Kelet-Magyarország, 1981. július (41. évfolyam, 152-178. szám)
1981-07-19 / 168. szám
* Játék maszkban és maszk nélkül W 2. Színház a piactéren A hármas szaltó előtt peregni kezd a dob. Egyetlen dob, de olyan, mint az, amelyik az elítéltet kíséri a vesztőhely felé. Az artista koncentrál, „belengi magát”, a dob egyre gyorsabban pereg, s érezni lehet, hogy feszül a a nézőtér fölött a csend. Ilyenkor egy pillanatra megjelenik a Halál. Ott áll az egyik oszlop tövében, ahová a kötéllétra levezet, és fölfelé néz. Aztán a hármas szaltó kilobban a levegőben, az artista elkapja társa kinyújtott kezét, s a cirkuszban elemi erővel feldübörög a taps. Gyorsan odanézünk az oszlop tövéhez, s íme a Halál már nincs ott. Elment. Kudarcot vallott ma este. Színház életre, halálra? — Vagy nem színház? Látszólag minden együtt van ahhoz, hogy színház legyen. Nézőtér, lelkes publikum, színpad, melyet itt manézsnak, porondnak neveznek, s a porondon „játszó személyek”. De vajon az artisták játszanak- e? Mert itt a bökkenő. A színész kétségtelenül játszik. Azt játssza, hogy ő Hamlet. Máskor, meg Leontes, Szicília királya. Mindegyik hihető, mert én, a néző azt játszom, hogy elhiszem. Konvenció? — Évezredekre visszanyúló közös megegyezés. Hiába ismerjük személyesen, látjuk az utcán, autóbuszon a színészt, ha színpadon áll, valóban Hamlet áll előttünk, s valahol titkon azt reméljük, hogy talán ma este életben marad. Hiú remény, mert ismerjük a drámát, s tudjuk, hogy a Hamletet játszó színésznek „nincs szövege” az élethenmaradásra. „A . többi néma csend” — mondja a darab végéhez közel, s utána már csak a hódító Fortinbras következik. Ám mi mégis játszunk, mert higz ez itt a lényeg. Ez adja azt a különös kapcsolatot, ami a színész és a néző között kialakul, s ami semmi más művészeti ágban nem jöhet létre. Szemünk láttára születik a mű, a színész kézen fogva vezet bennünket, mint Ádámot az okos Lucifer, és színről-színre együtt éljük végig a tragédiát. Vándortársulat a kisváros főterén (Kulcsár Attila rajza). Commedia dell'arte Az artista nem játszik, és akik nézzük őt, mi sem. Nem a színpadi hősért rettegünk, hanem őérte, személy szerint Mert az artista valóban életveszélyben van. Az a dob nem hiába pereg. A trapéz nagyon magas, az eldobott kés súlyos és hegyes, és az oroszlánok sem fogatlanok. Elég egy elvétett mozdulat... Mégis, miért foglalkozunk a cirkusszal is, ha lényegét tekintve nem színház? — Mert az artista és a színész édestestvérek. Közös bölcsőjük ott ringott valahol Kréta szigete és az athéni Akropolis között, s az a színházi korszak, amelyről most szólunk, nem képzelhető el a cirkusz bizonyos elemei nélkül. A középkori olasz commedia dell’arte színészei akrobatáknak is kiválóak voltak. Sok olyat tudtak, ami ma egyértelműen a cirkusz „hatáskörébe” tartozik. Töredékes leírások őrzik ebből a korból annak a színésznek a trükkjeit, akit pl. a színpadon, teli pohárral a kezében „hasba rúgtak”, hanyatt gurulva bukfencet vetett anélkül, hogy a bor kiloccsant volna, majd talpraállt, s ivott. Attrakció a javából. A szó éles fegyverével És mint ahogy manapság a cirkusz vándorol városról- városra, úgy vándoroltak a középkor kereszteshadaktól, rablóktól s adószedőktől felvert útjain a színészek is. Ponyvás szekereiken a lovaknak való széna, s foszló csip- kéjű jelmezek között bizony valódi kard, s kanócos puska is volt, s gyakran tekintget- tek a környező erdők felé, nem ólálkodik-e a közelben pénzt szimatoló rabló, asz- szonyra éhes kóborlovag. Ám a színpadon csak fakarddal vívtak. Söröshordókra, kecskelábú bakokra ácsolt dobogójukon, festett., zsákvászon függönyeik közt, ebben a saját maguk teremtette kis emberi világban nem volt helye a vérontó eszközöknek. Pontosabb (s fontosabb) fegyverük volt: a szó. Éle humoruknak, gyilkos társadalomkritikájuknak volt. Kíméletlenül kigúnyolták a mihaszna lovagokat, a zsugori kalmárokat, a gyűlölt adószedőket, de a városba került parasztot is, aki piperkőc módon igyekezett hasonlítani a fenti léhűtőkhöz, s tájszólása a leglehetetlenebb helyzetekben árulta el. Meleg szeretettel ábrázolták viszont a talpraesett és furfangos szolgát, aki „józan paraszti eszével” minden grófot, lovagot s kalmárt lóvá tudott tenni. Aki ezekben a vándortársulásokban gazdag kereskedőt játszott, egész életében azt csinálta. (Pantalone.) Aki kuruzsló csodadoktor volt (Dot- tore), vagy hetvenkedő katona (Capitano), szintúgy. Leginkább őket tette lóvá az okos szolga (Arlecchino), és segítette révbe érni a tiltott szerelmeseket (innamorato). Az operett máig is őrzi ezt a hagyományt, a primadonna, bonviván, szubbret slb. szerepköreivel. Írott darabot nem játszottak. Előadásaiknak hangzatos — és iszonyúan hosszú — címe volt csupán, azonkívül némi cselekményvázlat, és helyszínrajz a a fontosabb mozgásokhoz. Ez volt az ún. kanavász. A szöveget rögtönözték, olykor a közönség hangulata szerint is, a bekiabálásokra azonnal reagálva. — Ne halj meg! — kiáltott valamelyik kapato- sabb céhlegény, s a hős természetesen azonnal feléledt, s játszott tovább. Mesterség, amely apáról fiúra száll Az összeszokott társulat pedig tudta, hogy az eredeti kanavásszal ellentétben most a pap következik, meg az ásókapa s a nagyharang. Megtehették, mert a színészek aprólékos megfigyeléssel építgették figurájukat egy életen át, és mert a mesterség apáról fiúrcL, anyáról lányára szállt, s vele öröklődött a szerepkör is, számtalan jellemző mozdulat; és sok-sok ezer sornyi minden helyzetre alkalmazható szöveg. Olyan volt ez az előadás, mint a sikkjáték. Az ellenfél, — ez esetben a közönség, bármilyen húzására kéznél kellett hogy legyen a leghatásosabb replika (azonkívül még öt-hat megfelelő, a biztonság kedvéért). A commedia dell’arte kora volt ez, a reneszánszt és a felvilágosodást megelőző pirkadat. Az egyház és a hivatalos politika még eget-földet- poklot idéző misztériumjátékokkal olt bűntudatot a telkekbe az égretörő . katedráli- sok előtt, de néhány utcával odább egy csöppnyi terecs- kén, ahol már nem érezni a tömjénfüstöt, csak a közeli halászkikötő sós tenger illatát, hordók görögnek, szekerce csattog, épül a színpad — a jövőnek. (A jövő vasárnap> Színház az egész világ) Mester Attila Helytörténet — kiknek? Gondolatok a megyei kiadványok helyzetéről Nemrég könyvtárosokkal, helytörténeti kutatókkal beszélgetve afelől érdeklődtem, mennyire ismerik a megyei kiadványokat? Kiderült — amit más irányú tájékozódásom is igazolt —, hogy egy részükről legfeljebb hallottak, olvastak valahol, de kezükbe, és így könyvtárukba sem került. Pedig bizonygatták: igazán nagy szükség lenne rájuk. Az is gyorsan tisztázódott: beszerzésüknek anyagi akadályai nincsenek. Sokkal inkább szervezési és terjesztési gondok okozzák a hiányt. Fontossága miatt tekintsük ;át, milyen a helytörténeti kiadványok terjesztésének és propagandájának helyzete megyénkben? A rendszeres kiadói tevékenységet folytató intézmények és szervek (megyei levéltár, a Jósa András Múzeum, a Móricz Zsigmond Megyei Könyvtár, a megyei művelődési központ, a két főiskola) fokozott gondot fordítanak arra, hogy kiadványaikat a megjelenést követő hetekben eljuttassák a társ- intézményekhez és a nagyobb könyvtárakhoz. Bár itt-ott e gépezet akadozik, végső soron elmondhatjuk, hogy a legfontosabb helytörténeti kiadványok bekerülnek a legfontosabb kutatóhelyekre és köz- gyűjteményekbe, s ami döntő: a kutatók és érdeklődők számára bármikor hozzáférhetőek. Alkalmi kiadók Korántsem ilyen biztató a helyzet az alkalmi kiadók könyveivel. Azokról az üzemekről, termelőszövetkezetekről, ÁFÉSZ-ekről, iskolákról, intézményekről stb. van szó, amelyek egyszer-egyszer évfordulós vagy egyéb alkalomból közreadnak egy-egy történeti összefoglalást vagy évkönyvet. Ezek a szervek, üzemek stb. csak a legritkább esetben küldik meg külön kérés nélkül kiadványaikat a fentebb említett kutatóhelyeknek, közgyűjteményeknek. Előfordul, hogy a székhelyükön működő könyvtárnak sem küldenek néhány példányt. E kiadványoknál kettős gond jelentkezik: egyrészt nehéz tudomást szerezni ezekről a kiadványokról, másrészt megszerzésük is elég bonyolult. Az első gondon kívánt enyhíteni a megyei könyvtár, amikor megindította a Szabolcs-Szatmár megye irodalma c. havi tájékoztatóját, amelyben közzéteszi az előző hónapokban megjelent önálló műveket, kéziratokat és azokat a gyűjteményes munkákat, amelyek megyénkre vonatkozóan is tartalmaznak adatokat. Az első ilyen jellegű füzet 1981 januárjában látott napvilágot. A beszerzés megoldatlansága nemcsak a helytörténeti kutatókat, hanem a könyvtárakat, művelődési házakat, iskolákat stb., továbbá a megye múltja iránt érdeklődő közönséget is érintő probléma. Még ma is komoly gond, hogy az értékes helytörténeti munkák többsége nem, vagy csak szórványosan jut el az érdeklődők szélesebb táborához, a bennük foglalt tudományos eredmények csak esetlegesen válnak a társadalom szellemi tulajdonává. A gond megoldásának szándékát bizonyítják azok a törekvések, amelyek a korábban szűk terjesztési kör szélesítésére irányulnak. Elsősorban a rendszeres kiadói tevékenységet folytató intézmények, szervek törekszenek a kiadványok szélesebb körű terjesztésére. A Jósa András Múzeum és a megyei levéltár mindenki számára hozzáférhetően és előnyös áron maga árusítja kiadványait. A megyei könyvtár ingyenes példányokat küld az iskoláknak, a közművelődési könyvtáraknak. A megyei művelődési központ is e megoldást alkalmazza. Az MSZMP megyei bizottsága és a főiskolák által közzétett munkák tisztelet- és ajándékpéldányként kerülnek a kutatók és a könyvtárak polcaira. A népszerűsítés módjai Megjegyzem, hogy akik önszorgalomból, az átlagosnál nagyobb igényességből kísérik figyelemmel egy-egy munka előkészületeit és megjelenését, azok meg is szerzik a kiadványokat. Ezt a magatartást kellene általánossá tenni, és ebben mindenekelőtt a könyvtárosoknak keltene példát adniuk. De nem kisebb a felelősségük a kiadványok gazdáinak sem. Bizonyára nem kerülne nagy fáradságba közvetlenül is felhívni a figyelmet egy-egy kötet megjelenésére. A megjelent könyvek, tanulmányok népszerűsítésének többféle módja van. Legis-? mértebb és leghatékonyabb forma a sajtórecenzió. A Kelet-Magyar ország naponta 76 ezer példányban jelenik meg, a könyvtárak közvetítétésével még további 15—20 ezer olvasóhoz eljut, a nyíregyházi rádiót közel százezren hallgatják, tehát rendkívül széles publicitást biztosítanak. Az üzemi lapok együttes példányszáma 45 ezer. Az olvasóközönség egy meghatározott csoportjának tájékoztatását segíthetné a Szabolcs-Szat- mári Szemig és a Pedagógiai Műhely, melyek együttesen háromezer példányban látnak napvilágot. Ezt a nagy tehetőséget nem használjuk ki kellően. A Kelet-Magyarország és a nyíregyházi rádió rendszeresen igyekszik beszámolni a helytörténeti kiadványokról. A hiányok oka az, hogy a helytörténeti műveket a kiadók nem küldik meg rendszeresen a szerkesztőségeknek. A munkások és termelőszövetkezeti dolgozók számára kiadott újságokban nincs propagandája a helytörténeti, köztük a munkásmozgalomtörténeti műveknek. Folyóiratainkban mindenekelőtt kritikai jellegű ismertetéseknek keltene napvilágot látni. Erre ritkán akad vállalkozó recenKölcsönösség a terjesztésben Természetesen a kiadványok népszerűsítése nem merülhet és nem is merül ki a könyvismertetésekben. Felhasználnak más eszközöket, formákat is; néhány járási és községi könyvtárban folyamatosan bemutatják az olvasóknak az új helytörténeti munkákat; a művelődési központok által szervezet vetélkedőkben megtalálhatók a helytörténeti témák, a felkészülést a rendelkezésre álló kiadványokra alapozzák; honismereti összejöveteleken, táborban, szakkörvezetői tanfolyamokon az előadók szólnak a helytörténeti munkákról is. Bár az utóbbi években előreléptünk a helytörténeti kiadványok terjesztésében ^és népszerűsítésében, még mindig számos probléma akad. Megoldásukat előnyösen segítené elő, ha a kiadó szervek mindegyike kötelességének érezné, hogy a levéltárnak, a múzeumoknak, a nagyobb könyvtáraknak, a helyi lapnak és a rádiónak külön kérés nélkül is küldjön egy vagy két példányt az általa közzétett műből, művekből; ha az iskolák, könyvtárak és művelődési házak a jelenleginél nagyobb gondot fordítanának a helytörténeti munkák beszerzésére és népszerűsítésére; ha a Kelet-Magyarország és a nyíregyházi rádió minden megjelenő könyvről közölne ismertetést vagy kritikát. Ez az egyik feltétele annak, hogy maradéktalanul érvényesüljön a helytörténeti irodalom tudományos és ideológiai funkciója, hogy valóban formálója tegyen a szocialista tudatnak, a korszerű műveltségnek. O. Sz. KM VASÁRNAPI MELLÉKLET 1981. július 19. Q Pál Gyula hagyatékából: Épülő városrész
