Kelet-Magyarország, 1981. április (41. évfolyam, 77-100. szám)
1981-04-26 / 97. szám
1981. április 26. KELET-MAGYARORSZÁG 3 Eltartottak és eltartók Nyírpilis 1981. április A címben megjelölt két fogalom ma már nemcsak a tudomány, vagy mondjuk a pénzügyi szakemberek mindennapos témája, hanem szinte mindenkié. Társadalmunk fejlődéséből következik ez, nevezetesen abból a tényből, hogy az élet- színvonal emelkedése, az életkörülmények javulása — amely a felszabadulás óta nagy eredménye a dolgozó népnek — kitolta az átlagéletkor felső határát. Ennek megfelelően olyan sok idős, nyugdíjas ember él az országban, amennyi még sohasem. Az élet minden embernek csak egyszeri adománya és lehetősége, ezért ha több jut belőle, — azt egyértelműen eredménynek kell elkönyvelnünk. Még inkább büszkék lehetünk rá, ha tudjuk, hogy az adott ország kulturáltságának, a nép jólétének is jellemző tünete az, hogy milyen magas az életkor az adott helyen. Nálunk jóval alacsonyabb volt a felszabadulás előtt, mint most, s' a világ igen sok országában, különösen ott, ahol a nyomor, sőt az éhezés, még százezreket, milliókat sújt, korunkban is jóval rövidebb ideig élnek az emberek. Más kérdés, persze, és Csöppet sem kis kérdés, hogy a nép által megteremtett jobb körülményekből származó pluszévek hogyan telnek el, milyen tartalmat kapnak, mennyi örömet, jót, szépet nyújtanak. E tekintetben jócskán akadnak még gondok, sürgős tennivalók is nálunk. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy ezek a gondok távolról sem csupán anyagi vagy szervezési természetűek, bár ezek a legszembeötlőbbek és talán a legsürgetőbbek is. De van mit tennünk az egész problémakör kezelésében, az új társadalmi jelenséghez való viszonyban jelentkező káros tendenciák ellen is. Ezek közül egyet igyekszik nevén nevezni írásunk címe. Mert azt tapasztaljuk, mintha élne olyan hajlam, amely leegyszerűsítő módon két nagy csoportra osztja a társadalmat: az eltartókra és az eltartottakra. Van ennek a megközelítési módnak, persze jelentős igazságtartalma, hiszen valóban azok az eltartók általában, akik még munkás éveiket élik, tehát előállítják azokat az értékeket az anyagi és szellemi műhelyekben egyaránt, amelyek révén a társadalom fönntartja s fejleszti önmagát, s amelyekkel — természetesen — módja nyílik arra is, hogy gondoskodjék azokról, akik értéktermelő munkát még nem, vagy már nem végezhetnek. Azokról, akik még nem végezhetnek, tehát a gyerekekről, a diákokról stb. ez alkalommal nem szólunk, de azokról, akik már nem érték- termelők — szeretnénk említést tenni. Ugyanis ez ügyben gyakran a szemlélet torzulásaival találkozhatunk. Mert nemcsak méltánytalan és igazságtalan, hanem kifejezetten káros volna a nyugdíj- korhatártól számítani az eltartottak csoportját. Részint azért, mert ez nagyon gyakran formailag sem igaz, hiszen az élet számtalan területén dolgoznak — és jó, hogy még dolgoznak! — olyanok, akik már betöltötték 60., vagy — ha nők — 55. életévüket. De sántít ez az „eltartottak" megjelölés másképp is. Sok nálunk az úgynevezett alacsony nyugdíjas ember, problémájuk megoldása (amint arról a közelmúlt hónapokban a belpolitikai élet legmagasabb fórumain is szó volt) legsürgetőbb feladataink egyike. De hányszor látunk példát arra, hogy még az ilyen kicsinyke nyugdíjból is jut valami a gyereknek, meg az unokának, meg a másik öreg rokonnak. Hányszor láthatjuk, hogy a szerény nyugdíjjal rendelkező idős emberek mennyi erőfeszítéssel igyekeznek bizonyítani, hogy nem akarnak eltartottakká válni. Hogy tudnak úgy takarékoskodni, ahogy gyermekeik meg unokáik bizony nem mindig tudnak. rts milyen sokan vannak fj az úgynevezett eltartottak között, akik nyugdíjuk mellett még most is kereső emberek. És mekkora szükség van még a tapasztalatukra, a türelmükre, a bölcsességükre, milyen sok vállalatnál, intézménynél válik sokszoros haszonná az a néhány óra is, amit nyugdíjasként munkával tölthetnek el, hiszen többnyire éppen olyan feladatokat látnak el, amilyeneket nélkülük alig, vagy egyáltalán nem tudna jól elvégeztetni, megoldani a társadalom. Ök lennének hát az eltartottak, akik még idős korukban is segítenek? (Egyébként a statisztika inaktív keresőknek minősíti a nyugdíjasokat.) Végül említsük meg témánk egy el nem hanyagolható morális vonatkozását. Eltartott — eltartó — eltartott: így is ábrázolható az ember életútja. De azokat, akik évtizedekig eltartók voltak, a mai eltartók ne becsüljék le, hiszen azt is nekik köszönhetik, hogy ma eltartók lehetnek. És gondoljanak arra, hogy akiket ma ők eltartanak, azok fogják egyszer őket eltartani. Olyan példák, olyan szemlélet, olyan társadalmi gyakorlat alapján, amilyet tőlük látnak. Cs. I. Szerelés — feszültség alatt A kép önmagában — talán — nem sokat mond, hiszen nem látni a vezetékekben „futó” áramot Április elsejétől már a kisfeszültségű hálózaton is úgy kötötték be, javították a vezetékeket, vagy szerelvényeket, hogy nem kapcsolják ki az elektromos áramot. Kevesebb az áramszünet, s ami még lényeges, sok időt takarítanak meg vele. A Titász nyíregyházi üzemvezetőségén a feszültség alatti munkavégzésre — egyelőre — egy csoport van kiképezve, felszerelve. A második még ebben az évben, a harmadik és negyedik csoport pedig jövőre sajátítja el az egyáltalán nem veszélytelen munka „fogásait”. így néhány év múlva úgy a hibaelhárításnál, mint a szerelésnél általánossá válhat az áram alatt levő kisfeszültségű vezetékeken a hibaelhárítás és a szerelés. A képen a csoport — Pál Ferenc, Martonfalvi Mihály és Kukucska György — Nyíregyházán, a Rákóczi utcában csatlakozó vezetéket köt rá az áram alatt levő gerincvezetékre. (Jávor László felv.) □ z öreg cigánynyal a falusi presszóban találkoztam. Kávét ka- vargatott, és mert látta, hogy tétován néz- degélek, hely nincs — könnyed mozdulattal jelezte, az asztalához odaférek. Köszöntem, leültem. Néhány percnyi illő c$end után, az öreg szólalt meg. — Mi járatban? Mondom. Ismerte a szereplőket, a beszélgetéssel elszaladt egy negyed óra. ö beszélt, én a kezét néztem. Pontosabban az ujjait. Hosszúak, szépen formáltak voltak és idegesen doboltak az asztalon. — Nem zenész véletlenül? — Csak voltam. Igaz, néha még ma is játszom. Jó muzsikusnak indultam. Tudja az úr, hogy kinél tanultam? Rácz Aladárnál magánál. Az volt ám a zenész! Igazi művész. Bejártam a fél országot, még Belgrádban is zenéltem. — És? — Jött a háború. Negyvennégy nyarán engem is bevittek. Az egri gyaloghadosztály zenekarába vonultam be. Nem volt szerencsém, fogságba kerülaz volt a valami. Halgyárban dolgoztunk, és mikor először vittek a Kaspi-tenger- hez minket teherautóval, hát az furcsa volt. Fényes barázdákat szántottak ekével a távolban. Csakhogy nyár eleje volt... AzFalusi presszóban tem. Én, aki életemben egy puskát sem sütöttem el... Hiába, kérem, ilyen a háború. No, meg a szerencse. Az öreg elhallgatott, nyilván a sors for- gandóságán meditált. Aztán kínált: — Egy sört? — Talán kávét... Az első langyos korty után ismét beszédbe kezdett. — Tudja, mi volt a legnagyobb élményem? A tenger. De ahogyan megláttam, tán megoldódott a titok. A -fényes barázdák a tenger hullámai voltak, az ekék pedig hidroplánok. — No, de nem ez a lényeg. Hazajöttem, bajom nem lett. Az akkori időkben a zenéből megélni, falun — mert visszaköltöztem — nem lehetett. Három gyermekem is volt, mit tehettem, beálltam a téglagyárba. Mit mondjak? Jól kerestem, felépítettem a házat, felneveltem, taníttattam a gyerekeket. Igaz, közben tönkrementek a kezeim. Kegyetlenül muzsikálnak ám a téglák. Négy éve mentem nyugdíjba. Egy évig pihentettem, ápoltam a kezem, ha hívnak, megint játszok. — A hegedű? — A régi. Tudja, uram, sokat gondolkoztam, érdemes volt- e felhagynom a zenével és kétkezi munkát kezdenem. Sokat gondolkoztam, de aztán arra jutottam, megérte. Mert igaz ugyan, hogy a zenélés örömét harminc évre elvesztettem, de úgy érzem, megtaláltam a családom. Az éjjel dolgozó, nappal pihenő embernek úgysem való a család ... Nem engedett fizetni. Kicsit ült még, aztán elköszönt. Felállt. Láttam, hogy háta hajlott, és fénylik rajta a sötétkék kiska- bát. Speidl Zoltán „Nem élhetünk tétlenül...“ Kemény, böjti szelek zúgat- jáik az akácokat, porfelhőben úszik Nyírpilis. Az úton feketébe öltözött öregasszonyok bandukolnak, a templomba tartanak. Itt még ünnepük húsvét harmadnapiát. Krumplit vet a Turgyán család. Ünnepel a Turgyán család is, szemben az iskolával. Igaz, módjával, mert az állatok az istállóban nem ismerik se a karácsonyt, se a húsvé- tot. S van itt mindenféle jószág: bika, bárány, disznó, tyúk... A kertben fólia, üvegház, nem hiába tartják Tur- gyánékat a falu legigyekvőbb családjai között számon. Pedig már nem fiatalok, a házigazda, Turgyán Mihály 68. esztendejét tapossa, felesége sem sokkal fiatalabb. Ahogy a tisztesség diktálja, meglocsoljuk a háziasz- szonyt, és elindulunk szem- ügyre venni a gazdaságot. Mindjárt, a ház tövébe ragasztott ólban párnapos bárányok feküsznek. Nagypénteken születtek húsvéti bárányok. A gazda hangjára éktelen bégetésbe kezdenek, éhesek, mint mindig. De nincs még itt az etetés ideje, a cumisüvegek a tornácon sorakoznak. A báránykák mellett bika- borjak, heten vannak, mint a gonoszok. Most azonban még igen jámbor jószágok, akárcsak az udvaron bóklászó hatalmas bundájú anyajuhok. — A múltkor pedig már megfogadtam, hogy nem tartok több állatot — mondja a gazda, aki alig titkolt büszkeséggel néz szót a birtokon. — Aztán ... csak meggondoltam magam. Gyönyörű bikaborjakat találtam Penészleken, megvettem. Nem élhetünk tétlenül. Végig nézek a kerten, látszik mindenütt a gondos munka. A krumpli elvetve, a fóliasátor meg az üvegház gondosan letakarva papírral, műanyag zsákokkal. Éjjel fagyott, óvni kell az arasznyi palántákat még a sátor alatt is. — Van három fiúnk, kettő itt dolgozik a tsz-ben. Ök a nagy kertészek, a háztájiban paprikát, káposztát termelnek. Aladár, a legkisebb például két holdon gazdálkodik, ha sikerül, nem sok hiányzik majd a százezerből. Igaz, rengeteget dolgozik vele, hiszen csak este, meg az ünnepnapokon ér rá. mert a tsz-ben gépszerelő. Persze, mi is besegítünk nekik. Én mondom, ma csak az nem boldogul, aki nem akar. Ha az ember szereti a munkát, jönnek a forintok. A főutcán ballagunk, Turgyán Mihály utolsó mondata forog a fejemben: „Ha az ember szereti a munkát, jönnek a forintok.” S a piüsiek többsége valóban szereti a munkát, néha még túlságosan is. A falu postáján 2,5 millió forint a pilisiek megtakarított pénze, de azt mondják, legalább ennyi van még a szalmazsákokban, vagy éppen a bátori takarékpénztárban. A pilisiek rájöttek, viszonylag kis területen, hogyan lehet szép pénzt keresni: mind többen vállalkoznak a kertben, vagy a háztájiban zöldségtermesztésre. Mindenféle előzmény nélkül, úgy tíz éve kezdtek megjelenni a faluban az első fóliasátrak, az első káposztával, csíráztatott krumplival teleültetett táblák. Az eredményeket hadd bizonyítsák a számok. Tavaly a termelőszövetkezet közvetítésével a pilisiek és a piricseiek 110 ezer forint értékű burgonyát, félmillió forint értékű káposztát, százezer forintnyi paradicsomot értékesítettek, ennek zömét Nyírpilis adta. Viszont állattartásban, a tejtermelésben és az almatermesztésben a piricseiek vezetnek. Pilissel együtt 770 ezer, 1,2 millió, illetve 360 ezer forintnak megfelelő állatot, tejet, almát értékesítettek. Persze, ezek az eredmények nemigen sikeredtek volna így, a szövetkezet segítsége nélkül. Műtrágyával, vetőmaggal, növényvédő szerrel, s ki tudná még felsorolni, mi mindennel segíti a háztáji gazdaságokat. Gond viszont — nem is akármilyen! —, hogy a szövetkezet lóállománya alaposan megfogyatkozott, így a szűk, nadrágszíj nyi kertek szántása nagyon nehezen oldható meg, hiszen a gépek csak forgolódnak e helyeken. De a szükség leleményessé teszi az embert. Szentesi János, ez a fiatal, harmincegy- néhány éves ember is osztott, szorzott, s úgy döntött, kiváltja a fuvaros iparengedélyt. Megkapta, jól járt vele, mint ahogy a falu is. Most is szánt, a kerítésnek támaszkodva figyelem. — Jól jött ez a kis szél, szárítja a földeket — mondja, mikor hozzám ér. — Még a lovak is jobb kedvűek. De legyenek is, ha már hatvanezer forintot adtam értük. — Hány kertet szántott már meg eddig? — Számolta az ördög. Biztos volt már vagy negyven, s még legalább ennyi van hátra. Csak tudnám már le, mert otthon is rágják a fülemet, hogy tavaly is a mi kertünk volt az utolsó. Papp János a falu egyik legügyesebb kertésze. Bámészkodunk még egy kicsit, majd Papp János keresésére indulunk. Hol is találnánk a falu egyik legügyesebb kertészét, mint a fóliasátra alatt. A tsz-ben raktáros, s hajnalban kelt, hogy napközben hazaugorhasson gyomlálni egy kicsit. Szép új a házuk, most építették, öt éve. Az induló tőkében már a káposztából származó jövedelem is benne van. — Ezerhatszáz ölön termesztünk káposztát. Májusban vetjük a magot, július elején lehet palán tázni. Előtte eddig korai burgonyát is ültettem, de két éve felhagytam vele. Elég baj van a káposztával is. — Melyik a legszebb éve? — 1977. Akkor krumpliból 20 ezer, káposztából 30 ezer forint volt a jövedelmem. De a múlt évre sem panaszkod- hatom, káposztából sikerült megint 30 ezret árulnom. Igyekszik az ember... Fent, egy jókora dombon fejsze csattog, öreg ember vágja elszántan ,azw ákácöT Jöttünkce abbahagyják munkát, kézfejével törli izzadt homlokát. Huba József még Nyírpilisen. — Huba. József — mondja — nyírpilisi lakos. De már, nem sokáig, költözök Pest alá', Taksonyra a fiúkhoz. — Mi lesz az öreg házzal? — Tud szépen dalolni? Ha igen, magának adom. Nem igen veszi ezt meg senki, nézzen szét, hány üres ház van már a faluban. A fiatalok újat építenek, az öregeknek meg jó a régi. Én is Taksonyban építettem. Megleszünk valahogy. — Viszi a jószágot is? — Nincs már nekem semmi, csak néhány tyúk, meg pulyka. Eladtam a teheneket, nem bírok én már velük. Más is így van vele, a zöldség most itt a divat. Kézbeveszi ismét a baltát, repülnek a forgácsok. Innen a dombról látni az egész falut, a kertekben van mindenki. Szántanak, vetnek, palán- táznak. Április van, a tavaszi munkák ideje. Balogh Géza £ Iskola Kállósemjénben. Tornateremmel, 600 adagos konyhával ellátott nyolc tantermes iskola épül a VI. ötéves tervben Kállósemjén területén. A beruházás részben — 2 millió forintos — OTP- kölcsönnel valósul meg. $ Tízéves a mátészalkai úttörőzenekar. Ennek alkalmából rendeznek jubileumi hangversenyt május 2-án Mátészalkán. A 18 óra 30 perckor kezdődő hangversenynek a „Zalka Máté” Művelődési Központ ad helyet. majd geteg
