Kelet-Magyarország, 1981. április (41. évfolyam, 77-100. szám)

1981-04-26 / 97. szám

VASÁRNAPI MELLÉKLET 1981. április 26. S Az oszlopok eltűnnek az emelkedés mögött, csak az elkésett lovasok alakja húz el előttünk. A percek hosszú­ra nyúlnak a gyors mozgás szemlélésében. Most jobb felől impozáns dübörgéssel vonul fel a tü­zérláger. A megnyúlt lovak kétségbeesetten fekszenek a homokba. Trénszekerek dü­börögnek el a felkavart porú úton. Cservonij ott áll mellet­tem, és a látvány szépségétől önfeledten eltátja a száját. Látom rajta, hogy együtt él a rohanással. Most a szanitéc bricskák döcögnek el. — Eh, a halál helyettesei. Elkéstek, ebadták — mondja keserűséggel. — Gyorsan megy — né­zem az órámat —, hét perc... — Vajon miért van riadó? — fordul hozzám sokat váró szemmel Cservonij. A kérdés értelmét én rög­tön elértem. Cservonij sze­rény kérdése mögött körül­belül ez van: . . . Vorosilov elvtárs jött ide. Vajon nem kényszerítet- tek-e bennünket addig, hogy a türelem és béketűrés poli­tikájának hátat kellett fordí­tani ... Nem a polyákok ... — Na és ha így lenne, Cservonij elvtárs? — kérde­zem fontoskodóan. Cservonij szinte belesápadt az izgalomba. Én direkt foly­tattam a megkezdett gondo­latot. ■ — Nos, és ha az angolok­nak sikerült volna? Ha a lengyelek elfeledkeztek vol­na önmagukról, és ... No és? — Uhí — válaszol nekem Cservonij kigyulladó tekin­tettel, és ebben a válaszban benne van: — Ne félj parancsnok elv­társ, minden rendben volna. Sorakoznának az ezredek, brigádok és divíziók. Felülne a kubáni kozák a lovára, fel­ülne a rjazanyi paraszt a „vasfazékra”, és felmászna a komszomolista a hajó árbo­cára, felszáílna, mint sas, a repülőgépünk... és az inter­nacionalista munkásszolida­ritás megmutatná, hogy most már nem lesz 1914. — Nyolc perc és tizenhét másodperc. Távolról hallatszik a széles hurrá. A szemlélők végiglo­vagolják a frontot. — És ha tényleg, parancs­nok elvtárs, a polyákok va­lamit kigondolnának... Nyolc perc és tizenhét má­sodpercre ... Nem! Még előbb. Előbb ott volnánk, és tudnánk mi a dolgunk, mert mi tudjuk, hogy a győzelem azé, akié a többség igaza ... Már­pedig ... és Cservonij akcen­tusában benne lobog egy új világ bizalma. ÁPRILIS DÚSA LAJOS: Ecsedi macskák Van virulás már itt is, az átokverte vidéken, mert a gyümölcsfák most ideszülik a nemrég volt nyomorúság el sose képzelt álmait is. Van virulás. De az izzadtság­meg a cefreszag otthonosan leng. Fáradtság, rossz virtus a lápi lidércfény és bicskát nyitogat még dülöngélve az ostoba est. Iszkol a macska-szegénység. Surran az utcáról be a házba. Bent a szobában a lábak alatti homály puha, nagy birodalma és míg alszik az ember ott ül rettenetes nagy sárga szemekkel a zárt szemhéjak alatt. BODNAR ISTVÁN: Tájkép csata után A három gyermekével magára hagyott fiatalasszony a sötét, hószagú hajnalban vonszolja a két kisebbiket csapzottan a bölcsőde felé; a tágranyílt fekete táska oldalát verdesi hajtva őt sebesebb iramra, s az irdatlan ágakról peregve nesztelen dér lepi be a szétvert kis csapat lábnyomait Rosztovi tavasz. Domasnyikov festménye. yári hajnalodás. Az ' tf. ég még sötétebb az acélnál, de kelet felé távoli tüzek visszfényei előzik meg a nap feljöt­tét. A fák között még sűrű a homály, és a sátrak sorai fe­hérlenek csupán. A hajnal még alig érezhető ... csak kelet felől, a gyakorlótér túl­só felén álldogáló magányos fák tövével egyiránt dereng. A repülőhangár még nem bontakozott ki az általános homály szürkeségéből. A gya­korlótér sima síkja a fantasz­tikus messzibe szalad. Én szolgálatban vagyok. Ezred- ügyeletes. Körüljárom az ez­red körletét. Most az istál­lóktól jövök. Szmirkov elv­társ majd hajnalig ült velem szemben a stáb sátrában. Ve­le jártuk be a lágert. Beszél­gettünk. Emlékeztünk. Ütkö­zetekre ... nagy marsokra ... borús emlékekre. Szmirkov eszkadronpa- rancsnok volt a mi ezredünk- ben 1919—21-ben. Régi Bu- gyonnij-lovas. Most gyárigaz- gató-helyettes Moszkvában. Régi famunkás, kommunis­ta. Most itt van gyakorlaton. — Eh, ha ilyen lovaink lettek volna akkor... emlék­szel rá... — Hát bizony ... — Hol vannak azok az el- kínzott, viszketeg ette állat­bőrök? Ezek itt valóságos táltosok azokhoz képest. — Bizony, volt idő... ne­héz napok. Szmirkov bebújt a „tarta­lékosok” sátrába még egyet szundikálni az ébredésig, én meg elhatároztam, hogy meg­vizsgálom: alszanak-e az őr­szemek meg az ügyeletesek. — A polgárháború törvé­nyei, azok forradalmi törvé­nyek ... — cseng a fülem­ben Szmirkov szava. Ezt ő tegnap este mondta a mítin- gen. Tegnap míting volt az ezredekben. Ismerkedés. A gyakorlatra jött régi parancs­nokok ismerkedtek az ezred • katonáival. Majdnem min­denki ebből a brigádból, eb­ből a divízióból való... de mindnyájan, egytől egyig Bu- gyonnij-lovasok ... Meleg, szívélyes este volt. Az új vöröskatonák elbeszél­gettek a régi parancsnokok­kal, emlékeztek. Az ezred elő­története került elő, és a fia­talok bizakodtak. — Lesz még idő, mine­künk is ki kell szolgálni a bugyonnista nevet — mond­ták többen. Megyek a sátrak között. A tábor alszik. Homályba me­rülnek a sátrak, amelyek es­tefelé úgy tele vannak tudás­vágyó katonákkal. Hallgata­gon bámulnak le a falakról a szeretett vezetők képei. Szétvetett lábakkal áll az ez- redkörlet középső terén az ügyeletes, árván lógnak a ka­rikák a köteleken. Az élel­miszer- és patronraktár előtt hajnalfázósan nagyott ásít az őrszem. A vöröslovasság pihen. Tá­vol, a falon túl, hallani az élet zaját, a körül levő fal­vakban már ébred a nép, a föld és a nyár jókor kelti fi­ait. A sátrakból egészséges hor­kolás hallatszik, az árkokon tű’, levő istállókból ide hal­latszik a lovak jól ismert nye­rítése. Csendesen megyek, lopva, hogy a sarkantyúm ne csö­rögjön. Meg kell nézni az el­ső vonalon, a fegyverállvá­nyoknál, a géppuskás kocsik­nál, nem alszanak-e az ügye­letesek. A katonaszolgálat komoly, szisztematikus neve­lés. Neveljük, formáljuk egy­mást, mint a kalapács a va­sat ... az ifjúból katonát. — Nézek rátok, gyerekek — mondta tegnap a mítin- gen Szmirkov —, nézek rá­tok és elgondolom: szeren­csés időben szolgáltok. Mi most a katonaság? A kato­naság ma a kommunizmus egyeteme... A földről ide­került dolgozó ifjúból a kato­naság komszomolcot, kom­munistát, igazi szovjet- és kultúrmunkást teremt. Hát a mi időnkben mi volt? Mire tanítottak? Arra, hogy ho­• 85 éve született Tunyogma- tolcson Zalka Máté, a legendás hírű Lukács tábornok. Ebből az alkalomból közöljük 1927-ben irt elbeszélését. gyan legyen a kutyakölyök- ből hajtókutya. Hogyan kell egymást ráncba szedni... Durvaságra, önzésre és ural­kodásra tanítottak. És mi volt az ábécé? Altiszt ököl... Az ezrediskola körletében minden csendes. A fiúk éde­sen alszanak. Keményen megfogták őket az utolsó na­pokban. A jövő héten kibo­csátás. Az első vonalon, a „gomba” mellett álmosan topog az ügyeletes. Megismerem mesz- sziről, alacsony, széles vállú termetéről. Cservonij elvtárs kürszánt. Komszomol szerve­ző, kubáni kozák. Cservonij fázósan topog, megáll és ki­bámul a formát öltő szürke hajnalodásba. A horizont al­ján kardja élét végighúzza a hajnal, amitől a szürkeség­nek vakítóan hihetetlen pom­pájú tűzereje támad. Cservonij odabámul ebbe a kimondhatatlan színfolyam­ba. Vajon mire gondol? Nem a kubáni pusztát hasonlítgat­ja-e a messzeségben, vagy a tegnap esti mítingre gondol? Ö válaszolt tegnap az „öre- gek”-nek a „fiatalok” nevé­ben. Akkurátusán megmond­ta. Politikailag tartalmasán, stílusban szabatosan fejezte ki magát. — Mi, vöröskatonák, na­gyon jól tudjuk és érezzük a pillanat feszültségét. A Szov­jetunió körül megint hurkot akar szorítani az angol és vele a világimperializmus. Minden percben várjuk, mi­kor csendül a parancsszó, és a nyerget biztos kézzel szorít­juk rá a lovunk hátára. És próbálja meg csak az angol, a finn, vagy a román. Hiszen mindenki tudja azt, hogy a pólyák nem magától csinálja azt, amit csinál. És tudjuk, hogy ha nem volna a világ munkásságának forradalmi szolidaritása mellettünk, amely folyton tartja intő ök­lét a burzsoázia orra előtt — már régen folyna a vér. Felpattant Furminov. Meg­villant a régi parancsnok szeme, és elkiáltotta ma­gát. — Fiúk! Csak még azt aka­rom mondani: harcoltunk mi a polgárháborúban olyan csapattal, amelyik nem tud­ta pontosan, miért és hová, csak egyet tudott: a bur­zsujra... Éppen ezért az el­lenségnek nem ritkán sike­rült a mi sorainkban zavart csinálni. De a mai Vörös Hadsereg, amelyiknek ilyen sorkatonája van, megingat­hatatlan, mert ne felejtsétek el: a Vörös Hadsereg nem­csak fegyverrel harcol, ha­nem a kommunizmus és a szocialista forradalom ideoló­giájával is. A hátam mögött nehéz, gyors lépéseket hallok. Hát­rafordulok. Küldönc a láger parancsnokságától. — Ügyeletes elvtárs, pa­rancs! Kibontom a borítékot. Két szó: riadó, harcfelszerelés. — Elvtárs, riadó, teljes harcfelszerelés. Kürtösöket, egy-kettő! — Cservonij szol­gálatba feszült arcán valami átvillan. Határozottan, ke­ményen kiáltja: — Igenis! Már recseg is a kürtjei. Nemcsak nálunk. Körös-kö­rül, a zöldellő fák közé bújt nagy, széles tábor megeleve­nedik. Egy lovas brigád, egy lovas és tüzér iskolacsapat fekszik itt a lágerben. — Riadó! Riadó! — recseg körös-körül. Cservonij fut a sátrak kö­zött, és költi a nehezen ébre­dőket. Mindenütt lótás-futás támad. Aki nem ismeri a had­sereg mechanizmusát, azt hi- hetné, ez olyan rendszer nél­küli futkározás, de a gyakor­lott szem azonnal meglátja: Minden az előírás szerint ha­lad. Sebtében öltözött alakok rohannak a fegyverállvá­nyokhoz. Fegyverek, szíjak lódulnak a levegőbe, gúlák verik a fák alsóbb ágairól a levelet, és mindenki futólé­pésben az istállók felé... Gyors lábdobogás és felesle­ges kiabálás alig hallható. Minden arcon feszültség, egy cél: minél előbb a nyeregben lenni, minél előbb a gya­korlótérre érni. Elsőnek gu­rulnak a kézi géppuskás hin- tók, a négyes győzedelmi fo­gat villámgyorsan röpíti a kicsi, de nagyhatású gép­fegyveres felszerelést. Gyor­san felrakják a vízhatlan vá­szonba csavart gépfegyvere­ket, patronosládákat... elő­re. Az istállók előtt lázasan folyik a nyergelés. A lovak izegnek-mozognak, lázasan forognak. Megesik egy kis karambol is, egymásba ha­rapnak. Nagy nyerítés támad, de a katonák energikus sza­vára megjuhászodva tűrik a nyergeket. Aki felpattan a nyeregbe, azt az ideges ál­lat, mint megfeszített íjból lőtt nyíl, ragadja tova. Persze, ilyesmi nem múlik el káromkodás nélkül. A lo­vakat amúgy testvériesen, bajtársiasan leszídja ilyenkor a katona. Rajok, szakaszok, deká- dok... egyes katonák. Gyor­san elővágtató parancsnokok tolonganak a gyülekezés he­lyére. Percek alatt világosodik. Mi az? Miért van riadó? Miért teljes felszerelés? Ki van itt? — Azt mondják a főpa­rancsnok. — Nem, maga Vorosilov ... Thühű... A gyakorlótér síkját vág­tató lovas csoportok töltik meg. A lovaik lépése meg­akad a porban. A lovasok előre vetett felsőtesttel dől­nek a rohanásba. Oszlopok robognak el, és az acélszür­kévé vált égen csak a puskák hegyei látszanak és a nye­regben imbolygó lovas figu­rák — a lovak elvesznek a mozgás szüntelen patakjá­ban. Kardok, nyerges szer­szám, kengyelek ismert zör­gése tölti be a levegőt. A riadójel utolsó taktusa- saihoz ér. Bölcsen van ám elrendezve a világ. Ök ketten látásból régen ismerték egymást, a játszótérről. Még óvodás ko­rukból. Harag is volt közöt­tük, mert ott jó fiújáték volt megrántani a lányok varko- csát. Később ez a harag olyan számontartó szokássá lett bennük, amilyent soká cipel magával az ember. A kutyákat majdnem egy­szerre kapták. Kezdetben, amikor még nagyon örültek nekik, sétáltatás közben is találkoztak. A szunyókáló haragból majdnem gyűlölet lett. Előbb azért, mert a kis­lány németjuhásza volt a na­gyobb, később, mert a fiú mindenféle kunsztra tanította a maga kutyáját. Vereked- tette is a parkban, nyers fiú­örömmel élvezve, hogy a ku­tyájától lassan félteni kell a többieket. Feledésbe merült volna ez is. A téli locspocsbán a nagy­mamák dolga lett a kutyasé­táltatás és legfeljebb ha a villamoson látták messziről egymást. Nagy képű majom — gon­dolta a fiúról a lány és azt is észrevette, hogy annak mindig rendetlen a sála. — Felfújt béka — gondolta a fiú, és tudta, hogy a lány­nak parányi szeplők vannak az orra körül. A fentiekből, gondolom, nyilvánvaló, hogy az én két félhősöm nem is törődött egymással. Bölcsen van berendezve a világ. Előbb a másik két hő­sömet mintázgattam, és sem­mi bajom nem volt velük. Ez utóbbiakkal viszont van. Hektar elkényeztetett ku­tyafiúként nőtt. Mindössze két buta tacskót ismert a társas­házban, azokat is csak ad­dig, amíg mindenféle ha­szontalan virággal be nem ültették az udvart. Kutya- szempontból ez egyértelmű volt a sokszagú udvar szá­nalmas halálával, és kiűzet­vén a paradicsomból, a tacs­kók a végtelen távolságra kerültek. A parki verekedé­sekben volt némi öröm, de az is csak addig, amíg a fia­tal istenség néha elengedte a pórázról. A nagymama soha­se engedte el, rángatta, húz­ta, ha egy falnál megállt. Hektar nőtt, de gyerekes ma­radt, mint egy elkényeztetett felnőtt. Otthon azt híresztel- ték róla, hogy minden ide­gennek veszedelmes kutya, és akárhányszor vendég jött, ízes húsokkal vigasztalták. Herminának ennél is rosz- szabb volt a sorsa. Ő a har­madik emeleten nőtt. Egy idő után őt is a nagymama sétáltatta. Néha elengedte ugyan, de mindig csak olyan­kor, ha nem volt másik ku­tya a közelben. Nagyon fél­tették, félórákat tudtak be­szélni a büszke pedigréjéról, de hát ő nem ismerte ver­senygyőztes őseit. Olykor messziről látott idegen ku­tyákat, a házban is hallotta a hangjukat néha, olyankor rohanni, száguldani szeretett volna, de a gazdák megbán- tottan rászóltak és neki nem maradt más, mint a szégyen­kezés. A fentiekből nyilvánvaló, hogy a két kutya még any- nyira sem ismerte egymást, mint ,a két gyerek és így ma­radt volna ez mindörökké, ha a tavaszi szünet első nap­ján a két nagymama nem egy időben szól az unokájára: — Egyszer igazán levihet­nétek ti azt a kutyát... Késő délután volt, gyönyö­rű idő. Hektor négy lába ne­kifeszült a földnek, úgy von­szolta magával a gazdáját. Valahol az emlékei mélyén tudta, hogy őt elengedik most... ZALKA MÁTÉ: RIADÓ*

Next

/
Oldalképek
Tartalom