Kelet-Magyarország, 1981. október (41. évfolyam, 230-256. szám)
1981-10-26 / 252. szám
4 Kelet-Magyarország 1981. október 27, A jemeni elnök Moszkvába érkezett Leonyid Brezsnyev, Andrej Gromiko, Dmitrij Vsztyinov és más szovjet hivatalos személyiségek fogadták hétfőn Moszkva Vnukovói repülőterén Ali Abdullah Szálehet, a Jemeni Arab Köztársaság Elnöki Tanácsának elnökét. A jemeni államfő a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa elnökségének és a szovjet Miniszter- tanácsnak a meghívására érkezett hivatalos látogatásra Moszkvába. Megbeszéléseket folytat a szovjet vezetőkkel a két ország kapcsolatairól és az időszerű nemzetközi kérdésekről, különös tekintettel a közel- és a közép-keleti térség problémáira. A jemeni elnököt katonai tiszteletadással fogadták a szovjet fővárosban. A városba vezető útvonalakat a két ország zászlóival, üdvözlő feliratokkal díszítették fel. Napi külpolitikai kommentár „Hamleti" hét vége w t jra bebizonyosodott az a régi igazság, hogy aki szelet vet, vihart arat. Ronald Reagan kijelentése, amely a „megnyerhető” és a „korlátozható” atomháború jegyében megerősítette a túlpartról potenciális hadszíntérnek tekintett Nyugat- Európa veszélyeztetettségét, az elmúlt hét végén százezrek, milliók megmozdulásához vezetett. Az emlékezetes „Benelux-nyár”, a bonni bé- kedemonstráció után soha ilyen bizonyosság erejű nem volt az a felismerés, hogy a háborút már átélt Európa népei — nem egy esetben kormányai is! — másképpen tekintenek a növekvő háborús veszélyre, mint az Egyesült Államokban. A hétvégi megmozdulások világossá tették, hogy a nyugat-euróFranciák tízezrei vettek részt a vasárnapi párizsi béketüntetésen. (Kelet-Magyarország telefoto) pai közvélemény megértette a lényeget: azt, hogy hamleti nagyságrendű tétről, valóban a „lenni vagy nem lenni” kérdéséről van szó. Jelképes jelentősége is van annak, hogy az egyik legnagyobb békedemonstrációra éppen a NATO-főhadiszállás székhelyén, Brüsszelben került sor. Vallonok és flaman- dok, munkások és értelmiségiek, hivatalnokok és kisvállalkozók kart karba öltve ugyanazt követelték: az élet- benmaradás, az építés lehetőségét, a totális pusztulás útjának eltorlaszolását. A párizsi monstremegmozdulás olyan ország fővárosában hömpölygött, amelynek új kormánypártja — minden fenntartásával együtt — kongresszusán hivatalosan kijelentette: „Nyugat-Európában tért hódít egy bizo1 Hivatalos becslés szerint több mint 150 ezer résztvevője volt a londoni tömegtüntetésnek, amely a nukleáris fegyverek megsemmisítését és Nagy-Bri- tanniának valamennyi nukleáris fegyvertől való megszabadítását követelte. (Kelet- Magyarország telefoto) nyos semlegességi irányzat. A francia kormány megérti ennek okait, így azt a félelmet, hogy Európa csatatérré válik ...” Amikor a jórészt fiatalokból álló menet elhaladt Jean Jaurés metróállomás előtt, az egyik kommentátor megjegyezte: „Ennél méltóbban nem lehet áldozni a háborúellenes küzdelem nagy mártírja, Jaurés emlékének.” L ondonba 29 különvonat és kétszáz autóbusz szállította a béketüntetőket. A menet élén ott volt Michael Foot, a munkáspárt vezére, akit sokan a szigetország leendő kormányfőjének tartanak. Rómában becslések szerint 150—200 ezer ember gyűlt össze. Amikor a tömeg elhaladt az amerikai nagykövetség és az olasz hadügyminisztérium előtt, sokan gondoltak arra, amit a Corriere Della Sera így fogalmazott meg: „Az athéni változás fényében jogos a kérdés, mikor jön el az itáliai változás ideje?” Oslóban, egy másik NATO-or- szág fővárosában is újra világossá vált: Nyugat- (és Észak-) Európa lakossága nem hajlandó tétlenül elfogadni azt a sorsot, amit egyesek a Potomac partján szánnak neki. Az ENSZ égisze alatt meghirdetett leszerelési világhét nyitánya méltónak bizonyult a „hamleti” tét nagyságához. Harmat Endre CSAK KÉT NAPIG! rr\ ■ I ■ AMFORA ÁRUBEMUTATÓ ^1^ ÉS VÁSÁR AMFORA-ÜVÉRT A ZÁHONYI MŰVELŐDÉSI OTTHONBAN HAZAI és IMPORT porcelán és üvegáruk, konyhafelsze relési tárgyak, műanyagok NAGY VÁLASZTÉKBAN a helyszínen megvásárolhatók: október 28-án és 29-én reggel 9 órától 18 óráig. Tudományos tanácskozás Budapesten (Folytatás az 1. oldalról) — Európa és a világ más térségének biztonsága kölcsönösen függ egymástól, de kontinensünk állapota korunkban erőteljesebben hat a glabális kérdésekre, mivel az eltérő társadalmi rendszerű országok együttélésé- sének kényszere itt o legerősebb. Ezért az utóbbi évtizedekben kibontakozott enyhülési folyamat is itt jutott a legtovább. Az európai enyhülési folyamat eredményeiről szólva elmondotta, hogy a helsinki záróokmányt aláíró államok megegyezése növelte a kontinens biztonságát, a kölcsönös érdekek alapján megélénkült a gazdasági együttműködés, ám a katonai szembenállás nem csökkent, de nem is fokozódott. Az enyhülés vívmányai korlátozták az imperializmus akcióképességét, ugyanakkor kedvező feltételeket teremtettek a világ más kontinensein a forradalmi folyamatok kibontakozásának. Minderre a kapitalizmus az enyhülés oszthatatlanságának meghirdetésével válaszolt. E jelszó — igazságtartalma mellett — a társadalmi változások ellen irányul, mert választás elé próbálja kényszeríteni a szocialista országokat: vagy ne támogassák a függetlenségükért, a haladásért küzdő népeket, vagy pedig' vállalják az európai biztonság feltételeinek romlását. Az új doktrínát követték a feszültség növelését szolgáló intézkedések, amelyekhez a szovjet fenyegetés hamis vádja szolgál ürügyként. Az Egyesült Államok jelenlegi vezetésének külpolitikája végső soron a globális erőfölény megszerzését szolgálja. Nyíltan nem hangoztatott, ám érzékelhető része az is, hogy Európa egészének veszélyeztetettségét növelje, Amerika biztonságának erősödését remélve ettől. E koncepció érdekében hirdették meg a korlátozott nukleáris háború elméletét, határoztak az új közép-hatósugarú rakétarendszerek európai telepítéséről, a neutronfegyver gyártásáról, s telepítenek újabb meg újabb fegyverraktárakat Nyugat- Európában egy esetleges ösz- szecsapásra készülve. A globális biztonságot veszélyeztető, s Európát a pusztulás elsődleges színteréül kijelölő amerikai stratégia elleni küzdelemben fontos, önálló tényező a nyugati közvélemény körében mind tömegesebbé váló háborúellenes mozgalom, és az a fellépés, amely Nyugat-Európa szociáldemokrata, szocialista és kommunista pártjaitól elvárható, nemzeti érdekeik védelmében. A szocialista diplomácia egyetlen tárgyalási terepet sem adhat fel; kétoldalú kapcsolatai során, Madridban vagy másutt tevékenységének fokozásával, újabb és újabb kezdeményezésekkel küzd a kontinens biztonságának megőrzéséért, tudva, hogy az előrehaladás- ban minden apró lépésnek nagy fontossága van. — Ebből a tevékenységből hazánk is megfelelő részt vállal — hangsúlyozta Be- recz János, — hiszen a fegyverkezési hajsza fenyegetése Magyarországra is irányul. E veszélyeztetésre úgy adhatunk választ, hogy erősítjük saját, belső társadalmi biztonságunkat, stabilitásunkat, támogatjuk szövetségeseink erre irányuló erőfeszítéseit, a Varsói Szerződés tagjaként fejlesztjük védelmi képessé- geinket, s külpolitikai tevékenységünkkel hozzájárulunk az SZKP XXVI. kongresszusán meghirdetett. új békekezdeményezések megvalósításához. Önálló külpolitikai tevékenységünk valamennyi területén — nemcsak az államközi kapcsolatokban, hanem a gazdasági, a kulturális együttműködés fejlesztésében is — népünk biztonsága, s a globális biztonság érdekében fokozzuk erőfeszítéseinket — mondotta végül Berecz János. A tanácskozáson Stock János vezérőrnagy A szovjet- amerikai erőviszonyok az 1980-as évek elején címmel tartott referátumot, majd Pi- rityi Sándor, az MTI külpolitikai főszerkesztő-helyettese a fegyverzetkorlátozás és fegyverzetcsökkentés problémáit, lehetőségeit elemezte, egyetemi docens a globális és a regionális erőviszonyok alakulását tekintette át, azt a hatást vizsgálva, amelyet e folyamatok az ENSZ leszerelési törekvéseire gyakoroltak. A tanácskozás Gyovai Gyula Valki László tanszékvezető zárszavával ért véget. 6. Áz első randevú Olyan boldog voltam, hogy bevallottam, nem tudtam, miért volt olyan elutasító velem szemben a vizsgabizottság, mikor a színpadon álltam. Csak évekkel később, mikor Itáliában találkoztam Alf Sjöberggel, aki akkoriban a vizsgabizottság tagja volt, tudtam meg magatartásuk igazi okát. „Abban a pillanatban, mikor a színpadra ugrottál, és vonzóan ránk nevettél, egymáshoz fordultunk, és azt mondtuk: — Megcsinálta, ahogyan ott áll, ahogyan a színpadon viselkedik. Ezt a pimaszságot. — Ügy ugrottál a színpadra, mint egy tigris. Egyáltalán nem volt lámpalázad. Legalábbis ügy látszott. Tovább már nem volt rá szükség, hogy rád' figyeljünk, és utánad még nagyon sokan várakoztak. Ezért szakítottunk félbe. Ez a fellépés felejthetetlen volt, és talán azóta sem csináltad ilyen meggyőzően.” A színiiskola csodálatos volt. Napról napra szabadabb és könnyebb lettem, mert végre azt tehettem, amiről mindig álmodoztam. Minden olyan egyszerűnek tűnt. Megszabadultam félénkségemtől és bátortalanságomtól. És azonnal megértettem, miért történt így. Ügy éreztem, hogy csak a színházi világhoz tartozom. Akceptáltak! Emlékszem, amint a Királyi Drámai Színház kis színpadi bejáratánál álltam, egyszerűen csak ott álltam, és boldog voltam, hogy odatartozom. Ez volt a hazám, az otthonom. És erre nagyon büsz- íke voltam. Röviddel a tizennyolcadik születésnapom után volt az első randevúm. Az unokatestvéreim meghívtak egy vacsorára negyediknek. Egy jóképű fogorvos, név szerint Fetter Lindström jönne velünk. Már nagyon öreg, ugyanis elmúlt már huszonöt éves, de nagyon kedves, és saját kocsija van! Eleinte vonakodtam, egyik kimentésit a másik után találtam ,ki, azt mondtam, -hogy nincs mit felvennem... Pont a Grand Hotelben ... ott még soha nem voltam __ Egy lokálban, ahol este isznak és táncolnak... nem, nem, nem! Vonakodtam. Ugyanakkor kíváncsi is voltam. így végül is nem kellett nagy rábeszélőkészség, míg kegyesen beleegyeztem, Petter mellém ült. Az első, amit mondott, ez volt: „Tetszik a haja.” Egy idő múlva hozzáfűzte: „És a hangját is szeretem.” Nem rossz, gondoltam. Tetszik a hajam, tetszik a hangom, és már sokkal jobban éreztem miagam. Azután táncoltunk, nagyon szép este volt. Később együtt mentünk haza. Pár nappal később Petter mindhármunkat meghívott. Mély benyomást tett rám. Ezután rendszeresen találkoztunk. Felhívott, meghívott vacsorázni, becézett, biztonságban éreztem magam a jelenlétében. Barátság volt, / mely lassan szerelemmé fejlődött. Otto bácsi és Hilda néni természetesen támogatták ezt a kapcsolatot. Szerették Pétiért. Komoly volt, tisztességes foglalkozása volt, melyben már meg is becsülték, ezenkívül nagyon sportos, vidám jelenség volt. Mindenki kedvelte, és én egyre jobban és jobban vonzódtam hozzá. Következik: 7. A filmkarrier kezdetei. „A fene!” — mondta ő, s méltóságteljesen vastagítani igyekezett mutáló hangját. — „Olyan vastag ez a porfelhő, hogy az őskáosz ehez képest kutya se... neki.” Kata néni keze a szájára borult. „Te! Tanulj már illemet, mert a seggedre verek, gyerek!” — mondta, de már könnyedén Béla fejére borította a törülközőt, otthagyva Miklóst, s teljes odafigyeléssel annak a dögönyözésével foglalkozott. Miklós dermedten maradt a félkanyarban vett mozdulatban, úgy rézsűt, úgy nézte Katát, és emlékezetében, emberemlékezetében ez volt az első emlékkép, ami ha rágondolt, megképzett neki, mint amikor először látott nőt férfiszemmel. Ha annak a férfinek gyerekember szeme volt még akkor, s maradt is sokáig. Ott állt s nézte, tán az örökkévalóságig, egy pillanatig, míg Rázsonyi hangja közvetlenül közelről rá nem dör- gött. „Na, gyere már, nézzük meg, mit végeztünk!” Kimoccant kötött helyzetéből, s ment vissza az udvarra, hol a régi épület hatalmas, barokk katedrálisokra emlékeztető vastag oldalából még folyt a por, potyogott egy-egy tégla, s vakolatdarab. Mostanra, jó félóra múltán sem oszlott el a romrakásról a por, ott ült fölötte egy tömegben, védve a régi téglákat, mint jogos tulajdonát. Aztán még emlékezett a téglahordásra, Bélával hordták délutánig sok-sok napokon át, aztán kőművesek jöttek — no még nem építkezni — túl sok fontosabb építeni való volt még, csak gerendákkal aládúcolták a tűzfal meglévő részét, hogy végre az ostrom után megin- dulhason a tanulás. Sokszor nézett hátra, mindig ő vitte elől a téglahordó tákolmányt, ketten ütötték össze baltafokával, rozsdás szögekkel. Béla szeme mindig a hátában volt, csak ha kicsit visszafordult, rézsűt válla fölött hátra, érezhette szeme villanását. Most ránézett Béla utolsó képére, ott volt előtte az íróasztalon, gyerekei képe fölött, az erős kontrasztú, sok napfényes, sötét ruhafoltú kép. Bélát, a diplomatát ábrázolta, egy távolkeleti ország fővárosában, követségünk előtt. „Már haza csak meghalni jött! — gondolta. — És én is oka vagyok! Segíteni nem tudtam, ő mindig tudott. Tudott ... tudott... tudott...! Mit tudsz te? Semmit.” Hogy is volt csak... Aznap is elcsavargott, félnégy is volt már délután, mire hazaért. Apa még dolgozott, de Anya a konyhában ült, és hallgatta vendégeit, Somoskőinét, meg az öreg Készéit, a kerületi párttitkárt. Miki mind a kettőjüket jól ismerte, gyakran fordult elő, hogy Anya beküldte valamilyen üzenettel, borítékkal a kerületi pártbizottságra. Az öreg Készéi meg nem messze tőlük lakott, feleségét is ismerte, beteges, kiszáradt csontkóró öregasszony volt, azelőtt, még 45 előtt mindig csak sápítozott, szidta az urát meg a rendőröket, mert hogy Készéi többet volt amazok kezén, mint szabadlábon. Bevágta a táskáját a sarokba, s már iszkolni akart, de Készéi rászólt: — Te gyerek! Gyere csak ide! Odament zavartan, a beszélgetőkhöz, kutatóan Anyára nézett, kíváncsi volt vajon mi történik, ha hamarost megtudta. — Rólad beszélünk — mondta Anya. — Már múltkor említettem, hogy ki akarsz maradni és dolgozni akarsz menni. — Inkább azt — morogta. — Hát persze, mert csavarogsz. Kétszáznál több az igazolatlan órád! Megnéztem. Félévben biztosan megbuktatnak. Nem írtál egy dolgozatot se ... — dünnyögte Készéi. — Mi köze hozzá? Készéi felállt, szépen szem- befordult vele. Nem volt magas ember, de amúgy testes, Mikit háromszor ki lehetett volna hasítani belőle. Meg is érezte ezt, mert ahogy a titkár mellkastól mellkasig szembenállt vele, villámgyorsan adott egy akkora pofont, hogy Miki rádőlt Somoskői- nére, aki velejében csak polgárasszony volt, ijedten mondta: — Titkár elvtárs, ezt ne! Erőszakkal nem lehet nevelni. Gondoljon Makarenkóra! — Gondol a fene! — mondta Készéi —, hanem figyelj ide, te! Ha még egyszer nem nézel a szemembe, amikor beszélek veled, osztán szem- telenkedsz, hogy mi közöm hozzá, meg miegyebek, megkapod a párját is. — Na de... — akart vitatkozni Somoskőiné. — Maradjon már csöndben! Én elhiszem a maga Makarenkóját, de a mi fajtánkat így nevelte az apja, ezt így is kell. (Folytatjuk) Szalontay Mihály:
