni, de a szülei azt mondták, hogy adnak annyi pénzt, amennyit keresne, ne rontsa el a nyarát. Négyen mondták azt, hogy a munkájukra semmi szükség nem volt, de a többiek is panaszoltak tén- fergést, szervezetlenséget. Gyerekeink tiszteletre méltó tisztessége, hogy így utólag semmi rangja sincs a szülők, rokonok révén megszerzett „protekciós” munkahelyeknek, és az ott keresett pénznek sem. A rangos munkahely utólag, ahol „állattan kellett hajtani”, ahonnét „baromi izomlázzal” jöttek haza. Tanár barátomat idézem: Markolóiéi az NDIMia Kisvárdán a Vas- és Fémipari Szövetkezetben tíz évvel ezelőtt kezdtek gyártani a Magyar Hajó- és Daru- gyárnak kikötői darukhoz a különböző markolófejeket. Ma már öt különböző méretben készfii ez a termék. Az idei mennyiség értéke 13,7 mUlió forint. A hajógyár mellett az NDK-nak bérmunkában négyezer darabot készítenek ez évben 3,5 millió forintért. Ebből már több, mint 3000 darabot leszállítottak. Képűnkön: Molnár Béla mártó eljárással festi az NDK-nak gyártott markolófejet. Vásárosnanény építik AZ AUTÓBUSZÁLLOMÁST Több évre megoldja a beregi rész közlekedési gondjait az az autóbuszállomás, amelyet most alakítanak ki a vá- sárosnaményi vasútállomás előtti részen. Bár az anyagi eszközök korlátozottak, azonban mégis lehetővé vált a korábbi zsúfoltság csökkentése. Megyei támogatással, 1,2 millió forintos költséggel végezték el a terület vízelvezetését, feltöltését, hogy ezután a közúti építő vállalat november közepéig elkészítse az új leálló sávokat. Ezáltal sikerül megszüntetni a baleset- veszélyes helyet is az állomás előtt. A Volán 5. számú Vállalata a két régi garázs felújításával, átalakításával egy menetjegyirodát és bérlet- pénztárt hoz létre. Ugyancsak lehetőség nyílik a forgalom- irányítók elhelyezésére és a gépkocsivezetők pihenő helyiségének kialakítására. „Magyarországból csak a Balaton. Oda, ha néhány napra is, de a legtöbb gyermek eljutott. A szülei kocsiján, vagy autóstoppal. Családdal vagy barátokkal. De a Balatonnal szinte vége ennek a kicsi hazának.” Kemény mondatok, de tény: innen, Szabolcs-Szatmárból könnyebben jut el Moszkvába, Bécsbe, Berlinbe, Varsóba, Prágába, Nyugatra, Keletre, Északra és Délre, mint a Dunántúlra, a Kisalföldre, vagy a hegyeinkhez, vagy éppen a megye másik szélére. A diákok — kevés kivétellel — a szülők pénzéből utaztak. A maguk keresett, vagy megtakarított pénzét „szerelésekre” költötték, és teljes természetességgel mondják, hogy hány ezer forintba (olykor a tízezerhez közelít ez) került szüleiknek a nyár. És nem is az a baj, vagy nem csak az a baj, hogy ezt nem tudják, hogy ily módon mit „vásároltak” a gyereküknek. Négy gyerek kerékpárral indult el becsavarogni a megyét. Fenntartás nélkül állította, hogy ezek a fiúk jöttek leggazdagabban haza, és azt is, hogy lehet jövőre ő is kerékpárra száll és elmegy velük Csehszlovákiába. Négy fiú viszont csak minden tizedik. Különcnek számítanak inkább, mint példaképnek, pedig, és ez is elgondolkodtató, négyükből hárman a nyári keresetükből szervezték a kirándulást. Bartha Gábor Rozsdavörös kalászok A demecseri keményítőgyárban Pásztor Józsefné a vitális glutin minőségét ellenőrzi. (Jávor L. felv.) MILOTAI ARATÁS OKTÓBERBEN melék. S nincs ellene orvosság. Legfeljebb a kesztyű. T)e- hát ki hallott már olyanról, kesztyűben aratni! — Ki lehet bírni — legyint a fiatal kombájnos, s már indítja is a gépet. Feldübörög a hatalmas masina, s lomhán megindul. A lánctalpak alatt fröccsen a sár, de falja a kalászokat a gép. — Ördögök ezek a fiúk, — néz utánuk büszkén a főkönyvelő, Berhés István, s még hozzáfűzi: — Csak az a baj, kevés ez a két kombájn. A kölcseiek ugyan megígérték, hogy kölcsön adják a sajátjukat, de hát ez még így is csak három. Az elnök, a főagronó- mus most is oda van, keresik a kapcsolatot. De hát mások is most aratnak, s csak akkor tudnak segíteni, ha már végeztek. Nagy kár lenne pedig, ha éppen a gépek miatt menne tönkre a termés egy része. Az a termés, amilyenre nagyon régen volt példa Milotán. A tábla közepén egy kis magaslaton állva vitatjuk meg, mennyi is várható hát. A szakemberek állítják, így lábon, hektáronként legalább 30—32 mázsa. Hogy mennyi lesz ebből, mire a raktárba kerül? Híre jön a dér — Huszonöt mázsával elégedettek leszünk — mondják. — Sok függ attól milyen lesz az Idő, s jön-e segítség. Rizsből úgy három millió forintos árbevételt terveztünk, ez biztosan meglesz. Hogy mennyi a nyereség? Úgy tartják, a rizstermesztés hektáronként 12 mázsáig veszteséges. Azon felül már...! Itt elhallgatnak, a pontos számot majd október végén mondják. Mert mire megjönnek az őszi derek, puszta lesz a határ, s a tavaszra vár az ember, a rizs telep. Balogh Géza száma messze meghaladta a korábbi évekét, meg persze a szakemberek sem tétlenkedtek. Az eredmény? — Az eredmény? — mosolyog szélesen Pócsi István, a milotai rizsesek nagy „öregje”. — Tegnap levágtunk egy táblát, igaz szép volt, kíváncsiak lettünk mennyit adott. Hektáronként ötvenhárom mázsát! — Töltött káposztában szereti a rizsét? — Ki nem álihatom. Még a hurkára sem bírok már ránézni. — Mégis itt van minden aratáskor. . — A munka az más. Azt szeretni kell. De ezt már a lánctalpas gép tetejéről mondja. Az imént szólt a vezetője Bartha Elek, megakadt valami a motorban, jöjjön már, nézzék meg. A másik kombájn azonban szorgosan rója a köröket. Aki a kormánynál ül, Bartha Gusztáv, jó kötésű, szőkésbarna legény. Félpucérra vetkőzött, mint az aratók közül majd mindenki, kézfejével törli homlokáról az izzadtságot. Porosak, sárosak, s Pócsi István szavaival élve „szemtelenül” fiatalok. Húsz, huszonkét évesen végzik a munka zömét. Fórt Gusztáv sem több húsznál, ő szállítja be a terményt a faluba. Baktaló- rántházán végzett a szakmunkásképző intézetben, akárcsak a barátja, Bartha Elek, akinek végre sikerült megjavítani a kombájnját, ö is alig múlt húsz, s mutatja a karját. Apró, vörös hólyagok éktelenkednek a bőrön, kimarta az aratás közben szálló por, törKÖDÖS ŐSZI REGGEL. A MAGASBAN VARJAK KÁROGNAK, CSAK HANGJUKAT HALLANI: MINDENT BETAKAR A SZÜRKESÉG. AZ AUTÓ IS CSAK LÉPESBEN HALADHAT, NEM CSODA HAT, HOGY A TIZET IS ELÜTÖTTE MAR A TORONYÓRA, MIRE MILOTÁRA ÉRÜNK. Itt, a kis tiszaháti falucskában azonban már szikrázik a nap, árnyékot keres az ember. — Az kell az aratókra, felszáradt a harmat, már biztosan elindultak a kombájnok — fogad Berhés István, a termelőszövetkezet főkönyvelője. Aratás októberben? Igen. Már egy hete vágják a rizsét, s olyan termésre van kilátás, amit évtizedek múltán is'em- legetnek majd. Á Pól-deák tagban Hazánk, de talán egész Európa legészakibb rizstelepére tartunk. A földút két oldalán szépen megművelt táblák, aztán legelők, lóhereföldek sietnek elénk. Vaskapu, Cserhát, Jerhát: középkort idéző dűlőnevek maradnak el mögöttünk. Kis csatorna hídján megyünk át, ez már a rizstelep vizét vezeti. Aztán megáll az autó, tovább már az apostolok lován haladunk. Hiába süt a nap több mint másfél hete, sáros, vizes a föld, cuppog az agyag lépteink alatt. Megérkeztünk. Fenséges látvány tárul elénk, itt a Pál-deák tagjában. Száznegyven hektáron ring, hullámzik a rizstenger, a rozsdavörös kalászok délcegen állják a nap hevét. — Bár mindenütt ilyen szép lenne — szólal meg a főkönyvelő. — Szeptemberben kétszer is vihar jött, nagy területen ledöntötte a kalászokat. — Sajnos, nem a legszerencsésebben sikerült a rizskalitkák kialakítása — fűzi tovább a gondolatot, Kelemen Kornél üzemgazdász. — Néhány kalitkában lejt a terep, így árasztáskor persze a mélyebben fekvő területeken nem megfelelő a vízmagasság. A kalász igyekszik a nap felé, a szár megnyurgul, s közben elvékonyodik. A szél egy-kettőre elbánik vele. Egyébként a telep rekonstrukciója tavaly fejeződött be, a gyarmati vízgazdálkodási társulat volt a kivitelező. A munka más... Morzsoljuk a kalászokat. Szép, egészséges szemek peregnek a markunkba, eszembe jut egy nyári beszélgetés: „Csak nehogy úgy járjunk, mint a múlt években — mondta akkor Kocsis Bálint, a szövetkezet elnöke. — Gyönyörűen fejlődött a kalász, csak éppen szemet alig találtunk benne. De ha most jó lesz az idő ...!” Jó lett. A napsütéses órák
