Kelet-Magyarország, 1981. június (41. évfolyam, 126-151. szám)
1981-06-07 / 132. szám
VASÁRNAPI MELLÉKLET Családpolitika Sok gyerek — felelőtlenség? Beszélgetés Ferge Zsuzsa szociológussal Családpolitikánk céljairól, további feladatairól, a nagycsaládok helyzetéről beszélgettünk Ferge Zsuzsával, a Magyar Tudományos Akadémia Szociológiai Kutató Intézetének osztályvezetőjével. — Mi lehet a feladata, célja, ma a családpolitikának? — Még nem alakult ki pontosan körvonalazott család- politikai koncepció. Egyelőre csak a főbb elemek rajzolódtak ki, s ezek azt sejtetik, hogy két nagy feladatkört kell megkülönböztetnünk: az egyiket nevezzük általános, a másikat speciális családpolitikának. Az előbbi főként a társadalompolitikához, az utóbbi inkább a szociálpolitikához kapcsolódik. Ismeretes, hogy a társadalompolitika alapvető feladata a társadalmi viszonyokat a szocialista célokkal, értékekkel összhangban, azok érvényesülése érdekében befolyásolni. Az általános családpolitika célja — ehhez kapcsolódva — olyan feltételek megteremtése, amelyek között csökkenhet a család szerepe a társadalmi egyenlőtlenségek átörökítésében, a család jobban eleget tehet a rá háruló feladatoknak — a gyerekek nyugodt légkörben történő nevelésének, a családtagok biológiai-társadalmi regenerálásának stb. — és elősegítik a családon belüli viszonyok demokratizálását. — Miben gyökereznek a társadalmi egyenlőtlenségek a mi társadalmunkban, amelyben a magántulajdon, s az en-' nek talaján keletkező osztályellentétek már nem jellemzőek? — Egy sor történelmi „örökségben” — például a falu és a város közötti különbségben —, s jórészt a munka mai társadalmi szervezetében, ami jelentős mértékben meghatározza az élet objektív feltételeit is, az életmódot is. A különböző anyagi és kulturális feltételek közé érkező gyermekek helyzete, lehetőségei és várható életpályájuk is lényegesen különbözik egymástól. A szociológiai kutatások bebizonyították, hogy ezeket az otthonról hozott különbségeket az iskola inkább felerősíti, mint gyengíti. Ezért az általános családpolitika feladata — sommásan — a családok anyagi és kulturális feltételeinek javítása, szerepük gyengítése a társadalmi hátrányok átadásában, annak elősegítésében, hogy a gyerekek jobban „startoljanak” az életben, mint a szüleik. Ez azt igényli, hogy a családon belüli viszonyok a mainál szimmet- rikusabbak legyenek, csökkenjen a tekintélyelv érvényesülése, egyesek kiszolgáltatottsága. A családon belüli viszonyok demokratizálódásának természetesen a családon kívüli viszonyok ilyen irányú fejlődése is feltétele. — Szocialista államunk egy sor feladatot magára vállalt a családoktól, és sokféleképpen igyekszik segíteni ■őket. ön a< Valóság 1980. augusztusi számában megjelent, „A gyermekes családok jövedelmi helyzete” című cikkében azt írta, hogy felmérések szerint 1977-ben a háromgyermekes családok jövedelemszintje 67, a négy- és több gyermekeseké 48 százalékát érte el csupán a gyermektelenekének. Az azóta kibocsátott 24/1980. (VI. 27.) MT számú rendeletnek a családipótlékra vonatkozó módosítása — úgy tetszik — ezt a különbséget nem ellensúlyozta ... — A gyermektelen családokhoz képest a gyermekesek helyzete — általában — valamelyest javult. A gyermekes családok közötti különbségek azonban valószínűleg inkább növekedtek, a nagyobb családok rovására. A családipótlék gyermekenkénti összege négy gyermekig 660 forint, öt gyermek után viszont gyermekenként 630 forintra, hat és minden további gyermek után pedig 610 forintra csökken! — Engedjen meg egy kényes kérdést: nem azt sugallja ez, hogy a négynél nagyobb gyermekszámot nem kívánatosnak tekintik? — Van ilyen pjobléma. A népesedéspolitikai határozat kimondta, hogy a népesség számának fenntartásához — esetleg lassú növekedéséhez — legalább háromgyermekes családmodellre van szükség. Ekkoriban az egy- és kétgyermekes családok hátrányba is kerültek a háromgyermekesekkel szemben. Aztán többféle ok miatt — például, mert sok helyütt állami lakás- építkezés nincs, vagy alig folyik — a nagycsaládok lakáshoz juttatása nem haladt a kívánt ütemben. Később a „legalább” három gyerek, ,.legfeljebb” hármat kezdett jelenteni. Végül olyan hangok is hallatszottak — és ebben közrejátszott —, hogy négynél több gyerek egy családban felelőtlenség, a családok képtelenségét jelzi a racionális életvitelre, mert ha a szülők belegondolnának a gyerekeik jövőjébe, akkor nem hoznának annyi, gyereket a világra. Nem tagadható, hogy vannak családok, ahol azért van annyi gyerek, mert nem ismerik a születésszabályozás korszerű eszközeit. Ám igazságtalanság lenne ezért egyedül a szülőket hibáztatni. És nincs is annyi nagycsalád, hogy aggódnunk kellene, ellenkezőleg : arányuk egyre csökken! Egy-két nemzedékkel ezelőtt még elterjedt volt társadalmunkban a 6—8—10 gyerekes család; 1975-ben a családoknak már csak 4,3 százaléka kapott négy vagy több gyermek után családipótlékot, 1978-ban pedig mindössze 3,5 százalék. Nincsenek tehát olyan sokan, hogy szűkös lakásviszonyaik javításáról, anyagi terheik csökkentéséről le kellene mondanunk. — A családok jövedelmi helyzetét persze, nemcsak a családnagyság, hanem a társadalmi hovatartozás és a munka- megosztásban elfoglalt helyük is befolyásolja... — Feltétlenül, hiszen az alacsonyabb képzettséggel, kisebb felelősséggel járó munkát végzőknek a keresete is alacsonyabb, ugyanakkor külön jövedelmi lehetőségekhez is nehezebben jutnak. A kisgyermekeseknek egyéb nehézségeik is vannak; ha sok a gyermek azért, ha fiatal családokról van szó, azért, mert az anya többnyire gyesen van. A keresetük is általában alacsony, hiszen pályakezdők. Felmérések tanúsága szerint a többgyermekesek nálunk természetesnek tartják, hogy három-négy vagy még több gyerek mellett állandósulnak a gondok a családban, és a felnőtteknek sok mindenről le kell mondaniuk. Ez is olyan múltbeli „örökség”, mint a többi. Ráadásul indokolatlan és méltánytalan a szűkkeblűség éppen azokkal szemben, akik a legtöbbet teszik a következő generáció létéért. — Nem beszéltünk még a speciális család- politikáról. — A speciális családpolitika a problémák utólagos megoldásával foglalkozó, komplex családsegítő szolgálat kellene, hogy legyen. Létrejöttek nálunk különböző szakhálózatok, illetőleg juttatási formák; itt több figyelmet fordítanak az állami gondozott fiatalokra, ott az alkoholistákra; az egyik helyen szép eredményei vannak a házi szociális gondozásnak, amott a börtönviseltek utógondozásának; itt nagyszerű nevelési tanácsadók működ- * nek, ám elhanyagolják a rehabilitációt, másutt több szocialista brigád is törődik a mozgássérültekkel, de nincs napközi otthonuk az öregeknek. Ezek az intézmények, hálózatok többnyire egymástól függetlenül működnek és különböző főhatóságok alá tartoznak. A problémák azonban rendszerint összefüggenek, s megoldásuk is összehangolt, szervezett intézkedéseket, komplex családsegítő szolgálatot igényel. Sok, megfelelő szakképzettséggel, emberismerettel, tapintattal és türelemmel rendelkező munkatárssal, aki illetéktelen beavatkozás és erőszak nélkül képes rávezetni az érdekelt családokat az igényesebb életvitelre, s arra, hogy egyre kevésbé szoruljanak külső segítségre. Ny. É. 1981. június 7. o Az orvos lelkiismerete Jó lenne tudni, hány száz, vagy hány ezer embert gyógyított meg a több mint negyven év alatt dr. Szabó Antal kisvárdai főorvos, ö maga se tudja ezt, nem tartotta számon, minden beteg egyformán fontos volt számára. Egyetlen esetet említ, talán mert akkor történt, amikor 1944-ben Kisvárdára jött községi orvosnak. Egy szülő nőhöz hívták, háznál'zajlott le az újszülött világrajövetele, de nem minden komplikáció nélkül. Enyhe agyvérzést kapott a csecsemő, nagyon próbára tette az orvost, aki-egyszál maga volt akkortájban Kisvárdán. Sikerült megmenteni a gyermeket... — Annyira — emlékszik a nyugdíjas főorvos — hogy kiváló matematikatanár lett belőle, és nyoma sincs a szüléskori rendellenességnek. Olyan csendes természetességgel mondja, mintha az ő közreműködésére szinte nem is lett volna szükség. Pedig nem nehéz kitalálni, hogy tudás, emberség, kitartás kellett a gyógyuláshoz. S természetesen a kis emberke szívóssága, élniakarása is ... Szabó doktor petneházi, háromholdas parasztszülők gyermeke, öten voltak testvérek. Az elemi iskola után a nagykállói gimnáziumban tanult, közben tanított is, gyengébb tanulókat. Szinte eltartotta önmagát. Az egyetemi évek sem lehettek zavartalanok, de erről se panaszkodik. Harminchétben végezte el Debrecenben az orvostudományi egyetemet. Egy évig Gyulán volt úgynevezett „díjtalan” orvos, fizetést nem kapott. Amikor lehetősége nyílt rá, hazajött a szülőmegyéjébe. Nyírmeggyesen lett körorvos. Innen, amikor az észak-erdélyi részt visszacsatolták, Szatmárnémetibe „vezényelték”. — Nem akartam én menni, de megfenyegettek, hogy feketelistára vesznek. Alig volt orvos akkor azon a vidéken. Háromszor is megkaptam a katonai behívót, de mindig felmentettek. így a háborút megúsztam valahogy. Negyvennégy októberében kerültem Kisvárdára, egyedül voltam orvos a környéken. Akik azelőtt itt voltak, vagy elmenekültek, vagy elvitték őket... ö volt hát az Orvos. Fogat húzott, sebet kötözött, szülést vezetett, sebesült szovjet katonákat gyógyított. Végigoltotta Nyíregyházától Záhonyig a vasutasokat járvány ellen. Gyalog, lovas szekéren járta a betegeket. Egyik — közvetlenül a felszabadulás utáni — megrázó élményéről így beszél: — A rendőrség udvarán a háború utolsó napjaiban katonaszökevényeket és munkaszolgálatosokat lőttek agyon. Ott földelték el őket az udvaron. Nekem is ott kellett lenni az exhumálásnál. Vagy huszonöt-harminc holttestet emeltek ki a földből, némelyik szerencsétlennek a zsebében megtaláltuk az iratait is. Rettenetes volt... Keveset aludt az orvos abban az időszakban. Éjjel is hívták a beteghez. Néha tíztizenöt kilométert is ült a szekéren. Télen, hófúvásban ... Felesége, aki szintén petneházi születésű, tanítóképzőt végzett, segítőtársa lett a rendelőben is. Megtanulta az injekciózást, mert a férje már nem bírta a megerőltető munkát. Volt olyan nap, hogy a fáradságtól a rendelőben szép csöndben ösz- szeesett... Szabó doktor csendesen megfedi ezért a feleségét: miért kell szóbahozni ezt? így volt, így kellett lennie, ö volt az egyedüli orvos a környéken, ki máshoz jöttek volna az emberek? Olykor nem lehetett igazságot tenni, ki érkezett előbb. Ezért számokat adtak a betegeknek. Még ma is megvannak régi emlékként... Olyan is volt, hogy az ablakot is betörték az érkezők, mert a csengő elromlott, a beteg pedig nagyon várta az orvosi segítséget... — Később, 1950-től járási tisztiorvos lettem. Hozzá kellett látnunk a járványok megelőzéséhez. Különösen a tífusz, a tbc fenyegette az embereket. Megkezdtük az első bölcsődék létrehozását is, Dombrádon, Fényes- litkén ... De nem nagyon engedték a szülők a gyermeküket... Közben, ha a járvány felütötte a fejét, néha a fél vagy az egész községet végig kellett oltani... Legszívesebben saját szakterületéről, a tüdőgyógyászatról beszél Szabó doktor. A járási tisztiorvosi munkakör után a járási tüdőgondozó orvosa, majd vezető főorvosa lett. A körzet több mint nyolcvanezer lakóját szűrte évekig. Vizsgálta a tüdőröntgenképe- ket, irányította a betegeket a kórházakba, tanácsot, útbaigazítást adott a rászorulóknak. Nem beszélt róla — másoktól tudtuk meg —, nagy érdeme van abban, hogy az egykori veszedelmes népbetegséget, a tbc-t sikerült megállítani, visszaszorítani... — Csak az a baj — folytatja —, hogy mióta nyugdíjba mentem, nincs utódom. Nagy a körzet, kevés a szakorvos. Ez igen nagy baj, mert a betegség nem vonult vissza végleg, újra támadhat, s ahogy hallom, a korábbi, egészen csekély számú megbetegedések után újra növekszik a tbc-sek száma. Hetvenéves vagyok. Külön miniszteri engedély kellene hozzá, hogy segítsek néhány órában, mert elég magas a nyugdíjam. Az egészségem miatt sem tudnám vállalni. így csak reménykedem, hogy sikerül mielőbb megtalálni az utódomat, amíg nem ölt nagyobb méreteket a betegség ... „Tóni bácsi”, ahogy sokan nevezik Szabó főorvost Kisvárdán, népszerű és köztiszteletben álló ember, akitől teljesen idegen a „doktor bácsi” mítosz. Soha nem érezte magát különbnek, másnak, mint az „átlagember”. Minden érdekli, ami a városban történik. Húsz évig volt a községi, majd a városi tanács tagja, a tanácsi egészségügyi bizottság vezetője. Több mint nyolc évig a munkásőrségben is tevékenyen részt vett, mint orvos. Mosolyogva mondja, csak egy baj volt vele, mindig hiányzott az oldalfegyvere, amikor gyakorlatra mentek. Megbocsátották neki, hiszen katona sem volt... Szűkszavúan említi azt az időszakot, amikor elkezdődött a kisvárdai kórház szervezésé, alapozása, amelynek ügyében ő is fáradozott, bár érről egyetlen szóV'á'Psfeín'íesit említést. Sokféle elfoglaltsága mellett nem nagyon jutott idő a tudományos munkálkodásra. A szokásos kórházi, klinikai továbbképzésről soha nem hiányzott. Mindig lépést tudott tartani az orvostudomány fejlődésével és szakterületén, a tüdőgyógyászatban alkalmazta is azokat. A mai orvosnemzedékről az a véleménye, hogy képzettebbek, mint az öregek voltak és többségük lelkiismeretesen gyakorolja hivatását. — Nagyon remélem, hogy sikerül előbb- utóbb megfejteni az emberiséget fenyegető legnagyobb betegség, a rák titkát. Addig is mindent meg kell tennünk azért, hogy a korai felismeréssel emberek százait mentsük meg. Ez nem mindig könnyű. Sokan akkor veszik komolyan a jó tanácsot, a figyelmeztetést, amikor már késő, amikor már elhatalmasodott a betegség. Ebben viszont nemcsak az orvosok, hanem mindenki segíthet. Jó szóval, tapintattal... Szabó doktor három orvost adott — maga helyett — az embereknek. Mind a három fiából orvost nevelt. Ez legalább annyira a felesége érdeme is, aki tanítónői oklevéllel a zsebében, a férje hivatásának segítése mellett fő életcéljának a három gyermek felnevelését tűzte maga elé. Érdekes — mondja Szabó néni — eddig a gyorsan elszálló, mozgalmas évek alatt nem vette észre, hogy soha nem állt a katedra előtt, nem tanított. Most, úgy érzi néha, ez valahogy hiányzik mégis az életéből... — A nagy bánatunk, nagy tragédiánk, hogy két éve meghalt a legkisebbik fiúnk. Harmincnégy éves volt, motoron ment, elé- ugrott egy gyerek, ő pedig leborult. A máját érte a borzalmas ütés. Nem lehetett megmenteni. Hogy mit él át a szülő, aki a gyermekét eltemeti, kimondhatatlan ... — nyomja el könnyeit Szabó néni. A szörnyű tragédia óta Szabó doktor egészsége erősen megromlott. De meg tudott kapaszkodni, talpon maradt. Ha lassan is, engedett a kíméletlen nyomás, szeme újra észrevette a környezetét, a várost, amelyért oly sokat tett, mint orvos és mint közéleti ember. Ezt ismerték el ez év áprilisában, amikor ő kapta meg az idén alapított „Kisvárda díszpolgára” címet. A másikat az első magyar űrhajós kapta... — Igen meglepett és jólesett, hogy rám gondoltak. Szeretem ezt a várost. Itt éltem le az életem nagy részét és itt akarok maradni. Szép volt, nehéz volt... Mit is kívánhattunk volna búcsúzáskor az idős házaspárnak, akik örömben, bánatban kitartottak egymás mellett, jó segítőtársak voltak a munkában: „Tessenek vigyázni egymásra...” Páll Géza KM
