Kelet-Magyarország, 1981. március (41. évfolyam, 51-76. szám)
1981-03-08 / 57. szám
1981. március 8. HAZAI TÄJAZON A bonyhádi „tündérország” Naponta több százan sietnek el az 1848—49-es szabadságharc népszerű és legendás tábornokának, Perczel Mórnak a sírja közelében, anélkül, hogy tudnák: ott nyugszik. S hogy túl a síron, a löszdombok hátára kanyarogva fölkapaszkodó út hamarosan öreg udvarházhoz, nem éppen ápoltnak mondható ódon majorsághoz ér, ahol a kisgyermek Móricot a családnál nevelősködő s már hírrel verselő, de még korántsem a későbbi, mai becsesei övezett Vörösmarty Mihály okítgatta... A hely, amelynél annyian elsuhanunk Budapest és Pécs között közlekedvén, Bonyhád- nál van, ahol a főútvonalat keresztezi a településről kivezető és az ellenkező irányban a dombokra kúszva az említett, börzsönyi major mellett elvezető, tulajdonképpen Bátaszékre vivő út Ha erre rátér a vándor, egy domboldali öreg temető kriptáin, sírjain hamarosan a Perczelek neveit betűzheti. 1817-et írtak, amikor — egy hónappal 17. születésnapja előtt — Vörösmarty Per- czelékhez került. Később Mór úgy emlékezett vissza ennek előzményeire. hogy apjával és testvéreivel hin- tókon Pestre tartottak, amikor a martonvásári országúton egy törött szekérrel találkoztak. Ezzel a szekérrel ment Vörösmarty Mihály. Fellépése megtetszett az idősebb Perczelnek, s megkérdezte tőle, hogy nem vállalna-e házitanítóságot... Egy régi mezőváros Vörösmarty Pesten, Bony- hádon és Börzsönyben élt a Perczel gyerekekkel — 1826 nyarának végéig volt a családnál, kivéve joggyakorlatának évét: 1822 őszétől a következő ősz kezdetéig. Amikor lejöttek Tolnába — s legalább a szünetekben így volt —, a börzsönyi udvarházat keresték fel vagy a bonyhádi kúriát. Ma is áll ez az 1780-ban épített ház — átépítve — a Perczel Mór utca 46. szám alatt. Általános iskola lett belőle. Itt született Móric 1811 novemberében a család hetedik gyermekeként. Nehéz a, mai Bonyhádot összehasonlítani az akkorival — megsokszorozódott. De több akkori részlete megvan még, ha egyre több átalakítással is. Leginkább a Perczel Mór és a József Attila utca őrizte meg a régi községet, továbbá a parókiák, a templomok. S őrzi az írás is. Vörösmarty, ha hasonló gondolkodású és érdeklődésű, társadalmi helyzetben is közelebbi társaságba kívánkozott, Börzsöny-pusztáról gyakran beruccant Bonyhád- ra, Egyed Antal plébánoshoz. Ö örökítette meg „Bonyhád Mező-városnak rövid leírásáéban, hogy 490 háza van a településnek, többnyire „tse- rép sindelyesek”, köztük „két emeletű épületeket” is találunk. Továbbá a „környező hegyek, erdők és szőlők is sokat tesznek ép éghajlatához. Ivóvize, számos kútja között alig találkozik valamire való; jobbára mind sár ízű. Utszáji sárosok, nem lévén közel kő. Azonban, mennyire lehet, vagyon ügyelés az utak jó karban való tartására.” Völgység A bonyhádi Perczel-kúria. A börzsönyi udvarház. lármáztak és nyüzsögtek, szekértáborokat emeltek feltűnően és hordókba lövöldöztek az ozorai hegyeken... így vált népmesévé a történelem. Ha e régi helyszíneket járjuk, kissé megelevenedni érezzük a múlt nagy szereplőit is. Elsősorban Vörösmar- tyt, a nevelőt, s a börzsönyi kúriában eposzsorokat rovó és a szép Perczel Etelkába reménytelenül szerelmes költőt, valamint a hazafiság- ban kitűnő tanítványát, a sokszor sikeres, mindig lelkes honvéd tábornokot, akit önérzete nem ritkán viszályba sodor, s hazatérve a száműzetésből, a kiegyezés után végül kiábrándultán visszavonul. Németh Ferenc FILMJEGYZET Beszélgetések a magyar filmril Az érem két oldala Nemrég rendezték meg Budapesten a XIII. magyar játékfilmszemlét. Ebből az alkalomból — régi hagyomány ez, mely 1981-ben sem szakadt meg — ellátogattak hozzánk külföldi szaktekintélyek is: kritikusok, esztéták, forgalmazók, a magyar film iránt érdeklődők népes csapata. Szorgalmasan jártak moziba, lankadatlanul jegyzeteltek: voltaképpen dolgoztak, hiszen vagy lapjukat (folyóiratukat) fogják tudósítani az eseményekről, vagy pedig átvételi tárgyalásokat folytattak. Magam minden lehető alkalmat megragadok, hogy idegenek véleményét hallhassam a magyar filmművészetről. Nem is annyira kíváncsiságból, inkább praktikus okok miatt. Először is: mások szempontjai mindig érdekesek lehetnek (nem ritkán újszerű megközelítést kínálnak). Továbbá: ellenőrizhetjük saját ítéletünket. Végül, de nem utolsósorban: ilyenkor bekapcsolódunk a nemzetközi filmkultúra vérkeringésébe, s nagyobb távlatokban, szélesebb rálátással határozhatjuk meg a hazai alkotások helyét az izmusok, témák, műfajok, konfliktusok, stílusok, eszközök stb. rendszerében. Mielőtt összegezném, hogy mit hallottam az idén, előrebocsátom: fölösleges ájult áhítattal csüggeni az idegenből érkezettek ajkán. Nincs mindig igazuk. A szubjektivizmus vétkében is elmarasztalhatok (vétek az egyáltalán a kritikában?). Az sem biztos, hogy helyesen érzékelik a mi valóságunk és a mi művészetünk alapproblémáit. Ezek azonban mellékes körülmények Ami lényeges: a „több szem többet lát” kétségbevonhatatlan igazsága. Barátaink — kell-e bizonygatni, hogy nem ellendrukkerekről van szó? — hozzáértése, elemzőkészsége, segítő szándéka. Nem mellékes dolgokat említettünk: mindegyik fontos komponense lehet a leltárkészítésnek. Először a dicséretekkel Volt-e lényeges eltérés az kezdem. Mit volt jól hallani ítéletekben a magyar és a az olaszoktól, szovjetektől, lengyelektől, franciáktól, s még egy sor nemzet filmeseitől? Például azt, hogy o politikum szféráinak vizsgálata változatlanul foglalkoztatja rendezőinket. Nem kevés azon művészek száma, akik a lét és közérzet legfontosabb kérdéseit boncolgatják. Kitűnő — még a gyengébben sikerült művekben is! — az operatőri teljesítmény színvonala. (Ehhez csak annyit zárójelben: Zsigmond Vilmos, az egyik amerikai operatőróriás állítólag a derékhadhoz tartozott a magyar főiskolán. Badal János Franciaországban múlta felül itthoni — egyébként ugyancsak rangos — eredményeit. Gondolom, Ragályi Elemér, Kende János, Zsombolyai János, Koltai Lajos és a többiek a világ valamennyi filmgyártó országában megállnák a helyüket. Mesterükről, Illés Györgyről nem is beszélve.) Hosszabb stagnálás után megint izmos tehetségek bukkantak fel: ígéretes az utánpótlás, mint erről néhány szemlefilm tanúskodott. Mintha valamit javult volna a kommersz- termés: a szórakoztató produktumok között nemcsak tűrhető, jó, hanem kifejezetten profiszintű is akadt. És mi van az érem másik oldalán? Mindennel természetesen nem lehetünk elégedettek: vendégeink tapintatosan, de tárgyilagosan olvasták fejünkre „bűneinket”. Legtöbben — és ez egybeesik a magyar diagnózisokkal — a szakmai bizonytalanságot kárhoztatták, a filmcsinálás árulkodó, olykor kiabáló üresjáratait. Néha elnyújtottak a jelenetek, csikorognak a dialógusok, „művi” — vagyis hiteltelen — az atmoszféra megjelenítése. Az amerikaiak még a semmit is képesek fel- tupírozni, nálunk — ellenkezőleg — a súlyos gondolat sikkad el esetenként a szegényes forma kopott köntösében. Kiváló színészeinkre nem írnak szerepeket. Megesik, hogy a kiállítás bántóan szegényes. külföldi bizonyítványosztók között? Még nem válaszolhatunk teljes bizonyossággal, ugyanis a budapesti beszámolók csak ezután látnak napvilágot. Szóbeli konzultációim alapján máris tanúsíthatom: nagyjából szinkronban vagyunk. Két-három alkalommal vitáztunk csak a „kategória megállapításáról”, értsd: a minőség meghatározásáról. Több olasz kolléga lehangoló kudarcnak tartja a Psychét, Bódy Gábor' hibáktól nem mentes, de nem is erények nélkül való munkáját. Emiatt többen ott is hagyták a vetítést (amivel morálisan sem értek egyet, hiszen arról a filmről véleményt formálnom, melyet nem láttam az első kockától az utolsóig, tilos). Meglepően sokan fanyalogtak a Lugossy László-filmről szólván. Érvelésük lényege: a drámai szituáció halovány, a tézisek fölébe kerekednek az emberi sorsoknak. A Köszönöm, megvagyunk az én olvasatomban: igaz mű, melyet éppen életszerűsége avat élménnyé. A Dédelgetett kedvenceink — Szalai Györgyi filmje az országos premier előtt kapott helyet a XIII. magyar játékfilmszemle programjában — az általam meginterjúvoltak körében nagyobb elismerést váltott ki, mint amire rászolgál. Ez az ellenpélda. Talán igaza lehet a kollégának, aki így fogalmazott : „Az a szép a mi mesterségünkben, hogy ugyanazt nézzük és mégis mást látunk.” A zsűri kiosztotta a díjakat, az értékelések majd megjelennek, az ünnep után folytatódnak a hétköznapok. Hogy milyen esztendő lesz 1981 a magyar filmművészet számára, még nem tudhatjuk. A telt házak és a szemle kedvező fogadtatása optimizmusra jogosít fel. Szaporodnak a jelek, melyek arra mutatnak, hogy a magyar film lassan-lassan megteremti — úgy is fogalmazhatnánk: visszahódítja — a maga értő közönségét, mely nélkül nem létezhet. Veress József Azt is leírta Egyed, hogy Bonyhád nevét már 1660-ban említi egy adománylevél, s a török kiűzetése után voltaképpen újra kellett telepíteni. 'Eredeti lakói magyarok voltak, de aztán mind több németet is hoztak. Végül Perczel Mór sírja. (A szerző felvételei) megtudjuk, hogy a település „határos Keletről Börzsönyi Pusztával, mely valaha egészen erdő volt, ma már jól ki van írtogatva”. Vörösmarty verseiben is föl-fölvillan a környékbeli s tolnai, Fejér megyei táj; a Sió és a Sárvíz — akkor Sár — vidéke, meg a Völgység. amelyben fekszik Bonyhád. Az ozorai győző Perczel nem utolsósorban a költőtől tanult hazaszeretetei és egyben haladó gondolkodást. ö indította arra az útra, amely egyebek között a néphagyománnyá és irodalommá — Illyés Gyulánál színdarabbá — lett ozorai csatához is vezetett. Gyermekkoromban magam is eleven hagyományként hallottam a nagyapáktól, hogy apáik, nagybátyjaik vagy inkább nagyapáik mit meséltek nekik az ozorai erdőről, ahol egy huszárregiment lovagolt körbe-körbe úgy, hogy egy részlete mindig a tisztáson vonult át, tó- dítva az erők látszatát. Miközben hasonló céllal a meseforrás-ősök egész éjjel tábortüzek százait táplálták, mma Századok szelleme Emlékkönyv az Alföld jubileumán éleszteni az értelmes, békés élet lehetőségére eszmélők. Itt születik meg a felszabadulás utáni első magyar irodalmi folyóirat, a Magyarok, négy hírlap polemizálása oszlatja a szellemi élet zsibbadt fásultságát; megjelenik a Vándortűz, az ötágú csillag, s 1950 nyarán megindul az Építünk is, az Alföld őse. A főváros sokáig a regionális irodalmi-művelődési érdekek szócsövének szánta a folyóiratot, de a szerkesztőkben az országos érvényességre való törekvés mindig munkált. Az Alföld felelős szerkesztői, főszerkesztői sorrendben: Kocogh Ákos, Fábián Sándor, Mocsár Gábor, Baranyi Imre, Kovács Kálmán, s jelenleg Juhász Béla. Juhász Béla célkitűzése az, hogy az Alföld szervesen egyesítse „a regionális, az országos és a távolabbi érdeklődés egymásra épülő köveit.” A folyóirat valóban régen elhárította magáról a provincializmus gyanúját. Lapjain a magyar irodalom legjobbjainak műveit olvashatjuk, gyakoriak a műfordítások és igyekszik feltérképezni a határainkon túli magyar irodalmat. Nemcsak a szocialista országok magyarjainak munkái érdeklik, közölt nyugati alkotók (pl. Thinsz Géza) verseiből is. Tehetségek fölfedezését, elindítását is szívesen vállalta. Itt kezdett publikálni Kalász László, Bényei József, Kertész László, Boda István, Buda Ferenc, Ratkó József, Soós Zoltán, majd Várkonyi Anikó és Gábor Zoltán. Helyet adott valóságfeltáró leírásoknak, volt irodalmi-művelődési viták fóruma, lehetőségeket adott az irodalom- történeti visszatekintéseknek, s lapjain megnyilatkozhattak néha más művészitudományos területek is (történelem, szociológia, filmkritika, képzőművészet, néprajz stb.) Szabolcsi Miklós helyesen nevezte az Alföldet vidéken szerkesztett központi folyóiratnak. A tisztelgő kötetben többek között Bar.ta János, Julow Viktor, Bán Imre, Juhász Géza, Féja Géza, Kovács Kálmán, Kiss Tamás tanulmányait olvashatjuk Csokonairól, Adyról, Fazekas Mihályról, Tóth Árpádról, Oláh Gáborról, Gulyás Pálról, Sarkadi Imréről és másokról. Az emlékkönyv tanulmányai, amelyeknek közös vonása, hogy az írók-költők Debrecennel való bonyolult viszonyát vizsgálják, izgalmas élettényeket, adalékokat, sokszor alapvető pálya- szakasz- vagy életmű-elemzéseket adnak. Ez a kötet a debreceni műveltség és irodalom korábbi kiadványainak (Együtt, Egyet lép az ősi város, Közelítések, Hortobágy mellyéke, Csokonai koszorúja, Társadalom, világnézet ízlés) sorába illeszkedik. (Debrecen, 1980.) Erdei Sándor KM VASÁRNAPI MELLÉKLET Az Alföld indulásának 30. évfordulója alkalmából a Hajdú-Bihar megyei Tanács Művelődésügyi Osztálya kiadott egy emlékkönyvet; ezzel akarván tisztelegni a folyóirat irodalmi teljesítménye előtt. A kötet számára Bényei József, Fülöp László és Juhász Béla válogatta ki a folyóiratban megjelent írások tömegéből azt a néhány tanulmányt, visszaemlékezést, amely a debreceni születésű vagy a várossal valamilyen kontaktusban élt költőkről, elbeszélőkről íródott. Az értekező próza, az irodalmi tanulmány műfajának kiválasztása is szándékos volt, hisz’ benne némelyek irodalmi iskolát vélnek felfedezni. A világháborúban összeomlott kulturális és irodalmi életet Debrecenben is hamar igyekeztek újjászervezni, fel
