Kelet-Magyarország, 1981. április (41. évfolyam, 77-100. szám)

1981-04-04 / 80. szám

1981. április 4. o Fizet majd a föld... Ha szép a határ... Képeinken: M&khándi Ferenc és Vakler István „Zúgjatok csak traktorok...” Nem tudom miért, de ha a kikelet meglegyint, az induló néhány sora mindig eszembe jut. Most is végtelen nagy táblában látom haragoszöl­den a káposztarepcét, kipat­tantak a fűzfarügyek. Az ég alján madárraj köröz, szét- rebbenti őket a merev szár­nyú repülőgép. Műtrágyát szórnak az újfehértói határra. A gépudvar környéke még nedves, sáros. Sok a rozsdás vas, kibelezve, bénán áll ola­jos tócsájában néhány trak­tor. Rászólok Makhándi Fe- rencre, tegye már félre a vil­láskulcsot. Ö az én egyik em­berem. Nem először találko­zunk, tudom, hogy szűkbe- szédű, de annyit majd csak mond, ami hű vázlatát adja a cselekedeteinek. Kezdjük a politikával. — Politizálok, ha kell, de csak a magam módján. In­kább a munkával szeretnék másokra hatni. Én traktoros­nak, szerelőnek születtem, jobban mondva parasztnak. Hiába ülök a gépre, a földet szeretem. A gép csak eszköz. Az esik jól, ha szép munka marad utánam, a gép után. Ha szép a határ, ha rendben van a föld, nekem az jó ér­zést okoz. Vastag izmú, tömör ember Makhándi Ferenc. Egyszer már láttam kiöltözve ünnep­lőben, most olajos, kopott ruházatát nézem. Illik a meg­fontolt mozdulataihoz, mun­kába feledkező természeté­hez. De miért éppen a poli­tikával kezdtük? Mert 25 éve párttag, mert tagja a nagy­községi pártbizottságnak és mert tudom, körülötte, általa ifjú párttagok, munkásembe­rek nevelődtek. Ennyit erről és most pergessünk néhány sor párbeszédet. — Mikortól tagja az új fe­hértói Vörös Hajnal Terme­lőszövetkezetnek ? — Régtől. 1951-től. Eleinte úgy voltam itt, mint a gépál­lomás kihelyezett dolgozója, traktoros. Aztán itt marad­tam. — Miért lett traktoros, ha a földet szereti? — Már mondtam. A gép csak eszköz. Aztán nekem nem volt földem. — A szüleinek sem volt földje? — Negyvenöt után, amit kaptak. Örökség nem volt, a nagyszüleim pásztorsággal foglalkoztak. — Most szerelő, ha aratni kell, kombájnos. Melyik munkát szereti jobban? — Kombájnolni. Kint len- '>ni a szabadban, azt szeretem. Amikor beérik a termés és ömlik a szem a tartályba. Szóval ezt jobban szeretem. Hallgatja a beszélgetést egy fiatalember, Vakler István. A 28 éves szerelőt az adago- lóbeállító mellől szólítottam el, mert róla is többet sze­rettem volna tudni attól, hogy jó munkás. — Évekig voltam KISZ-tit- kár. Most pártvezetőségi tag vagyok, tagja a gazdasági ve­zetőségnek is. Én politizálok. — Miért? — Mert mindig van mit megbeszélni, mindig történik valami, ami ránk is vonatko­zik. — Nem gondolt még arra, hogy rossz boltot csinált, amikor itt, az isten háta mö­gött vállalt munkát? — Erre én soha nem gon­doltam. Szeretem a gépeket, ezért is tanultam ezt a szak­mát. Amikor kitanultam a mesterségem, két évig az ál­lami gazdaságban dolgoztam, akkor átjöttem a téeszbe. Részben azért, mert a szüle­im is itt dolgoznak. A kol­lektíva itt nagyon jó. És amit akartam, élértem. — Mit akart? Házat, ko­csit? — Házam már van. Ko­csim még nincs, de az is lesz. A kereset jó. Úgy érzem, jó helyre kerültem. Higgye el, a város engem igazán nem vonz. Hát van ott valami más, ami itt nincs? Hiányzik egy ember, ifjú Petrus Sándor a beszélgető- partnerek közül. Most .kato­na, ősszel még nem volt az. Miért hiányzik? Mert tavaly decemberben elhatároztam, ha kitavaszodik, megnézem magamnak munka közben ezt a három embert. Oka, hogy a kukoricakombájnolási ver­senyben mindhárman helye­zettek voltak. Vakler István SZK—5-ös kombájnjával első, ifjú Petrus Sándor második lett. Makhándi Ferenc a nagy teljesítményű gépek ka­tegóriájában volt harmadik. Akkor azt kérdeztem, előfor­dult már, hogy máskor is nyertek valamit? Makhándi azt mondta: pontosan nem tudja, de legalább tizenöt­ször volt már helyezett, nemegyszer első. Vakler ke­vesebbszer, de ő is nyert már versenyt, Petrus Sándor vi­szont fiatalságára hivatkozott. Most tehát látom munka közben a kombájnosokat. Azt, hogy miként aratták le a 850 hektár kukoricát, hek­táronként 57 mázsás átlag­terméssel, mégsem próbálom elképzelni. Tudom, hogy sok ~ső esett, uagy volt a sár, fagy, hó nehezítette a mun­kát. De azért csak van vala­mi magyarázata annak, hogy ezeket az embereket mindig a legjobb kombájnosok kö­zött jegyzik. — Mi a titka a sikeres munkának? — Semmi olyan, amit más ne tudna. Mi azt tartjuk, ak­kor lehet jól kombájnolni, amikor legjobban porzik a gabona. Mi ezért még a reg­geli-, az ebédidőt is a kabin­ban töltjük. Bekapjuk azt amit,an, közben menjen a gép. — Kell a pénz, vagy hajt­ják magukat? — Ha mi nem tudnánk ma­gunktól, hogy mit kell tenni, akkor megette a fene. Zöldell a határ, tavasz van. Már akkora a vetés, hogy húsvétra a kisnyúl elbújhat benne. Nemsokára ismét aratnak. Fizet majd a föld, elsősorban azoknak, akik a földet igazán szeretik. Seres Ernő 1 kitüntetés átvételére hívó levelet a kis- várdai Császy Gim­názium és Szakközépiskola igazgatója, Kovács László- né kapta meg, s hívta is azonnal Klárit, hogy együtt örüljenek. A tanárnő fu­tólag rápillantott a levélre, megnézte a dátumot s vissza is adta, hogy „most nem érek rá, mert várnak a diákok.” Alaposan csak este hétkor olvasta el — otthon. Talán ez a kis történet jellemezheti a legjobban Szűcs Andrásné középis­kolai tanár oktató-nevelő munkáját. Nincs és nem is lehet számára fontosabb annál, mint amikor a diá­kok várják. Pedig sokfelé kell „elosztania” magát. Földrajz és történelem szakos tanár, kollégiumi nevelő, KISZ-tanácsadó, aztán a kisvárdai múze­um-baráti kör titkára, amellett háziasszony, fele­ség és a hétéves Viktória, meg az ötéves Antónia édesanyja. Az erőt, az energiát sokfelé, sokféle­képpen el lehet osztani, a 24 órát is jól és rosszul, okosan gazdálkodva, vagy szétaprózódva, elveszve a feladatok között. Klári tanárnő szerint a titok: a jó munkaszervezés, a ki­egyensúlyozott munkafel­tételek és az egyén belső harmóniája. Munkáját mindig derűsen, hivatása — A gyár hőskora volt az, amikor én 1969-ben ide jöt­tem. Ha most utólag bele­gondolok, komoly képzelőerő kellett akkor ahhoz, hogy valaki elmondhassa: modern gyár lesz ez. De a közösség nagyszerű volt, annak elle­nére, hogy ahányan voltunk, annyi felől érkeztünk. Együtt jöttünk műszakra az ötven­éves nénivel, aki nyugdíj­alapjához a tíz évet akarta megszerezni csupán, s a ti­zenéves lányokkal, akiket a modern könnyűipar vonzott. Én egyszerűen dolgozni akartam, s hogy ez bekövet­kezett, engem kielégített. A gyárba június 3-án léptem be, 4-én már teljesítménybé­res tűzőnőként ültem a sza­lag mellé. — A lendület volt nagy­szerű. Kettőig dolgoztunk, az­tán folytattuk a KISZ-ben. Hamar felfigyeltek ránk. Ré­gen a Bóni volt a fellegvár Nyírbátorban, s mi a mosta­ni Csepel elődjével az újakat képviseltük. Hát persze, ad­tunk is rá, hogy tudják; itt egy új kollektíva születik ... A bizonyításra sok lehető­ség adódott. Hamar kitűnt, a gyáralapítóknak nem ada­tik meg, hogy csupán dolgoz­zanak. Annál sokkal többről — Én kértem, hogy tanul­hassak, de lehet, hogy más­nap már küldtek volna. Ke­mény négy év volt az, ami 1977-ben érettségi bankettal zárult Nyíregyházán, ahová heti három alkalommal kö­tött a cipőipari szakközépis­kola. Kettőkor zártuk a mű­szakot, a vonat fél háromkor indult. Ha szerencsém volt, elértem a féltízest, ha nem, akkor éjféltájban kerültem haza, s reggel kezdődött min­den elölről. Egy biztos: ez a négy év engem edzett. Bihari Imréné: együtt dol­goztunk a szalagon, rengeteg minden történt a jó tíz év alatt. Marika lett a szószó­lónk, előbb KISZ-titkár, az­tán tanácstag. Sokan nem tudnak, vagy nem szeretnek a nyilvánosság előtt szólni, azt várják, hogy más valaki mondja ki, amit ők éreznek. Marikának ehhez különleges adottsága van, bátran szól és jól képviseli mások ügyét is. Nagy akarat kell ehhez, amiből neki több van, mint nekünk... Mi újság, Marilla? Tóthné Kiss Mária a Minőségi Cipőgyár diszpécsere. Néhány napja volt a 30. születés­napja — egy hároméves kislány boldog anyuká­ja. Itt született Nyírbátorban, ahol most is él és dolgozik. Innen indult a közéletbe, amelynek je­lentős állomásai: 1970: gyári KISZ-titkár és ta­nácstag, 1975: a megyei párt vb tagja, 1980: a XII. kongresszus az MSZMP Központi Bizottsá­ga tagjának választotta. — A közéleti megbízatá­sok? Az első a KISZ-hez köt. Először féltem egy kicsit, az­tán úgy gondoltam, semmit sem csinálok másként, mint azelőtt; jól kell dolgoznom, becsülni mások munkáját, a döntéseknél következetesnek lenni. Nincs rosszabb annál, ha valaki más ember lesz, pózol, mert egy tisztségre vá­lasztották ... — A városi tanácsba szü­leim lakóhelye miatt éppen egy olyan körzetből jelöltek, ahol többségében tsz-nyugdí- j ások éltek. Hiába voltam én a tanács legfiatalabb tagja, nem magamból kellett kiin­dulni, hogy én mit vállalnék, mit bírnék, hanem abból, mire képesek ezek az idős emberek. Ez sokszor feladta a leckét... ★ Csapos János párttitkár: — Tíz éve tőlem vette át a sta­fétát, mint KISZ-titkár. Egy éve volt még csak a gyárban, de mindenki tudta, végre itt egy talpraesett lány, aki tud dolgozni, szereti a gyárat és ki is meri nyitni a száját, .ha a fiatalokért kell szólni. — A gyárhoz, a városhoz köt engem minden, mert itt kaptam a lehetőségeket, ame­lyek meghatározták az élete­met. Amikor először indul­tam a megyei párt vb-ülésé- re, elhatároztam, nem szólok hozzá, kiismerem előbb a légkört, hiszen a gyár és Nyírbátor méreteiben gon­dolkodtam addig. De nenj le­hetett hallgatni, mert a vb arra is kíváncsi volt, hogy a tárgyalt téma milyen a gya­korlatban, hogyan látja az összegző megállapításokat az, aki a munkapad mellett dol­gozik. Azóta is tapasztalom, számítanak a véleményemre. Ezért készülök mindig, beszé­lek munkásokkal, műszaki­Hapmányápulás — kézimunkával KISZ-díjas tanárnő szenvedélyes szeretetével végzi, roppant nagy ener­giával lendülettel, örökvi- dáman. Ügy érzi, a KlSZ-díj- jal három, plusz egy te­rület munkáját ismerték el. A történelemtanári, a kollégiumi nevelői és a KISZ-tanácsadói tevé­kenységét egyaránt. De benne van a kitüntetés­ben a mindezeket átható hagyományápoló munka, melyből maga is részt val, közgazdásszal, igazgató­val. Egy-két napi távoliét után a gyárban sokan meg­kérdezik: mi újság Marika? Ilyenkor tudom, az embere­ket érdekli a párt politiká­ja... ★ Halászlaki Józsefné: — Mindketten itt voltunk már a gyár indulásánál is. Nekem az tűnt fel, hogy a Mariká­nál jóval idősebb emberek is hallgattak rá, kérték a véle­ményét. Talán a közvetlen­sége, a megnyerő modora tette. Sokfelé megfordul, töb­bet tud, mint aki csak a gyárkapun belül jár. Ha olyasmit kérnek tőle, amiben nem tud segíteni, mindig van javaslata, kihez kell fordul­ni. Nem tudom, hogyan csi­nálja, de amióta férjhez ment, azóta is mindenre van ideje. ★ — Otthoni dolgaink nem különlegesek. Négyéves há­zasok vagyunk. Most építkez­tünk, s engem ugyanúgy ag­gaszt, hogy elsüllyedt a men­tő az új utcasoron, mint min­denkit, aki ott lakik. Tör- lesztjük az OTP-részleteket, mert készpénzből nekünk sem futotta az építkezésre. Any- nyiból szerencsésebb va­gyok, hogy édesanyám, aki tsz-nyugdíjas, velünk lakik, így Erikát nem kellett böl­csődébe adni, s az anyai se­gítség sokszor könnyít a ne­hezén. A férjem a vízműnél gépész. Valamikor ő is aktív KISZ-es volt. Megértő és nem gond, ha be kell segíte­nie a női munkákba. Csak az idő mindig kevés, nekem azt kell a legjobban beosztani. — Ha Budapestre szól a meghívó, inkább hajnali négykor kelek, hogy reggel még betakarhassam Erikát, s egy pillantást vethessek a kis ruhákra; rendben hagytam mindent. Marik Sándor kér, s melyre diákjait is igyekszik rászoktatni. Az a szokás alakult ki a lánykollégiumban, hogy Szűcs tanárnőt bármikor meg lehet keresni, Szűcs tanár nénitől bármikor ta­nácsot lehet kérni, Klári néni este nyolc után is benéz a lányok szobájába: mivel töltik az idejüket, így alakult meg az egész kollégiumot átfogó kézi­munka-szakkör, így sike­rült egy sereg eredeti be­regi keresztszemes motí­vumot összegyűjteni, így kaptak kedvet a lányok a varrásra, ebből adódott a kézimunka-kiállítás, az Al­kotó ifjúság pályázat ötle­te. Az összegyűjtött mo­tívumokat feldolgozzák, átadják egymásnak, s a tanárnő irányításával a hagyományok ápolásának legnemesebb formájára vállalkoznak. A tanárnő — ha ma­LA rád szabad ideje — esténként feltesz egy Puccini-lemezt. Vagy egy Széchenyiről szóló cikket, albumot vesz elő tanulmányozni. Esetleg el­megy hangversenyre. Véletlenül került Kis­váráéra a férjével, de most már patriótának val- ja magát. Nyolcadik éve dolgozik, ez az első mun­kahelye, s reméli, hogy egyben az utolsó is ... KM ÜNNEPI MELLÉKLET

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom