Kelet-Magyarország, 1981. július (41. évfolyam, 152-178. szám)

1981-07-24 / 172. szám

4 KELET-MAGYARORSZÁG 1981. július 24. Nap i külpolitikai kommentár Választás a nyugtalan Iránban E lnökválasztást és részle­ges parlamenti válasz­tást tartanak ma a nyugtalan Iránban. Csupán ezen a héten három olyan gyilkossági kísérletről érke­zett jelentés Teheránból, amelynek célja minden bi­zonnyal a péntekre kitűzött választás megzavarása volt. Hétfőn magát az egyik elnök­jelöltet, Aszgarolladi-Moszal- mant, az Iszlám Köztársasági Párt vezető alakját sebesí- tették meg. Szerdán a kor­mány tagjának, Segerf Nag- hainak, a Közoktatási Minisz­térium államtitkárának az életére törtek ismeretlen me­rénylők, csütörtökön pedig az iráni parlament, a Medzslisz egyik képviselőjére lőttek rá. Vajon mi az oka a közép­keleti országot megbénító nyugha tatlanságnak, a ter­rornak? Kik a felelősök az elmúlt másfél esztendőben elkövetett 48 robbantásért? Ezekre a kérdésekre a hiteles válasz mindmáig várat magá­ra. Ugyanakkor igazat lehet adni az iráni hivatalos szer­veknek, amelyek leszögezik: azok a kis csoportok — job­bára névtelen terrorszerveze­tek —, amelyek idáig maguk­ra vállalták az iráni merény­letek elkövetését, köztük a 74 áldozatot követelő Iszlám Köztársasági Párt székházá­nak felrobbantását, a főbű­nösöket próbálják rejtegetni. Hogy valójában kik is a fő­bűnösök ezzel kapcsolatban több variáció is létezik Irán­ban. A legerősebben az a hi­vatalos személyiségektől szár­mazó értesülés tartja magát, hogy az Egyesült Államok titkosszolgálata és annak irá­ni ügynökei állnak a színfa­lak mögött. A Medzslisz elnö­ke, Rafszandzsani például nemrégiben közölte, hogy a CIA egységfront» tömörítette az Iránban fellelhető összes ellenzéki csoportokat — a szélsőjobbtól az ultrabalig, amelyeknek egyetlen közös céljuk a fennálló államrend megdöntése. Baniszadr eltávolított iráni elnök június 12-e óta ismeret­len helyen tartózkodik, s nem hajlandó „nyilvánosan felelni elkövetett bűneiért”; Sőt jú­lius első napjaiban rejtekhe­lyén találkozott az AP tudó­sítójával, s az interjúban fel­hívta az iráni népet, hogy szálljon szembe a jelenlegi rezsimmel. A mai elnökvá­lasztás egyik zavaró elemé­nek tartják egyébként Bani­szadr legutóbbi levelét is, amelyet Hamburgban élő irá­ni emigránsok hoztak nyilvá­nosságra. A levélben az ön­magát Irán választott elnöké­nek nevező Baniszadr meg­bízza az iszlám ellenzéki Modzsahedin Khalk vezető­jét, hogy alakítsa meg az „el­lenzéki tanácsot”. Ez a testü­let írja Baniszadr — tör­vényhozó szervként működ­ne a „szabad választások” megtartásáig. A mai elnökválasztás fő esélyesévé ■— különösen az Aszgarrolladi-Mo- szalman elleni merénylet után — Radzsai miniszterel­nök lépett elő. Esélyeit növeli, hogy bár jómaga formálisan nem tagja az Iszlám Köztár­sasági Pártnak, élvezi az uralkodó iráni politikai párt bizalmát. Teheráni megfigye­lők a kérdést nem is úgy te­szik fel, hogy megválaszt­ják-e elnökké Radzsai t. Ha­nem így, és ez sokkal fonto­sabb: képes lesz-e a belső el­lenzék elszigetelésére, s a rég óhajtott nemzeti megbékélés megteremtésére? (seres) Az ENSZ Namíbia tanácsának küldöttsége sajtókonferenci­át tartott Budapesten. A képen Legwaila, Botswana állandó ENSZ-képviselője beszél. (Kelet-Magyarország telefotó) HAZÁNK, KELET-EURÓPA (9.) átmeneti nehézségek a hatvanas—hetvenes évek fordulóján (Folytatás az 1. oldalról) Nádházi Lajos, az úttörő­város vezetője bemutatta a tábor életét, a jelenleg ott üdülő 3 ezer ifjú képzőmű­vész és vízi úttörő program­jait. Elmondta egyebek kö­zött, hogy évente hat turnus­ban 15 ezer gyermek tölthet el itt hosszabb-rövidebb időt. A vendégek megtekintették az úttörőmozgalom történe­tének dokumentumait, tárgyi emlékeit őrző úttörőmúzeu­mot, a 40 ezer kötetes könyv­tárat, a félezer nézőt befo­gadó színháztermet, s a 800 fős lelátóval kialakított, fe­dett sportcsarnokot. A „hivatalos” program az úttörő város Barátságparkjá­ban zárult: az úttörők népes seregének jelenlétében a ma­gyar—szovjet ifjúsági barát­ságfesztivál résztvevőinek lá­togatása emlékére Fejti György és Dmitrij Filipov el­ültetett egy nyírfát és egy platánfát. A népes fesztiválküldött­ség délutáni programja a sport, a fürdés, a vitorlázás, a pihenés jegyében telt. Kudarcot vallottak... Az elmúlt napokban, mi­közben a magyar és a gö­rög kormány elnökei a kiír lönbözö társadalmi rendsze­rű államok békés egymás mellett élésének szellemé­ben a két ország javát szolgáló együttműködés­ről tárgyaltak Athénban, a görög sajtó egy része és bi­zonyos nyugati hírközlő szervek széles körű kam­pányt folytattak a Magyar Népköztársaság ellen dr. Szabó Kálmánnak, az Eöt­vös Loránd Tudományegye­tem görög nyelv és iroda­■ lom tanszéke egyetemi do­censének görögországi bal­esetével kapcsolatban. Szabó Kálmánt, aki júni­us 26-től egy nemzetközi tudományos konferencián Görögországban tartózko­dott, a magyar nagykövet- : ség felkérte a kormányfői találkozó tolmácsolási és fordítási feladatainak ellá­tására. Július 13-án az athé- ; ni magyar nagykövetségen véletlen, súlyos baleset ér­te őt, amelynek következ­tében — a nagykövetség in­tézkedésére — kórházba ke- rült. Az eset kapcsán a görög sajtó egyes orgánumai és a nyugati hírközlő szervek példátlan méretű kampány­ba kezdtek, többek között azt híresztelték, hogy Szabó Kálmán politikai menedék- ( jogot kért. Szabó a magyar ■ és görög hivatalos szemé- > lyek jelenlétében a legha- r tározottabban kijelentette: ■ sohasem áUt szándékában végleg elhagyni a Magyar Népköztársaságot, és ezen elhatározásában még a bi­zonyos görög szervekre hi­vatkozó emberek fondorla­tos nyomása és megfélem­lítése sem rendítette meg. Szabó Kálmán július 21-én hazatért Magyarországra. Azok a manőverek, ame­lyekkel a balesetet ember- 'telen módon, politikai cé­lokra, a két ország viszo­nyának megrontására akar­ták felhasználni, kudarcot vaUottak. K kelet-közép-európai szocialista országokban & gazdaságpolitika és a gazdaságirányítás rendszeré­nek átalakulásával párhuza­mosan a politikai rendszer intézményei is fejlődtek. A képviseleti és a közvetlen de­mokrácia egyaránt erősödött. A társadalmi és gazdasági viszonyokban végbement je­lentős változások megfelelő tükrözése érdekében több or­szágban új alkotmányt fogad­tak el vagy módosították — néha többször is — a régit. Az 1960. évi csehszlovák és az 1965. évi román alkotmány az államot szocialista köztársa­sággá nyílvánította. Mindenhol törekedtek az államigazgatási szervezet egyszerűbbé és hatékonyabbá tételére. Sajátos megoldás­ként 1968 óta Romániában az azonos szintű párttitkári és tanácselnöki funkciót ugyan­az a személy tölti be. Egyes szocialista országok­ban a hatvanas évek végén újabb nehézségek merültek fel a szocializmus építésében amiatt, hogy figyelmen kívül hagyták a gazdasági és a tár­sadalmi fejlődés egyes tör­vényszerűségeit, nem tudták leküzdeni a párton belüli szubjektivizmust. Csehszlovákiában a Novot- ny-féle pártvezetés 1953 és 1956 után csak nehezen tért át az új irányvonalra, halo­gatták az elkövetett hibák ki­javítását. A személyi kultusz áldozatainak rehabilitálását csak a hatvanas évek elején kezdték el. A gazdaság elbi­zonytalanodott, egymásnak ellentmondó intézkedések születtek. A CSKP-nak nem volt egyértelmű és világos programja a társadalom és a gazdaság további fejlesztésé­re. Az államot alkotó két nemzet egymás közötti' viszo­nya sem volt megoldott A Központi Bizottság 1968 januárjában fontos határoza­tokat hozott, és A. Novotny helyébe A. Dubceket válasz­totta meg. A határozatok azonban — amelyeket egyéb­ként hibás módon nem hoz­tak nyilvánosságra — elké­settnek bizonyultak. A kom­munista párton belül nem si­került megakadályozni a frakciós tevékenység viharos ütemű terjedését. A párt ke­zéből kicsúszott a társadalom és a gazdaság irányítása, szá­mos átgondolatlan intézkedés született (például megszün­tették a marxizmus—leniniz- mus oktatását). Jelentős mér­tékű inflációs folyamat bon­takozott ki. Nacionalista han­gok kaptak lábra. Hamarosan nyilvánvalóvá lett a párt fel­bomlása, (Az ebben viselt fe­lelősség miatt később négy KB-titkárt, kilenc megyei és 58 járási vezető titkárt kellett a pártból kizárni.) Az „em­berközpontú szocializmus” hangzatos jelszavával fellépő csoportok mellett teret nyer­tek az egyértelműen jobbol­dali erők is, amelyek céljaik­ra főleg a szövetséges párto­kat és a szakszervezeteket használták fel. A testvérpártok vezetői több tárgyaláson is felhívták a csehszlovák vezetés figyel­mét a kialakult helyzet rend­kívüli veszélyeire, de ered­mény nélkül. A belpolitikai helyzet zava­rossá vált, nem lehetett ki­zárni nyílt ellen foradalmi ha­talomátvételi kísérlet lehető­ségét. Ennek megakadályozá­sára a Szovjetunió, az NDK, Lengyelország, Magyarország és Bulgária 1968. augusztus 21-én katonai segítséget nyúj­tott Csehszlovákiának. A frakciós erőknek augusz­tus 22-én még sikerült meg­tartaniuk Prágában a „XIV. kongresszust”, de a szlovák párt 28-i pozsonyi kongresz- szusán már a gyors konszoli­dáció programját képviselő G. Husák lett a párt első tit­kára. Október 30-án új alkot­mányt fogadtak el, amely a csehszlovák államot a Cseh Szocialista Köztársaság és a Szlovák Szocialista Köztársa­ság egyenrangú föderációjává alakította. Kétkamarás köz­ponti parlamentet és szövet­ségi kormányt hoztak létre. Mindkét köztársaság saját parlamentet és kormányt ka­pott. Ugyancsak elfogadták a nemzetiségek jogait szabályo­zó alaptörvényt is. Jelentősen meggyorsult a politikai és gazdasági konszo­lidáció folyamata, amikor 1969 májusában G. Husák váltotta fel A. Dubceket a CSKP főtitkári posztján, és átalakították a KB Elnöksé­gét. A párt megújúlását elő­segítette A. Dubcek és mások 1970 januárjában történt ki­zárása és a végrehajtott tag- könyvcsere. Fontos szociálpo­litikai intézkedéseket hoztak (például bevezették az ötna­pos munkahetet). Legnehe­zebbnek a kulturális-tudomá­nyos élet helyreállítása mu­tatkozott. Lengyelországnak az 1960- as években jelentős gazdasági éredményeket sikerült elér­nie. 1964—69 között az ipari termelés 50 százalékkal nőtt, másfél millió új munkahelyet hoztak létre. Azonban sok po­litikai és gazdasági feszültség megoldatlan maradt. Emiatt 1967—68-ban diákmegmozdu­lások voltak Varsóban és má­sutt. A pártvezetésben ismét megsértették a kollektivitás elvét. A beruházási, bér- és szociálpolitika hibái, a nehe­zen javuló lakáshelyzet, a közellátás problémái — köz­vetlenül pedig a hús árának emelése — 1970 decemberé­ben Gdanskban és más ten­gerparti városokban halálos áldozatokat és sebesülteket is követő megmozdulásokat váltottak ki. Az események következményeként W. Go- mulkát a párt élén E. Gierek váltotta fel. Az új vezetés szakítani kívánt elődei hibái­val. E. Gierek'1970 decembe­ri, a rádióban és a televízió­ban elmondott beszédében ki­jelentette, hogy: „Gazdaság- politikánknak és általános politikánknak alapszabálya lesz a realitások számba vé­tele, a munkásosztállyal és az egész értelmiséggel folytatott széles körű tanácskozás, a kol­lektivitás és a demokrácia elveinek megtartása a párt­életben és a párt vezető szer­veinek tevékenységében. A pártnak mindig szoros kap­csolatot kell tartania a mun­kásosztállyal, az egész nép­pel.” ugoszláviában a tagköz- I társaságok eltérő fej- v'’ lettségi szintje és gaz­dasági növekedési üteme mi­att kiújúltak a nemzeti ellen­tétek. Horvátországban sokan úgy vélték, hogy indokolatla­nul nagy támogatásban keli részesíteniük a fejletlenebb területeket. Ennek a nézetnek a Horvát Kommunisták Szö­vetségében is sok támogatója akadt. Az 1971-re kialakult helyzet súlyossága miatt Tito elnök kénytelen volt jelentős tisztogatásokat végrehajtani a horvát (és a szerb) pártban. Ugyanakkor az 1963-as alkot­mány megváltoztatásával na­gyobb beleszólást adtak a tagköztársaságoknak saját pénzügyeikbe, a kollektív ál­lamelnökségben az egyes köz­társaságok képviselői vétójo­got kaptak. A krízis veszé­lyességét mutatja, hogy Tito elnök véleménye szerint még polgárháború is kialakulha­tott volna, ha nem teszik meg idejében a szükséges intézke­déseket. A belpolitikában Ju­goszlávia változatlanul kitar­tott az önigazgatás, a külpoli­tikában pedig az el nem köte­lezettség koncepciója mellett. Molnár Tamás Boldog vendégségben (4.) Oszétia fővárosa A Vlagyikavkázról elnevezett, minden kényelmi eszközzel felszerelt, modern Intu- riszt-szállodában kaptam szobát, amelyből gyönyörködtető kilátás nyílt a távoli új lakó­telepek fölé magasodó hósapkás hegyekre. A Szálló előtt a zúgó Tyerek, a parti sétány, egy, frissen restaurált zöldben-aranyban pompázó síita mecset nyugalmas és mégis mozgalmas, egy picit egzotikus hangulatot kölcsönöztek a környezetnek. Ha átsétáltam a hídon, a Tyerekből el- rekesztett egyik tóban este 8 órakor is für- dőző gyerekeket láttam, a másikon — amely messze benyúlt a vastag törzsű, dús lombú fák, a szökőkutakkal, szobrokkal, fából ké­szült sakkozópavilonnal, színes virágágyak­kal tarkított bokros ligetek közé — a fehér hattyúk szomszédságában reggeltől estig gye­rekek, családok, fiatal párok csónakáztak. A fák mögött — ha hiszik ha nem — ne­héz volt felfedezni a körhintát, a dodzsemet, a különféle más játékokat, a fehér félkupo­lával borított szabadtéri színpadot. És ha nem tudom, én magam sem hiszem el, hogy egy főváros kellős közepén vagyok. Itt, a Tyerek partján Dzaudzsikau falu mellett állott valaha Vlagyikavkáz erődje is, amelyet az itt élő népek védelmére emelt az orosz állam, noha az erőd neve (ami körül­belül annyit jelent, hogy uralkodni a Kauká­zusban) nem erre vall. Kétségtelen azonban, hogy a krími kánság, valamint a törökök fe­Szinte nem is hinné az ember, hogy a fővá­ros központjában van. Az előtérben látható mesterséges tó mögött zúg a Tyerek, mögötte balra a sokszínű síita mecset, tőle jobbra a modern Vlagyikavkáz szálloda. (A szerző fel­vétele.) nyecetése tette szükségessé, hogy az oszétok Oroszországhoz csatlakozzanak. Ami az oszétföldön élő népeket illeti, a mintegy 700 ezer lakos több mint fele őszét, a többi orosz, de él itt grúz, örmény, kabard, csecsen, ab- ház, adzsar, lezgin és még egy sereg nemze­tiség. A lakosság többsége a tatárjárás után költözött le a hegyi szurdokokból a dúsabb terméssel kecsegtető síkvidékre; Mozdok kör­zetébe, de méginkább ide, a Naklonnaja sík­ságra, ahol ma a csaknem ■ 300 ezer lakosú főváros áll. A várost egy színesfém-feldolgo­zó belga részvénytársaság és a Vlagyikavkáz- erődbe évente csak két alkalommal beenge­dett falu lakói alapították: lerombolták az erődítmény falait, földdel töltötték meg az árkokat, s 1863-ban Vlagyikavkáz városa már a megye székhelye lett. Ipari fejlődését az 1875-ben megépített Rosztov—Vlagyikavkáz vasútvonalnak kö­szönheti, az jparnak pedig — no meg a Vla- gyikavkázba száműzött kétezer dekabristá­nak is — a Kaukázusban korainak számító munkásmozgalmi múltját, amiről a Kirov utcai Történelmi—Forradalmi Múzeumban bőséges — és nálunk nem igen ismert — anyag látható. Kirov egyébként a forrada­lom előtti évtizedben volt a vezetője a helyi bolsevikoknak, s nagy része van abban, hogy 1918 márciusában itt kiáltották ki a Tyereki Szov j etköztársaságot. Ordzsonikidze — akit többen a fülem hallatára Szergoként emlegettek — 1918-tól az Észak Kaukázusi Honvédő Bizottság el­nöke volt, s mindenekelőtt a polgárháború­ban szerzett érdemei elismeréseképpen ne­vezték el róla a várost, amely 1920-tól — Gyenyikin kiverése után — a Hegyvidéki Autonom Szocialista Szovjetköztársaság Őszét Körzetének székhelye volt, s amely csak az 1936-os alkotmány értelmében vált az Orosz Föderáció Észak-Őszét Autonom Tartományának fővárosává. Ordzsonikidze szobrát — Ditrich alkotását — 1939-ben a Béke sugárútról nyíló Szabadság téren állí­tották fel. A Béke sugárút — amely alig 200 méter­re van a vele párhuzamos Tyerek folyótól — a város korzója, a közepén a villamossínek között árnyas sétány húzódik, a két oldalán presszók, étkezdék, boltok sorakoznak (a szö­vetkezeti húsboltban 4 rubelért mérték a bá­rányt, 3,70-ért a marhát, 2,70-ért a sertés­húst), itt van a tanácsház, itt van a legtöbb mozi, itt áll — az 1957-ben avatott Lenin- szobor mögött — az Orosz Drámai Színház, és ez az út vezet a Forradalmi térhez, ame­lyet a Szovjetunió című útikönyv szerint nemis olyan régen Kínai térnek is neveztek. Ez utóbbi tény inkább a kínaiakra vet rossz fényt, semmint az útikönyvre, amely­nek azonban egyéb hibája szép számmal akad. Hogy mást ne mondjak, a Béke sugár­út 19. szám alatt lévő Inturiszt-szálloda az útikönyvvel ellentétben korántsem tizenegy emeletes, hanem csak kettő, (a múlt század­beli Béke sugárúton két emeletesnél maga­sabb épület különben is csak egy-kettő lát­ható), és a szállodának kizárólag az útikönyv szerint van uszodája. Valóságos és különleges viszont a kert­vendéglője, amelyben szinte az asztalok köré épített pavilonok egymástól jól elhatároltan bújnak a lombok közé, a fűzfák alá. Ezekben a pavilonokban egyebek között remek caha- radzsint lehet fogyasztani (legalább 30 centi­méter átmérőjű lángosszerű, sajttal, túróval, s céklazöldjével töltött lepény), vagy éppen ficsint (ez egy kisebb lepény, benne fokhagy­más tejszínnel ízesített párolt marhahús). Megjegyzem, hogy bármely őszét étel nagyon finom, de rettenetesen laktató, s ha a falatokat le is öblíti az ember a jégkoc­káktól párás üvegkorsókban felszolgált tar­hunnal (ami egy jellegzetes, kesernyés-édes ízű, salátaként is fogyasztható fűszerű nö­vényből készült smaragdzöld ital), moccanni sincs kedve többé, várost nézni pedig; még kevésbé... (Következik: Beszéljünk a lovakról) Aczél Gábor

Next

/
Oldalképek
Tartalom