Kelet-Magyarország, 1981. június (41. évfolyam, 126-151. szám)
1981-06-10 / 134. szám
1981. június 10. KELET-MAGYARORSZÁG 3 Együtt a tagokkal Gondolatok a termelőszövetkezetek VI. ötéves tervéhez A termelőszövetkezetek közelmúltban megtartott megyei küldöttközgyűlése elemezte az V. ötéves terv tanulságait, valamint ajánlásokat fogadott el a következő öt évre. Több mint egy évtizede kötelező tervelőírással az állami irányítás nem él, ebből következően a területi szövetségnek sem lehet ilyen jogosítványa. Azonban az orientációban, a szervezésben van feladata. Józsa Endrétől, a TESZÖV gazdasági titkárhelyettesétől kértük: mondja el milyen főbb teendőket fogalmazott meg a küldött- közgyűlés. — Az elmúlt öt esztendőben szigorúbbank lettek a gazdálkodás feltételei, legalább három évben az időjárás sem kedvezett — kezdte ismertetőjét Józsa Endre. Ezek a hatások növelték a költségeket, kevesebb nyereséget értek el a szövetkezetek. A szövetkezetek vezetői megtanultak alkalmazkodni a nehezebb környezethez. Ennek bizonysága, hogy megyei szinten a termelési tervet teljesítették. önmagunkhoz mérten ez kielégítő, de tágabb körű összehasonlítás esetén jócskán van tendőnk. A VI. ötéves terv előkészítése idején a XII. kongresz- szus és a megyei pártértekezlet iránymutatásai voltak a meghatározók, de iparkodtunk az előző évek sajátos tapasztalatait is hasznosítani. A kötelező tervelőírás megszüntetése egyáltalán nem jelent a mezőgazdaságban terv- szerűtlenséget, anarchiát. Államunk megtalálta a gazdaság irányításának azokat a közgazdasági eszközeit, mint az ösztönző árak, támogatások, bérpréferenciák, és adó- kedvezmények, amelyekkel a népgazdaság igényei szerint szabályozzák a termelést. A MÉM-irányelvek, a pénzügyi szabályzók idejében eljutottak a szövetkezethez. Szövetségünk a termelőszövetkezetek vezetőivel, valamint a konkrét tervkészítőkkel a szabályzókat rövid tanfolyamon megvitatta, értelmezte. A párt- és állami szervek iránymutatásaival ezeken a tanfolyamokon a legfontosabb teendőkre irányítottuk a figyelmet. A megyei pártértekezleten elfogadott 25—30 százalékos termelésnövelés elérésével együtt kell javítani a dolgozók munka- és életkörülményeit. A termelésnövelést döntően a nagyüzemek termelésének fejlesztésére kell alapozni, de fokozott feladat, felelősség hárul a termelőszövetkezetek vezetőire, a kistermelés segítésében is. Mindezek érdekében tovább kell javítani a termőföld védelmét, ésszerű hasznosítását. A Kraszna mentén és a nyírségi homokon célszerű, mintegy négyezer hektár erdő telepítése. A felső-szabolcsi és a Tisza—Szamos közi térségek komplex meliorációja mellett a megye egész területén kerüljön előtérbe a helyes tápanyag-gazdálkodás, a talajok elsavanyodása elleni küzdelem. Előreláthatólag a szántóföldi vetésszerkezeten jelentősebb módosítást nem szükséges végrehajtani, azzal a megjegyzéssel, hogy a szövetkezetek évenként ismerjék meg a piac igényeit. A termelési rendszerek jobban igazodjanak a mi tájegységi adottságainkhoz. Nálunk a magas ráfordítás nem minden esetben térül meg, tehát nem lehet mechanikusan alkalmazni az ország jobb termőtájain kialakult eljárásokat. A gyümölcstermelésben a kiöregedett, korszerűtlen ültetvények kiselejtezése, nem pedig új területek telepítése kerül előtérbe. Több figyelmet a téli alma minőségének javítására, és a betakarítás, tárolás, veszteségeinek csökkentésére, az értékesítés színvonalának emelésére. Az állattenyésztésben együtt szükséges növelni a létszámot, a hozamokat és a minőséget. Kiemelten fontos az intenzív gyepgazdálkodásra alapozott szarvasmarha- és juhtenyésztés fejlesztése. A közös tehén- állomány gyarapításának egyik útja a háztáji gazdaságokban lévő épületek hasznosítása. A termelőszövetkezetek vezetői az ötödik ötéves tervben kialakult rugalmas alkalmazkodási képességeiket tartsák meg, illetve fejlesz- szék tovább: éljenek a konjunkturális lehetőségekkel. Erre jó példáink vannak az elmúlt évekből, öt év alatt ezer literrel nőtt az egy tehénre jutó tejtermelés. Nagy fejlesztést értünk el a juhtenyésztésben, és okos szervezéssel rövid idő alatt kilábaltunk a baromfitenyésztés hullámvölgyéből. A háztáji termelésben is keresték a szövetkezetek az újabb lehetőségeket. Érdemes lenne a kézimunka-igényes zöldség- termelésbe jobban bevonni a családi munkaerőt. A nagy tömegű konzervipari árutermelést lehet gépesítetten, nagytáblákon végezni, kevésbé sikeres a napi ellátásra szánt zöldségtermelés. Néhány helyen az országban a nagy kézimunka-erőt kívánó piaci friss zöldségtermelés egy részét átterelték a háztáji gazdaságokba. Jó lenne, ha ez a megosztás megyénkben is terjedne. Néhány példa megyénkben is bizonyítja, jövője van az állatkihelyezésnek is. Javasoljuk, hogy a szövetkezetek jobban hasznosítsák a mikrokörzeti összefogásban rejlő lehetőségeket. Biztató kísérletek folynak — tájanként 5—6 szövetkezet — közös anyag-, alkatrész-beszerzésére, raktározás, valamint gépek és szárítóberendezések használatára. Nem mellékes a szellemi tőke, az egymás tapasztalatainak átvétele sem. A különböző energiafélék takarékosabb felhasználása csak egy módja a költség- csökkentésnek. Az energia- gazdálkodásban ennél sokkal több lehetőség rejlik. Például a dohányszárítóknál az adagoló szerkezet megváltoztatásával, mintegy 30 százalékos fűtőanyag-megtakarítást lehet elérni. Ez az újítás kipróbált és néhány szövetkezetben hasznosítják is. Megyénkben a mintegy 600—700 szárítóberendezésnél, ha alkalmaznák, ez fűtőanyagban és pénzben is óriási nyereség lenne. Másik út a melléktermékek hasznosítása. Selejtezett MÁV-mozdonyokat erdei melléktermékekkel, tus- kóval lehet fűteni. Az így előállított hevített gőz szintén alkalmas terményszárítók fűtésére. Ismereteink szerint az idén a szabolcsi termelőszövetkezetek, mintegy 10—15 kazánt vásárolnak ilyen célra. Gondot okoz még a tuskó felaprítása, de a Soproni Erdészeti Kutató Intézet, valamint a FEFAG is keresi ennek megoldását. Ez a néhány példa is igazolja, van lehetőség, csak kutatni kell. Végezetül, a most elkészült középtávú tervek széles körű ismertetésére hívnám fel a termelőszövetkezeti vezetők figyelmét. Csak a napi munka ismerete kevésbé ösztönöz javaslatra, újításra, márpedig nem mindegy, hogy a célok jobb megvalósításán több száz szövetkezeti tag, vagy néhány vezető töri a fejét — fejezte be gondolatait Józsa Endre. Csikós Balázs A HUNNIACOOP kisvárdal üzemében naponta 6 ezer nyulat dolgoznak fel. Képünkön: Fekete József és Pásztor Istvánná olasz exportra csomagolják a nyulakat. (E. E. felv.) A kicsinység szorításában (1.) Panaszok - indulat nélkül Egy szatmári kisközségről írtam riportot. Az anyaggyűjtés utáni második napon cseng a szerkesztőségi telefon. A tanító keresett. „Ne haragudj, hogy zavarlak, de amióta elmentél, változás történt a faluban Akkor azt mondtam: 333-an élünk itt. Tegnap meghalt M. bácsi. A pontos szám 332. Tudod, mi itt mindenkit megsiratunk, aki elmegy.” Kis falvak, ahol az emberek számon tartják egymást. De vajon számon tartják-e őket? A kis, pár száz lakót számláló településeket? Magyarországon 671 olyan falu van, melynek lakossága nem éri el az 500 főt. Belőlük jócskán jut Szabolcsba, Szat- márba, Beregbe. Megbújnak csendes észrevétlen a nagyok között, szorgos népük ritkán hallat magáról. Pásztor nélküli nyáj Leülök Nemesborzován a falu közepén egy lócára. Jöt- töm hírére a község 10 százaléka összeszalad. Tizenhatan állnak körül. Ritka itt a vendég, főleg az olyan, aki meg is áll, szót is vált. Náluk kezdem a tájékozódást, mit is jelent kicsinek lenni, s még a kicsik között is szélre szorultnak. — Megértjük, hogy másutt a tanács, meg az iskola. De tudja hogyan van az: akinek nem borja, nem nyalja. — Jó a darnóiaknak. A jánkiak nem sajnálták tőlük a négy kilométernyi vezetéket sem. Van vizük. Nekünk két kilométernyi is elég lett volna, de mégse lett — magyarázza egy asszony, aki két karon hordja az egyetlen kútról a vizet a mosáshoz. — Hozzánk a kisbíró is vendégségbe jár dobolni. Túlzások lennének? Nem vitatják ők: hét nebulónak nem lehet tanítót tartani, meg aztán jobb a nagy iskola. Azt is értik, hogy kis határban ma már nem lehet gazdálkodni. Luxus lenne a külön tanács is. Hogy akkor mi a baj? Csak annyi, hogy mindezek után úgy maradtak, mint a pásztor nélküli nyáj. Ami csak nekik szól Eszembe jut, amit egy beregi kisközségben mondtak a mezőgazdasági könyvnapok idején: — Jó, hogy jöttek. Emberi szóra vágyunk, ami nekünk szól csak. Milyenek lettek ezek a falvak a közigazgatási és gazdasági átszervezés után? A tanítók vagy nyugdíjba mentek, vagy az anyaközségben tanítanak. A tsz-irodák elköltöztek. A tanács hetente egy-két alkalommal küld ki embert, aki végez a fontos dolgokkal. Futó vendég az orvos, nincs, aki a mozit kezelje, sokfelé a postát is bezárták. — Hiába őriztük meg mindenfelé a könyvtárt — így a fehérgyarmati járási könyvtárban — aki kezeli, másutt dolgozik, s amikor este hazajön, vagy kinyit, vagy nem. Így aztán van is, nincs is. — Ezekben a mi kis falvainkbán — mondja kesernyésen egy öreg — csak a lelkész pontos vasárnap. Az ő igehirdetése az egyetlen esemény, zene is csak a templomban szól, ott énekelhetünk együtt. — Ügyeltünk arra — magyarázza a fehérgyarmati pártbizottságon Mezei János titkár, hogy a kis falvakban megmaradjon a pártszervezet. Érezzük, hogy legalább ezt a fórumot, lehetőséget őrizni kell. A feszültség nagy, tudjuk, hogy sok mindent elsiettünk ezzel a sok összevonással. Menteni kell a menthetőt, ezen belül is az emberek érdekét, békéjét. Ki legyen ott? A vásárosnaményi járási művelődési házban Sánta Miklós igazgató: — Munkatársaimnak megmondtam, nincsen fontosabb, mint az, hogy rendszeresen eljussunk a magukra maradt kis településekre. Olyanokra, mint Hete, Fejércse, Mátyus. A szívem szorult össze, amikor ezekben járva meghallottam, mennyire egyedül maradtak. Ki legyen ott, ha nem mi? — Nézze — mondta valaki Tiszacsécsén — nekünk már saját ünnepünk sincsen. Autón hozzák a szomszédból. Míg iskola volt, még akadt ember, aki szervezze, mi is ünnepeltünk. De most kinek a dolga? Ha Tiszakóródról nem jönnek át a műsorral, meg a beszéddel, csak a zászlót tesszük ki, s ezzel vége. Pedig még nem is itt a legrosszabb. Élesztgetem a hallott panaszokat, melyek mögül már az indulat is hiányzik a kisközségek egyetlen közösségi helyén, a kocsmában. Itt futnak össze a hírek, melyek a szomszédos falvakból, jobb esetben a városból érkeznek. Sokfelé látom a gazzal felvert udvart, a beszegezett ab- lakú házat. Mit kérnének, ha venni akarnék — tudakolom. Keserű nevetés a válasz: talán még fizetnének is, ha gazdája akadna. Pedig kőalappal épült is van köztük, takaros, újmódi épületek néptelenedtek el. Ha valaki épít, rácsodálkoznak. — Ki tudja a sorsunkat? — mondják Borzován. A fiatal eljár Gyarmatra, s ha teheti, majd beköltözik. Az öregek maradunk itt. Következik: Gyökerek a föld alatt M egkapó a látvány. Az ötödik és a hatodik emelet között, fent az állványon egy férfi hajlong, kezében csempe, vakolókanál. Ügyet se vet a csepergő esőre, dolgozik kimért mozdulatokkal. Nyíregyháza, Lenin téri sávház. Kopácsolás, fű- részsivítás, énekszó. Kí- sértetházra emlékeztet a hatalmas épület, a lakások dzsungelében eltűnnek a mesterek, csak hangjukat hallani. Egy fiatal ács segít megkeresni a csempét rakó kőművest. Már kint is vagyunk az állványokon, nyakunkba csorog az eső, de sebaj... beszélgetünk. — Fiák József — mondja az ősz hajú kőműves, s nagy gonddal újabb csempét ragaszt a falra. — Nem unatkozik itt fent egyedül? Megütközve néz rám. — Munka közben unatkozhat az ember? Mire észbekapok már dél van, mehetek ebédelni. Elmegy itt egy-kettőre az idő. — Hány csempét kell naponta felrakni? — Vagy négyszázat. Látja, egy csempe még tenyérnyi sincs, igyekezni kell. ÁLLVÁNYOK Beszélgetés közben sem pihen. Keze szüntelenül jár, fogy a csupasz terület. Az eső is csendesedik, Fiák József gyerekkoráig kanyarodik. Üjfehértón nőtt fel, tízen voltak testvérek. Apja is kőművesként kereste a kenyeret, természetes volt hát a legidősebb fiú választása. Nyíregyházán nem volt hely, Kazincbarcikára került, gyermekfejjel építette az iparvárost. Aztán 58- ban Ózd következett, 13 évig ott élt bérházban. — Nem volt az lakás, — legyint — egyszobás, fürdőszoba nélkül. Meg vágyott is a szívünk visz- sza. A feleségemet is Óz- don ismertem meg, segédmunkás volt a kőművesek mellett. Mint az 50-es években sok ezer asszony. Különben orosi, oda is építettünk, most tíz éve, akkor jöttem a SZÁÉV- hez. Rendes emberek közé kerültem, kijövünk egymással. Tukacs Sándor a brigádvezetőnk, tizenket- ten vagyunk, s többször megszereztük már az Bürget Lajos aranykoszorús brigád címet. — Gyerekek? — Ó, már unokám is van kettő. Amúgy három gyereket nevelünk, a legidősebb már 21 éves, ők is Oroson laknak, együtt a család. — A SZÁÉV-vel merre dolgozott? — Felsorolni is sok azt. Csak Nyíregyházán az új irodaház, a pártház, a művelődési központ, a gabonasiló ... Az volt a kutya munka, ötven méter magasban, s nem ilyen állványokon! Itt az ember úgy járkálhat, mint lent a földön. — Soha nem félt a magasban? — Bolond ember az, aki nem ismeri a félelmet. De ha az ember vigyáz magára és a társára, nem lehet baj, akármilyen magas is az állvány. S mi, kőművesek megtanultunk vigyázni egymásra. M ár lent a járdán állok, figyelem a magasban dolgozó embert. Egyedül dolgozik, de nem magára hagyottan. Társai a fal túlsó oldalán fütyörészve rakják a csempét. B. G.
