Kelet-Magyarország, 1981. július (41. évfolyam, 152-178. szám)

1981-07-24 / 172. szám

1981. július 24. KELET-MAGYARORSZÁG 3 JEGYZETEK Kényszerű frigy? A z udvaron még ékte­lenkedtek az építkezés hulladékai. Az új is­kolában az első tanévet kezd­ték, de az úttörőcsapat-veze­tő büszkén sorolta, hány üze­met kerestek már fel, honnan milyen segtíségre, támogatás­ra kaptak ígéretet. A termé­keiről külföldön is ismert gyár különösebb rábeszélés nélkül felajánlotta tanulmá­nyi kirándulásokra a saját autóbuszát. Egy másik üzem az iskolaudvart parkosítja. A szemléltető eszközök karban­tartásánál is számíthatnak rájuk, és ha csöpög a csap, nem zár az ablak, akad majd időben szakember. Hallgattam a dicsekvésnek is beillő szóáradatot, és meg­kérdeztem: „Mit ad ennek fe­jében az iskola?” Láttam, ka­pásból akar válaszolni, de hosszas kivárás után is csak azt olvashattam ki a tekinte­téből: „Hát nem elég, hogy foglalkozunk a gyerekeikkel, és jól felszerelt iskolában ta­nulhatnak?” Példát könnyű találni az ellenkezőjére is. Akadnak tantestületek, melyek meg­alázónak tartják a kilincse­lést az üzemekben. így elő­áll az a furcsa helyzet, hogy tanulmányi kirándulások ma­radnak el busz hiányában. Csak nehezen, töbszörös utá­najárással tudják megszer­vezni pályaválasztáskor az üzemlátogatásokat. Az üzemek többsége ponto­san számon tartja, hogy az óvodákat, iskolákat egy-egy tanévben mivel támogatta. Nem ritkák a karácsonyi, gyermeknapi ajándékok költ­ségeiről forintra vezetett ki­mutatások. A szocialista bri­gádnaplókból sem hiányoz­hatnak a bejegyzések arról, hogy ennyi meg ennyi órá­ban ezt és ezt javították, fes­tették társadalmi munkában. Ha nem ismernénk a közel tízéves „egy üzem — egy is­kola” akciók vitathatatlan eredményeit, a „minden is­kolának televíziót” mozgalom sikerét, a fentiekből csak névleges kapcsolatra követ­keztethetnénk. De mégsem mehetünk el a fel-felbukkanó formalitások mellett szó nél­kül, melyek „kényszerű há­zasságra” utalnak. Olyan „frigyre” amit a társadalom nyilvánossága előtt sem az üzemek, sem az iskolák nem mernek felbontani. A meg­bomlott összhangot pedig lát­szatkedvességekkel igyekez­nek leplezni. Pedig az iskolák-üzemek kapcsolata nem merülhet ki egyszeri, kipipálható tervfel­adatokkal, az „adtam-törlesz- tettem” piaci fogalmakkal. Az anyagi támogatáson kívül több van ebhen az egymásra utaltságban. Általa kitelje­sedhet a szülő-pedagógus vi­szony. Az üzemek életébe, mindennapjaiba jobban bele­láthatnak a tanulók, reáli­sabbá válhat életfelfogásuk, könnyebbé válik a döntés a pályaválasztáskor. A pedagó­gusok pedig részt vállalva az üzemi oktatásból, közművelő­désből „törleszthetnek” a pat­ronáló gyáraknak, üzemek­nek. Ha nem feledkezünk meg erről, akkor továbbra is felhőtlen marad ez a kapcso­lat. (reszler) Az öregek védelmében M egöregedtünk. Ezért nem állnak már jófor­mán szóba sem ve­lünk, öregekkel. Bárhová me­gyünk tanácsot kérni vagy panaszkodni, máris azt fele­lik — erős hangon — sietek, dolgom van, nem érek rá. Otthagynak, nincs kihez szól­nunk sem.” — írja egyik ked­ves olvasónk, Sztráda István Nyírjákóról. Nem panasznak szánja so­rait, hanem egy helyzetet re­gisztrál, sorolja azokat az eseteket, amikor elég lenne a figyelmes szó, egy kis törő­dés, hogy az idős, olykor a mai gyakorlati dolgokban ne­hezen eligazodó ember segít­séget kapjon. Korántsem egyedi esetről van szó, ezért érdemes szólni a munkában megfáradtakról. Az öregség még nem jelent betegséget, sem kivételes helyzetet. Egy állapotot tük­röz, sokszor a fiatalok által irigyelt állapotot, amikor a csendes tűnődés, a nyugdíj élvezése jelenti a napok mú­lását. Azonban a megfáradt szervezet is ekkor jelentkezik bajaival, a rohanó életben is tájékozódni szeretnének az idősebbek, s ezért fordulnak a fiatalokhoz. Amikor ezt te­szik, akkor remélik, hogy meghallgatást találnak, bíz­nak abban, hogy nem tekin­tik feleslegesnek őket. S a példák százai mutatják, hogy ez valóban sokszor így van, mert hallgatnak a tapasztal­tabbra, szívesen veszik a jó­tanácsot. Nem árt, ha erre is gondolunk, amikor idős em­berekkel találkozunk. (lányi) ÁRVÍZ HELYETT, GYAKORLAT A régi csengeri híd alatt úszunk el, a túlpartra tar­tunk, néhány munkásnak ott lesz majd dolga. Felettünk deszkaállványzat, feljebb pe­dig emberek, és még maga­sabban egy daru gémje. A drótkötél végén, termetes vasgerenda lóg. Vasgerenda, drótkötélen Bontják a régi hidat. Pár perccel korábban még a híd tetején jártam. Láng­vágókkal darabolják az acélt, gerendát szednek ki gerenda után. Az ívek közötti 12 mé­teres részre vár ez, a két ívet majd a szárazra vontatják, s a pilléreket a partra robbant­ják. — Ez a híd már kiszolgált? — Ki... — feleli Antal József, a vízügyi igazgatóság osztagvezetője. — Mert az 1970-es árvíz csúnyán meg­rongálta. A pilléreken télen fennakadt a jég, árvízveszélyt okozott. Tíz éve, már csak ideiglenesen volt megerősít­ve. Pár száz métert megyünk csupán, egy másik munkahe­lyet megnézni, ahol automata vízmércét építenek. Bontás ott, építés itt. — Ez árvízvédelmi gyakor­lat is — teszi hozzá az osztag- vezető. — A kettőt egybekap­csoltuk, hiszen számos olyan munkafázis van, amelyikre egy esetleges árvíz idején is szükségünk lehet. Idén ko­moly védekezés nem volt, szerencsére nem volt, így szükség van a gyakorlatra. A tavalyi árvíz idején, Gyulán, a Körösök vidékén új tech­nológiát próbáltunk ki, egye­bek között- azt kell besúly- kolnunk. Sok az új ember, azokat is tanítani, szoktatni kell. Kikötünk. Pár perc szemlé­heneket. Boldogan ettek, it­tak és adták a tejet. Nem volt légy, nem zavarta őket semmi. — Fantasztikus. — Nem fantasztikus, tény, drága öregem. Galambos Lajos. KATI — Hát akkor megpróbá­lom keresztülhajtani a ve­zetőségnél. A vén Duba a vezetőségi ülés után szomorúan közöl­te Réczei Katival: — Nem megyen ez ná­lunk, kislányom. — Ki mondta, hogy nem megy? — Mindenki, az egész ve­zetőség. — Nahát, akkor majd megkeresem őket. Én. A vén Duba azt mondta: — Ne menj oda, kislá­nyom. — Miért? — Nagyon kérlek, ne menjél. — Megyek én, öregem, csak nem fog ezen múlni a tisztaság; nem hallja, hogy most is mennyire ömgetnek a tehenek? — Jaj, bizony. — Hát akkor megyek. — Jaj nekem, istenem, — dünnyögte az öreg. Hát persze, hamarosan kiderült, nem szólt a sze­gény öreg senkinek egy szót se. Csak ömgetett, pipáját. szívogatva, mint legyektől a tehenek, úgy ömgetett. S amikor Réczei Kati megjött a húsz flakon Unitoxszal, felcsillant a szeme: — Lámcsak! — Ugye, öreg, megy itt rendesen minden! — Már ki is adták? — Hát a maga szavára mért ne adták volna ki? Az öreg messze nézett. Istenem, gondolta, most mór nem tudom, hogy valóban szóltam én, vagy se? Nagy kérdés. Vagy csak egy kicsit helyre tett még engem is ez a lány ? Gerenda a levegőben. (Csá­szár Csaba felvételei) lődés, egy debreceni szakem­berrel való beszélgetés után, visszafordulunk. Yízelzórós új módszerrel — Szóval, az új eljárás ... A lényege az, hogy ellentét­ben a régi módszerrel, most a szintkiegyenlítődés előtt már hozzákezdünk a víz út­jának elzárásához. Ez lénye­gesen nehezebb, mint a ha­gyományos módszer. De jobb. Az ácsok is megmutathat­ják, mit tudnak. Mert nem elég érteni a szakmát, a ma­gasságot is szokni kell. Most is, vagy tízméter magasban dolgoznak. De gyakorolni kell, a vizen járást is. Természe­tesen csónakkal, hídmezővel. Csodatételről szó nincs. — Ma meséli Antal József —, egy postai kábelt helyez­tünk a mederbe. Egyelőre ideiglenesen, a véglegest a bontás után építjük meg. A parton terepjárók, sze­mélygépkocsi. A terepjáróban csakúgy, mint a hadiszállásul szolgáló épületben rövidhul­lámú adó-vevő. Szünet nél­kül szól. — Tartanunk kell a kap­csolatot Nyíregyházával, és a gyakorlat másik két helyével, Fehérgyarmattal, Nagyecsed- del. Ecseden a szivattyútelep zsilipjének vízzáró vizsgála­tához homokzsákos elzárást készítenek, mintegy tízezer zsák felhasználásával, Fehér- gyarmaton pedig, „Pátria” le­mez leverése és kihúzása fo­lyik. — Van a gyakorlatnak egy olyan része is, amikor a rá­diókapcsolat repülőgépről va­ló tartása a feladat. A vízügy gépe Penyigén van ... A mondatban ott rejlik az ajánlat, élni kell vele. Egy iramodás Penyige, s a piros gép a zöld mezőben, kissé odébb a szélzsák, könnyen fellelhető. Pontban egy óra, felszál- lunk. A zúgás egyre nagyobb, a fű hajlong a csavar kavarta szélben, már nem is látszik a légcsavar, oly gyorsan pörög. Az Országos Vízügyi Hivatal főpilótája, Katona Lajos a műszereket nézi, majd egy rövid iramodás és a levegő­ben vagyunk. Látjuk Fehérgyarmatot fe­lülről. Az épülő tunyogmatol- csi hidat. A Szamos szürkés­zöld szalagját. A sebesség 200 kilométer, a magasság két­száz méter. „Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj...” Inkább csodálatos játékszer, élethű makett. Ilyennek lát­hatta Gulliver a törpék or­szágát. A tócsák, mint törött tükrök. Emelt fólia, fedett fal Előttünk Győrtelek, jobbra Mátészalka, aztán alattunk, Nagyecsed. Jól látható a sok ezernyi zsákból emelt, fóliá­val fedett fal és a szorgosko­dó emberek. A varázslatot a rádió re­csegése töri meg. Ébresztő, hiszen ezért jöttünk, kipró­bálni az összeköttetést. — Már beszéltem velük — szólal meg mögöttünk Esze- nyi László, rádióműszerész. — Mondd meg, üdvözlöm őket — fordul hátra Antal József, az osztagvezető, — Megvolt — felel egy pillanat múlva a rádiós. — És hozzáfűzi: ők is... Speidl Zoltán A barátságfesztivál résztvevője „Vagyim vagyok Ungvárról il Dús hajú, vastag bajuszú fi­atalember mutatkozik be, szin­te kifogástalan magyarsággal: „Vagyim Aleszandrovics Ko­vács vagyok, Ungvárról”. A barátságfesztivál Szabolcs- Szatmárban tartózkodó kom- szomolistái között csak ketten tudnak magyarul. Ő az egyik. Sok-sók emlékkel kötődik hazánkhoz, Nyíregyházán most jár először. Reméli, hogy nem utoljára. A jó beszélő­készséggel megáldott fiatal­embert sokan ismerik a kár- pátontúli területen. Az értelmiségi fiatalokat képviseli a küldöttségben, de , mint mondja, a munkásfiata­lok is közel állnak hozzá. Nem csoda, hiszen mozgalmi munkája gyakran összehozza gyárak, kolhozok fiataljaival. Büszke rá, hogy a nagyapja bányász volt. Apja már értel­miségi pályát választott, ta­nár lett. ő maga gyerekkorá­ban hasznosította művészi hajlamait. Grafikával pró­bálkozott, nem is sikertele­nül. A képzőművészeti szak­iskolán a legjobbak közé tar­tozott. A Leningrádi Képző- művészeti Akadémián a dip­lomamunkájához magyar té­mát választott. A két világ­háború közötti Magyarország képzőművészetét dolgozta fel. Nagy fába vágta a fejszét, hatalmas anyagot kellett át­tanulmányoznia. De megérte. Pár évig dolgozott a Kom­szomol ungvári apparátusá­ban, most művészettörténész. Elmélyült munkát végez, de nem csupán a négy fal kö­zött. Felfedezéseit, vélemé­nyét orosz nyelven gyakran publikálja különböző lapok­ban. Ezért is ismerik jól a ne­vét messze földön. Az ung­vári tv-ben is láthatták né­hányszor jellegzetes- mosolyát, hallhatták előadását. A magyar fiatalok életét, munkáját jól ismeri. Igaz, nem közvetlenül, hanem a Magyar Ifjúság hasábjairól. Rendszeresen olvassa a képes hetilapot. A Népszavát is já­ratja ungvári otthonába: kü­lönösen a hét végi kulturális cikkeket olvassa szívesen a szakszervezeti lapban. Hogy megyénkről mit tud? Mint mondja, több ősszel is látta a tv-ben a beregsurányi Ba­rátságkertben megrendezett szüretet. Tudja, hogy a Szov­jetunióba innen exportálják az almát. Az ungvári boltok­ban péha ő is vásárol az íz­letes jonatánból. Jól ismeri Záhony jelentő­ségét, olvasott már a szabol­csi iparfejlesztésről. Akkor beszélgettünk, amikor a kom- szomolisták a Jósa András Múzeumba készültek. Azt re­mélte, hogy a látogatás felér neki egy szakmai tapasztalat- szerzéssel is. Otthon iparművész felesége és ötéves kislánya várja. Sze­retne nekik tőlünk jellegze­tes ajándékot vinni. De mi legyen az? — kérdezi. Java­soljuk, ha a tv-ből már isme­ri Beregsurányt, vigyen bere­gi keresztszemes térítőkét, a kislánynak esetleg népművé­szeti mintákkal díszített ru­hácskát. örül a tanácsnak és reméli, hogy hasznos aján­dékkal, meg sok-sok kedves emlékkel tér haza. N. L. R éczei Kati most jött haza a továbbkép­zésről, s a tehenészet brigádvezető-helyettese lett. E kinevezés után három napra bement a nagy gaz­daság állatorvosához és azt mondta: — Duba elvtárs, utaljon ki nekem húsz flakon ro­varirtót. — Mit? — Húsz flakon légyirtót. — Én ezt nem is értem — mondta az állatorvos. — Ilyesmit nem szoktunk használni a tehenészetben, drága dolog lenne, azt hi­szem. — Nem drága, flakonon­ként huszonegy forint. És a továbbképzésen gyűjtött ta­pasztalat szerint egy-egy fe­jőstehénnél két és fél deci tejnövekedés mutatkozott, amennyiben használták a légyirtót. Hoztam magam­mal a saját pénzemen né­hány flakont, s mondha­tom, a tanultak beigazolód­tak. Kihajtattam a tehene­ket fejés előtt két óra hosz- szával, majd megtörtént a permetezés az Unitoxszal, és akkor beengedtük a te-

Next

/
Oldalképek
Tartalom