Kelet-Magyarország, 1981. július (41. évfolyam, 152-178. szám)

1981-07-29 / 176. szám

1981. július 29.

KELET-MAGYARORSZÁG

3

Elosztani, vagy kereskedni?

A

ligha helyes manapság így feltenni a kérdést, hiszen a kereskedelmi munka már megyénkben is túlnőtte az elosztás szintjét.

A nyírségi megyeszékhelynek három jelentős áruháza van, s ez a tény önmagában is sokat mond. Elsősorban azt, hogy az áruházak mindegyike a jobb, a kulturáltabb, igényesebb munkára törekszik, vagyis meg akarja szerezni a vevőt Mellettük pedig jól megél az a szakbolt, amely egy valamilyen árucsoport tartására rendezkedik be, s amelyről a vásárlók tudják, hogy ott mindig kelendő készletre számíthatnak.

Nem célja az írásnak, hogy a fejlesztés négyzetmétereiben és a vásárlásokra elköltött forintokban mérje a megye kereskedelmének évtizedes útját. Mindenki tapasztalhatja Nyíregyházán, a járási székhelyeken és szerencsére sok helyen másutt is, hogy az áruházak, az ábécék hálózatában már nem elosztanak, hanem kereskednek. Dicséret érte az ott dolgozóknak: ez a fejlesztés legkézzelfoghatóbb eredménye. Mindezekkel együtt sok még a gond, s a kereskedelem szervezettségével, színvonalával közel sem lehetünk elégedettek. Mert például ' üzleteinkben aránytalanul szűk az olcsó árfekvésű cik- • , kék köre. Csak ritkán vagyunk még tanúi az igények - j hez való rugalmas alkalmazkodásnak, s az eladótéren | találkozni még az „ez van, ezt kell szeretni” szemlélettel és gyakorlattal.

Egy legutóbbi megyei felmérés tanúsága szerint a ; társadalmi ellenőrök minden hatodik ellenőrző útja je- i lentős hiányosságokat tár fel. Sokszor megrövidítik te- ; hát a vásárlót, akinek érdekei védelmében mennyiségi- ! leg és minőségileg is vékonyka apparátus áll csupán rendelkezésre.

Bolti hálózatunk a korszerűsítés ellenére is elavult,

| s a továbbiakban — éppen a pénzeszközök várható szűkössége miatt — még tovább romlik, hiszen jelenleg az egy négyzetméterre jutó áruforgalom nálunk 35 százalékkal magasabb, mint az országos.

Mi lesz később? Gazdaságpolitikával-foglalkozó illetékesek állítják, hogy-szerényebb körülmények között is lehet a munkát javítani, sőt ilyen körülmények között jobban kell figyelni a jövőben az emberi tényezők megnövekedett szerepére. Ez pedig azt jelenti: olyan vezetők álljanak a nagy- és kiskereskedelmi egységek élén, akik képesek megbirkózni a korszerű, színvonalas munka bonyolult mechanizmusaival, akik képesek kiválogatni a jelenkor igényeinek legmegfelelőbb embereket az áruházak, boltok élére, akik felismerik és jól alkalmazzák a fejlesztés intenzív módszereit.

A jó ellátás kulcsa nem utolsósorban ebben keresendő: tudományos megalapozottsággal mérni a piac jövőbeni igényeit, tárgyalni az iparral, a nagykereskedelemmel, a holnap lehetőségei felé irányítani a keresletet.

Szintén megyei adat: a helyi beszerzésből származó áru a kereskedelem polcain lévő kínálatnak mindössze öt százaléka. Pedig lehetne több, sőt jóval több! Különösen, ha tudjuk, hogy megyénkben olyan állami vállalatok és szövetkezetek dolgoznak, amelyek termékeire szívesen tart igényt a világ számos országa. Néhány példa: a rakamazi, a nagykállói, a nyíregyházi, a nyírbátori cipő, a baktai, a fehérgyarmati, a nyíregyházi ruha, a nagykállói és a gávavencsellői bőrdíszmű alig, vagy egyáltalán nem található megyénkben. Annak ellenére, hogy az ipari üzemek jó néhányszor megpróbálták áttörni a kereskedelem korlátáit.

Pedig lenne ok a hiány pótlására, hiszen amit az egyik oldalon az ipar kínál a kereskedelemnek, a másik oldalon a fogyasztó a boltokban elutasító válaszba ütközik. Az ok sokrétű. A többi között az erre ösztönzés hiánya.

A közelmúltban a párt megyei végrehajtó bizottsággá is napirendre tűzte: miként lehetne javítani az ellátást, színvonalasabbá, szervezettebbé tenni a kereskedelem munkáját. Szóba került itt az ármunka gyengesége, a speciálisan képzett közgazdászok hiánya. Pedig 1981-ben járunk, 13 évvel a gazdaságirányítás mai mechanizmusának bevezetése után. Elhangzott: alig érthető módon Nyíregyházán kívül nincsenek árengedményes áruházi napok, s aki mondjuk Fehérgyarmatról akar bejönni a megyeszékhely áruházainak engedményes napjaira, annak már nem engedmény az a bizonyos 20 százalék. Erőteljesen hangoztatták azt is: a nagykereskedelem és a kiskereskedelem jelenlegi szervezete ma már nem felel meg a követelményeknek. A nagykereskedelem — amelynek szervezetét néhány évvel ezelőtt egy-egy több megyét átfogó területre központosították — a legtöbb esetben szinte képtelen kilépni saját székhelyéről, különösen a divatos és olcsó áruk elosztása esetében. Gond az is, hogy a nagykereskedelem anyagi érdekeltsége semmiképpen nem függ a lakosság színvonalas ellátásától. Sajnos — mint megállapították — a falvakban abszolút monopolhelyzetet élvező áfészek a legelavultabb módszereket alkalmazzák, s alig néhá- nyuk tesz lépést azért, hogy a helyzet változzék. Ügy tűnik, hogy a korszerű munkához nélkülözhetetlen személyi feltételek — egyáltalán a kereskedői utánpótlás — ügye nemigen mozdul el a holtpontról.

Joggal vetik fel a vásárlók: mind az állami árellenőrzésen, mind a társadalmi ellenőrzésen javítani szükséges. Nem ritka ugyanis az olyan élelmiszeripari termék sem, amelynek a minősége legalábbis ingadozik. Ezeket jelezni a kereskedelem és az illetékes szervek ' mindennapi kötelessége.

A

lakossági éllátás igen fontos területe a vendéglátás. Színvonala sajnos ugyancsak sok kívánnivalót hagy maga után, a jó környezet, a tisztaság, a kulturált bánásmód nemegyszer hiánycikk. Igaz, a vendég sem mindig angyal, mégis a vendéglátás irányítóinak kell elsősorban tenni azért, hogy egy növekvő idegenforgalmú megyében — nem utolsósorban annak székhelyén — legalább néhány, színvonalát a megnyitás utáni években is megtartani képes étterem, presszó, szórakozóhely legyen. Ebben a többszektorúság is sokat segíthet: új vállalkozók jelenléte, beleértve akár az olyannyira hiányolt magánkifőzdéket, cukrászdákat is.

Világos tehát: a jövőben aligha lehet nagymértékű állami beruházásra számítani. Ebben a számunkra nem éppen legkellemesebb hírben talán mégis van valami jó. Éspedig az, hogy most van igazán nagy szükség a kereskedelmi vezetők — a legmagasabb és a legalacsonyabb beosztásúak egyaránt — leleményességére, tudására, felelősségérzetére.

K. J.

V

___________________________________________

A mérkvállaji Kossuth Tsz tehenészeti telepe. (Elek Emil felvétele)

Felfelé ívelő szakaszban

D mátészalkai BFK gondjai

a munkástól a vezérigazgatóig

Névtelen levél: „A mátészalkai BFK-soktól hallottam és tudom, hogy van olyan nap, hogy szabályosan nincs munka. És ebben a hónapban is alig keresik meg az 599 forintot. Ennek a helyzetnek a javítását szeretném most kérni több száz dolgozó nevében. Szeretném, ha egy riportot készítenének efelől. Hogy mi ennek az oka és hogy lehet ezen segíteni?”

A vád súlyos, már-már hihetetlen. Éppen ezért nem árt utánanézni a varrógéptől a budapesti központig, íme néhány vélemény a Budapesti Finomkötöttáru-gyár munkásaitól és vezetőitől:

— A befejezőn nagyon sokat álltunk, állandóan szalagrendezés volt. összepakoltuk a ruhát, ezért időbért fizettek. A legtöbb teljesítményem 70 százalék volt — mondja egy fiatal lány, Lő- rincz Annamária.

Növekvő

elvárások

— Én elégedett vagyok. Általában 110—120 százalékig szoktam menni. De hát nekem kell a pénz, családom van — vallja Bujáki Lajosné.

— Időnként akadozik az anyagellátásunk, de súlyosbítja a helyzetet a belső szervezetlenségünk is. Ennek ellenére javulóban vannak az eredményeink — állítja önkritikusan Széplaki László, a mátészalkai gyár igazgatója.

— Valami megmozdult Mátészalkán. Másfél év alatt 15 százalékkal magasabb a termékkibocsájtás, pedig a mai darabokhoz több munka szükséges — tájékoztat Hajmás! Józsefné vezérigazgató.

A Budapesti Finomkotött- áru-gyár évente egymilliárd forintos teljesítményt produkál. A több, mint négyezer embert foglalkoztató nagyvállalatnak nem közömbös, hogy az öt .közül az egyik legnagyobb gyára, a 900 embert foglalkoztató mátészalkai hogyan áll ebben a sorban. A négy éve avatott gyár nemcsak hazai, hanem európai szemmel is az iparág legkorszerűbb munkahelyei közé tartozik. így joggal várják el tőle a magasabb teljesítményt.

Fiatal a gyár, fiatalok a munkásai. Azonban ennek manapság több a rossz, mint a jó oldala. Az egyik, hogy a 17—19 éves lányoktól nem lehet elvárni olyan munkásönérzetet, hogy mindig a gyár érdekeit tartsák szem előtt. Gond a kisebb szakmai tapasztalat is, hiszen hagyomány nélkül települt Szat- márba a kötő-hurkoló ipar. Bár a kezdettől nagy gondot fordítottak a szakmunkásképzésre, azonban a munkások fele így is betanítottként dolgozik. Miután lányok, asz- szonyok ülnek a varrógépek mellett, így természetes, hogy férjhez mennek, gyereket szülnek. Csakhogy ezt a számok nyelvére lefordítva a létszám harmada évente cserélődik, ennyi embernél kell elölről kezdeni szinte mindent

Vélemények

— Tavaly viszonylag stabil volt a létszámunk, jól lehetett termelni — jellemzi a helyzetet. Széplaki László. — A közelmúltban viszont készítettünk egy felmérést. A darabbéreseknek majd a fele 1980. január elseje óta dolgozik a gyárban.

Egy-egy szalagnál a belső szervezésen is múlik, hogy rpilyen teljesítményt érnek el. Ismerni szükséges az egyes emberek képességét, s eszerint elosztani a munkát.

Ügyancsak elemezték, hogy az egyes műszakokban milyen teljesítményeket érnek el. Kiderült, hogy a délelőttös műszak időnként gyengélkedik. Ennek egyik oka a korai kezdés, hiszen 5,15-kor indul a termelés.

— Magam is nő vagyok, tudom, milyen megterheléssel jár a korai kelés — ecseteli a vezérigazgató. — A vidékről bejáróknak akár reggel 3-kor kelni kell ahhoz, hogy időben beérjenek. Aki fáradtan érkezik, attól nem lehet elvárni magas teljesítményt.

Végül nem árt megemlíteni, az okok közül az anyagellátás nehézségeit sem — amiről a névtelen levél is szólt. Tény, hogy az év első negyedében a fonalellátás nehézségei miatt az egész vállalatnak komoly gondjai voltak. Mátészalkán például a korábban szokásos 8—10 százaléknyi időbéres órák helyett ennek a dupláját is felhasználták. A gyár fizetett, miközben munkát nem, vagy alig tudott adni.

Az irányítás tartalékai

Miután az anyagellátás külső — s nem hazai — körülményeken is múlik, így a vállalat tartalékokat próbál képezni, olyan rugalmas átállásokat megvalósítani, hogy egy percre se álljanak meg a varrógépek. Ehhez viszont szükséges a termelésirányítás javítása, amihez a kezdeti lépéseket megtették Mátészalkán is. A szakemberhiány, s a kisebb tapasztalat azonban itt is érezteti hatását.

Mátészalkán egyébként a fegyelmezéstől sem riadtak vissza. Akik hosszú idő óta 30 százalék körüli teljesítményt értek el, azoknak — a társadalmi szervezetekkel egyetértésben — felmondtak. Az átlagkeresetek jelenleg 2672 forintnál tartanak. Ez akkor lehetne több, ha magasabbak volnának a teljesítmények. A vállalati központ erre számít, a lehetőség megvan, a munkásokon múlik, hogy éljenek vele.

Szakmai szint, közlekedés

— A VI. ötéves tervben fő koncepcióként a versenyképesség növelését határoztuk meg — összegzi a vezérigazgató. — Ehhez rendeljük a technológiát, a munkaszervezést minden szinten, a gyári csoportvezetőtől a vállalati központig. Mint tartós tendenciával számolunk Mátészalkán a munkások nagy arányú cserélődésével. Azonban a szakmai szint javításával, a szakmunkásképzés szintjének emelésével változtatni lehet. S nem utolsósorban a közlekedési feltételek javítását is sürgetni kell.

Lányi Botond

Ä nevem: egy nagy Senki — mondta köny- nyen letörő barátom. — Pontatlan — jegyeztem meg — „NEVEM: SENKI", így reklámozták az újságok, ezt játsszák a mozik.

— Ki beszél most a moziról? Én magamról beszélek. Az én nevem igenis egy nagy Senki.

A kijelentés után egyperces dráma következett. Zokogás, üvöltés, toporzékolás, melankólia, gúnykacaj és ön- beroskadás.

— A Piriké, az édes, ő mondta ... Mit mondta! Kérdezte, majd tényként leszögezte. „Tudod, ki vagy te, Rezső? Te egy nagy Senki vagy, Rezső!”... Engem pasz- szoltak. Passzoltak barátom, mint egy gyenge tökultit filléres alapon.

— De hát ki keverte így a kártyát, hogy a menyasszonyod ilyen kurtán-furcsán kiosztott?

— A mozi! Barátom a mozi az tett be nekem. A tv, a rádió, az újság napok óta hirdeti: „Jön! Nézze meg!

__Jön

a NEVEM: SENKI...” Az én drága Pirikém ilyen nagy felhajtás után érthető, hogy aj- zottan utasított. „Rezsőkém, vegyél jegyet. A nyolcórás előadásra, a 17. sorban a 14. és 15. székre.” Jó szívem, mondtam. Vettem a telefont, tárcsáztam. Tárcsáztam tízszer, húszszor. Mellétették a hallgatót, kihúzták a dugót, összetörték a készüléket. Mentem hát a moziba.

— És vettél két jegyet... — He?

— Mondom, vettél két príma jegyecskét a nyolcasra, a 17-be, a 14—15-re.

— Frászt. A mozi előtt ket- tő, egyenként fél kilométeres sor állt. Beálltam az egyik

Nevem: Senki

végére. Másfél óra múlva a pénztárossal közöltem: 8 órára, 17. sor, 14—15. szék. Kinevetett. Csak másnapra van — mondta — négytől és a 6. sorba, oda is csak az 1—2. székre. Mondtam, tartsa a jegyeket, beszélek a menyasszonyommal.

— Beszéltél és elintézted?

— Ne vágj a szavamba. Először is a pénztár nem várt. A tömeg zúgott és nem tudtam mit tegyek. Végül is nem vettem jegyet. Később Piriké azt mondta, rosszul tettem. Menjek és vegyem meg. Mentem. Megint a sor végére, megint másfél óra, de már se másnapra, se hét végére nem volt jegy. Kínáltak viszont soka- dikára a harmadik sorban az első és a tizedik székre. Természetes, hogy nem vettem meg. Ekkor mondta Piriké: ilyen pipogya fráterrel még soha sem volt dolga. Természetesen ezt az útszéli lemi- nősítést kikértem magamnak. Szó szót követett és kimondta Piriké a szakítást jelentő végső szót: „Tudod, ki vagy te Rezső? Te egy nagy Senki vagy, Rezső!...” Nekem ez fáj ... Ezt én nem élem túl. És mindennek a nagy csinnadratta, a felhajtás, a reklám az oka.

— Reklám? Ezt magyarázd meg.

Megmagyarázta. Ha nincs tv-előzetes, hirdetés, meg ilyen-olyan beharangozás, Piriké nyugton marad. Mert Piriké egy reklámmániás. Mert Piriké szent meggyőződése, hogy csak az a jó, amit hirdetnek, hiszen, ha a kínált áru rossz lenne, bóvli, úgy az illetékesek nem engednék a reklámozást.

— A NEVEM: SENKI — azt mondják, valóban jó és szórakoztató film.

— Elhiszem — mondta a barátom —, éppen ezért, miért reklámozzák. Hiszen régi igazság, a jó bornak nem kell cégér.

— Mondták a régi világban. Ma már másképp gondolkodnak. Ma már valóban csak a jót, a szépet, a kellemeset hirdetik. Azt, amire különben is tódul a nép. A rossz, az unalmas filmet kár hirdetni, arra úgyse megy senki. A hirdetés ára csak kidobott pénz lenne.

— Értem én — mondta az én lelombozódott barátom — de hát mit tegyek? Piriké nélkül nem élet az élet.

— Tudod mit? — tanácsoltam —, a legközelebbi filmre szó nélkül vegyél jó előre két jegyet és vidd el Pirikét a moziba.

L

egközelebb egy mondanivalótól terhes, magyar művészi filmet vetítettek. Se közönség, se kasszasiker. Mindössze ketten látták, Piriké és Rezső. Rezső azóta kerül engem. Egyedül kószál Piriké nélkül és motyog magában: „A nevem egy Nagy Senki." Sajnálnám, de hát aki még két nyamvadt mozijegyet sem tud venni, vajon érdemes-e a sajnálatra? Apropó, ha netán valakinek lenne két jegye a NEVEM: SENKI-re, szívesen átvenném.

Seres Ernő