Kelet-Magyarország, 1981. augusztus (41. évfolyam, 179-203. szám)

1981-08-13 / 189. szám

4 kelet-magyarorszäg 1981. augusztus 13. Kommentár Az N-bomba tömeges gyártása ellen Fokozódó ellenállás az NSZK-ban Képünkön: Élni akarunk! Nem akarjuk a neutronbombát! — Sok szülő gyermekét is magával vitte a stuttgarti tün­tetésre. (Kelet-Magyarország telefotó) Kormányválság Portugáliában A tizenhármas szám sze­rencsétlennek bizo­nyult: Francisco Pinto Balsemao portugál miniszter- elnök — aki benyújtotta le­mondását — az 1974-es anti- rasiszta fordulat utáni 13. portugál kormányt vezette. Balsemao kormánya megle­hetősen rövid életű volt: idén januárban iktatták be, a re­pülőgép-szerencsétlenség ál­dozatává lett Sá Cárneiro után. Az eltelt nem sokkal több mint fél év rövidnek bi­zonyult ahhoz, hogy döntő befolyást gyakoroljon az or­szág politikai helyzetére. Köztudott, hogy a portugál belpolitikai harc az 1974-es fordulat eredményeként lét­rejött alkotmány körül folyik, amelyet nem véletlenül tar­tanak a nyugati világ legde­mokratikusabb alaptörvényé­nek. Szentesíti ugyanis a kiví­vott mélyreható társadalmi változásokat: a földreformot, a mezőgazdasági szövetkeze­teket, a bank- és hitelintéz­mények államosítását és a legfőbb iparágak állami tu­lajdonba vételét. A kormányhatalomra ju­tott jobboldal — már Sá Cár­neiro miniszterelnöksége ide­jén is — fojtogatónak érezte ezeket a „kötöttségeket”, s rohamot indított ezek felszá­molására. Lényegében ezt te­kintette feladatának Francis­co Pinto Balsemao is, bár igyekezett finoman fogalmaz­ni: szükséges belső változta­tásokról beszélt, mert „csak így biztosítható 1983-ra Por­tugália teljes jogú EGK-tag- sága”. De nemcsak a Közös Piacnak kötelezte el az orszá­got: fokozta Portugália rész­vételét a NATO-ban is. A mibe belebukott a most leköszönt kormányfő: programját Eanes el­nökkel együttműködve pró­bálta megvalósítani, ez pedig kevésbé volt az alkotmány védelmére felesküdött állam­fő ínyére, s még kevésbé a miniszterelnök saját pártbeli jobbszárnyának. Utóbbiak ugyanis attól tartottak, hogy Pinto Balsemao közel kerül­het a Soares vezette szocialis­tákhoz, s ütőképes, centrista jellegű politikai tömörülést alkothatnak a jelenlegi kor­mánypárt rovására. Az elkö­vetkező napok döntik el, hogy ismét a jelenlegi kormányfő kap-e jogot egy új kabinet megalakítására, vagy pedig egy miniszterelnök-cserével további jobbracsúszás követ­kezik-e be Lisszabonban. (seres) Fokozódó ellenállás tapasz­talható a Német Szövetségi Köztársaságban az amerikai kormánynak a neutronfegy­ver gyártását elrendelő dön­tésével szemben. Peter Glotz, a szociálde­mokrata párt országos ügy­vezetője annak a véleményé­nek adott hangot, hogy az Egyesült Államok döntése után a nyugatnémet kor­mánypártokon és a lakossá­gon belül nőni fog azoknak a száma, akik kétségbe vonják a Reagan-kormányzat tárgya­lási szándékának komolysá­gát. Egon Bahr, a szociáldemok­rata párt leszerelési szakér­tője éles hangú cikkben bí­rálta a Vorwärtsben az ame­rikai kormány lépését. Bahr rámutatott: Ronald Reagan atompolitikája a nemzetközi helyzet kiéleződését vonja maga után. Bahr szerint a neutronfegyver esetleges ál- lomásoztatása az NSZK-ban ellentétes lenne az ország ér­dekeivel. Ezért a bonpi kor­mánynak „gyorsan és egy­értelműen” el kell utasítania azt. A szociáldemokrata párt schleswig-holsteini szerveze­te országos aláírásgyűjtő kampányt indított a neutron­fegyver gyártása ellen és egyúttal „nyugat-európai bé­keoffenzivára” szólított fel. Egon Bahrhoz hasonlóan ez a szervezet is sürgette a bonni kormányt, hogy mondjon nemet a neutronfegyvernek az NSZK-ba való telepítésé­re. HAJSZA Hétfőn este elszaggatta köteleit és elrepült Florida államban lévő Cudjoe Key haditengerészeti támasz­pontról Duci Albert (Fát Albert). Nagyszabású haj- tóvadászatot rendeztek mi­atta, őt hajkurászta az Egyesült Államok parti őrsége, haditengerészete, légiereje és még a halá­szok is. De mindhiába — befogni nem sikerült. Vé­gül egy F—4-es vadászre­pülőgép levegő-levegő ra­kétákkal leterítette. Sze­gényből végleg elszállt a szusz, merthogy Duci Al­bert egy hatalmas léggömb volt. 3 és fél millió dollár értékű elektronikus lehall­gató készüléket cipelt ko­sarában, és amikor enge­delmes volt, a Mexikói­öböl fölött lebegve Kuba ellen kémkedett. Feladatá­hoz tartozott a mélyen re­pülő repülőgépek felderí­tése is. Most darabjait sze­degetik össze a tengerből.- A lapok sietve és bőségesen számoltak be Spanyolország­ban a miniszterelnök nagy­szabású évadzáró fogadásáról, amelyre — s ez volt éppen a feltűnő — nem jöttek el az ellenzéki pártok meghívott vezetői. Ezzel mintegy előre jelezték, hogy a madridi centrista kormányzat aligha számíthat békességre az ősz­szel kezdődő új politikai idényben. Legalábbis erre utal, hogy a baloldal nagy pártjai a bel- és a külpoliti­ka égető kérdéseiben nagy csatákra készülnek. De me­lyek is ezek? Pucesrém képek Elsősorban a nyugtalanko­dó jobboldal állandósuló fe­nyegetése okozhat állandó fő­fájást Calvo Sotelo, a még fél éve sem kormányzó mi­niszterelnök csapatának. Az emlékezetes február 23-i puccskísérlet nemcsak párat­lan félelmet és ellenérzést váltott ki az ország közvéle­ményében, hanem valami olyasmit is, amit bizony na­gyon nehéz lesz leküzdeni. Nevezetesen azt, hogy a de­mokráciához hű politikai erők és' a francoista diktatúrához hasonló rendszer visszatéré­sétől rettegő emberek február óta mindinkább úgy látják: a hatalomnak nincs igazi programja, eszköze az erő­szakkal kacérkodó, jobbolda­li beállítottságú fegyveres erők fékentartására. Hiszen lassan fél év telt el az államcsínykísérlet óta, s mindeddig alig történt vala­mi, ami az átfogó és szigorú felelősségre vonást sejtetné. Tisztek vannak — tudjuk, nagyon is enyhe — őrizetben, miközben a hadsereg és a rendőri-csendőri erők jelen­tős része minden módon szo­lidaritását és tiszteletét feje­zi ki a nyilvánosság előtt a puccsisták iránt. A vizsgálat viszont nem kap nagy nyil­vánosságot. Például mind­máig szinte semmit nem tud­ni arról, hogy miféle kapcso­latok fűzték az érintett fő­tiszteket civil politikai kö­rökhöz, esetleg vezető szemé­lyiségekhez. Így aztán Spa­nyolországban a legtöbben kételkednek abban, hogy a kormányzat ősszel valóban képes lesz a vádlottak padjá­Ez a kép februárban megdöbbentette az egész világot. Tejero alezredes pisztollyal a kezében a spanyol parlament szónoki emelvényén. Mintegy 150 csendőrből álló csoport élén a par­lament ülését megszakítva elfoglalta az épületet és 350 kép­viselőt túszként tartott fogva. Calvo Sotelo miniszterelnök a képviselöházban a kormány terrorizmusellenes program­járól beszél. (Fotó: MTI Kül­földi Képszolgálat — KS) ra ültetni Tejero alezredes irányítóit, a tekintélyes tá­bornokokat. Inkább úgy tű­nik, hogy Calvo Sotelo kabi­netje fél ujjat húzni a fegy­veres erőkkel. NATO-tagság: ütőlap Ez is közrejátszik abban, hogy Madrid február óta any- nyira sietteti az ország csat­lakoztatását a NATO-hoz. A centrista kormány — ha már nem érez kellő erőt magában és a fiatal spanyol demokrá­ciában ahhoz, hogy ellenáll­jon a szélsőjobb esetleges fegyveres hatalomra törésé­nek — úgy véli: a NATO se­gít majd megóvni a mai ren­det Spanyolországban. Egé­szen bizonyos, hogy ennek le­het is hatása a tábornokok­ra, de automatikus és abszo­lút védelmet egy puccs ellen persze nem jelenthet. Erre hozzák a NATO-belépés el­lenfelei a kézenfekvő példá­kat Görögországról és Török­országról. Calvo Sotelóék emellett úgy érzik, hogy az atlanti csatlakozás ütőlapokat ad a kormány kezébe a politikai és gazdasági csatározásokhoz is. A NATO-ból nyilván könnyebb lenne már bejutni a Közös Piacba, ami sok hát­ránya mellett némi segítséget is nyújthatna az ország sú­lyos gazdasági helyzetében. Ez utóbbi egyébként szin­tén nem ígér szebb kilátáso­kat; az infláció és a munka- nélküliség nem csökken. A létbizonytalanságot és az an­tidemokratikus kísérleteket kiegészíti a mindent és min­denkit mételyező terrorizmus, amely ugyancsak nem csök­kent az elmúlt hetekben. Spanyolországban tehát a helyzet „változatlan”, ami egyáltalán nem ad okot elé­gedett nyugalomra. Avar Károly Irkagyij Sztrugackij Borisz Sztrugackij: Közvetlenül az ajtónál meg­állt, és hanyagul visszaszólt: — Az előbb a tudós embe­rekről mondtál valamit. Van egy ötletem. Érzem, a király buzgólkodása folytán egy hó­nap múlva egyetlen valamire­való könyvtudót sem lehet majd Arkanarban találni. Én pedig fogadalmat tettem, hogy ha felgyógyulok a fe­kete vészből, egyetemet ala­pítok az anyaországban. Te­hát, amikor összefogdosol né­hány könyvtudót, előbb en­gem értesíts, csak azután dón Rebát. Meglehet, hogy kivá­lasztok magamnak néhányat az egyetemre. — Sokba kerül — figyel­meztette Mérleg. — Ritka áru, nem hever raktáron. — A becsület drágább — válaszolt dölyfösen Rumata, és kiment. ★ Ezt a Mérleget, gondolta Rumata, igen érdekes volna lefülelni, és a Földre zsup- polni. Technikailag nem ne­héz. Most rögtön meg lehetne tenni. De mit csinálna a Föl­dön? Rumata megpróbálta el­képzelni. Tükörfalu, légkon­dicionált, csupa fény szobá­ba bedobtak egy óriási, boly­hos pókot. A pók a csillogó padlóhoz lapult, görcsösen körbejártatta gonosz sze- mecskéjét, és a legsötétebb zugba iramodott, s fenyege­tően kidugta mérges áll­kapcsát. Mérleg természete­sen elsősorban a megbántot- takat keresné, és a legosto­bább megbántottat is túlsá­gosan tisztának találná, nem tudná felhasználni. Elsorvad­na a kis öreg. Talán meg is halna. Különben, ki tudja! Éppen az a bökkenő, hogy az efféle szörnyek lelkivilága olyan, mint a koromsötét er­dő. Rumata megállt egy kocs­ma előtt, és már-már be akart menni, de felfedezte, hogy eltűnt az erszénye. Ta­nácstalanul álldogált a bejá­rat előtt, sokáig kutatott a zsebeiben, összesen három zacskója volt, mindegyikben tíz arany. Egyiket a gondnok kapta. Kin atya, a másikat Mérleg. A harmadik eltűnt. Zsebei üresek voltak, bal nadrágszáráról levágták va­lamennyi aranylemezkét, övé­ből pedig eltűnt a tőr. Ekkor vette észre, hogy a közelben két rohamosztagos áll s rábámul. Az Intézet munkatársa fütyülhetett erre, Esztori dón Rumata azonban felbőszült. Odalépett a ro- hamosztagosokhoz, keze ököl­be szorult. Rumata hirtelen megijedt. Olyan rémület fogta el, mint csak egyszer életében, amikor — abban az időben még egy menetrendszerű űrhajó má­sodpilótája volt — az első maláriarohamot érezte. Nem tudni, honnan szerezte ezt a betegséget, és alig két óra alatt kigyógyították. Kis híján lekaszaboltam őket — eszmélt rá hirtelen. Ha el nem takarodnak, bi­zony leszúrom őket. Eszébe jutott, hogy a minap fogadás­ból egyetlen csapással tetőtől talpig kettéhasított egy dup­la szoani páncélba öltöztetett bábut, s erre végigfutott a há­tán a hideg... Hát ilyen va­gyok !... Elállatiasodtam .. Hirtelen érezte, hogy min­den izma fáj, mint valami ne­héz munka után. Semmi vész. Minden elmúlt. Pillanatnyi kitörés, és már minden el­múlt. Én mégiscsak ember vagyok, és minden állati nem idegen tőlem... Az elkerülhetetlenség érző­dött mindenben. Abban, hogy a rohamosztagosok, akik még a minap is gyáván a kaszár­nyáikban lapultak, most csu­pasz fejszével sétálgatnak az utca kellős közepén, ahol az­előtt csak a nemes dónoknak volt szabad járniuk. Abban, hogy eltűntek a városból az utcai énekesek, regősök, tán­cosok, légtornászok. Abban, hogy a városi polgárok nem énekeltek többé politikai kup- lékat. Abban, hogy a „felhá­borodott nép” feldúlta és fel­perzselte a ritkaságokat áruló boltocskákat. Ezek voltak az egyedüliek a királyságban, ahol a Birodalom valamennyi nyelvén és a Szorosontúl ős­lakóinak régi, immár kihalt nyelvén írott könyveket és kéziratokat lehetett vásárolni vagy kölcsönözni. Abban, hogy az egyébként is megfé­lemlített, agyongyötört pa­rasztok végképp a föld alá temetkeztek az Ózonfaluik­ban, Paradicsomi Sátraikban, és még a szükséges mezei munkákra sem merészeltek előbűjni földkunyhóikból. És végül abban, hogy Görbe Mérleg a városba költözött, ahol busás hasznot szima­tolt ... Valahol a palota mé­lyén, a fényűző lakosztályok­ban, ahol a köszvényes ki­rály, aki húsz esztendeje nem látta a napot, mert a világon mindentől félt, gyengeelmé- jűen vihogva sorra írja alá a legbecsületesebb és legön­zetlenebb embereket kínha­lálra ítélő, szörnyűséges pa­rancsokat, valahol ott érlelő­dött a borzalmas kelevény, és felfakadása előbb-utóbb várható volt._.. Rumata megcsúszott egy széttört dinnyén, és felemelte a fejét. A Roppant Hála ut­cán járt, a tekintélyes keres­kedők, pénzváltók és éksze­részmesterek birodalmában. Kétoldalt ódon házak sora­koztak, boltokkal és termény­üzletekkel, a járdák itt szé­lesek voltak, az úttest pedig gránitkockákkal kirakott. A felső emeleti ablakokban kö­vér arcok tünedeztek fel, iz­gatott kíváncsiság fagyott rá­juk. Valahol elöl parancsoló- an kiáltoztak: „Oszoljatok!... Nosza, szaporán!...” A tö­megben ilyen beszélgetés hallatszott: — Ók az okai minden rossznak, tőlük kell leginkább óvakodni. Külsőre csendesek, tiszteletre méltóak, ha rájuk nézel — szakasztott keres­kedők, de a belsejükben kese­rű méreg!... — Hogy elintézték a sze­rencsétlen flótást... Én ugyan megszoktam egyet- mást, de hidd el, felkavaro­dott a gyomrom a látvány­tól... Megint összevertek valakit, gondolta Rumata. Legszíve­sebben más irányba fordult volna, hogy elkerülje azt a helyet, ahonnan a tömeg özönlött. De nem fordult el, csak végigsimított a haján, hogy egy lehulló tincs el ne takarja az aranyabroncson levő követ. Ez nem kő volt, hanem televíziós adókészülék objektívje, az abroncs pedig hordozható rádióadó. A Föl­dön élő történészek mindent láttak és hallottak, amit a bolygó kilenc kontinensén működő kétszázötven felderí­tő látott és hallott. Ezért a felderítőknek az volt a köte­lességük, hogy figyeljenek és füleljenek. Rumata szétvetette a két kardját, hogy minél több em­bert bökjön meg, egyenesen nekiment a járókelőknek az úttest közepén, s a szembe­jövők sietve félrehúzódtak. Négy tagbaszakadt legény ezüstös hordszéket vitt. A függönyök mögül hideg, szép arcocska nézett ki. Dona Oka- na volt, dón Reba jelenlegi kegyencnője. Amikor észre­vette a lovagot, epedőn, je­lentőségteljesen rámosolygott. Rumata lekapta a kalapját és meghajolt. Gondolkodás nél­kül fel lehetett volna sorolni két tucat nemes dönt, aki, ha ilyen mosolyra méltatják, ez­zel az örvendetes hírrel ro­han feleségéhez és szerető­ihez: „Most aztán mindenki vigyázzon magára, most min­denkit zsebre vágok, minden­kinek megfizetek!...” Az ilyen mosoly ritka és olykor felbecsülhetetlen értékű. A fegyverbolt elé ért, ahová nemrég benézett, hogy meg­érdeklődje a tőrök árát és verseket hallgasson, s újra megállt. Tehát rád került a sor, jóságos Gauk atya... (Folytatjuk) Bűm helyzet változatlan Nehéz istennek lenni

Next

/
Oldalképek
Tartalom