Kelet-Magyarország, 1981. május (41. évfolyam, 101-126. szám)

1981-05-01 / 101. szám

ÜNNEPI MELLEKLET 1981, május 1. ü Á színész: néptanító Nyíregyházi beszélgetés Bessenyei Ferenccel Balról: Michcl Fazekas, mellette a cikk írója Matat a zsebében, előkerül a tárcája. Benne térkép Ma­gyarországról, igazolvány, ami tanúsítja, hogy vöröskatona volt, egy másik igazolás ar­ról, hogy francia frontharcos. Előkerülnek otthoni címek, nevek. — Mindig magamnál hor­dom egy kalandos élet meg­annyi bizonyítékát. Mert az úgy esett, hogy voltam én a császár katonája, utána Ká­rolyié, aztán lettem vöröska­tona, ki tudja hogyan, de még a Horthy-hadseregbe is be­hívtak. Gondolom azért, mert sportoltam. Birkóztam, vol­tam magyar bajnok is. Aztán 1920-ban jobbnak láttam el­jönni otthonról. Párizsba ve­zetett az utam. Birkóztam pénzért, de nyertem francia bajnokságot is. Amikor a né­metek megtámadták Francia- országot, bevonultam, fogság­ba is estem. Onnan sikerült hazakerülni, akkor az ellenál­lásban vettem részt. Mert kommunista voltam. Miska bácsi ma is ott él Párizs vörös övezetében. Kremlin-Bicetre, Villejuif, Vitry olyan elővárosok, ahol a kommunista párt irányítja a közigazgatást, kommunista képviseli őket a nemzetgyű­lésben. Itt, Vitryben van a kis háza, műhelye. Mert öt- venéves korában, amikor a sportolást, az edzősködést be­fejezte, felcsapott villanysze­relőnek. Kitanulta a szakmát, műhelyt nyitott, s mestere lett minden villamossági, ház­tartási gépnek,' rádiónak, te­levíziónak. Meggazdagodni nem tudott, hiszen a kerület, ahol meggyökeresedett, mun­kások lakta városka. — Ha vagyont nem is, de megbecsülést szereztem. Itt nagyon tisztelik azt, aki har­colt Franciaországért. Van, aki azért szeret, mert ismert mint sportolót, s ha kell, még ma is beszállok egy ping­pongpartiba, vagy hajítok ge­relyt, ha úgy hozza a sors. El­fogadnak döntőbírónak is. Mint öreget s mint erős em­bert egyaránt tisztelnek. Ha a vitatkozó felek nagyon bele­melegszenek, akkor a mutató- és középső ujjamból kis fogót csinálok, megcsípem az orru­kat, s rögvest lecsillapodnak. Reggelente kövekkel távolba dobok, próbálgatom az erő­met. Százötven méterre még elhajítok, ha jó formába len­dülök. Megfeszíti izmait. Kemé­nyek, mint a kő. Figyelem be­széd közben, s ha nem lát­tam volna papírjait, kétel­kednék korában. Csupa elán, csupa mozgékonyság Miska bácsi. Egyik cigarettáról gyújt a másikra, fiatalosan hajtja fel sörét. Szemüveg nélkül olvas, s mondókáját mindig tréfával, viccel, ízes mondással fűszerezi. — Tudja, milyen jó érzés földivel találkozni? Igaz, ol- som a Magyar Híreket, fel­felkeresnek ismerősök is. De az igazi, ha az ember otthon­ról hall. Mert hiába vagyok itt hatvan éve, mégiscsak ide­gennek érzem magam. A fe­leségem francia, a fiam, André szintén. De én valahogyan mindig magyar maradtam, s az is maradok. Minden érde­kel, ami otthon történik, s mindig szomorúan hallom, hogy egyre kevesebben van­nak az én korosztályombeliek. A franciák nehezen fogadják be az idegent. Engem azért viselnek el jobban, mert har­coltam értük. Igaz, nagyon jó szívvel, hitemmel és meggyő­ződésemmel. Rakosgatom az asztalon a régi fotókat, a megsárgult pa­pírokat, igazolásokat, levele­ket, térképeket. Egy öreg har­cos megannyi dokumentuma. Sorra-rendre kiderül: mindig a jó ügyért indult harcba. Mint afféle birkózáson edzett ember, aki szinte keresi a ne­héz feladatot, hogy próbára tegye önnön erejét. De ami már talán csoda: nem hasz­nálódott el, nem ment tönk­re, nem öregedett meg. — Nézze, még ma is dol­gozom. Biztosan kicsikarhat­tam volna valami előnyt ab­ból, hogy régi frontharcos va­gyok, de ez eszembe se ju­tott. Most tervezem, hogy a szakmát átadom a fiamnak, ő is az ötven felé közeledik. Aztán eladnám a kis házat a telekkel, s bérházba költöz­nénk a feleségemmel. Még három hónap gondolkodási időm van, akkor majd dön­tök. Ha ez eldől, akkor indu­lok újra haza, látogatóba ... Még beszélgetünk egy sort, itthoni dolgokról, családról, ismerősökről. Felhörpintjük söreinket, és elbúcsúzunk. Felemelkedik. Alakja ma is délceg, tartása egyenes. Ke­ményen fog kezet, s töretlen hittel mondja: — A viszont­látásra nyáron. Nyíregyházán. Bürget Lajos — Védekezhet a színész a közöny el­len? — Én hiszek a játékban! Akármilyen ér­zelmekkel ül is be a közönség, az előadás vé­géig valaminek' történnie kell. Szokták idéz­ni Jászai Mari mondását a közönségről. „Fel­gyújtottam magam, nekik!” Ez a mondás ma is igaz, ha a színészi játék külső formája változott is. És az, aki képes magában fel­gyújtani a tüzet, nem maradhat egyedül. — Ezek után kíváncsi vagyok, ho­gyan vélekedik a színház eszméket őrző feladatáról? v — A művészetnek, jelen esetben a szín­háznak nem lehet feladata, hogy receptet ad­Konstrukció. Teliinger István rajza — Pardon — mondja, s elő­veszi az imént vásárolt l’Equipe-et. megkeresi a te­niszrovatot. s rábök Taróczy eredményére: — Puhán ját­szik’ Újabban nem tetszik nekem. Minden magyar sport­hírt figyelemmel követek. Er­ről nem tudok leszokni. Hiá­ba. aki évtizedeken át spor­tol, nem lesz hűtlen a szen­vedélyéhez. Michel Fazekas, vagy ahogy ő jobban kedveli: Miska bá­csi beszél, hibátlan magyar­sággal. Lám, hatvan év után sem kötelező az akcentus. Néha egy-egy szót keres, de nem többet, mint akármelyi­künk. Hatvan év franciaor­szági tartózkodásról beszé­lek, amiből kiderül, hogy jó­val több éves. — Az a tudat, hogy estéről estére ne­künk kell érvényre juttatnunk a nagy írók gondolatait. A színház az emberi szellem tisztessége és méltósága szolgálatában állt mindig. Nem véletlen, hogy a nagy gondolko­dók nemigen kerülhették el a színházat, sőt sokszor ezen keresztül szóltak. Az élet ke­gyetlensége által sokszor lerombolt hitet nem utolsósorban a színháznak kell visszaállíta­nia. Felhívni a figyelmet a szépségre, az em­beri értékekre! Nem rongyot kell rázni, ha­nem világosan, tisztán beszélni. S minden este olyan intenzitással, hogy akkor és ott eljussanak és megértésre találjanak a nagy szellemek szavai. — Pályája során több szerepnek ismé­telten nekigyűrkőzött. Például a Bánk bánnak és az Othellónak. Ezek szerint minden szerepet minden korszakban új­ra kell fogalmazni? — Igen, pofitosan erről van szó. Hiszen változik a közönség érzékenysége, hallása. Más emberi igazságokra kell figyelni. Néz­zük Othellót. A felszabadulás után eljátszot- tuk a Nemzeti Színházban. Akkor másztunk ki a romhalmaz alól és akik túlélték, örül­tek, hogy két ember ott, a színpadon szere­ti egymást. És gyűlölték Jágót. Negyedszázad múltán, amikor a Madách Színházban vit­tük színre, már Jágók is ültek a nézőtéren. Mások lettek az erkölcsi viszonyok és az em­berek egymáshoz való kapcsolatai. Időköz­ben, sajnos, egyre gyakoribb lett a publikum véleménynyilvánítással kapcsolatos közönye is... — Az interjúk végére mi krónikások szeretünk valami frappáns mondatot ír­ni, valamiféle kinyilatkozást.,, — Hogy frappáns lesz-e, azt nem ígé­rem, mindenesetre az alakulóban lévő nyír­egyházi színtársulat kapcsán lenne egy gon­dolatom. Kérek minden szabolcsit: fogjanak össze egy emberként, mert egy színházat na­gyon nehéz összehozni, nem különben sike­resen működtetni. Marlonak van egy híres mondása: „Az a nép, amelyik elfordul a színházától, már halott!" Hát mutassák meg közösen: Önöknél igenis van létjogosultsága a teátrumnak! Utána pedig őrködjenek a színházuk tisztasága fölött... Pauwlik György — Ehhez mi ad erőt? — Nyolcvankettő vagyok. 1899-ben születtem, Nyíregy­házán. Egy testvérem és ro­konaim ma is ott élnek. Tíz éve voltam otthon, mikro- busszal utaztam hazáig. Az el­ső napon elhajtottam Mün­chenig, aztán egy második nekifutásra Nyíregyházára. Az idén is készülök, természete­sen autóval. A baj csak az, hogy Germaine, a feleségem beteges, így lehet, hogy re­pülőút lesz belőle. Szóval amikor hazaértem, minden egy pillanat alatt világos volt. A Nyírvíz, a takarékpalota, a Rákóczi utca. Otthon voltam. — Másnap reggel igen ko­rán ébredtem. Kisétáltam az állatvásártérre. Tetszett, ahogy alkudtak, sok minden eszem­be jutotl. Csak nézem, néze­getem a beszélőket,’akik csú- fondárosan fitymálták a baszk sapkámat. Aztán az egyik megszólal: — Miska, tényleg te vagy? Iskola társamra akad­tam. Aztán kimentem Pa- zonyba, ott lakott egy volt katonacimborám. Emlékez­tem a nevére, ma is megvan a címe. Bessenyei Ferenc a felszabadulás előtt Hódmezővásárhelyen énekkarokban, majd a miskolci, a szegedi és a pécsi színházakban szerepelt. 1950-től — négy év megszakítás­sal, amíg a Madách Színház tagja volt — fo­lyamatosan a Nemzeti Színház színpadán lép fel. 1951-től számtalan film főszereplője­ként láthatja a közönség. A kétszeres Kos- suth-díjas kiváló művész a napokban Nyír­egyházán kirobbanó sikerű önálló előadóes­tet adott. — Mennyiben más önálló előadóesten szerepelni, mint egy színdarabban ját­szani? — Nekünk, színészeknek az a dolgunk, hogy kiáll junk a közönség elé, hiszen addig érdekeljük őket, amíg vagyunk. Más életünk nincs és nem is lehet. Ezeken az előadóeste­ken kipróbálhatom önmagam erejét, tanult és megélt élményeimet. S mikor megérzem, hogy nyitott lélekkel hallhatják, amit a ti­tokról mesélek, a színészek és a színház dol­gairól, akkor már tudom, hogy ez minden fá­radságot megér. A színésznek meg kell pró­bálnia a néptanító erkölcsi színvonalára fel­emelkedni. Mert a szó hatalom! A mi szak­mánk azért is gyönyörű, mert végtelenek a tartalékai. — Kevesen mondhatják el — de Ön talán ezek közé tartozik —, hogy a pá­lyája során minden szép megadatott: nagy szerepek, hangos sikerek és a kö­zönség szeretető... — Szerencsés vagyok. Remekművek kö­zött járhattam utamat, és a szakma legkivá- lóbbjai — színészek, rendezők — között él­hettem. Játszhattam a világirodalom nagy szerepeit és kitűnő magyar írók hőseit. Ál­landóan dolgoztam és érzem: beérett a mun­ka. A színész felelőssége óriási, mindig meg­próbál újra fogalmazni, megkísérel úgy hoz­zányúlni a szerephez, ahogyan azt még sen­ki sem tette. De valahol valaki már min­dent megcsinált, hiszen a klasszikus nagy szerepeket már eljátszották a legnagyobbak. És mégis ... újra próbálja az ember. Ez na­pi 20 órai készenléti állapotot igényel. jón a meglévő rossz leküzdésére. Olyan kor­szakban élünk, amikor a világban rettenetes a káosz. Miközben az ember képes verseny­re kelni a természet hatalmas erőivel, morá­lisan elmaradt. — Mi tehát a színház célja? — Hogy játékosan segítsen felfedezni. Nem tudományos előadások szintjén — a színház nem egyetem —, hanem mint a gyer­mek, ahogy fokozatosan fedezi fel testének egyes részeit, a kocka oldalait, játék közben fedezze fel a közönség is az összefüggéseket: jusson el a felismerések fokozataival önma­gához és egy szélesebb áttekintéshez a vi­lágban. Ha ilyen szemmel nézzük a művé­szet, a színház feladatát, a hatása valóban óriási lehet. Az emberi tudatot tágíthatja, következésképpen a magatartást is befolyá­solja. Mert a műveltség magatartás, és nem adathalmazok gyűjteménye, amit valaki be­magol. Tudjuk: a művészeknek mindig nagy befolyásuk volt a kor szellemi attitűdjének alakulásában, ök voltak azok, akik váteszi módon megérezték, mintegy előre jelezték az eljövendő korok eseményeit, az emberekre váró feladatokat, veszélyeket is... A törté­nelem során annyiszor beigazolódott a művé­szek „jövendölése” — miért nem hisznek benne mégsem? És ha nem hisznek benne — mit várnak tőle? A Széna tértől az avenue Fablenig KM MICHEL

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom