Kelet-Magyarország, 1981. szeptember (41. évfolyam, 203-229. szám)
1981-09-20 / 221. szám
VASÁRNAPI MELLÉKLET Vi , 1981. szeptember. 20. Cigány folklóregyüttesek szabolcsi példája SZABOLCS-SZATMÁRI EMBEREK Hagyomány és beilleszkedés A magyar népmeséket, dalokat, táncokat sokszor cigányok mondják, éneklik, táncolják el, de van a cigányoknak sajátos, önálló kultúrájuk is. Élnek még zárt közösségek, amelyeknek nem kell élesztgetniük és újratermelniük néphagyományukat, mert az még élő valóság számukra. Sajátos népdalaikat éneklik, sajátos, külön táncaikat járják. Együtteseik, ha közönség elé lépnek, elsöprő sikert aratnak. S ma már egyre többször találkozhatunk velük különféle találkozókon, fesztiválokon. A cigány népi együttesek egy-egy megmutatkozása nem csupán művészeti esemény, más értelme is van: közelebbről megismerkedhetünk egy velünk, köztünk élő népcsoporttal. Mert még most sem ismerjük eléggé. Nézzük meg őket közelebbről! A felületes ítéletek közül a legszelídebb az, hogy „a cigánygyerek hegedűvel a kezében születik”. Ez éppúgy nem igaz, mint ahogy egyéb általános tulajdonságokkal sem lehet jellemezni egy népcsoportot, amelynek számára a társadalmi munka- megosztás koronként és tájanként különböző lehetőségeket kínált és kínál. Vagy tagadnánk, hogy a foglalkoztatás, a társadalmi helyzet erősen alakítja az emberi tulajdonságokat? A cigányok kézműves-kereskedő népként vándoroltak Európába. Tekintve, hogy elsősorban fémművesként tartós tárgyakat készítettek, általában előbb telítették a piacot, mintsem a helyben élő népekkel bensőségesebb kapcsolatba kerülhettek volna. Ősi, zárt közösségi rendjük mindig nehezítette társadalmi beilleszkedésüket és fejlődésüket. A szocializmus sürgetően napirendre tűzi maradéktalan beilleszkedésüket a modern világba. Előítéletes önismeret Azoknak, akik cselekvő részt vállalnak e történelmi folyamatban, elsősorban két területen kell munkálkodniuk. Először is küzdeniük keli a magyar lakosság körében élő olyan előítéletek ellen, mint hogy a „cigány természeténél fogva lop”, „a cigány nem szereti a munkát”, vagy pedig „a cigányokat az állam .túltámogatja’ a többiek rovására”. Másodszor: a cigányság önismeretét kell fejleszteniük. Jó, ha ők maguk is — mindenki mással együtt — tudatában vannak, hogy a cigányok az idők mélyéről néma lustaságot, a tehetetlenséget és az alkoholizmust hozták, hanem a kézművességgel járó tudást és ügyességet; hogy a gagyizó asszonynál és a kvarcóracsempésznél „igazibb” cigány a szegkovács, a teknővájó, a kosárfonó — hogy csak a még ma is élő foglalkozásokat említsük, nem szólva olyan, már kiveszett mesterségekről, mint az üstfoltozás, a vályogvetés és a téglaégetés. Természetesen a „cigány manufaktúrák” nem oldhatják meg sem a teljes cigány lakosság beilleszkedésének, sem a magyar népgazdaságnak minden gondját, de létük — és hírük! — növelheti e népcsoport becsületét, mind mások, mir\d ,öpmaguk szemében. Hasonló a szerepük a cigány folklóregyütteseknek is. A művészeti teljesítmény, a siker egyrészt csökkenti azt a tartózkodást, idegenkedést, amely kölcsönösen nehezen oldódik; másrészt önbizalmat, biztatást ad a sok évszázados törvényenkívüliség emlékeit hordozó, bizonytalan életérzésű embereknek. A befogadtatás élménye oldja azt a lelki feszültséget, amely ma még a cigányságban rejlő hasznos energiák jórészét fölemészti. A milotai betlehemes Hogy a máig szét nem hullott nagycsaládok mekkora társadalmi szervező erőt jelenthetnek, azt mutatják maguk a folklóregyüttesek is, ezeket általában ugyancsak családi szálak tartják össze. Hasznos energiának kell tekintetnünk a cigányoknak — ma még sokszor túlzott és eltorzult formában jelentkező — társadalmi érzékenységét. A cigány ember állandóan viszonyítani kényszerül önmaga helyzetét, sorsát, értékét másokéhoz. Ez a kényszer — ha némiképpen csökken szorítása — árnyalt látás- és gondolkodásmód kialakulását segítheti. Egészséges légkörben élő, egészséges szellemű közösségek a reális önismeret iskolái lehetnek; a különféle találkozók pedig — például a folklóregyüttesek esetében — a beilleszkedés állomásai. (Az egyik legutóbbi, nagy sikerű fesztivál a nyár elején zajlott le Tatán, a Cigány folklóregyüttesek első találkozója címmel, amelyet a jövőben rendszeressé kívánnak tenni.) Önmagán túlmutató jelentőségű az a tény is, hogy a Tatán betlehemes játékával szereplő milotai együttes Veresegyházon is jelen lehetett. Tavaly ugyanígy a nagyecsedi- ek képviselték a cigány folklórt a hagyományőrző együttesek országos találkozóján. Nagyecsed és Nyírvasvári Érdemes megnéznünk, hogyan is jönnek létre ezek a csoportok. Lényegileg háromféleképpen. Egy-egy községben pedagógus vagy népművelő szervezi és irányítja őket. Az effajta munka érik be akkor, amikor egy-egy régebbi együttes, .^tagjai maguk alakítanak csoportot. A harmadik — igen figyelemreméltó — útja a szerveződésnek az, amely a nagyecsesLi és a nyírvasvári együttesek születéséhez és megerősödéséhez vezetett. A budapesti Szegedi úti építőipari női szállóban kezdtek össze járni egy kis éneklésre, táncra ezek a szabolcsi, szatmári nők és férfiak. A szálló vezetősége is segítette őket egy ideig ebben; azután amikor a segítség megszakadt, a kialakult családi-baráti közösségek a hétvégeken szülőfalujuk művelődési házában folytatták az összejöveteleket — tudatosabb és komolyabb formában. A két kitűnő együttes léte és művészi teljesítménye is bizonyítja: érdemes és fontos a munkásszállókban támogatni az efféle kezdeményezéseket. Ha a szülőhely is, a szálló is, a munkahely is segíti az ingázó munkások e rétegét abban, hogy még teljesen szét nem hullott hagyományos közösségeikre új közösségeket építsenek, amelyeknek közvetlen célja akár az, hogy a jelen kor színvonalán őrizzék hagyományos kultúrájukat, hihetjük, hogy a „fekete vonatok” híre is szelídülni fog; de talán nem is ez a lényeg, hanem az, hogy egy messziről érkező embercsoport végre valóban megérkezzék valahová! A folklóregyüttes és a találkozók sora — mint minden, ami a cigányság létére figyelmeztet — azt sugallja, hogy közös a gondunk, s a harmonikus beilleszkedés mind az egész társadalom segítsége, mind pedig a cigányok cselekvő részvétele nélkül elképzelhetetlen. T. I. Milotai cigány néptáncegyüttes betlehemes játéka a fesztiválon A nyugdíjas paraszt AZ UTCA. A villanyfák közt feszített dróton útra készek a fecskék, öregek, kik tették dolgukat, költöttek s neveltek fiókát; fiatalok, akik még csak repülni tudnak, fészket még nem raktak. Baktatok a nagy- cserkeszi Iskola utcán. Először betonon, aztán homokúton. Valaha ezt a részt úgy hívták: Bundásbokor. Az út mentén új és még újabb házak, emeletes is akad köztük. Aztán kis akácsövény, s néhány régi ház. Bal oldalt kukoricás. Ide már nem ér a kövesét zaja A HÁZ. A jobb oldalon porcfű szövevénye fogja a homokot. Kicsi domb tetején mesébe illő ház. Kerítése zöld, ennek hegye sárga. A falak pasztellszínűek, s a ház az őszi virágok koszorújában búvik, fél vállát egy öreg szomorúfűz lombja alá tolva. A hátsó udvarban Rexi ugat, kötelességtudón. Belépve a kapun jobbra a konyhakert. Benne minden, ami a ház körül kell. Már piroslik a paprika, a zeller méregzöldje mellett a spenót zsenge levelei. A gazda a verandára tessékel. A GAZDA. Neve: Kovács János. Kora: hatvannyolc év. Foglalkozása: nyugdíjas. Leülünk a verandán, a kerti fotelekbe. Körülöttünk muskátlik, s egy cserépből a rozmaring illatozik. Hamar az asztalra kerül a gőzölgő kávé. Mondom neki: a fél falutösz- szejártam, míg a végén sikerült elkapni. Nevet, tetszik neki, hogy fürgeségére utalok. Aztán a felesége megnyugtat: nem pihen az ura sosem. A házat ő festette, három létrából készült állványon egyensúlyozott négy méter magasban. Ha más dolga nincs, esz- tergályoz lábhajtású gépén, vagy ereszt javít. — Sosem tétlenkedik. Csak addig élek, amig csinálok valamit. Minden napnak megvan az ő pihenőórája. AZ ÉLETŰT. Negyvenhétben ingóságaival áttették a szlovák határon. Diószegen élt addig, feleségével, két gyermekével. Akkor került a Bundásbokorba, kapott kilenc hold földet, vette a házat, s újra kezdte az életét. „Űjmagyar” — így hívták az itt élők, akik Kovács János legnagyobb meglepetésére szlovákul beszéltek. Dolgozni kezdett. Először furcsa volt itt minden. A szegénység, az életforma, a bokortanya, a homok. De Kovács János kemény ember volt. Hazát, házat teremtett, talált. Újrakezdett mindent. Nem volt keserű, csak csodálkozott, hogyan éri utói a történelem őt, aki vajmi kevéssé volt felelős azért, ami valaha is történt. VÁLASZÚT. — Ki hitte valaha, hogy a paraszti munka is nyugdíjas állás lesz egykoron!? ötvenháromban, amikor a Siposbo- korban megalakult a tszcs, beléptem. Nem soká tartott, szétment a csoport. Akkor a Halmosbokorban alakult meg az Új Élet. Oda mentem én is. Láttam, ez a jövő. És sokat is vitáztam. Nem ment könnyen a szövetkezet alakítása, megtartása. Voltam én brigádvezető, munkacsapatvezető, raktáros, de még agronómus is. Berettyóújfaluban tanultam hozzá. Amikor kimentem a talyigán a határba, mondogatták: jó napot intéző úr! Bezzeg, az egykori gúnyolódónak hiába kínálna ma földet, legfeljebb legyintene. Mert a hatvanas években megalakult a Kossuth. Onnan mentem nyugdíjba. Jó szövetkezet, s ha a falura néz, láthatja: jó világ van errefelé. A FALU. ötvenháromban lett község Nagycserkesz. Több bokor húzódott egybe. Háttal összefordított kertű tanyasi házak közt alakultak az utcák, Gyuri bácsi szatócsboltja mellett másik is lett. Lassan alakultak a dolgok, de aztán a hatvanas években megindult a nagy fejlődés. Nagyszerű járatok kötik össze Nyíregyházával, a falu közepén korszerű ABC-bolt, mindenfelé villanyhálózat, a tsz udvara olyan, mint egy gépüzem, kövesutak kötik össze a faluvégeket. Megélt itt az esslingeni redőny készítője, a fürdőszobát szerelő vizes, a cserépkályhás, a tévészerelő, a kisgép javító, a központifűtéses. — A fiatal már azt sem tudja, hol kezdődött és végződött egy-egy bokor. De jobb is így... ÚJSÁGOK. Amíg beszélgetünk, nézegetem Kovácsék újságcsomóját. A postás hozta. Lakáskultúra, Élet és Tudomány, Szabad Föld, Kelet-Magyarország. A szoba polcain szakkönyvek, szépirodalom. Kovács János mondja: a verandát én toldottam a házhoz. A feleségem kézimunkázik, én esztergálok. Sok jó ötletet adnak az újságok és könyvek. Amikor a házat festettem, olvastam egy festékről. Megvettem Nyíregyházán, de a boltban azt sem tudták, miként kell használni. Írtam a gyártó Budalakknak. Szép, hosszú, tisztességes választ kaptam. Csak akkor halad az ember, ha tájékozódik a világban. S a szép környezet mindenhez örömteli hangulatot ad. Így érzik ezt a gyerekek, az unokák, s remélem majd a most született dédunoka is. A CSALÁD. A felesége vasutaslány volt. A verandán — igaz már villamosítva — ott függ az egykori lámpája. Mi tagadás, meg- fényesült a vasutaslámpa, éppúgy, mint a múlt, amikor a szabadjeggyel utazott, utazott ... Ma csendre vágyik. Három gyermeket szült, két leányt, egy fiút. A lányok elmentek, igaz, nem messzire: az egyik Nyírteleken, a másik Rakamazon él. Fiúk legény, a kilencven felé közeledő nagymamával lakik Cserkeszen. A gondok megőszítették, s a sok utazás után a fáradt Kovácsné csendre vágyik. Gondozza kertjét, neveli a házi- nyulakat. És várja, mikor jön valaki haza. Ma már a fiatalok utaznak, rövid köszöntésre, ünnepi kalácsra, virágos kertben szempihentetésre. GYÖKEREK. — Cserkészi lett? — Igen. — Nehéz volt? — Nem. — Járt a szülőfalujában? — Egyszer. — Nem vágyott vissza? — Nem. Ügy van az ember is, mint a paradicsom. Bárhol palántázzák, ott él jól, ahol gyökeret ereszt. — Hogyan fogadták itt 47-ben? — Jól. Én is úgy dolgoztam mint ők. Nekünk sem volt semmink. — A nyugdíja? — Elég ahhoz, hogy tisztességesen éljünk. — Vágya? — Egészség, erő. Amíg szétfűrészelem a tuskót és fel is vágom, addig nincsen baj. — Honnan a tuskó? — Ta- gosítottunk, táblásítottunk a tsz-ben, onnan. Akkor szedtük ki. — Nehéz volt? — Gép csinálta. Különben a gyökér nehezen ereszt. A FŰZFA. Kimegyünk az árnyas fa alá. Az őszi nap átszüremkedik a lombsátoron. A fa alatt sziklakért. A szomorúfűz csaknem egyidős Kovácsék itteni életével. Ügy hozták valahonnan a hajtást, aztán letűzték a kút mellé, s amikor megerősödött, akkor került mostani helyére. — ígértük neki párszor, hogy kivágjuk, de nincsen szívünk hozzá. Tavasszal ő az első, aki zöldellni kezd... A fa alatt mos Kovácsáé. Ide ülnek, ha tűz a nap. Pihentetőnek hintázó ágait nézik. Itt játszik bujócskát az unoka. Messze magasabb már, mint a ház. Az itteni élet fája lenne? A SZOBÁK. Minden otthonos. Virág az ablakokban, a házi készítésű polcokon. A heverőn hatalmas szőrkutya őrzi a gobelin Szűzanya képét. Párnák, kézimunkák, otthon esztergált kis lámparemekek, karnis, kényelmes ülőhelyek, televízió. Otthon ez, nem lakás. — Szeretjük a televíziót. Az este a híradóval kezdődik. Jó lenne a televízióújság is, amiről a HÉT-ben hallottam. Kár, hogy olyan drága a berendezés, vennék szívesen. Hátha lesz olcsóbb. Milyen kényelmes lenne fotelből olvasni az újságot, válogatni a hírek között! — Megállunk a konyha közepén. Már csak emlék az egykori kemence, hófehér a gáztűzhely, a takaréktűzhely, a vizeslóca. Még mindent beleng az imént főzött kávé illata. KAPCSOLATOK. — Jártam kora reggel a tsz-ben. A kerékpárt kellett hegeszteni. Megcsinálták egy perc alatt. A kapcsolatom nagyon jó a szövetkezettel. Nemcsak azért, mert tájékoztatót kapunk. Érdekel minden, ami ma is történik. Tudom, jól sikerült a gabona. Az almát saját szememmel láttam, hogy kiváló. Beszélik, hogy ilyen cukorrépa még sosem volt, mint az idén. Amíg felmegy az ember a tsz-be vagy a boltba, meg amíg hazaér, mindent megtudni. Sosem szakadok el onnan, ahol boldogulásomat megtaláltam. Hiszen, az én küzdésem is benne van a ma eredményeiben. A BÚCSÚ. Kétszer is nekikezdünk a búcsúzkodásnak, de mindig akad valami, ami elodázza. Kapok egy kis nylonzsákot, benne muskátli-stuffer. Tövén vizes vatta, Pestig is elszállíthatom. Aztán kikísérnek, tisztességgel, túl a kapun. Indulok a homokúton, a buszmegállóhoz. A dróton fecskék. Útra készen. Idősek, akik tették a dolgukat, s fiatalok, akik még nem raktak fészket. Bürget Lajos 3111 VAfiÁDMAPI MFMÉKLFT
