Kelet-Magyarország, 1981. június (41. évfolyam, 126-151. szám)
1981-06-12 / 136. szám
4 KELET-MAGYARORSZÁG 1981. június 12. flz SZKP KB levele a LEMP KB-hez A Pravda pénteki száma közli azt a levelet, amelyet az SZKP Központi Bizottsága intézett a Lengyel Egyesült Munkáspárt Központi Bizottságához. Az SZKP KB hangsúlyozza: a levelet az diktálta, hogy a szovjet párt elvtársi módon érdekelt a lengyel kommunisták pártja, az egész testvéri lengyel nép, a szocialista Lengyelország, a Varsói Szerződés és a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsának tagja ügyeiben. A szovjet és a lengyel kommunisták vállvetve harcoltak a fasiszták ellen, együtt dolgoztak a háború utáni években. „Pártunk, a szovjet emberek segítettek a lengyel elvtársaknak az új élet építésében. A Szovjetunió most hatalmas arányú kiegészítő anyagi segítséget nyújt Lengyelországnak. És nem nézhetjük aggodalom nélkül, hogy a lengyel nép forradalmi vívmányait halálos veszély fenyegeti — írja az SZKP Központi Bizottsága. Lengyelország kritikus ponthoz érkezett. A szocialista Lengyelország ellenségei nem titkolják különösebben szándékaikat. A hatalomért harcolnak és már meg is szerzik azt, egyik pozíció a másik után kerül ellenőrzésük alá. Az ellenforradalom a Szolidaritás szélsőséges szárnyát használja fel rohamosztagául, a szakszervezeti egyesülésbe belépett munkásokat becsapja és néphatalom elleni bűnös összeesküvésbe vonja be. Az imperialista erők mind alávalóbb kísérleteket tesznek arra, hogy beavatkozzanak a lengyel ügyekbe. A szocializmust Lengyelországban fenyegető rendkívüli súlyos veszély egyúttal a független lengyel állam létét is fenyegeti — hangsúlyozza a levél. Ha bekövetkeznék a legrosszabb és a szocializmus ellenségei kerülnének hatalomra, ha Lengyelországot megfosztanák a szocialista közösség védelmétől, az imperialisták máris kinyújtanák felé kapzsi kezüket. És ki tudná akkor garantálni Lengyelországnak, mint államnak a függetlenséget, szuverenitását, -határait? Senki — hangoztatja az SZKP KB levele. A levél leszögezi: a lengyelországi válság által okozott nehézségeket kihasználták a szocializmus ellenségei, a LEMP azonban nem verte vissza őket hátározottan. A szocialistaellenes erőknek adott, véget nem érő engedIrán: új szakasz Az Iránból érkező — sokszor ellentmondó — hírek egyértelműen bizonyítják: új szakasza kezdődött az országban a hatalmi harcnak. Ez, mint sokszor megírták, a törvényhozásban elsöprő többséggel rendelkező Iszlám Köztársasági Párt és az államfői tisztet birtokló Abol- haszán Baniszadr között folyik. Az Iszlám Köztársasági Párt vezetői és tagjai a síita klérus soraiból kerülnek ki. Parlamenti vezéralakjuk Be- hesti ajatollah. Baniszadr hívei elsősorban a városi módosabb rétegek közül kerülnek ki — így például nyíltan mellé állt a te- heráni nagybazár. A két vetélkedő fél egyaránt ameri- kaellenesnek és antikommu- nistának vallja magát. Khomeini ajatollah, aki az iszlám alkotmány előírásai alapján az államfőnél szélesebb jogkörrel rendelkezik, mostanáig a két fél egyike mellett sem foglalt nyíltan állást. Legutóbbi rendelete azonban, amivel az elnököt megfosztotta a hadsereg főparancsnoki tisztétől, arra utal, hogy az imám az Iszlám Köztársasági Párt vonalát érzi magához közelebb. mények ahhoz vezettek, hogy a LEMP lépésről lépésre meghátrált a belső ellenforradalom nyomása előtt, amely a külföldi imperialista felforgató központok segítségére támaszkodott. Annak ellenére, hogy a LEMP Központi Bizottságának legutóbbi ülései anyagában elismerik az ellenforradalmi fenyegetés tényét, a gyakorlatban mindeddig nem tettek intézkedéseket az ellene vívott harc érdekében, s még csak meg sem nevezik nyíltan az ellen- forradalom szervezőit. A legutóbbi időben különös aggodalomra ad okot az a helyzet, amely magán a LEMP-en belül alakult ki. A párt kongresszusáig alig több, mint egy hónap van hátra. A választási kampányban azonban mindinkább a szocializmussal szemben ellenséges erők-válnak hangadóvá. A helyi pártszervezetek vezetőségébe, a pártkón- ferenciák és a kongresszus küldötteinek sorába gyakran olyan emberek kerülnek, akik nyíltan opportunista nézeteket hirdetnek. A LEMP ellenségei, a revizionisták és az opportunisták különböző mesterkedéseinek következtében, kiszorítják a tapasztalt, odaadó pártmunkásokat. Az SZKP levele megállapítja, hogy az elkövetkező kongresszus küldöttei között rendkívül alacsony a munkáskörnyezetből származó kommunisták száma. A kongresszus előkészítésének menetét még inkább bonyolulttá teszi az úgynevezett horizontális struktúra mozgalma, amely a párt megosztásának eszköze. Nem lehet kizárni, hogy magán a kongresszuzson kísérletet tesznek arra, hogy döntő vereséget mérjenek a párt marxista—leninista erőire, s ezzel elérjék a párt likvidálását. A szocialistaellenes erők támadása Lengyelországban veszélyezteti az egész szocialista közösséget, a közösség összeforrottságát, integritását, határainak biztonságát, közös biztonságunkat — hangoztatja a levél. — Az imperialista reakció, amely támogatja és bujtogatja a lengyel ellenforradalmat, nem titkolja el, hogy arra számít: ily módon nagymértékben megváltoztatja a saját javára az erőviszonyokat Európában és az egész világon. A lengyel- országi válságot az imperializmus arra is kihasználja, hogy befeketítse a szocializmus eszméit és elveit, hogy új támadást intézzen a nemzetközi kommunista mozgalom ellen. Ily módon a Lengyel Egyesült Munkáspártra nemcsak saját hazája sorsa, a szocializmus lengyelórszági ügye iránt hárul történelmi felelősség, hanem rendkívül nagy a felelőssége a szocialista közösség ügye iránt is — írja az SZKP KB levele, amely ugyanakkor leszögezi: van még lehetőség arra, hogy ne engedjék meg a legrosszabb bekövetkeztét, megakadályozzák Lengyelországban a nemzeti katasztrófát. A megoldást az jelenti, ha a társadalom valamennyi egészséges erejét mozgósítják az osztályellenség visszaverésére, az ellenforradalom elleni harcra. A levél kifejezésre juttatja a szovjet nép szolidaritását a szocialista Lengyelország iránt. „Álláspontunkat pontosan juttatja kifejezésre Leonyid Brezsnyev kijelentése az SZKP XXVI. kongresszusán: „A szocialista Lengyelországot, a testvéri Lengyelországot nem hagyjuk el a bajban, nem engedjük bántani!” — írja az SZKP KB levele. (Folytatás az 1. oldalról) és elismeréssel szólt a látottakról. A nap folyamán Kádár János, a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának első titkára csütörtökön a KB székházában fogadta Alhadzsi Shehu Sha- garit, á Nigériai Szövetségi Köztársaság elnökét. A szívélyes légkörű eszmecserén részt vett Losonczi Pál, Púja Frigyes külügyminiszter, ott volt Vadász Frigyes, a Magyar Népköztársaság nigériai és Lawrence Fabunmi, a Nigériai Szövetségi Köztársaság magyarországi nagykövete. A nigériai államfő a késő délutáni órákban a Duna In- tercontinental-szálló egyik különtermében találkozott a Magyarországon tanuló nigériai diákok képviselőivel. A különféle tudományterületek, szakmák ismereteit hazánkban elsajátító nigériai fiatalok beszámoltak Alhadzsi Shehu Shagarinak a Magyar- országon töltött tanulóéveik tapasztalatairól, s elmondották, hogyan szándékoznak majd hasznosítani itt szerzett ismereteiket hazájukban. Az USA árnyékában—Közép-Amerika közelről (2.) A Bosszúálló Kígyó Guatemalában A hatmilliós Guatemalában pattanásig kiéleződtek a szociális feszültségek, a kiáltó társadalmi ellentétek. A lakosság 70 százaléka paraszt, de nem a saját földjét műveli. A közel négymillió tiszta vérű indián élete, azóta, hogy a spanyolok 450 évvel ezelőtt meghódították a maja birodalom maradványait, vajmi keveset változott. A dús tengerparti síkságok termőföldjei, már rég a nagybirtokosok kezén vannak. A megművelt földterület 75 százalékával a lakosság 2 százaléka rendelkezik. Az indiánok arra kényszerülnek, hogy egyre feljebb húzódjanak a hegyekbe, ahol élelmezésük alapját, a kukoricát megtermelhetik. Az országban 23 féle indián nyelvjárást beszélnek. A nyelvjárásban is elkülönült rétegek, általában elszigetelve élnek egymástól. A három évvel ezelőtti választások idején hányféle ígéret hangzott el az indiánok sorsának megváltoztatására, a „boldog, igazságosabb társadalom megteremtésére”. Nemcsak az ígérettevők, de a választók sem vették komolyan. Utal erre az is, hogy a mintegy kétmillió szavazásra jogosult közül mindösz- sze 600 ezer járult az urnákhoz. A választási színjáték megrendezésével, a katonai ren(j,T szer kegyetlen diktatúráját próbálta leplezni. Az 1954 óta egymást váltó katonai diktátorok több mint ötvenezer hazafit gyilkoltak meg. A terror áldozata lett Uberto Alvarado, a Guatemalái Munkáspárt (kommunista) főtitkára is. A neves író, politikus, a korábbi főtitkár Ber- nurdo Alvarado helyébe lépett, akit szintén brutálisan meggyilkoltak. A guatemalai diktátorok az ellenfelekkel való leszámolásnak egy különös fajtáját emelték művészi szintre. Megalakították a halálosztagokat, amelyek ilyen neveket viselnek: Bosszúálló Kígyó, Szemet Szemért, a Sakál. Ezeket a terrorbandákat a kormány pénzeli és látja el fegyverrel, de hivatalosan semmi közük nincs egymáshoz. A kormánynak az a szerepe, hogy egy-egy akció után sajnálkozását fejezze ki a történtek miatt. Amikor meggyilkolnak egy-egy baloldali politikust, szakszerveígy árulják magukat a mun kanélküliek zeti vagy diákvezetőt, a látszat kedvéért, a hatóságok megindítják a nyomozást, de a tettes mindig ismeretlen marad. A halálkommandók különböző helyeken kínozzák, végzik ki elrabolt foglyaikat. Többnyire a szélsőjobboldali birtokosok földjein ássák el a holttesteket, vagy egyszerűen a tengerbe dobják. Az USA szenátusa külügyi bizottságának, a latin-amerikai ügyekkel foglalkozó albizottsága, egyik legutóbbi vizsgálatában kénytelen volt megállapítani : „A guatemalai terrorizmus valóságos fejtörő, sohasem lehet tudni, melyik csoport áll a terrorcselekmények mögött”. Az erőszak, ellenerőszak gyakorlata tovább tizedelte a lakosságot. Emlékezzünk rá, a diplomatarablások sorozata, a guatemalai akcióval élénkült fel, amikor 1968-ban John Weber, az USA katonai attaséját elrabolták, majd meggyilkolták. Az ezt követő két év alatt újabb öt diplomatát raboltak el az országban. Ezekre az évekre esik a guatemalai partizánmozgalom sikereinek csúcspontja is. De végül is Osorio ezredes véresen leszámolt velük. Zacapa város közelében több mint 4 ezer embert gyilkoltatok meg. Az akciókban alkalmazták a Vietnamban bevált napalmbombás támadásokat és lombtalanítá- sl módszereket is. A fő irányítók a hírhedt amerikai zöldsapkások voltak. Washington az elmúlt évtizedben négyszeresére növelte a Guatemalának nyújtott katonai támogatás öszA mesterkém először a Szo- ciálforradalmárok Pártjának embereivel próbálkozott, akik ekkor — Borisz Szavinkov- nak, az elbukott Kornyilov- puccsban részt vett egykori hadügyminiszter-helyettesnek vezetésével — az anti- bolsevista harc vezető erejét képezték. A szociálforradal- márok azelőtt a cár elleni terror hívei voltak, s a kommunisták győzelme után ezt a fegyvert Lenin forradalma ellen akarták fordítani. Reilly mint a cárizmus híve, nem nagyon bízott bennük, különösen egy új kor-' mány alakítását illetően. Terve az volt, hogy segítségükkel megbuktatja a szovjethatalmat, majd katonai diktatúrát vezet be, s ez lesz az első lépés a cárizmus visszaállításához. Ilyen meggondolások alapján szervezte meg az összeesküvő csoportokat. Mint erről emlékirataiban írja: „Fontos volt, hogy az általam felépített orosz szervezet ne tudjon túlságosan sokat, és hogy egyetlen része se lehessen abban a helyzetben, hogy a másikat elárulhassa. Ennek megfelelően az apparátus az „ötös” rendszer alapján dolgozott, és minden részvevő csupán négy másik személyt ismert. Jómagam, aki az egészet össze-- fogtam és a piramis tetején helyezkedtem el, valameny- nyit ismertem; nem személyesen, de név és cím szerint. Ez később nagyon hasznosnak bizonyult. Ilyképpen, A »kémfejedelem« ha bárki bármit elárult, nem mindenkit fedeztek fel, és a leleplezést lokalizálni lehe-- tett.” A szervezkedésre Reillynek könnyű volt megnyernie a Cári Tisztek Szövetségének, s a régi titkosrendőrségnek egykori tagjait, valamint egyes régi ismerőseit. A szocializmus minden rendű és rangú ellensége sietve nyújtott segédkezet az angol kémnek. Csoportjaikba tartozott Csu- berszkij gróf, hajóépítő mágnás — akinek cári hajóépítő vállalatánál Reilly ifjú korában dolgozott —, Jugyenyics cári tábornok, Balkov kávé- ház-tulajdonos, Dagmara balett-táncosnő, Grammatikov ügyvéd, a cári ohrana egykori titkos ügynöke. Különösen értékes segítőtársra talált Ve- neszlav Orlovszkijban, szintén volt ohranaügynökben akinek sikerült befurakodnia a VCSK (össz-oroszországi Rendkívüli Bizottság) kötelékébe, s akitől hamis nyomozóigazolványt szerzett. Reilly-Massino ettől kezdve már mint Sidney Georgie- vics Relinszkij, a pétervári VCSK bűnügyi nyomozója is bármikor igazolhatta magát. Ezzel a hamis igazolványnyal akkor jutott be a Kremlbe — a szovjet kormány időközben Moszkvába költözött, s árnyékként követte a kém is —, amikor akart. Összeköttetést teremtett néhány árulóval, akik a Vörös Hadsereg vezérkarának egyes titkait kezéhez juttatták. A hazaárulók persze nem Reilly mégoly vonzó egyéniségéért cselekedtek, hanem pénzt — nem kis pénzt — vártak szolgálataik jutalmául. Az angol titkosszolgálat irányításával működő szervezkedés céljaira több millió rubelt rejtettek el Dagmara balett-táncosnő lakásán. A pénz azonban gyorsan fogyott, de Bruce Lockhart gondoskodott arról, hogy soha ne ürüljön ki a titkos kassza. Hogy miként szerezte? Emlékirataiban ő maga írja le: „Számos olyan orosz (persze volt tőkés, birtokos, kereskedő, bankár. — A szerk.) akadt, akinek rejtett rubelraktára volt. Ezek csak örültek annak, ha pénzüket egy londoni kifizetésre szóló kötelezvény ellenében odaadhatták. Hogy minden gyanút elkerüljünk, a rubeleket egy moszkvai angol cég útján gyűjtöttük össze. Ez a cég tárgyalt az oroszokkal, határozta meg az átváltási árfolyamot, s adta át a londoni utalványt. Minden egyes tranzakciónál hivatalos garanciát adtunk, hogy az angol cég jó a Londonban kifizetendő összegre. Az összeszedett rubeleket az amerikai főkonzulátusra vitték, ahol azután átadták Hicksnek, aki viszont eljuttatta a megfelelő címzettnek.” Hicks, aki az amerikai főkonzulátuson dolgozott — a brit titkosszolgálat tagja volt, Reilly egyik alárendeltje. Reilly így hát megfelelő anyagi fedezettel folytathatta üzelmeit. És ekkor úgy látta, elérkezett a cselekvés órája; a kezében összefutó összeesküvés részvevői készek aljas ellenforradalmi akciójuk végrehajtására. * (Folytatjuk) szegét. Az utóbbi hónapokban még inkább felértékelődött Guatemala. Az USA innen szeretné sakkban tartani a forrongó Közép-Amerikát. Az országot ellenforradalmi hídfőállássá kívánják „előléptetni”. Modernizálták az elnyomó gépezetet is. A lakosság nagy többségének életszínvonala mit sem változott. Az egy főre eső nemzeti jövedelem például 270 dollár, a legalacsonyabbak közé tartozik a kontinensen. Az analfabétizmus meghaladja a 65 százalékot. A múlt évben a megélhetési költségek 28 százalékkal emelkedtek. Az átlagéletkor 46 év. Mindez hivatalos guatemalai adat. A latin-amerikai jobboldali katonai rendszerekhez hasonlóan, Guatemala urai is kényesen vigyáznak arra, hogy tetteiket hazafias mázzal kenjék be. A terrort „az igazság nevében és Quetzal szellemében” hajtják végre. A Quetzal egy madárfajta, amely az ország címerében is megtalálható. Olyan madár, amely képtelen fogságban élni. Találóan fogalmazta meg a munkapárt egyik vezetője: „A kalitkába zárt Quetzal — amely a nép sza- badságszeretetének szimbóluma — csak összecsukta szárnyait”. Egyszer már repült, szabadon, fenségesen, hirdetve a guatemalai nép történelmének egyik dicsőséges szakaszát. 1944 nyarán népfelkelés tört ki, amely elsöpörte* Ubi- co diktátor 13 éves uralmát. A felkelés élére Jacobo Ar- benz kapitány állt, akit később elnökké is választottak. Uralkodása idején új alkotmány lépett életbe, megkezdték a földreform végrehajtását, amelynek következtében 56 ezer család jutott földhöz. Megalakították az első szakszervezetet, s hozzáláttak az United Fruit Company amerikai , monopóliummal korábban kötött igazságtalan szerződések felülvizsgálatához. Az ötvenes évek elején a kormány megtagadta, hogy amerikai kérésre, katonákat küldjön a koreai háborúba. Legálisan működhetett a kommunista párt is. Mindez már sok volt a washingtoni kormánynak. A New York Times nyíltan követelte: „Az USA nem tűrheti, hogy Texas és Panama között egy szovjet köztársaság legyen.” Nem is tűrte. 1954. júniusában Honduras- ból és Nicaraguából fegyveres csapatok lépték át a guatemalai határt, s a belső reakcióval együtt megbuktatták Arbenz kormányát. A Guatemalai Munkapárt legutóbbi — az ország helyzetét elemző — nyilatkozatában arra a következtetésre jutott, hogy a jelenlegi állapotok és erőviszonyok között nincs lehetőség a diktatúra békés megdöntésére. A harc eszközét a fegyveres harcban jelölte meg. A jövő útjait abban határozta meg, hogy az összes haladó erők összefogásával létre kell hozni egy diktatúraellenes demokratikus frontot. Következik: III. El Salvadori vaca Király Ferenc
