Kelet-Magyarország, 1981. március (41. évfolyam, 51-76. szám)
1981-03-15 / 63. szám
KM VASÁRNAPI MELLÉKLET Kedves Barátom! Ugyancsak meglepődtem, amikor telefonon így jelentkeztél be nekem, a ré- gis ismerősnek: „Itt doktor ■ Kovács ...” (Az inkognitódat megőrizve, természetesen költött nevet használok.) Alaposan próbára tetted az emlékezőtehetségem. Ismerőseim, barátaim között nem találtam dr-ral kezdődő Kovácsot. Hosszú percekig hallgattam, igyekeztem kitalálni, ki lenet a vonal másik vé- gén ... Aztán rájöttem, te lehetsz az, hiszen amiről szóltál, elárulta a foglalkozásodat. Eszembe jutott az is: valamikor hallottam, hogy készülsz a kis doktori vizsgára... Ekkor udvariatlanul félbeszakítottalak és valami ilyesmit mondtam, nem mellőzve egy csipetnyi cinizmust sem: „Te nekem simán Kovács Dénes vagy évek óta. A két betűvel a neved előtt nem érsz többet.” Azzal is megtoldottam: „Nem szégyen az, hogy ledoktoráltál, viseld egészséggel a doktori „rangot”, megdolgoztál érte.. Nem azért fogtam tollat, hogy bűnbánóan visszavonjam, amit mondtam. Nagyjából most is ez lenne a válaszom, ha egy ismerős, vagy barát így akarná tudtomra adni, hogy ő mostantól fogva nem Kovács, hanem doktor Kovács ... Nem a bántás, a kioktatás szándéka vezeti a toliamat, csupán el szeretném mondani, mire gondoltam a telefonbeszélgetésünk után, mert a dokto- rálás néven ismert tünet elgondolkoztató eseteket is szül. Ismerek középvezetőt, aki nem tudta elviselni, hogy beosztottja doktor. Erejét és képességeit is próbára téve élete fő céljaként tűzte maga elé, hogy ő is ledoktorál. Sikerült is. Alig úszta meg idegösszeroppanás nélkül. S ugyancsak megérezte az általa vezetett — vagy inkább nem vezetett — intézmény is. Mások épphogy kezdik a doktori vizsgákra való felkészülést, első dolguk felkeresni a címfestőt és névjegykártyakészítőt, hogy az önmaguknak előlegezett két betűt, a dr-t minél előbb maguk előtt láthassák. És lássa a szomszédság, a munkatársak, mindenki. Divat lett az avatás után a lakomázás is, a „doktorrá fogadott” az ismerősök, a rokoni környezet legbecsesebb tagjait magánfogadáson látja vendégül, önünneplés ez, ami ugyancsak visszatetsző ... Könnyen közbevethetnéd, hogy sok emberből az irigység beszél. Ami igaz is. Valóban dolgozik az irigység, s a meglévőknél sokkal többen szeretnék elnyerni a doktori címet, de nincs kitartásuk, tudásuk a megszerzéséhez. De nem csupán az irigyek illetnek rossz szóval némely doktorálót, hanem a mérsékeltek, a normálisan gondolkodók is, akik észreveszik, hogy sok emberben a rangkórság, a másokkal való rivalizálás, a kivagyiság ölt testet. S némelyeknél aggasztó mértéket. Van a sok emlegetett megjegyzésnek alapja, hogy némelyeknél a dr-nál kezdődik az ember, akinek ilyen rangja nincs, azt lekezelik. „Doktor-Magyarország” — jut eszembe a már köztudatban is forgó kifejezés, amit megtoldva azzal igyekszem továbbfejleszteni: „minden doktor két doktor” ... Ugyanis a feleségek közül sokan, a frissen doktorált férjüket is megelőzve igyekeznek a hivatalba, hogy az ő nevük elé is odakerüljön tüstént a két betűcske: Dr-... -né. Igazságtalanság lenne azt állítani, hogy minden doktori címet megszerző hazánkfiát kivétel nélkül a két betűcske megszerzésének vágya, a rangkórság űzi és hajtja. Sokan tudományos igényű, a közösségnek hasznot hajtó dolgozatot, szellemi teljesítményt produkálnak. Elismerés illeti őket. Ők azok, akik közül a hétköznapi érintkezésnél, vagy hivatalosan keveset használják a doktori címet. Ha a cím mögött megmarad az emberi szerénység, a cím nem deformálja az ember jellemét, nem hiteti el gazdájával, hogy mostantól ő okosabb másoknál. Nincs abban semmi kivetnivaló, ha valaki szellemi többletre, nagyobb tudásra törekszik, amit a régről örökölt címosztó mechanizmus „dr-rel” honorál. A nagyobb szerénység azonban indokolt, mert elharapózott a „doktorizmus”, amelyet ma már a hivatalos protokoll is mellőzendőnek ítél. Kedves „dr” barátom, ennyivel akartam kiegészíteni a telefonbeszélgetésünket, aminek — akárcsak e soroknak — nem a sértegetés, hanem a gondolkodta- tás volt a célja ... A Itt a tavasz. Ezekben a napokban, he- ^ tekben egymást követik történelem- és sorsfordulót jelző nemzeti ünnepeink. Mint a história tanára, ossza meg velünk ezzel kapcsolatos gondolatait. — Hadd kezdjem azzal: nem csak történelmet, hanem magyart is tanítok. Mindez fontos, hiszen a két tantárgy kapcsolódik egymáshoz, s idestova húszesztendős tapasztalataim szerint a magyar nyelv és irodalom tanítása jelenti az érzelmi hátteret, amely teljessé teheti a történelem logikáját, s a rendszerezett látásmódhoz emocionális többletet ad. Nem akarom megkerülni a feltett kérdését, de hadd kezdjem éppen ezért olyan problémákkal, melyek talán érthetővé teszik, miért merül fel egyáltalán az ünnepek, az ünneplés kérdése. Abból indulnék ki: az iskolai történelemtanítás elszíntelenedett, kilúgozott alapfogalmakat kínálnak a tankönyvek is. Eltolódtak az arányok, az egyetemes és a magyar történelem tanítása kétharmad— egyharmad arányban oszlik meg. Folytatom aztán az óraszámokkal. Korábban az 1848-as szabadságharc megtárgyalására nyolc óra állt rendelkezésre. Most csupán kettő, s ha ehhez hozzávesszük — s ezt kell tenni —, hogy számonkérés is van, akkor tulajdonképpen kétszer harminc perc marad e témára. Több hasonló példával is tudnám érzékeltetni, hogy ilyen körülmények között aligha marad idő érzelmi nevelésre, lelkesítő órák tartására. Ha jól értem, akkor az ifjúság történelmünkhöz való viszonyában jelentkező hiányokért az iskolai oktatást és nevelést teszi felelőssé. — Félreért. A hazafiság, a hazaszeretet sokkal összetettebb kérdés. Hiszem, hogy meghatározó ebben a család, ahol a gyermek először ismerkedik a közösséggel, az ott kialakuló érzelmi kapcsolatok vetítődnek ki később a környezetre, a hazára is. De ne hagyjuk számításon kívül azt, hogy az iskola tanítja a tételes történelmet, az iskola hivatott megadni az összefüggések ismeretét, itt kell a felnövő emberrel megértetni és elhitetni nemzeti történelmünket. Sajnos, az indíttatás eleve gyenge. A családi kapcsolatok kialakulóban lévő rendszerében a gyermek nem kap elég érzelmi ingert. Hosszú gyakorlati tapasztalatom arról is meggyőz, hogy a fiatalok társadalmi érettsége is eltolódott. Lényegesen kevesebb otthoni kötelesség hárul rájuk, kevés felelősségteljes megbízatásuk van, jólétben élnek, mindent megkapnak. Így aztán bekövetkezett az: biológiailag érettek, társadalmi érettségük késik. Mindez hozzájárul ahhoz, hogy igen sokan alig érzékenyek a lényeges, a történelmi múlt, vagy éppen a jelen iránt. Mint tanár, tud-e valamit tenni annak érdekében, hogy az iskolában a történelmet ne csak tanítsa, hanem nevelési eszközként is használja? Hogyan birkózik meg a napi munka során' a sokszor leverő tényekkel? — Ha most abból indulnék ki, hogy öt osztályban kétszázötven tanulót tahitok, akkor nagyon borúlátó választ adnék. Mindenképpen meg akarom őrizni a tanár számára hivatást meghatározó pedagógiai optimizmust, még akkor is, ha néha ez nehéz. Szerintem nincsen borzasztóbb, mint amikor a tanár hóna alá kapja a könyvet és beesik az osztályba, anélkül, hogy előtte azonosult volna azzal, amit tanítani akar, maga is fellelkesült volna a megbeszélendő témán. Ebből fakadóan hiszem, hogy a tanár felkészülése, sugárzó hite magávalragadó lehet. Mint említettem, magyart is tanítok. Szerencsére az ifodalom és a történelem témái az esetek többségében szinkronban vannak egymással, így aztán a két tantárgy kiegészítheti egymást. Voltak nagyon kellemes élményeim, amikor tanítványaim nagyszerűen szintetizálták a két különböző órán hallottakat, azonosultak a tanultakkal. De szeretném folytatni azzal, amire már az előbb is utaltam: a történelem ismerete, szeretete, a hazaszeretet kérdése nem kizárólag a tanórákon múlik. Járjuk kissé körül ezt a részt. Gondolom, ezzel közelebb jutunk ahhoz is, hogy megvizsgáljuk a történelmi ünnepek iránti közömbösséget is. — Igen, közelebb jutunk ehhez a kérdéshez is. De nézzük sorban. A családot már említettük, mint lényeges, mondhatnék, meghatározó tényezőt. Érintettük az iskola szerepét és lehetőségét is. De még adósak vagyunk azzal, hogy áttekintsük a környező felnőtt világot, megnézzük az ifjúsági szervezet teendőit. Nézzük először, milyen felnőtt világot látnak a fiatalok maguk körül. Siető szülőket, rohanó életet, sokszor az anyagiak megszerzésére tett túlzott erőfeszítéseket. Szinte alig van alkalom, hogy nagyszerű céljainkat a maguk• lelkesítő valóságában lássák. A másik tényező: ez a mostani nemzedék egy motorizált világban él. A technika iránt érdeklődők értik, néha szinte csoda, ahogy egy-egy órán összeszerelnek vetítőt, magnót, lemezjátszót. A motorizáció hatásai erősebben hatnak rájuk, mint a társadalmi élet jelenségei. Az, a fórum és színhely, ahol viszont sokat tehetnének, a KISZ, sajnos fel- nőtteskedő, komolykodó, ritkán kínál élményt, cselekvési lehetőséget. Tudom, mindez így egymás mellett kissé pesszimisztiku- san hat. De azt hiszem, van fel- és megoldás. A Ez hit kérdése, vagy vannak olyan té- w nyék, melyek optimizmusát igazolják? — Vannak tények, s ezek a legfontosabbak. Ezek közül is az első: a fiatal közömbössége azonnal megszűnik, ha maga is cselekvő részese valaminek. Nézzünk néhányat. Itt volt a menetdalverseny. Mindenki szívesen tanult dalt, nótázott, vonult. De szívesen vesznek részt a honvédelmi, az anyanyelvi szakkörökben, főleg akkor, ha van feladat, pályázat, munka, konkrét teendő. Meglepően szép eredményt hozott az egyik osztály teljesen önálló kezdeményezése, amelynek keretében összegyűjtötték a megyében Petőfiről ma is élő hagyományokat, történeteket. Lelkes részvétel és készülés jellemzi az olyan megyejáró kirándulásokat, ahol a tanuló maga is részese a felfedezésnek. A lényeg tehát: cselekvési lehetőségek sokaságát kell kínálni. És itt eljutunk az ünnepekhez is. Mi itt a gyakorlat? Hosszú évek alatt kialakultak szokások, mindenki előre tudja, mikor mi és ki következik. Az elsős még talán érdeklődik, de amikor már harmadikos korában harmadszor hallja ugyanazt, akkor unni kezdi. És hol marad ő? Ha az ifjúság a saját körében saját ünnepeinek szervezője, résztvevője lenne, új formákkal, akkor azonnal tartalmasabbá válna minden rendezvény. Emlékszem arra, volt olyan március 15., amikor azzal kezdődött az ünnepség, hogy valaki kiállt egy gitárral, s azt mondta: most énekeljünk! és énekeltek, együtt voltak végig. A Tanárnő szerint tehát a formákon kellene változtatni, s akkor minden javulna? . — A formákon is. Nagyon sok múlik azon, hogy egy nemzedék a saját nyelvén, a saját világának szokása szerint hallja-e az igazságot, vagy a felnőttek sokszor konzervatív fogalmazása szerint. Tudomásul kell venni, hogy a mai fiatalok más módon beszélnek, a hatások sokasága révén más formákhoz szokottak, mint a felnőttek. Hadd kanyarodjak itt vissza egy percre az iskolához. Van egy sereg hangszalagunk, ami az osztályfőnöki órákhoz készült, vánnak filmjeink a ne- ' veléshez. Ha ezeket hallják vagy látják,, nevetésre fakadnak. A szöveg idegenül cseng, a helyzetek nem valósak, egy kutatószobában megfogalmazott életet tükröznek. Hogy mondandójuk igaz? Ez tény, de a közlési mód anakronisztikus. Így vagyunk az ünnepekkel is. A legszebb igazság is unalmassá válik, ha olyan megváltoztathatatlannak hitt keretekben zajlik, ahogyan az szokásos. Az ünnep mindig valaminek a csúcsa. Alkalom a történelem végiggondolására, áüönmagunkkal való szembenézésre'. VágyisJ mindez cselekvés. Nem biztos, hogy az a‘ jó, ha egy ünnepségen a résztvevők helyett gondolkodik valaki, s nem arra serkent, hogy a résztvevő gondolkodjék. Tudomásul kell venni: más a modor, más az ízlés. Még akkor is más, ha néha ez nem tetszik. De nekünk ezzel számolni kell, s ha kell, ennek felhasználásával kell megnyerni a fiatalokat. A Amikor az iskola kapuján bejöttem, láttam a forradalmi ifjúsági napok plakátját. Ezen egy mosolygós,’egy keserű és egy unott fiatal arcképe nézett velem szembe. Egy korkép? — Ha úgy tetszik, igen, de nem szükségszerűen. Ismétlem, ha szereplési lehetőséget adunk, akkor a fiatal arca mindig derűs lesz. Természetesen itt is van mit gondolkodni. Ahhoz, hogy valaki szerepeljen, szervezzen, cselekedjen, ahhoz tudnia kell beszélni. Magyarán: kell, hogy érthetően kifejezze gondolatait. És itt megint bajok vannak. A mai fiatal nem tud szóban közölni jóformán semmit. Keveset beszéLotthon, nincs idő rá. Keveset szerepel az iskolában, írásban, feladatlapon felel az általános iskolától kezdve végig. Jellemző: egy diák a harmadik szakközépben egy félév alatt'magyarból és történelemből összesen négy alkalommal tud szóbeli felelethez jutni. Márpedig a kifejezés hiánya súlyos gond akkor, amikor valakitől érzelmekkel teli megnyilvánulást várunk. Nem hiszem, hogy túlzás,- amit mondok, de hiszem, a hazaszeretetre nevelés egyik alapvető kérdése az anyanyelvi kultúra fejlesztése, az anyanyelven történő kommunikáció magas színvonalának megtanítása. Mint láthatja, egyre bővül a kör, látszólag mindig más területre tévedünk, mégis minduntalan visszatérünk a hazafias neveléshez, a történelemhez, a sors- és történelemformáló események érzelemteli ünnepléséhez. Egyre inkább hiszem, hogy módszereink egy részét alaposan felül kell vizsgálnunk, és sokkal jobban meg kell ismerni a felnövekvő nemzedéket. A Megkockáztatnám azt a véleményt: talán az is szerepet játszik abban, hogy a fiatalok érzelmeit nem ismerjük, mert gátlásaik vannak azok kifejezésében? — Talán nem is gátlásokról van szó, hanem szokásokról. Néha úgy tűnik, szégyellik érzelmeiket nyilvánítani, ezt nem tartják divatosnak. Vannak aztán olyan magatartási formák is, melyek merőben újak. Ilyen például, hogy o maguk világába nem szívesen engednek bepillantást. Régebben alig volt iskolai ünnepség, melyen ne lettek volna ott a szülők. Ma ez már nincs, a tanulók maguk beszélik le őket, hogy eljöjjenek. Azt kell mondanom, hogy a magatartást, gondolkodást illetően a helyzet nem javul. Ügy tartja a fáma, hogy egy padagógus négyévenként öregszik egy évet. Ez abból fakad, hogy ennyi idő telik el, amíg egy osztályt végigvisz az elsőtől a negyedikig. Amikor az ember újra kezd egy elsővel, akkor látja, hogy az újonnan jövőkkel egyre nehezebb. Minden nemzedékváltásnál érzem ezt magam is. Az lenne a törvényszerű, ha a fejlődésből adódóan minden új generáció jobb alapokkal rendelkezne. Sajnos, ez nincsen így. Itt érdemes lenne mélyebbre ásni, mint ahogy megkezdte ezt az Ifjúkommunista című lap. Az okok nem vezethetők vissza csak a fiatalokra. A Azt hiszem, nem járunk messze az igazságtól akkor, ha mondom: a történelem nem egyszerűen tantárgy, hanem az ember egész jellemét, magatartását meghatározó, befolyásoló rendszer. — Pontosan így van. Mi a történelmet nem az eseményekért tanítjuk, hanem azért, mert erkölcsi, világnézeti alapokat rak le az emberben. Az általános emberihez, ha úgy tetszik, az internacionalizmushoz csak a nemzeti történelem ismeretében juthat el valaki, a történelem egészének rendje, logikája, a történelmi látásmód ismerete segít eligazodni az életben. Kár, hogy a tankönyveink nem ebben a szellemben készülnek. Emlékszem, amikor a pályámat kezdtem, Unger Mátyás nagyszerűen megírt, mi több, szépen megírt tankönyvei élvezetessé tették a témákat, a történelmi személyek bemutatása még ideálválasztásra is lehetőséget kínált. Mindez pedig már sokkal több, mint tanítás, itt erőteljesen jelentkezik a nevelés, ami mindennél fontosabb. Kár volt erről lemondani. Ha valahol, akkor a történelemben és az irodalomban nélkülözhetetlen az érzelmi gazdagság, nagyon kevés az egzaktság. Lehet, hogy valaki naivnak mondhatja azt a lehetőséget, miszerint valaki történelmi személyek jelleméből, viselkedéséből, tetteiből állítja össze az eszményképét. Én szeretnék ebben hinni. Ezzel szemben a mai fiatal póteszményekkel éri be, együttesek, versenyzők, más menők jelentik ideáljaikat. A nemzeti múlttal azonosulni nem tudás tehát messze vezet, gondja nem abban jelentkezik, hogy valaki egyik vagy másik eseményről keveset tud, hanem abban, hogy egész világképe hamis lesz. A Tanárnő hisz-e abban, hogy jobbra változzék a mai helyzet? Engem őszintén aggodalommal tölt el az, hogy évtizedek is kevésnek bizonyultak ahhoz, hogy igazi szocialista hazafiságra tudjunk nevélni, hogy korunk lelkesítő céljait érzelmileg is közel hozzuk az eredményeket ugyancsak élvező nemzedékhez. — A jelenségekből kétségtelenül le kell vonnunk a megfelelő következtetéseket. Ezek közül is a legfontosabb: az eddiginél több felelősségteljes cselekvési lehetőséget kell biztosítani a fiataloknak. Mindehhez azonban az alap, hogy ismerjék és szeressék a közvetlen környezetüket, azokat az aprónak tűnő dolgokat, melyek a haza fogalmát alkotják. Meg kell tanítani már kisgyermek- korban, hogy minden további kapcsolat alapja az érzelmi kötődés, a hit az igazságban. Kétségtelenül sok hárul a pedagógusokra is, több áldozatot, figyelmet, megújulni tudást a mindennapi munka. Ezt sürgeti a reform is, mely hadai üzen a konvencióknak, és sokszínű módszerbeli munkát kíván. Hiszem, hiszen hinnem kell abban is, hogy az iskolán és órán kívül is szaporodnak azok a lehetőségek, melyek cselekvő hazafiasságra serkentenek, szakkörben, ifjúsági szervezetben egyaránt. Az tény, hogy sok gonddal és nehézséggel küzdöttünk az elmúlt évtizedekben, s ez adódott nemzeti történelmünk objektív helyzetéből is. Ma hétköznapjaink és ünnepeink egyaránt arról győznek meg: hátrányainkat céltudatos munkával felszámolhatjuk. 9 Köszönöm az interjút. Bürget Lajos ^Vasárnapi MNTERJÜ, Iván Györgyné tanárnővel nemzeti iinnepeinkiül 1981. március 15.
