Kelet-Magyarország, 1981. augusztus (41. évfolyam, 179-203. szám)
1981-08-20 / 195. szám
KM ÜNNEPI MELLÉKLET 1981. augusztus 20. Hathetes ablakok Meszesén József, Miskolcon dolgozó penészleki építőmunkás mondta, vagy vallotta inkább a mesterségéről: — Tudja, építettem én már sokfelé. Ez a munkám, valami kész, összepakolunk, megyünk. Én mindig visszajártam oda, ahol építettem. Topog az ember a fagyban, fújja a körmét, áztatja, veri az eső, hátáról lekapni akarja a szél. Máskor tüzet gyújtunk, szalonnát sütünk, gyönyörűvé lesz a vándorló élet, de a legnagyobb élmény csak az, ha a házak, amiket építettünk «# kezdenek. Olyan az ablak szemeivel a ház olyankor, akárha nézne, és benne az élet... Él Mátészalkán a ház. Piros háznak mondják, a festése után, határidőre készült el 1981. július elejére. Négy lépcsőházának negyvennyolc lakásában élnek. Járom a lépcsőházakat. Gyerek dönt le majdnem a lépcsőről, aztán egy késve vándorló szekrényt kerülök. Várt szekrény. Évekkel korábban már tervezték, hogy legyen, gyűjtött, takarékoskodott valaki érte. A magot is elveti az ember, aztán betakarít, ha van mit, ha van hová, Tanácsi bérlakások. Akik itt laknak, azoknak az egy főre eső jövedelme nem haladja meg a 2500 forintot. Húsz évvel ezelőtt írtain egy élni kezdő lépcsőházról, önmagámtól lopom a mondatot: „Ketten háromezer forintot keresnek. Nem állnak rosz- szul...” Akkor, az átadás után hat héttel dicsekedve írtam, hogy a negyven lakásból tízben már függöny is van. Rajnai József né: tg* ,, — Függöny. Itt negyvennyolc lakás van, megbíztak engem a takarítással. Jártam már sok helyütt, de van ezekben a házakban minden. Évekig készült, aki ideköltözött, bútorral jött, késszel a készbe... Állok a lépcsőházban. A falak őrzik a beköltözés szép rohamának emlékét. Sebhelyesek, de amit ritka helyen látni: gittel, mésszel, gipsszel javítgattak a fal sebein. Számolunk. Minden lakásra jut legalább két gyerek. Gyerektelenek alig laknak a házban, az egy gyerekesek is valamennyien „szerződtek” a második gyerekre. Nem a társadalmunk gazdagjai, nem a legszerencsésebbjei között járok. Itt, aki lakik, évekig várt a lakásra, évekig volt albérlő, évekig élt kiszolgáltatottként, évekig álmodozott arról a pillanatról, amikor kezébe adják a kulcsot Mit 'oldanak meg ezek a lakások? ■mm — Négyen vagyunk. Egy hatéves kislányom és egy hároméves fiam van. Nekem az otthont jelenti Mátészalka. Hajdúból jöttünk át, a feleségem pedagógus, ott egy negyedkomfortos szolgálati lakásban laktunk, a két gyerek itt tanulja a csapból folyó meleg vizet Mérnök vagyok, a hőközpontban dolgozom és tudja bármilyen komikus, magamnak is fűtök. Szalka? Nem vagyok régen itt, de az ember úgy érzi, hogy megérkezett valahova. Mit mondjak? Szerencsés vagyok, hiszen nekünk lényegében mindenünk megvolt, amivel ideköltöztünk. Háztartási gépektől a függönyökig. Van egy húszezer forintos ifjúsági takarékbetét-részletem, de ezt kifizetem egy év alatt. Aztán azt hiszem nem lesz más dolgunk, és látja ezt kimondani is jó még, mint az, hogy éljünk ... Nagy József kéményseprő: 3200 forintot keresek én, 2300-at a feleségem. Nem tudom le lehet-e írni: cigányok vagyunk. Négy gyerekem van, Irma, Gabi, Vali és Feri. Kint laktunk a Cinevégen, egy földbesüppedt kicsi házban. Tizenhét éve van folyamatos munkaviszonyom, és most a tizennyolcadik évben jövök rá, hogy egyszer hazaérhet az ember. A feleség: — 9800 forintot kellett fizetni a lakásért. 5000 forintra kértünk részletfizetést, meg is adták. Mink van? A férjem kéményseprő, én takarító vagyok. Négy gyerek mellett nem sok amit keresünk, de talán ntem is kevés. Két iskolás van közöttük, a kilenc éves Valika kitűnő, Ferike is jobb mint négyes. Nem tudom, hogy nekik milyen életük lesz, de tudja, amikor először bejöttünk ide a lakásba az urammal, nem volt még itt akkor semmi sem, leültünk a padlószőnyegre és nekikezdtünk tervezgetni. Hogy mit hova teszünk, hogy mit kell megvenni még, mert én azt akarom, hogy a gyerekeim már úgy nőjenek, mint bárki más gyereke... A férj: — Milyen itt élni? Nézze, megütötték már szóval a gyerekeimet itt a lépcsőházban a többiek, a^ért mert cigányok vagyunk. Aki ütött az nem élt a Cinevégen, az nem tudja, hogy milyen csodálatos dolog elkerülni onnan. Mondjam? Itt nálam már vendég volt a vállalatomtól a főnök, eljöttek sorba a régi magyar szomszédok, és én most már tisztességgel lehettem házigazdája mindenkinek. Mit oldott meg a lakás? Az emberségemet adta meg igazán, meg a tudását ennek, hogy embernek születni érdemes. Bejöttünk ide a kétszobányi fénybe, a csem- pézett fürdőszobába, és a négy gyerekkel van tele a kád, akkor tudom, hogy érdemes volt megszületnem ... KMH» Jártam a lépcsőházat, becsengettem az idegen lakásokba és mindenütt megkérdeztem, hogy mennyibe került a ház. Mindenütt mondták, hogy mennyit kellett fizetni érte, de néhol kiszámítani is nehéz lett volna, hogy hányad része ez a valóságnak. Azt a valós árat ugyanis nem tartja számon senki. Hat hét után, hogy élni kezdett a ház, már juss a lakás és nem ajándék. Járandóság inkább, mint jutalom. Számolok. Nincs ablak csipkefüggöny nélkül, és sok beszélgetés után is csak egy helyet találtam, ahol porszívó vásárlással várni kell a következő fizetésig. Nem jártam berendezetten lakásban, és óhatatlanul eszembe jutott az a régi riport: akkor ott voltak, akik a földre tett szalmazsákokon aludtak, és boldogok voltak a zizegő szalmazsákkal. Azt hiszem nincs lakó adósság nélkül. OTP-részlete szinte mindenkinek van, de 20 00Ö forintnál nagyobb adóssága senkinek sine» És a lakások nemcsak élnek, hanem úgy élnek, mintha évek óta laknák őket. — A SZAVICSAV-nál vagyok vezető gépész, a feleségem postai kézbesítő. Komfort nélküli lakásban laktunk. Jól? Rosszul? Az az igazság, hogy beköltözik az ember, és akkor mindent elfelejt ami előtte volt. Ahhoz mér, ahhoz alkalmazkodik, ami körülötte van. Tudom, hogy télen, ha hazaérek nem kell majd olajért szaladnom, és egy nap után már természetes volt, hogy meleg víz folyik a csapból. Nekünk, a családnak egy küszöb volt az új lakás, amin átléptünk valami másba. Mi ez a más? Kényelem? Életforma? Nem tudom a nevét, de tudom, hogy már a gyermekeimnek is természetes, ahogyan itt lehet élni. Nekünk lényegében mindenünk megvolt már korábbról, nem birkózunk hát adósságokkal, mégis: az új lehetőség, az új életforma kitermel magából egy soro- zatnyi igényt. Ha példát kérdezne, akkor a fürdősót mondanám, mert ilyen is van. Egy biztos: akik velem együtt költöztek, azok mind valamiféle révbe értek. Más dolog, hogy hogyan értek idáig... Csorvási Mihályéknál a negyedik emeleten nincsen otthon a férj. Dolgozik. Esztergályos a MOM-ban. Ott dolgozik a feleség is. — Azok közé tartozunk, akik a legmesszebbről jöttek. Nem tájban messziről. Hirtelen kiszámítani sem tudom hány albérletet éltünk. Négyszer négy méteres vizes kicsi szobánk volt utolszor. Nem tudom, el tudja-e képzelni, hogy mit éreztem, amikor először bejöttem ide. Nem lehet elmondani, és nem lehet elfelejteni sem. Nem túlzás: olyan ez, mintha újra születtem volna, olyan ez, mintha újra szerelmes lenne az ember. Azt mondja, hogy itt a házon mindenütt van függöny. Igaz, nekünk még egy porszívó kell, hogy minden szükségesünk legyen. Lesz. Gonosz dolog, amit mondok: mi bejöttünk ebbe a lakásba és én akkor azt mondtam magamnak, hogy igenis utolérem a szerencsésebbeket. Azokat, akik velem érettségizve autót kaptak, azokat, akiket lakással indítottak el. Nekem autó nem kell, de egy telek majd igen. És az adósságunk egy év alatt lejár. Gyűjtök rá. És ez a félelmetesen szép: gyűjthetek. Érti? És nem a szomszéd, a szállásadó asszony szuszogására figyelek, ha örülni akarok annak, hogy ember vagyok, hogy fiatal vagyok, hogy asszony vagyok. Azt szokták mondani, hogy élni jó. Mostantól nekünk is jó... Fények gyúlnak a hathetes ablakokban. Este van. A ház él. Ügy ahogyan Meszesén József álmodja az élettel gazdag falakat Vaksi albérleteket váltottak itt a kétszobányi fények, csempézett fürdőszobák. Sorsokat váltott jobbra a világ, és bármilyen furcsa, de jólesik leírni: olyan természetességgel tette ezt, hogy észrevenni sem lehet. Az írás tette, hogy kimondhatom: jogunk az efféle öröm, okos jogunk a világban. Bartha Gábor „István királykor majd hazajönnek a gyerekek, öt élt, öt él” — így mondja a szülő. Hétköznap, meleg augusztus. Egy kislábas van az asz- szony kezében és egy tojás. „Vedlenek, kotlának a tyúkok, nem tojnak.” — Ez az asszony gondja. A férfi szalmát villáz. A tsz kiszállította, a jármű nem fért be a kis udvarba, rossz helyre szórták a szalmát, helyére kell rakni. A férfi a fényképezéshez gyorsan kalapot cserél. — Rólam még sohasem készült jó fénykép. Kinevetnek érte. A petúniáknak hódító az illata. Meglehet esőre áll az idő. A kutya ugat. Megállás nélkül csahol, és úgy hívják, Pajtás. — Ezt teszi mindig. Akkor is, ha a gyerekek vannak idehaza. Amíg van bent valaki a házban, ugat. Hiába verjük meg — de nem verjük meg, egyszóval úgy tessék meghinni, örökké ugat. Az asszony Ujjai fürgék. Beszél és a tíz ujja munkálkodik. Amikor meséli, hogy sütött kenyeret, rándul a tíz ujj a kovászolás, a dagasz- tás, a szakajtós, a kenyérvetés régenvolt fogásait idézve. A férfi egyenes, szinte merev tartású. Ezt mondja: — Az volt a kenyér. Azt szerettem. Azt a kenyeret hetek múlva is megettem, a mostani? — Pedig jó az — mondja az asszony — én megeszem a boltit akármikor. 1967-ben, vagy mikor ment tönkre a kemence, azóta nem áütök. A férfi erre már semmit sem mond. Számára a csendes beszéd zúgás és moraj, de ahogy bőg a borjú odakint az itatóvályúért, az Öreg felkapja a fejét. — Jószág is van? — Egy borjú és egy tehén. — Kell ez még? — Jószág nélkül nem lehet létezni. Másról beszélgetünk. Egyeztetem a kapott adatokat. Lekli József született 1904-ben. Sző- nyi Mária született 1911- ben. Házasságot kötöttek 1931. január 27-én. — Ügy igaz. — Milyen volt ötven éve a lakodalom? — Milyen volt? Közepes. Délutántól hajnalig tartott, talán még addig sem. Egy kis bor, egy kis tészta, egy kis hús. — Csak ennyi? — Ennyire tellett. De tisztességes volt. Ahhoz képest... — Mihez képest? Felröppen az első mosoly. Mert hogyan szorozza az ember búját- baját és boldogságát? Mihez viszonyítja? — Azt én már most meg sem mondom, hogy nekünk akkor gyűrűnk sem volt. A férjem testötven év jóban-rosszban. vérének a gyűrűjét használtuk. Fénykép sincs. Arra aztán végképp nem jutott. — De azért boldogan éltek? — Éltünk, mert dolgoztunk. Nem volt nekünk senkivel bajunk, nem volt haragosunk, csak dolgoztunk. — Merre, mit dolgozott? — kérdeztem a (férfit. Néz, figyel, de nem válaszol. Bölcs és keserű humor. g. - jn — Csak az atyaisten tudja, merre nem dolgoztam én. Mindig ott, amerre a szükség vitt. Ahhol adtak munkát. — Nem gazdálkodtak? — Min? Ügy kezdtünk, mint az ujjam. Nem úgy volt akkor. Nem adtak földet, senki, szülők nem adtak. Később vettünk kilenc holdat, aztán örököltünk három holdat, de az csak úgy jött ösz- sze apránként. Már megint áz ujjak? Számolnak. Leltárba veszik, hogy hány tagban, melyik dűlőben voltak a szántók, mennyit kellett napjában gyalogolni. Munkáltak például nyolc évig egy feles szőlőt. — A telepen volt — mondja az asszony — ott ahol ma a termelő- szövetkezet gyümölcsöse van. Négy kilométerre ide. Napjában ezt kétszer megjárni, hát csoda, ha elment az erő? Elmentem megkapáltam, hazajöttem főztem, mostam, fotóztam. Éjfél előtt én nem kerültem ágyba. Tessék csak elgondolni : öt gyermeket neveltem. Nem mondhatja senki, felnőttek becsülettel. Mind tanult. Dolgoztak is velünk. Az a fiam, aki most a levéltárban van fent Pesten, úgy tanult, hogy ment a szekér és kezében volt a könyv. Amikor kiértünk, kapált. — Sokba került öt gyerek taníttatása? — Bizony. De még azon felül is nehéz volt. Fizettünk mi még természetben is. Mert akkor «így volt, a háború idején. — Megérte? Most egy gyermek sincs itthon... — Hazajönnek. Mindig hazajönnek, úgyis, hogy egyszerre, de leginkább úgy, hogy egyik vagy a másik. A házépítésben is segítettek. A háztáji kapálásában is. Dolgosak. Amit tőlünk tanultak, ők is azt teszik. Panaszunk nekünk igazán nem lehet. Takaros a ház, új a vakolat, rendezett a porta. A kiskertben temény- telen virág, a ház előtt szőlőt érlel a lugas, kukoricát, burgonyát, zöldséget terem a kert. Többször is mondják: — Sok a munka. Még mindig sok a munka és mi egyre gyengülünk. — Na és a gyerekek lakodalma? Az szebb volt, gazdagabb volt mint a maguké? í. — Nem attól függ a boldogság. Ha jók egymáshoz, ha jó az egyik is, meg a másik is és az eszük a helyén van, ak-. kor nincs baj. Mi nem a lakodalomra költöttünk. Ami pénz gyűlt, kellett a gyerekeknek az induláshoz, meg aztán akkor is más idők voltak. Most már jó lenne, ha lenne erőnk. így vagyunk mi. Kapunk egy kis nyugdíjat, 2300 forintot. Ehhez kell a munka, tartani kell a jószágot. — A munkának sose lesz vége? — Annak, soha. Nem is mondtam miért voltam látogatóban a Sényői út 34-ben. Arany- lakodalom lesz. A termelőszövetkezet, a tanács tartja. Három pár mondja majd újra: holtomiglan, holtodiglan. — Mondják, úgy lesz. ★ Ügy volt. Augusztus 19-én tartották a napkori Kossuth Termelőszövetkezetben a nyugdíjasok hagyományos találkozóját. Hivatalos volt több mint háromszáz idős ember és az aranylakodalmát tartó három termelőszövetkezeti nyugdíjas mátkapár. Szél József és Farkas Veronika, Boroska Ferenc és Demeter Mária, valamint Lefejt József és Szőnyi Mária fogta meg újra egymás kezét, fogadott hűséget. Jó volt a hangulat. Növelte a víg- ságot a debreceni szín- társulat vendégjátéka, volt sült csirke, piskóta, sör és kóla, virág rengeteg. Seres Ernő
