Kelet-Magyarország, 1981. július (41. évfolyam, 152-178. szám)
1981-07-05 / 156. szám
Találkozás Kurucz Gyulával Nyíregyházán — A Mozgó Világban feltett körkérdésre válaszoltad néhány éve: „Tizennégy éves koromig egy sokféleképpen egymásra rétegződő szabolcsi falu látószögéből szemléltem a magyar történelem sűrű lépésváltásait.” Milyen is volt gyermekkorodban Búj, ez az „egymásra rétegződő szabolcsi falu”? — Különböző nációk, együtt élő elmagya- rosodott nemzetiségek modellje volt Búj társadalma. Az őslakosok jogának kíméletlen érvényesítése, belső harc, az érdekek gyilkos összeütközése jellemezte a falut. Mintegy a magyar történelem feszültségeinek gyűjtőhelye volt. Innen indultam. Az egykori ismerősök, barátok szintén elkerültek már Buj- ról. Az ünnepi könyvhéten, az író-olvasó találkozón mégis ismerősként fogadtak. Jólesett. — További életed hogyan alakult? — 1958-tól 1962-ig Sárospatakon tanultam. Biológus akartam lenni. Kedvenc tanáromtól azonban olyan „pedagógus” vette át a biológia tanítását, akinek sikerült elvennie a kedvem ettől a tudománytól. Választás elé kerültem, a továbbtanuláshoz a magyar—német szakpár maradt, öt évet hallgattam a debreceni egyetem bölcsészkarán. Azután Pestre kerültem, alkalmi munkákból — lektorálásból, tolmácsolásból — éltem. — Közhelyízű a kérdés: hogyan lettél író? — A véletlennek köszönhető. Soha nem fogalmazódott meg bennem, hogy író akarok lenni. Tizenkilenc éves voltam, amikor még Debrecenben egy egyetemi pályázatra barátaim elküldték egyik írásomat, amivel nyertem. Az Alföld szerkesztői vettek „kezelésbe”. Tőlük és az egyetemen Kovács Kálmántól sokat tanultam. — A kritika írásaid, regényeid hőseit sorsukkal elégedetlen, meghasonlott embereknek tartja. Mi erről a véleményed? — Nem értek ezzel egyet. Kitérőként any- nyit: engem mindig az foglalkoztat, hogy az ember mennyi megpróbáltatást bír el, menynyire szívós, kitartó. Kíváncsi vagyok figuráim teherbírására, ezért egyre több terhet rakok Tájuk. Kesergő, csikorgó fogú hősök ezek, kevéssé látványosak. De bármennyire is „lepusztult állapotba” jutnak, a munkájukat, embervoltukat nem adják fel sohasem. Megítélésük mégis az, hogy csalódott, meghasonlott alakok. A megállapítás oka, hogy csak a szövegükből és nem a tetteikből ítéljük meg őket. — Cikkeznek, beszélnek arról, hogy a mai fiatalok kevéssé tudják elviselni a kudarcot. Valóban hajlamosak a kiábrándulásra? — A környezetem az évek során sokat cserélődött, ennek révén sokféle kemény fizikai munkával ismerkedhettem meg. Nem bántam a nehézségeket. Minél nehezebb az indulás, minél többet kell küzdeni, annál inkább megméretik az ember. Aki az első kudarc nyomán feladja a játszmát, abban nem veszett el igazi érték, azért nem kár. A mai fiatalok előtt álló gátrendszereket könnyűnek találtam. Nincsenek „edzésben”, a legelső, komolynak tűnő gondon nem tudnak úrrá lenni. Pedig mindenkinek próbára kell tenni saját képességeit, hogy mit ér. S mikor tehetjük ezt meg, ha nem fiatalon? — A Körkép ’81-be bekerült egyik novellád. Jelent-e ez valami elismerést számodra? — Ügy érzem, hogy a kritikának a műből kiinduló alázatos álláspontja mára megszűnt. Jól akarok írni, semmi külsődleges igény, elismerés utáni vágy nem hajt. Az írói attitűdöt, a „különleges lény”-felfogást gyűlölöm. A Körkép kapcsán pedig hadd jegyezzem meg, hogy a protokollistákban sem hiszek. Optimális esetben az utókor dönt arról, melyik irodalmi alkotás az igazán értékes. — Korábban hat könyved jelent meg, és az ünnepi könyvhéten megvehettük a hetediket, a Léggömbhuszárokat. Hogyan értékeled írói pályád első tíz évének alkotásait? — Kísérletezőnek tartanak, és ezt vállalom. Csak a minőség számít. Azért kísérletezem, hogy minőségit alkossak. Ha ez nem is sikerült még teljesen, tovább próbálkozom, mert minden meg nem talált kipróbált formával közelebb kerülök magamhoz, a meg nem található, végleges formához. Eddigi könyveimet két vonulatba helyezem el. Az egyik egy realista irány. Ilyen igényű írás A ködfaragó, a Négy csend között a hallgatás és a Kicsi nagyvilág. Ezekkel elégedetlen vagyok. Kevés rétegűnek érzem. Olyanoknak, amit más is megírhatott volna. A másik vonulatba sorolom a többit — a Nohát meséljünk-et, A Mákszem Hölgy-et, az ösz- szezárvá-1, valamint a most megjelent Léggömbhuszárokat. Utóbbiakban az alkotó fantázia dominál, karakteresebbek, ha szabad ezt mondani, „kuruczgyulásnak” érzem őket. Olyanoknak, amiket csak én írhatok. — Mondj néhány szót jelenlegi munkádról. — Novellagyűjteményem augusztusban várható Szeretek, tehát voltam címmeL Tavaly március óta az angol, német, francia nyelven megjelenő Idegen nyelvű könyvszemle felelős szerkesztője vagyok. _A magyar könyvkiadók és könyvterjesztők több mint 12 ezer példányos lapja ez, amely a magyar szellemi élet könyvformában megjelenő csúcsteljesítményeit ismerteti a világ előtt. Szeretem ezt a munkát, amivel egy kicsit magam is hozzájárulhatok, hogy a nagyvilágban hiteles kép alakuljon ki Magyarországról. — S az alkotói munka? — Az írást fegyelmezett, állandó gondolkodásnak, folyamatos művelődésnek, végtelenül szigorú munkafolyamatnak tekintem. Nem szeretem körülötte a ködöket. A prózaírás verejtékes, prózai munka. Az újonnan elkészült írásoktól félek. A fogyatékosságaikat még nem látom, de általuk az előző művek hibáit már felfedezem. Így szinte ámokfutássá válik az alkotás, ösztönöz az új művekre, hogy a régebbieket megbízhatóbb mércével mérhessem. — Az író-olvasó találkozón túl tartod-e a kapcsolatot szűkebb szülőföldeddel, megyénkkel? — Bár Bujról már több mint két évtizede elkerültem, a szabolcsi, szatmári, beregi tájjal nem szűnt meg a kapcsolatom. Vannak itt barátaim. Erdészek, egyszerű emberek, akikkel jól megértem magam. Ha csak tehetem, otthagyom Pestet, leutazom Beregbe, Szatmárba. Megfürödni tiszta levegőben, emberségben. Reszler Gábor Gyűjtemény a Beregi Múzeumban Régi kalendáriumok A kalendáriumokat ma is szívesen vásárolják és olvassák. Így volt ez régen is, amikor a kalendárium majdcsak egymagában volt hivatott kielégíteni a Biblia mellett elsősorban parasztságunk kultúrigényét. „Ha a parasztság művelődés történetének megírására vállalkozna valaki, minden bizonnyal kalendáriumainkat kellene végigvizsgálnia” — írta egyik könyvében Ortutay Gyula. Az első magyar kalendáriumot a történetíró Székely István állította össze Krakkóban, 1538-ban. Elterjedésük és rendszeres megjelenésük összefüggött a hazai nyomdászat fejlődésével, amit az is bizonyít, hogy a leghíresebb, legkedveltebb kalendáriumok a 17. században a híres nyomdákkal rendelkező városokból, így Kassáról, Debrecenből, Lőcséről, Nagyszombatról és Bártfáról kerültek ki. Olvasóközönségüket kezdetben elsősorban a nemesség és a polgárság szűk rétege alkotta. A kalendárium, a Biblia és a ponyvairodalom mellett a 18. századtól válik egyre inkább a parasztság és a polgárság nagyobb tömegének fő olvasmányává, a 19. század utolsó harmadáig pedig parasztságunk legfőbb szellemi irányítója lesz. Ezek a naptárak főleg annak a szellemiségnek a kifejezői, amelyek nagyban hozzájárultak parasztságunk történeti és magyar tudatának kialakulásához. Ez a magyar tudat, mint ahogy Ortutay megjegyezte, „az ország történeti és társadalmi helyzetét elsősorban a különböző politikai pártoknak igénye és tendenciái szerint alakítja ki. Akár a Kossuth-naptárt, vagy egyéb balpárti naptárakat, a katolikus, református naptárakat lapozgatjuk, mindegyikből politikai szándék és sugalmazottság árad.” A HAZAI SOKADÁLMÁK Gárdonyi Gézától tudjuk, hogy sok kis parasztgyerek a kalendáriumokból sajátította el a betűvetés és az olvasás művészetét. A naptárak a 19. század utolsó harmadától elvesztik korábbi jelentőségüket, egyeduralkodó szerepüket parasztságunk olvasmányai között. A kalendáriumok hagyományosan két részből álltak: a naptárból, ahol a lapok alján az egyes hónapokra vonatkozó rigmusok, időjárási megfigyelések, jövendölések voltak és az oktató, olvasmányos részből, ahol ismeret- terjesztő olvasmányok, közmondások, viccek és gyakran szirupos történetek kaptak helyet. A legtöbb naptár tartalmazta a hazai sokadalmak, vásárok időpontját és a postajáratokat. Nem ritkák azok a kalendáriumok sem, bár ezeket főleg nemesek és polgárok vásárolták, melyekben az összes hazai méltóság, kezdve a királyi háztól a városok ügyvédjeiig bezárólag fel van tüntetve. A népi kalendáriumok valóságos történeti és néprajzi értékét azonban nem a nyomtatott szövegek jelentik, hanem azok a gazdálkodásra, időjárásra, adásvételi ügyekre, életmódra, a politikai eseményeket rögzítő/ azokat egyéni ízzel kommentáló bejegyzések, amelyeket kézzel írtak az üres lapokra. A NAMÉNYI KINCSEK A megyében lévő múzeumok közül a vásárosnamé- nyi Beregi Múzeum rendelkezik a leggazdagabb népi kalendáriumgyűjteménnyel, közel másfél száz darabbal. A legrégebbi, az úgynevezett Nemzeti Kalendárium 1826-ból való, és Kassán nyomtatták. Az írásos bejegyzések alapján következtetünk arra, hogy ennek és még további három kalendáriumnak a tulajdonosa nemesi, származású egyén lehetett, aki elsősorban — gyakran latinul — a megye- és úrigyűlések, tiszt- újítások, társasági gyűlések színhelyét és időpontjait jegyezte fel magának. Egy jobb módú gazdának a gazdálkodásra és a fogadott iparosok, béresek fizetésére vonatkozó feljegyzéseit olvashatjuk a Képes Családi Naptár 1894 —1896-os éveiben. A namé- nyi gyűjtemény néprajzi és történeti szempontból talán legjelentősebb darabja az az 1893-ból származó naptár, amelynek sűrű bejegyzései lehetőséget nyújtanak arra, hogy rekonstruáljuk egy parasztcsalád egy évének kiadásait és bevételeit, gazdálkodásukat, az esetleges örömöket és gondokat, de ugyanakkor ki is tekinthetünk a politikai eseményekre, azok rövid kommentálására is. IDŐJÁRÁS 1701-TÖL A Kincses Kalendárium 1922—23. évfolyamai pedig Kovács Gyula büssüi református lelkész naprakész feljegyzéseit tartalmazzák, kiváló lehetőséget nyújtva az akkori ár- és bérviszonyok vizsgálatára, ugyanakkor pedig arra is, hogy mit is olvasott, hogyan művelődött a század első harmadában egy vidéki értelmiségi. Érdekesek egyes naptáraknak az időjárásra vonatkozó bejegyzései. így a Kincses Kalendárium 1940. évi számából megtudhatjuk, hogy Csengerben március 7-én még —20 fokot mértek, s 1939 telén sokan megfagytak a megyében. Utoljára említenénk aDeb- reczeni Kalendárium 1831- es számát, amely 1701-től 1830-ig tartalmazza az egyes évek időjárását és a termésre vonatkozó legfontosabb megjegyzéseit. Acs Zoltán A hullámok halála A vonat éjjel egy órakor futott be az állomásra. Reggel korán kell kelnie, alvásra alig marad idő. Nem tudott figyelni semmire, csak az ágyat kívánta. Fél óra múlva egy bérházi lakás szobájában ringatózott. Amikor reggel felébresztették, beidegződött mozdulattal kinyitotta az ablakot. Talán a helyfoglalás ősi ösztöne ez az emberben, nem tudni. Kitekintett, s egy vijjogó hang után nézett. Sirály. Szemével követte a madarat. Az egy félkört írt le és beleolvadt a kékségbe. Ez hát a tenger! Valamiféle megelégedettséget érzett, hogy itt van, hogy látja, találkozik vele, megismeri, megszereti. A kövesút egyenesen fut a tengernek. Felgyorsítja a lépteit, emelkedőről lefelé köny- nyebb a haladás. Aztán hirtelen balra kanyarodik, szinte derékszögben és előtűnik a halüzem néhány épülete. Egy pillanatig a tengert sem látni. Különféle zajok keverednek az élénk társalgásba. A halüzemben fognak dolgozni három hétig, „vendégmunkások” lesznek. Egyelőre semmi sem jelzi, hogy halüzemhez közegednek: nem érzik még a bomló fehérje jellegzetesen erős szagát. A fogadás és a különféle vizsgálatok ceremóniái után másnap munkához kezdhettek. A lányok futószalagok mellé kerültek, halkonzerveket készítettek, töltötték a dobozokat apróhallal. A fiúk nehezebb munkát kaptak, volt, aki a szállításnál dolgozott, volt aki a szalag mellett serénykedő nőket láttáéi nyersanyaggal. Az első nap még a felfedezésé. Szinte végigfutottak Sassnitz főutcáján, le a halászkikötőig. Meredek lépcsőkön jutottak odáig. A fákon át kiláthattak a tengerre. A halászbárkák, mint a herin- gek, úgy nyüzsögtek a kikötőben. Volt, amelyik már megérkezett a zsákmánnyal, néhány pedig még csak most készülődött. Hatalmas sziklák a part egyik szakaszán. Már ereje is volt a napnak, hamar lekerült róluk az ing, néhányan fürdőruhában keresték az alkalmas helyet. Végighevered- tek a sziklákon, és -ösztönösen érezték, hogy hallgatni kell. A tengerrel megismerkedni csak csendben lehet, alázattal érdemes közeledni hozzá. Behunyt szemmel hallgatóztak és vártak. Aztán ők is meghallották a tengert. Rendíthetetlen nyugalommal értek ki a hullámok a partra és csapódtak a sziklákra. Muzsika volt ez, amely kiegészül a sziklák közötti víz csobogásával, a sirályok szűnni nem akaró hívójelével. Ez hát a tenger! Kinyújtózott egy sziklán, átadta magát a napsugaraknak, a tengernek, a szétfröccsenő víz- cseppeknek. Szinte tapintha- tóan érzékelhető volt az öröm is, ami eltöltötte, csaknem túláradt rajta. Eltűnt a hosszú utazás fáradtsága, csak az egymást kergető zöld hullámok voltak a közelben és a kékek távolabb. A móló túlsó végén, a világítótorony fölött sirályok kavarogtak, zsákmányra vadásztak. Olykor-olykor zuhanórepülésben vágódtak a víz felszínére. Jóleső érzéssel tárta ki a karjait, élvezte a szikla hűvösét. Ebben a teljes feloldódásban gondolt először igazán Virágra. Felült, nem kellett sokáig keresnie, mert két sziklával odébb napozott. örült, hogy itt látja maga mellett, nem tolakodóan, mégis sokat sejtetően. Ez a hosszú utazás — úgy tűnt — végérvényesen egymáshoz kapcsolta őket. Sokat beszélgettek, nevettek. Száz kilométereket aludtak, egymás vállára hajtva a fejüket, összetartoznak tehát, gonKM VASÁRNAPI MELLÉKLET 1981. július 5.
