Kelet-Magyarország, 1981. október (41. évfolyam, 230-256. szám)

1981-10-25 / 251. szám

4 Kelet-Magyarország 1981. október 25. Események címszavakban HÉTFŐ: A baloldal győzelme a görög választásokon, Andreasz Pa­pandreu alakíthat kormányt — Közzéteszik a LEMP KB ple­náris ülésének dokumentumait, az ülésen új első titkárt vá­lasztanak Jaruzelski személyében — Moszkvában megkezdő­dik a nemzetközi újságíró szervezet kongresszusa • KEDD: Brezsnyev nyilatkozata a nukleáris háború veszélyeiről és a leszerelésről — Gleneagles-ben tanácskozik a NATO nukle­áris tervező csoportja — A nyugat-szaharai háború eddigi legnagyobb méretű csatája SZERDA: Európaszerte növekvő tiltakozás Reagan-nek a korláto­zott atomháborúra vonatkozó kijelentései miatt, washingtoni magyarázkodások — Az iráni parlamentben leszavazzák Ali Akbar Velajati kormányfőjelöltet CSÜTÖRTÖK: A mexikói Cancunban megnyílik a kétnapos észak- déli gazdasági csúcskonferencia — Fellángolnak a harcok Irak és Irán között PÉNTEK: Belpolitikai feszültség Lengyelországban: sorozatos in­cidensek, a szolidaritás sztrájkfenyegetőzései, a kormány körzeti válságbizottságokat jelöl ki — Ankarában összeül a török alkotmányozó gyűlés SZOMBAT: Az ENSZ napja alkalmából kezdetét veszi a világszer­vezet leszerelési hete — Eredménytelenség a palesztin auto­nómia tárgyalások újabb fordulóján; a PFSZ újabb diplomá­ciai sikere, Arafat Athénba látogat Á hét három kérdése O Miért váltottak ki he­ves tiltakozást az ame­rikai elnöknek a korlátozott nukleáris háborúról mondott szavai? Gleneagles-ben, a skóciai kisvárosban ülésezett a héten a NATO nukleáris tervező csoportja, tizenhárom Atlanti tagállam résztvételé- vel. Az ülésen ismét megerősí­tették az „eurorakéták” tele­pítésére vonatkozó, alapjában amerikai elképzeléseket, s ez nem túlságosan bíztató a no­vember utolsó napján, Géni­ben kezdődő szovjet—ameri­kai tárgyalások előtt. Feljegyezték a Pentagon egyik képviselőjének „felső- hajtását” is, amellyel a hely- színválasztás bölcsességét di­csérte. „Gleneagles szerencsé­re túl kicsi ahhoz, hogy töme­gek tüntessenek, még Edin­burgh is viszonylag messze esik” — mondotta bizalmas körben. Megjegyzésének jó oka volt, mert elnökének sza­vai következtében, Európa szerte heves tiltakozásokra került sor. Reagan ugyanis sajtónyilatkozatot tartott, s ennek során két állításra fi­gyelt fel a világ. Az elnök először arról elmélkedett, hogy lehetőség van — felte­hetőleg,, Európában — takti­kai atomfegyverek bevetésé­re, anélkül, hogy a nagyha.- taímak . „megnyomnák a gombot”, tehát totális atom­háborúba keverednének. Má­sodszor kijelentette, hogy „a Szovjetunió megnyerhetőnek tartja a nukleáris háborút”. Az első állításra mindenek­előtt Nyugat-Európában le­hetett élérik visszhang po­litikai vezetők és egyszerű emberek kérdezték, vajon az Egyesült Államok úgy gon­dolja, hogy magát kiemeli, miközben egy másik konti­nenst atomhadszíntérré kíván tenni ? Érthető módon mindez új lendületet adott a neutron- fegyver-ellenes tiltakozások- - nak, mert ez a miniatürizált hidrogénbomba is a „taktikai atomfegyverek” csoportjába, tartozna. A másik reagani véleményre a legilletékesebb helyről, Moszkvából, a Prav­dának adott válaszok formá­jában Leonyid Brezsnyevtől érkezett határozott válasz. Ez kifejtette a jólismert, határo­zott, de valódi tárgyalásokra messzemenően kész szovjet álláspontot, amely szerint mindent meg kell tenni az atomleszerelés érdekében, hi­szen egy nukleáris világégés az öngyilkosság kockázatát idézi fel. Jellemző, hogy a New York Times kommentár nélkül közölte egymás mellett Reagan és Brezsnyev szava­it, s a megállapítások szerint az összehasonlítás nem az amerikai elnök javára szólt. Még az Egyesült Államok legbennsőbb szövetségesei is magyarázkodni próbáltak. (Bonn: „Talán félreérthető volt...” — London: „Tévesen értelmezhették . ..”) Weinber­ger hadügyminiszter kényte­hatalma, az Egyesült Államok viszont olyan együttműködést kíván, amely legfeljebb tüne­ti kezelést biztosítana s az igazi problémákat érintetle­nül hagyná. A Szovjetunió és más szo­cialista országok nem voltak jelen Cancunban. Mivel való­ban szívügyüknek tekintik a fejlődő országok jogos törek­véseinek támogatását, nem tartották kielégítőnek ezeket a kereteket. A tapasztalatok alapján sokkal célravezetőbb­nek vélik a kétoldalú kapcso­latokat, illetve az ENSZ lehe­tőségeinek szélesebb körű fel- használását, figyelembe véve a fejlődő világ igazi érde­keit. O Mi történt a héten Len­gyelországban? Mozgal­mas hetet zárt Lengyelország: újabb konszolidációs törek­vésekkel, de egyúttal a fe­szültség és a zavarkeltés to­vábbi megnyilvánulásaival. A Lengyel Egyesült Munkáspárt központi bizottsági plénumán a tagok többsége elfogadta Kania lemondását és csak­nem ,egyhangúlag Jaruzelski kormányfőt és nemzetvédel­mi minisztert bízták meg az első titkári tisztség betöltésé­vel is. (A most következő hé­ten újabb pélnumot tartanak, összeül a lengyel parlament, s bejelentést tettek arra vo­natkozóan is, hogy a további személyi változások várható­ak.) A központi bizottság hatá­rozatait pártaktíva-értekezle- tek támogatják. Ezeken ha­tározott fellépést követelnek a szocialistaellenes erőkkel szemben és sürgetik a gazda­sági gondok felszámolásának megkezdését. (Nyilván hosz- szú folyamatról van szó, de most a tél előtt számos gyors intézkedés szükséges.) A kormány körzeti opera­tív bizottságot állított fel, a hadsereg közreműködésével. A lengyel válság tizenöt hó­napos történetében nem elő­ször fordul elő, hogy amikor rendezési erőfeszítések tör­ténnek, megszaporodnak a súlyos provokációk. Ez történt most is: incidensek Katowi­cében és Wroclawban, sztráj­kok, rendszerellenes kiroha­nások, s végül a Szolidaritás vezetőinek ülése, amelyen fe­nyegető ultimátummal léptek fel, kilátásba helyezve az ál­talános sztrájkot is. Lengyelország nehéz idő­szakot él át. Igaz barátai — köztük mi magyarok, amint ezt az MSZMP Központi Bi­zottsága is kifejezésre juttatta — jogos aggodalommal figye­lik az eseményeket, s egyúttal támogatásukról biztosítják mindazokat, akik síkra száll­nak az ország valódi érdekei, a szocialista rendszer, a tör­vényes rend védelmében, a konszolidáció, a kibontakozás előmozdításáért. Réti Ervin Sí®*: , . len volt sebtében sajtókonfe­renciát összehívni, s végül megszólalt maga az elnök is. Az AIR Force One, az elnöki különgép fedélzetén, útban a mexikói konferenciára kije­lentette: „Egy nukleáris há­borúban az egész emberiség veszítene”. Ezzel egyet kell érteni. Re­méljük, hogy az elnök a tény­kedését, a politikáját is ez utóbbi kijelentés szellemében határozza meg. O Mit hozott a cancuni csúcskonferencia? Ana- tole France-nak van egy hí­res regényhőse, aki egész hé­ten át szipolyozza embertár­sait, azután vasárnap ájtato- san gyertyát gyújt a temp­lomban. A képmutatás ha­sonlatai önkéntelenül felidé­ződnek, amikor a mexikói Cancún üdülőszigeten tartott gazdasági csúcskonferenciá­ról esik szó. Az úgynevezett észak—déli párbeszéd során (az égtáj szerinti elválasztást azért kell rögtön megkérdő­jelezni, mert magunk is „észa­kiak” vagyunk, csak nem ép­pen olyanok, mint a cancuni résztvevők s a „déliek” kö­zött szakadékkal felérő kü­lönbség lehet, például Szaúd- Arábia és Banglades kö­zött ...) Nyolc fejlett tőkés ország, tizenkét fejlődő ál­lam, valamint Kína és Ju­goszlávia vettek részt a vitá­ban. A témák kétségkívül idő­szerűek voltak: a világélel­mezés, az energia, a pénzügyi rendszer, a segélyek. A részt­vevők közül, főként a „déli” oldalról nyilván sokan az őszinte jobbítási szándékkal, egy új demokratikusabb nem­zetközi gazdasági rend kívá­nalmával érkeztek. Köztudott azonban, hogy a tőkés világ vezető s egyben leggazdagabb Megszaporodtak Olaszországban a tiltakozó akciók a Spado- lini-kormány gazdaságpolitikája ellen. Képünkön: munkások ezrei tüntetnek Milánóban, a Piazza del Duomon. A háttér­ben a székesegyház. (Kelet-Magyarország telefotó) Szalontay Mihály: 16. — Mutassa! A lány felkelt, az almári­umhoz ment, kicsit kotorá­szott, aztán egy csomó össze­gyűrt papírdarabbal tért visz- sza. Ahogy első pillantásra mutatta rendetlenül gépelt sorok, összevissza javított kézirat-darab volt, itt-ott kéz­zel beírt, biszúrt szó, és a vé­gén egy nagy kriszkraksszal áthúzva. „Tavasz. A várhegy oldala. Az iskolaudvar bokrai az ősi bástyák alatt egymást kerge­tő szilaj kis kamaszok, vihán- colás, nevetés, felcsattanó szó, szinte élnek, tavasz, ta­vasz, az élet tavasza, áradó gyermekkor.” „Vigyázz, gö­dör ! Ne arra ...” Izmos kéz, szorítás a karján, rántja, tol­ja, hogy a sebesség, a kanyar íve körbefogja a mély göd­röt, melynek nem érzi veszé­lyét, csak a suhanás ízét, a lendület ívét. S Béla* futó sze­me villanását, ahogy nevetve tolja-rántja a kemény árnyé­kokat, a romos épület, gödrös udvar négyszögében. Még nem volt tanítás, nem lehetett. De Rázsony, az öreg fizikatanár már behívta őket, hogy sgítsenek neki az egyik szinte libegő tűzfalrészlet ki­döntésében. Kedvenc osztá­lyát, kedvenc tanítványait hívta, a hosszú nyurga Bélát, Andrist, Miklóst, Zolit, és itt találkoztak először egy fiatal, de hozzájuk korban, anyányi távolságra lévő orvosnővel, kit Rázsony valahonnan ösz- szeszedett ideiglenes iskola­orvosnak, s kit most itt lát­hattak, hogy ha baj történik, segíthessen. Mikinek ismerős­nek tűnt a nő, de aztán rá­jött, hogy csak a zsúfolt bu­szon találkoztak,- ott préselte össze őket a tömeg, s a nő is megjegyezhette magának, mert bemutatkozáskor mond­ta is: „Ni hát, ez a fiatalem­ber is itt tanul? Majd legá­zolt a buszon!” Miki elpirult, valamit he- begett-dadogott és gyorsan iszkolt, hogy a tevékenység láza csökkentse arca pírját, a szégyen olvadjon fel a tevé­kenység hevületében. Az egyik oldalról néhány nagyobb gerendát támasztot­tak a falnak, ezeket kitámasz­5. A fehér boríték Apám halála borzalmas sokk volt számomra. Tizenkét éves voltam, és nem értettem, hogy rákos, és természetesen azt sem tudtam, mit jelent az, hogy rák. Megpróbálta, hogy lassan és kíméletesen elárulja nekem a fájdalmát. Megmu­tatta a gyomráról készült röntgenfelvételeket, és azt mondta: „Látod itt növekszik a rák. Nagyon hamar, kedve­sem, már nem leszek abban a helyzetben, hogy bármit is befogadjon a gyomrom, és ez nagyon komoly dolog lesz.” Nagyon sovány és gyenge lett, csak később tudtam meg, hogy felkereste a legjobb ba­rátját, akit én Gunnar bácsi­nak neveztem, és azt mondta neki: „Nem akarom, hogy Ingrid lássa meghalni az ap­ját. Ki tudja, meddig élek még, és ő csak tizenkét éves. Elmegyek Németországba. Bajorországban állítólag van egy csodadoktor, az talán meg tud gyógyítani. Ha nem, ak­kor ládában jövök vissza.” Apám halála félelmetes pillanat volt az életemben. Otto bácsihoz és Hilda néni­hez költöztem. Keményen dolgoztak, tipikus svéd pol­gárcsalád volt, és tőlük telhe­tőén mindent megtettek, hogy apám elvesztése miatt érzett fájdalomból kisegítsenek. Ná­luk és öt unokatestvéremnél ismét otthonra találtam, éle­tem új szakaszát kezdtem meg. Nagyon félénk lány voltam. Ha megkérdezték a nevemet, elpirultam. Az iskolában alig mertem válaszolni a kérdé­sekre, mert rögtön elkezdtem dadogni, bár tudtam a vá­laszt. Éppen ezért tűnt ért­hetetlennek Otto bácsi és unokatestvéreim számára, hogy színésznő akartam lenni. Otto bácsi jót akart. Jó kép­zésben akart részesiteni, hogy megóvjon a nehéz élettől. Azt is tudta azonban, hogy milyen önfejű vagyok, ezért adott ne­kem egy lehetőséget. „Na jó, megpróbálkozhatsz a Királyi Drámai Színház színiiskolájában” — mondta. „De ha megbuksz a vizsgán, akkor vége. Azután nem aka­rok többé hallani erről az együgyű színészkedésről. Ezt meg kell ígérned.” Otthon az unokatestvéreim vártak. „Lars Seligman tele­fonált...” Lars? Mit akart? Jó barátok voltunk, ő is je­lentkezett a felvételi vizsgá­ra. „Azt mondta, volt az iro­dában, hogy elhozza a fehér borítékját. És azt kérdezte, te milyen borítékot kaptál? És mondtuk neki, hogy te is fe­hér borítékot kaptál.. Következik: 6. Az első randevú Tiltakozás a fegyverkezés ellen A bonni, a londoni, a brüsz- szeli és a római béketüntetés után vasárnap Párizson a sor. A békemozgalom, a Fran­cia Kommunista Párt, a Fran­cia Általános Munkásszövet­ség (CGT), a hatadó gaullis- ták szövetsége és más moz­galmak felhívására az ameri­kai közép-hatósugarú rakéták Nyugat-Európába való telepí­tése és a neutronbomba gyár­tása ellen tiltakoznak. Dél­után a Pantin kapunál nagy- gyűlésre kerül sor'. tották stafnikkal, majd a ge­rendák tetejére köteleket hur­koltak hosszú, negyvenméte­res köteleket, és ezt húzták meg öten-hatan egy-egy kö­télbe kapaszkodva. A maga kötelén Miki volt az utolsó, mígnem hirtelen barna me­leg szuszogás csapta meg a fülét, Kata néni volt. Az is­kolaorvos is besegített, s így — amikor a lassan hajló rom­fal túljutva holtpontján, gyors robajjal dörrent le, eldobva a téglákból kicsit visszarán­tott kötelet —, egy csomóba bukfenceztek, de Miki rossz zavarban mindjárt fel is pat­tant, mert a kéz-láb ember- gomoly-boglyából neki az or­vosnő jutott. A por mindent elöntött, csak Béla szeme villant át a fehérségen, miközben a lezu­hant fal téglái még ki-kipat­togtak a porgombából. Még a moraj csendessége előtt a por elérte a sápadt, de vidám rom-brigádot is, s ettől a várt, s mégis tömény támadástól mindenki mozdulatlanná der­medi Előbb szemüveges kis Andris köhécselése vált ful- doklássá, majd a hosszú, nyurga Béla is köhögni kéz-* dett, s Miki is már fuldokol­va térdelt, amikor a fehérha­jú Rázsony tanár úr szinte le-' vegőbe emelte könyökénél és a fülébe harsogta: „A folyo­sóra! A csaphoz! Miki fölrezzent, hogy talajt érzett, elkapta a nála fejjel magasabb Béla könyökét, jobbal-ballal Andrist húzta, s maga előtt mellett tuszkolta őket a kerti nagyajtóhoz, és onnan egymást húzva-taszi- gálva rohantak a folyosó végi vízcsaphoz. Béla haja, válla fehér volt a mészportól, szem­öldökén, orrán, szája szögle­tén vastagon ült a szürkés­fehér por, s valószínűtlenül markáns gipsztorzóvá alakí­totta az arcát. S ez a torzó a csap e 1 öí t halkan vinnyogott. „De hi­szen nevet — fedezte fel Mi­ki. — Olyan vagy, mint egy gipsz álarc” — mondta Béla — „mint Ady halotti maszk­ja a könyvünkben, vagy a Liszt Ferencé a múzeumban”. „Hát persze, ha ő ilyen, akkor én is”, kapott észbe. És en­gedték vastag sugárban ma­gukra a vizet, csapkodtak, lo- csolkodtak, mint erőtől duz­zadó fékezhetetlen kamasz­ördögök, kik ha mozdulnak, robban a mozdulat, kik ha indulnak, megállíthatatlan a mozgás íve. Akkorra már minden fiú bejött, mindegyik rebbenő porszoborkánt — Rázsony ta­nár úr hajtotta őket. Vastag kackiásan fölálló ördög-szem­öldökén gerendaként ült a por. Mikorra Miklós úgy ahogy kész lett, és tnár egy koszos zsebkendővel masza- tolta ki szeme sarkából, orr- lukából, szájából a ragacsot, hátulról puha feketeség bo­rult rá, valami átölelte, va­laki megfogta a fejét, s az ar­cát erős, határozott mozdu­lattal dörzsölni kezdte. Egy puha vastag frottírkendő volt, húsos-izmos kis tenyér tar­totta, s már csapott is fülébe az orvos néni hangja: „Hé, fiatalember. Sikerült úgy ösz- szemaszatolnod magad, hogy saját anyád sem ismer rád.” (Folytatjuk) íj I Kfn ■ rí -jTiTY«] » * I » i V lill itil A A

Next

/
Oldalképek
Tartalom