Kelet-Magyarország, 1981. július (41. évfolyam, 152-178. szám)

1981-07-05 / 156. szám

1981. július 5. o Egy kalandos sorsú lovagvár a Bakonyban A Bakony szívében, ha­zánk legszebb vidékének kö­zepén, Zirctől mindössze 25 kilométerre, Bakonyoszlop, Bakonyszentkirály és Ba- konyszentlászló közvetlen kö­zelében, csodálatos, fenséges hegyorom emelkedik a Cuha völgye fölé: a cseszneki vár. Impozáns, hatalmas méretű romjai • ma még a helyreál­líthatóság állapotában van­nak, de így, romjaiban is a környék legszebb kilátását, az igazi, lovagkori romanti­ka föltámadását jelentik a látogatóknak. Már a vár eredete is a fé­lelmetes-izgalmas lovagkorba vezet: a királyokkal harcoló, királyokat trónra emelő vagy megbuktató, hatalmas Csák- nemzetség tulajdonaként em­lítik az első források 1308- ban. Az országot dúló hatal­mas pártharcok, hatalmi vi­adalok tükröződnek a vár to­vábbi sorsán: 1326-ban már királyi birtok, majd 1393-ban megkapják a Garaiak, orszá­gunk másik hatalmas nem­zetsége, amelyből országos főurak, sőt nádor is került ki. A Magyar Nemzeti Mú­zeumban található címeres, feliratos kő tanúsága szerint a Garaiak 1424-ben átépítet­ték a várat, a kor kívánal­mainak — vagyis hadászati követelményeinek — megfe­lelően „korszerűsítették”. Csakhogy semmiféle korsze­rű hadtudomány nem vé­delmezhet a politikai bukta­tók ellen, így aztán a XV. század végén a vár már a Zápolya . család tulajdona, mígnem 1563—1565 között török kézre került. A török kiűzése után váltakozva cse­rélt gazdát, 1636-tól Esterhá­Megálljt jelző tárcsák is lehetnének, de úgy állanak egy-egy faritkaság előtt a védelem jelvényei, miként ha pajzsok volnának. S Debrecenben az utcákon, a tereken, a kertekben már sok-sok ilyen pajzs áll a földbe ütve. De ha megkér­deznénk hirtelen, hogy mer­re láttam ezt a strázsát, elő­ször a lícium, a nevezetes ördögcérna jutna eszembe, valóságos avagy költött his­tóriájával együtt. A lícium fává nőtt. Egyháztörténeti maradandóság, akár a kéz­írásban fennmaradt zsoltá­rok. Tiszafa és páfrányfenyő A város legnagyobb fehér akáca a Kartács utcában tüntet méreteivel. Mellma­gasságban körülzsinórozva kerülete háromszáz centimé­ter, s föl a magasba tizen­nyolc méterre nyújtózik. Észak-amerikai származású. Fajtája Magyarországon az 1600-as évektől már utcákat hódít. Róla, a Kartács ut­cairól, aligha lehet többet mondani. Kit is szólaltatnék meg felőle? Tulajdonosa a magyar állam. De soroljuk csak fel (ha szűkszavúan is), hogy a Nagyerdei körúton egy páfrányfenyő posztói; a megyei pártbizottság előtt kettős tiszafa zöldell, amely valószínűleg a régi botanikus kert „maradváhya”. Nincs különösebb krónikája — s nem is lehet — a Kossuth Lajos Tudományegyetem kocsányos tölgyeinek sem, futólag mégis megjegyezhe­tő, hogy ezek a terebélyesek méltósággal, hűen, s még nem aggastyánként repre­zentálják a valamikori Nagy­erdőt. A Déri téri tölgyma­tuzsálem az egykori füvész- kertet. Gondozza a Debrece­ni Kertészeti Vállalat. A fát egy ízben különleges gyógy­módban részesítették: leszed­ték róla a „zöld piócáját”, az életerőt elszívó fagyöngyöt. Csesznek zy-birtok. A nagy építtet arisztokrata család ezt a vá­rát is átépíttette, mégpedig 1740-ben, késő barokk stílus­ban, azonban mindössze negyven évig birtokolták a büszke sasvárat, 1780-ban el­költöztek. Ezt követően nyu­godalmasan és a régi dicső­ségekre emlékezve élhette volna további életét Csesz­nek vára, 1820-ban viszont súlyos természeti csapások sújtották: földrengés, majd Virul is az évszázados tölgy! Ha már tölgyekről esett szó, bár Debrecen határán kívül, de említsük meg — a guti óriás után — a mikepércsi- ek Rákóczi-tölgyét, melynek lombsátra alatt a fiatalok évről évre megtartják a ma­jálist. Ne feledkezzünk meg o Péterfia úti természeti em­lékekről, a tiszafákról. Eze­ket, s még jó néhány társu­kat már a Debreceni Városi Tanács Végrehajtó Bizottsá­gának határozata védi. A kertészeti vállalat gondos kezelésére vannak bízva. Az Acél utcába ellátogatva (a 19. szám alatt) egy hatal­mas páfrányfenyő (a budd­histák szent fája), s egy szép koronaformát tartó kocsá­nyos tölgy díszlik a romok közt. Páfrányfenyő a Bem té­ren is álldogál. Régi írások tanúbizonysága szerint az egykori füvészkertből mene­kítették ide, amidőn a múze­um felépítésébe fogtak. Hogy milyen az a páfrányfenyő? A tűlevelű és a lombhullató fák öszvére. Somogyi Jolán írja egy helyütt: „Kétlaki nö­vény. Termése a szilvához hasonló, halványsárga színű. Magvát Japánban és Kíná­ban pörkölve fogyasztják.” Japán császárfa S ha már Japánnál tar­tunk, végül álljunk meg Debrecenben o Végh Dezső utca 17. szám alatti háznál. Egy japán császárfa illegeti magát kívül a kerítésen. Dr. Horváth József jó pár evvel ezelőtt nagy-nagy üvegházi dédelgetés után az udvarába ültette, ám kikerült onnan. Az útszélesítés alkalmával, örüljünk, hogy nem esett bántódása. Csakhogy ez a fa nagyon is szereti a vizet, s körülötte túl sok a beton. De ezen már nemigen lehet se­gíteni, hacsak majd a rekke- nő 'kánikulában sűrűbben meg nem itatják a gyökereit. Szalai Csaba több villámcsapás rombolta le. Kalandos létezésének da­cára, nem csupán a hatal­mas falak, bástyák, tornyok egykori méltóságát és biz­tonságot nyújtó erejét lát­hat juk-érezhetj ük a várat szemlélve, hanem a rom né­hány részén megmaradtak különféle épületek is a kí­váncsi szemek számára. Igv a keleti részen egy egyemele­tes épület, mintegy 40 méter hosszan, melyet falszoros ölel körül, kis, féiköríves kül­ső toronnyal. A vár közép­pontjától keletre négyzetes lakótorony áll, mely, mint tudjuk, a vár legerősebb tor­nya, a várúr lakóhelye volt hajdanán. Ehhez a lakóto­ronyhoz csatlakozik a várat alacsonyabb szinten övező külső, úgynevezett II. fal­szoros építménye. Giulio Turco 1572. évi leírása sze­rint ehhez még egy elővár, valamint kapuvédő torony is csatlakozott. A műemlék-rekonstrukció során Csesznek vára is sor­ra került. A rekonstrukció befejeztével Csesznek vára felsorakozhat Közép-Európa legnagyobb múltú, legfestő- ibb középkori várai közé. Révy Eszter Ha valakinek manapság másfél évenként megjelenik egy-egy kötete, arra már csak e tényért is oda kell figyelni. Kurucz Gyulát, aki tíz éve jószerével ebben az ütemben bocsátja útjára könyveit, az alkotási tempó­ján, termékeny műhelyén túl számon tartjuk azért is, mert a megyénkből elszár­mazott, de Szabolccsal máig kapcsolatot tartó, valóban tehetséges prózaíróról van szó. Az ünnepi könyvhétre most megjelent legújabb könyve, a Léggömbhuszárok tartalmi és formai szem­pontból . egyaránt összegző jellegű munkának számít, érdemes tehát mondandón­kat az előzményekre utaló rövid szemlével kezdeni. Az első regény, a Nohát meséljünk c. a hetvenes FILMJEGYZET Kamaszok Bernard Revon elsőfilmes rendező 1942-es élményeit idézi fel bemutatkozó alko­tásában. Nyilatkozata sze­rint ekkor volt tizenegy esz­tendős. A Kamaszok 1979- ben készült. Ha jól számolok, a francia művész 1931-ben született. Eszerint a film 48 éves kezdő munkája. A világért sem kívánok ironizálni a különben eléggé szokatlan induláson, mivel azonban a rendezői pálya­kezdés mindenképpen „meg­ér egy misét”, engedjen meg az olvasó némi meditá­ciót ebben az ügyben. Rendezőnek lenni — nem „státusz” kérdése, ennél sok­kal több. A főiskola elvégzé­se után meg kell mászni jó néhány lépcsőfokot ahhoz, hogy a filmes önállóan diri­gálhasson a kamera mögött. Tapasztalatokra is szükséges szert tennie. S ha végigjárta az inaskodás, asszisztenske­dés iskoláját, csupán kedve­ző körülmények esetén dob­ják a mélyvízbe. Hogy mire gondolok? Okos vezetőkre. Türelmes partnerekre. Jó forgatókönyvre. Megfelelő társadalmi igényre. Amikor ez is, az is „összejön”, a művész jelölt többnyire maga mögött hagyja a harmadik X-et. És hol van még attól, hogy rendezőnek tartsák ... Nálunk például általában há­rom úgynevezett egész estét betöltő film elkészítése je­lenti a céhbeli belépőt. Persze merev szabályok nincsenek. Tarr Béla még nem kapott diplomát, de már két film főcímében sze­repel a neve (a Családi tűz­fészek számos országban is­mert, a Szabadgyalog az idei őszi bemutatók sorát szapo­rítja). Kosa Ferenc, Szabó István —, hogy két, immár „befutott magyarra” hivat­kozzam — ugyancsak ifjan debütáltak. Mindjárt be is robbantak az elismert alko­tók közé. Előfordul, hogy a rendező középkorú — mint Bemard Revon —, de a film- történet más esetekről is tud. Szergej Uruszevszkij, a Szállnak a darvak operatőre akkor szánta el magát vá­ratlan korrekcióra — vagyis rendezésre, amikor hatvana­dik életéve felé közeledett. Mint a lírában, a zenében, a képzőművészetben — s másutt —, a filmben sem perdöntő az alkotó kora. Vannak jó filmek és rossz filmek. Kit kérdekel, hogy Orson Welles jóval harmin­con innen teremtett remek­művet, s Luis Bunuel utolsó — üdítően friss — filmje munkálatait aggastyánként, tolószékből irányította? Mindezekről a kérdésekről csupán azért tettem említést, mert szeretném, ha a Kama­szok nézőit-nem befolyásol­nák az előítéletek. Ez a film ugyanis — függetlenül szer­zője éveinek számától — fia­talosan lendületes és az egészséges életszemlélet, a bölcs derű és a gazdag ta­pasztalat harmóniáját áraszt­ja magából. Idézzük Bernard Revon-t (a forgatókönyv társszerzője egyébként Didier Bouquet- Nadaud): „A Kamaszok-at sok minden inspirálta. Meg­élt helyzetek éfe események. Azután az összehasonlítás, amikor szembe kerültem az­zal, hogyan él az ifjúság ma­napság, szembehelyezve az­zal, ahogyan mi éltünk ... 1942-re kell visszautal­nom ... Nem mehettem egye­dül moziba. Sokat álldogál­tam egy hozzánk közel eső mozi előtt, a kitett képeket nézegettem, és megpróbáltam kitalálni, mi .is történhetett, egészen addig, amíg úgy éreztem, »láttam« a filmet... Ügy neveltek, hogy elhitették velem: a mozi rosszra csá­bít, bűnös hely, s ez persze hozzájárult a tiltott gyü­mölcs érdekességéhez.” Mivel Revonnak sokáig kellett várnia a bizonyításra, csöppet sem csodálkozhat­nánk azon, ha az évtizedek során felgyülemlett muníció­ját belezsúfolta volna művé­be. Nem tette. Maga is utal erre nyilatkozatában: „El­lentétben sok elsőfilmes ren­dezővel, én nem akartam mindent ezzel az egy film­mel elmondani.” Már ez a szándék önmagá­ban megszolgálta rokonszen- vünket, pedig még semmit sem szóltunk a koncepcióról és a stílusról. De talán előbb vegyük röviden szem­ügyre a cselekményt. A Saint-Apollinaire Kollé­gium bentlakásos diákjai nem nagyon érzékelik az egyre szörnyűbb háborút; mással vannak elfoglalva. Ábrándokkal és vágyakkal, melyeket ébredő nemiségük gerjeszt. Bernard-t és Marie- Héléne-t — sok kalandos fordulat után — egymás kar­jaiba sodorja a szerencse meg a csínytevés. De mi van ezelőtt! De mi van ezután! Titkos remények. Levélírás. Epekedés. A felnőttek után­zása. A fennköltség sárba hullása és a „bűnös” ösztön megszelídülése. Komplexu­sok. Tettetés. „Minden mind­egy” és „semmi sem érde­kel ...” Találkozás és búcsú. Egyszer és utoljára. Bemard és Marie-Héléne egymáséi lesznek, hogy ne találkozza­nak soha többé. Megpróbáltam leírni a „tartalmat”, de ahogy nézem az előző bekezdést, nem na­gyon sikerült. A Kamaszok­nak nem a meséje érdekes, hanem az atmoszférája. Hő­séinek sutasága. A szituációk örök emberi, s mégis társa­dalmilag meghatározott jelle­ge. A szerelem anatómiája. A szerelemé, melynek 1942- ben sem volt más a lényege, mint mondjuk ma, csak ép­pen varázslatos költészet burkolta körül és drámaian ellenpontozta a világ tragi­kus talajvesztését. Nemcsak Bemard Revon személyes él­ményei kellettek a varázslat­hoz. Mindenki átélt hasonló­kat. Ki nem volt kamasz, ki nem sóvárogta szomjasan a szerelmet? A tehetség és a megjelenítőerő adja ennek a francia filmnek az igazi charme-ját (igen, azt hi­szem, ez a szó a legjobb a minőség megjelölésére). A líra és a humor ötvözete. Meg annak a felismerése, hogy a figurák számára a legköznapibb pillanatokban Minden Dolgok Lényege sű­rűsödik. Eszem ágában sincs mes­terművé avatni a Kamaszok­at. Lehetne a film jólfésül- tebb; nem mentes a közhe­lyektől sem; a keményebb hangszerelés javára vált vol­na az analízisnek. De így, hibáival együtt is szeretem. Ismerősöket mutat be; köny- nyű vele azonosulni. És nem olyan • spekulatív, mint a mostanában látott francia filmek többsége. Veress József Léggömbhuszárok években látott napvilágot. Fiatalos hév, lendület, prob­lémaérzékenység, a megszó­lalás frissesége, az előadás elevensége már akkor sej­tették : több a tartalék a szerző szellemi tarsolyában, minthogy csak egyszeri kí­sérletről beszélhetnénk. Egy­mást követték aztán a to­vábbi kötetek — s ha van­nak is közöttük kevésbé si­kerültek, kevésbé kiérleltek — mindegyik adott valami többletet az addigi eredmé­nyekhez. Így a Mákszem Hölgy c. kötet elbeszélései­nek címszereplői valóságos életközegben mozogva, míg a kisregényé a realitástól el­vonatkoztatott szférában fo­galmazzák meg legfontosabb gondolataikat az igazságos­ság, emberré nevelés stb. kérdésekről; a Ködfaragó­ban leírt köznapi történet fi­atal hősének portréjához a feltörekvés, az érvényesülés, a munkásból értelmiségivé válás problematikája, a ge­nerációs ellentétek szolgál­tatják a társadalmi hátteret; a Négy csend között a hall­gatás arcképfestőjének sorsa megint más oldalról és szem­pontok szerint láttat meg a hetvenes évekből néhány embertípust, gondolkodás­módot, életvitelt; az Össze­zárva alakjainak elemzőbb mélységű személyiségrajzai pedig már arra mutatnak, hogy a szerző az emberisme­ret, a megismerés újabb ré­tegeihez jutott el; s végül, de nem utolsósorban a Kicsi nagyvilág gyermekszereplő­je történetében a „megis­merni a világot annyi, mint birtokba venni” tételének bi­zonyítása elvezet a szocio­grafikus igényű falukép váz­latos megfogalmazásáig, a magyar paraszti élet néhány jellemző jegyének felmutatá­sáig és sorolhatnánk. A Léggömbhuszárok, mint már említettük, ötvözője egy évtizedes írói pálya eredmé­nyeinek. Nehéz lenne né­hány mondatban bemutatni a könyv tulajdonképpeni cselekményét, alakjait, mindazt, amit magába sűrít, mert a „direktbe” fogalma­zott szöveg helyett egy, a valóságtól bizonyos mérté­kig elvonatkoztatott gondo­latrendszerrel szembesülhet az olvasó. Meseelemek, visz- szatérő motívumok — ilye­nek pl. A Mákszem Hölgy­nek, mint írói fikciónak új­bóli megelevenedése, vagy a civilizáció elidegenítő hatá­saival szembeállított rous- seau-i természetszeretet stb. — irracionálisba hajló kép­zetek és asszociációk sora a külsődleges eszközökkel ope­ráló szokványos történetépí­tés helyett az emberi lélek- állapot, közérzet, hangulat stb. feltárására teszik a hangsúlyt. Ezek alapján felvetődhet a kérdés: túl komplikált lenne ez a könyv? A válasz: nem. Nem, mert aki figyelemmel olvassa, biztos, hogy megérti közléseinek lényegét, érzé­kelheti, hogy a téma mégis a valóság talajában gyökere­ző és egyáltalán nem idegen. Persze az is igaz, hogy a mű­vészi megformálásnak ez a módja amennyire sajátossá teszi a könyv karakterét, annyira gyengíti egyben a stílus-demokratizmusát, s következésképpen nem nehéz megjósolni azt sem, hogy Kurucz regénye nem számít­hat széles közönségsikerre. (Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1981.) Futaky László KM VASÁRNAPI MELLÉKLET A cseszneki várrom. (MTI fotó — KS) Faritkaságok Debrecenben

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom