Kelet-Magyarország, 1981. február (41. évfolyam, 27-50. szám)

1981-02-15 / 39. szám

1981. február 15. o Történelemidéző az esziár-tiszalöki kereszteződésnél A király útja Szabolcsban . A föld tenyerén élünk, ba­rázdáit vonalak kötik össze, porát lábunkkal tapossuk. Mégis mit tudunk róluk? „Vén, mint az országút”, — mondjuk. Igen, de az milyen régi? Heltai Gáspár írja a Kró­nikájában : „ ... az városból két padimontomos kőútja me­gyen ki... szélesek pedig, hogy két szekér szabadon el­mehet egymás mellett... ki- megyen a Maros nagy folyó­vízre és az mellett' mind fel- megyen Vásárhelyig, majd tíz mérföldig. Mind a római­ak padimontomozták azokat kimondhatatlan költséggel. De több helyeken is vadnak a féle kő utak Erdélyben Gyu­lafehérvár mellett és Szász­sebes mellett a Kenyérmeze­jén alá.. Tudjuk, hogy római utak a Dunántúlon is maradtak fenn. De mi volt ugyanebben az időben nálunk, a megyében? — Olyan kérdés ez, amit még senki sem tett fel. Ez alka­lommal azonban szerényeb­ben. próbáljunk megismer­kedni egy legalább ötszáz éves úttal, mely annak idején a Felvidék és Erdély, Kassa és Nagyvárad között az or­szág egyik fő ütőerének sza­bolcsi útszakasza volt. A nagy falusi Vaskapu Az utaknak is megvan a sorsuk. Egyes szakaszaikat a mai kor kiépítette, másokat a tagosítás eltüntette, de a legérdekesebbek, legcsodála­tosabbak azok a szakaszok, ahol még a régi út nyomaira bukkanunk. Itt még felidé­ződnek Szapolyai János, Bocs­kai, Bethlen korának esemé­nyei. Egy jó évszázadig tar­tott ennek az útnak a virág­kora, amíg a káliéi vár ha­dászati fontosságával magá­hoz" vonta a seregek vonulá­sának irányát. Milyenek is voltak ezek a régi utak? Természetesen földutak, de azért ezekkel is kellett törődni, a széleken az árkot megásni, s középen fel­tölteni. A földrajzi adottsá­gok mások voltak, sokkal több volt a csupasz dombvi­dék, másutt meg őshonos er­dők is voltak. Jellemző az ak­kori útrendszerre, hogy távo­li helységeknek is volt köz­vetlen összeköttetésük, amo­lyan távolsági utak. Bizonyos távolságokon, úgy egy mérföldnyire egy­mástól, csárdák voltak a pusztaságban, de voltak gé- meskutak is. Tokajtól a Vaskapuig a 38- as út a történelmi út nyom­vonalán halad. A tiszanagyfa- lusi elágazás előtti dombok — a Hármashalom — kétszáz éve még szőlőskert volt. Ma az erős kanyar után lévő Vaskapu dombvonulata van, szőlővel, hétvégi házakkal betelepítve. A régi. királyi út-a dombvonulat nyugati ol­dalán halad. Itt már a törté­neti úton járunk, de autóval csak száraz nyáron lehet erre járni. Jócskán sáros, pocso- lyás, nagy nyárban is marad rajta iszamlós, poshadt víz. Nagy falu község határa felé közeledve az út egyre elha- nyagoltabb. Van egy szakasz, amely ma már dűlőútnak is alig nevezhető. Azután csak­nem teljesen gyepes, a mélye­désekben szittyó nő. Régenvolt csárdák Az eszlári határtól kezdve megváltozik a kép. Egy kis darabon hiányoznak a fák, füves, de széles az út és jár­ható. Párszáz méter után pe­dig a munkagépek annyira bejárták, hogy vetekszik egy aszfaltúttal. Bal felől megje­lennek az akácok, jobb olda­lon a szántó tiszteletben tart­ja az út évszázados szélessé­gét. Bashalom előtt egy kilomé­terre balra, Üjfehértó felé ágazott egy út. A tagosítás ezt az útszakaszt megszüntet­te. A falu egyik utcája őrzi még a nyomát s majd csak Tamás-bokor előtt jelenik meg újra. A Debrecenbe ve­zető út azonban folytatódik, s az állomás után keskeny aszfaltburkolatot kapott. De feltűnik ezen az úton a régi­ség nyoma: ellentét az impo­záns széles fasor és a kes­keny útburkolat között. Itt valaha több csárda is volt, a bashalmi állomással szem­ben lévő sarkon a Kucorgó (ma már emlékezete sincs). A Kótaj—Tiszalök közti út itt keresztezte a mi útvonalun­kat. Lejjebb volt a Zoltán csárda a nyíregyháza—eszlári út kereszteződésénél, majd a Kótaj—szentmihályi útnál a Hamari csárdába térhettünk volna be annak idején. Nemsokára, még a mai esz­lári elágazás előtt, útunk bal oldalán egy kanyar­ban befut az egykori Nyír­egyháza—Tiszalök közti közvetlen út. Jobbra foly­tatását elvitte a tagosítás. Ezen a ponton érdemes meg­állni, az összehasonlítás mi­att. Az eszlári út keskeny, úgy két szekérnyi széles, el­hanyagolt, például a múlt nyáron a vizek miatt telje­sen járhatatlan volt. Olyan, mind egy zöld alagút. A ti­szalök—nyíregyházi út négy szekérnyi széles, s hellyel- közzel nagyszerű látványt nyújt. Az egész régi útnak a legcsodálatosabb része azon­ban akkor következik, ami­kor az eszlári út csatlakozása után kiérünk a mai tiszalöki útra, s nem megyünk se bal­ra, se jobbra, hanem egye­nesen nekivágunk a nagy, széles földútnak. Gyakorlott vezető száraz nyárban vállal­kozhat az útra kocsival is. Ha az eszlári út egy zöld alagút volt s a tiszalöki zöld sátor, akkor ez a csaknem nyílegyenes, fennséges út zöld palota. Legalább hat szekér­nyi széles és monumentalitá­sa lenyűgöző, önkéntelenül a középkori oklevelek „via regia” — királyi út — kifeje­zése jut az eszünkbe. Mint­egy két kilométer hosszan tart ez a csodálatos, érintet­len, elhagyott útszakasz, az évszázadoknak ez a reliktu- ma, melynek ősi állapotában a történelem emlékei maguk­tól szárnyat kapnak. A hadvezér szeretője Itt magától jelenik meg a történelem. Látjuk, hogy Sza­polyai János 1527-ben a vesz­tett tokaji csata után vonul erre hadserege maradványai­val. Megy Debrecenbe, hogy fecsegő udvari papja, Szeré- mi György szerint a szerető­jénél, Kardosnénál meg vi­gasztalódjon. Nála töltötte a telet is. A következő év had­járata Debrecenből indul. Ugyanezen az úton mentek most is. Köztük volt Czibak Imre 200 „gulyásával” haj- tókkal. A világi váradi püs­pök Szerémi szerint „erős em­ber volt és karjaiban vastag, a szamárhútta malomkövet egymaga felemelte s feltet­te a garatra,” később embe­rei csak úgy tudták megölni, hogy a sátrát fejére döntöt­ték”. Erre vonult vitéz Kál- lay János Szörényi bán, az or­szág második zászlósura, aki a Várdayaktól elvette a kis- várdai várat, mert Ferdinánd pártján álltak. Három napig vonul ez a sereg ezen az úton, elképzelhető milyen porban, hogy aztán Kassa alatt, Szi- nánál vereséget szenvedjen s János király Tarnówba kény­szerüljön. Cseles Laski Jeromos Hét év múlva különös uta­sok verik fel a port. Nyolc szekéren nyolc debreceni ma­gisztrátussal menekül Laski Jeromos, Gritti kegyvesztett kormányzóhelyettese. Azzal csalta el őket, hogy útközben megbeszélik, hogyan mene­külhetnek meg attól az adó­tól, melyet János király akar rájuk kivetni. A hálás debre­ceniek még meg is ajándékoz­ták Laskit. Mire észbekaptak s lóra ültek, már hiába nyar­galtak, Tokajig nem érték utol őket. 8000 aranyába ke­rült Laski csele a városbeli­eknek. Belgiojoso is ezen az úton jött seregével Bocskay ellen és az álmosdi csata után Deb­recen alól egyetlen éjszaka szaladt Tokajba. Bocskay holttestének gyász­menetét is látta az út, s a kassai esküvő után Bethlen Gábor is erre hozta fia.tal asszonyát, Katalint. Zólyomi Dávid Debrecenből indult, hogy ifj. Bethlen Istvánnal együtt a rakamazi sáncból ki­verjék a nádor seregét, ami­vel I. Rákóczi György ural­mát megszilárdították. A Nyíregyháza—Tiszavas- vári közti utat a 35. és 34. klométerek között keresztezi ez az út. Innen mind a két irányba elég messze be lehet látni. Balra a debreceni sza­kasz: széles homokút egy fa­sorral. Átmegyünk az egy­kori Csörsz-árok szerény ma­radványán, a megyehatárt tábla jelzi. Itt is fontos cso­mópont volt valaha, mert in­nen Nánáson keresztül is le­hetett Debrecenbe menni, de ezt az utat kevesebben hasz­nálták. Az egykori itt álló Dorogi csárdát a 20-as évek­ben bontották le. Innen a régi út nyomvona­lán halad a mai út, keresztül megy Hajdúdorogon és Haj­dúböszörményen. Koroknay Gyula M ég a fák is halandók; akkor is, ha állva hal­nak meg. A dióra leg­inkább vonatkozik ez a meg­állapítás, annyi kiigazítással, hogy a diófatulajdonosok rit­kán hagyják állva kipusztul­ni az egyik legkedvesebb fa­fajtánkat. A diófa valamiben hasonló az emberhez. Abban is példá­ul, hogy hamar megöregszik, s akkor már terméketlenné, hasznavehetetlenné válik. A nyolcvanéves diófa olyan, mint a nyolcvanéves ember. Jó még elüldögélni alatta a cimborákkal, vagy magányo­san, s elmélkedni arról, amit a dús lombozatú fa emléke­zetünkbe idézhet: meghalt, rég eltemetett cimborákat, akikkel borozgattunk árnyé­kában, édesanyánk bejglijét, melybe töltelékül szolgált be­let a megszeretett^ fa adta; visszaemlékezni sorscsapás­ként ránk nehezedő évekre, amikor lefagyott a dió, s még annyi sem termett, hogy a karácsonyi bobojkát megszór­juk vele. Az öreg emberek mellé is jó leülni, még ha századszor is hallja az ember ugyanazt a történetet: a do- berdói szuronyrohamot, a ré­gi, búcsúi bálok nagy Vere­kedéseit, azokat az időket, amikor kenyér se került az asztalra és az elaggott férfi, mint a gyermek, éhesen bújt be az ágyba... Sok-sok családot ismerek, ahol az öregasszonyt, a vén­embert csak akkor ültetik asztalhoz, amikor a fiatalok már degeszre tömték magu­kat mindenféle jóval, s míg böfögnek, avagy szódabikar­bónával segítik az emésztésü­ket, még csak véletlenül sem gondolnának arra: lehet ne­kik is hasonló a sorsuk. S az öreg diófák? A gazda egy ideig nézi, tű­ri, hogy a lomb mind ritkább, s évről évre újabb és újabb ágakat kell lefűrészelnie, mert elszáradtak. Ritkul a levélzet, s az a kevéske is satnya és sárgás, és nem árasztja már a kemény, ám Kincsek gyárában Történelmi idők emlékét idéző aranykehely A készáruraktár itt valóságos kincsestár Sokan úgy vélik, hogy az Állami Pénzverde kizárólag valamiféle pénzcsináló mű­hely. A vállalat tevékenysé­ge azonban korántsem korlá­tozódik a közhasználatban lévő pénzérmék készítésére. 1950-ben ugyanis, amikor ál­lamosították a nemesfémipart, az Állami Pénzverde lett en­nek a művészi igényű, nagy hagyományokra visszatekintő szakmának a hazai központja. Aki végigjárja a műhelye­ket, láthatja, hogy a kohók ezerfokos tüzében miként ol­vad az ezüst és az arany, s hogy az ügyes mesterek kezé­ben miképpen válik a nemes­fém finom, cizellált remek­művekké. Készülnek itt ék­szerek, díszműtárgyak, ér­mék, plakettek, jelvények és ajándéktárgyak is. Most pél­dául a Bartók-centenárium alkalmából a Magyar Nemzeti Bankkal együttműködve ki­bocsátanak egy szép, érté­kes pénzérmét. Nem volna azonban teljes a felsorolás, ha nem említenénk meg, hogy az Állami Pénzverde az ipar­nak is szállít nemesfémtar­talmú készítményeket, pél­dául huzalokat, valamint ne­mesfém kohászati terméke­ket. Sokféle szakma kiváló szak­emberei dolgoznak e műhe­lyekben : nemesfémkohászok, ötvösök — ezüst- és arany­művesek —, drágakőfogla­lók, lánckészítők, szerszám- készítők, vegyészek és vésnö­kök. Külön tanműhelyekben a legjobb mesterek irányítása mellett ismerkednek a fiata­lok az ötvösmesterség forté­lyaival és legmodernebb tech­nológiájával. Vonzó és nép­szerű ez a szakma a fiatalok körében: csaknem minden év­ben háromszoros a túljelent­kezés. A világ majd minden tájáról járnak ide vásárolni a külföl­di cégek ötvösremekeket, tör­ténelmi idők emlékét idéző kelyheket, dísztárgyakat, kegytárgyakat, különböző te­ás- és kávéskészleteket, bros­sokat, gyűrűket és láncokat. A jelentős külföldi érdeklő­dés ellenére azonban az Ál­lami Pénzverde forgalmának legtekintélyesebb része nem exportból származik, hanem itthon értékesített gyártmá­nyaiból és készítményeiből, abból a hallatlanul gazdag és ízléses kínálatból, amelyet na­ponta megtekinthetünk a vállalat nemrégiben nyílt „Kincsesbolt”-jában, a buda­pesti Felszabadulás téren. BARÁTH LAJOS: Egy diófa halálára egyáltalán nem kellemetlen szagot, melytől elriadnak a szúnyogok és más kellemet­len férgek. Egyszóval mire jó már egy közel százéves dió­fa? Arra, amire a közel száz­éves ember. Dicsekszünk ugyan vele, hogy micsoda kort ért meg, és hogy az a tulaj­don fánk, avagy tulajdon apánk, nagyapánk ... Régen, míg az udvar dísze, uralkodó­ja volt a hatalmas diófa, s őszönként papzsáknyi gyü­mölcsöt adott az éléskamrá­nak, ha tulajdonunknak is éreztük, kvaterkázó asztalt és lócákat ácsoltunk alája. Mint­ha az ember olyan bensősé­ges barátságot nyilvánított volna ezzel a cselekedetével a diófa irányába, mint teszi az új szomszédjával; átcsalja egy pohár italra, kínálja, itat­ja, s közben arra gondol: majd viszonozza az esőstől. Szibériai népeknél szokás még ma is, hogy a medvét, még ha elejteni, megölni is készülnek, békítgetik, még ne vén se nevezik, mert valami ősi nimbusz él bennük az erdő ura iránt. A diófa is va­lamilyen kultuszt jelent az ember számára ... Már ott békítgeti az ember, miko ’ alája öreg tölgyfaasztalt he­lyez el, köréje vastag ke­ményfa lócákat, s ha kedves vendégeket fogadnak, az asz- szony szó nélkül tudja, hová kell teríteni, tálalni, s hová kerül majd kancsóban a bor... Ez a cselekedet lenne az engesztelés? Hiszen az em­ber ugyanúgy tudja, hogy a diófát még éltében illik ki­vágni, mint ahogyan a felnőtt férfi is nagyon jól tudja, ha diófát ültet: aligha eszik a gyümölcséből. Ezt a gondolat­menetet tovább görgetve el­juthatunk ahhoz az egyszerű igazsághoz, hogy a gyermek soha sem fizetheti vissza egé­szen szüleinek, amit azok ér­te tettek, neki adtak. — Várj csak, te sem ka­pod vissza gyermekeidtől, amit adtál nekik! — mondta valaki bölcsen. De hát akkor emberi igaz­ságszolgáltatás lenne a sorson keresztül, hogy a megörege­dett embereket utolsónak ül­tetjük az ételes tálhoz? Alig­ha igazság ez a bölcselkedés, bár a példák mellette szól­nak. A diófák sorsáról, igazsá­gáról nem szokás elmélked­ni. Ha elérkezett az idejük, kimondatik rájuk az ítélet, és pusztulniuk kell. így történt a falumban is. Szemben a kocsmával — már régen feltűnt nekem — állt egy öreg diófa. Évről év­re ritkább lombot hajtott, s aligha hiszem, hogy az utób­bi években akárcsak kutya után dobható gyümölccsel is kedveskedett a gazdájának. Sárgult, száradozott, héja fa­kult, s bár forgalmas részen állt, egyre több harkály ko­pogtatta, gyógyítgatta. Hiába! Egyik délután megálltak a favágók a kapu előtt. Előbb persze a kocsmába nyitottak be. — Kivágjátok? — Ki! öreg már, semmire se jó. — Bandi akarja, vagy az öreg? — Mind a ketten. Az öreg nehezen, de hát minek az már? A fiatalabb felmászott a csonka ágakra és kötelet erő­sített a vezérágra. Mint a hi­vatásos halierek, úgy készül­tek a kivégzésre. Lassan, ün­nepélyesen, sőt kicsit hivata­losan is tették kötelességüket. Mikor mindennel készen vol­tak, röviden elosztották a fel­adatokat egymás közt. Egyik a kötélbe kapaszkodott, a má­sik placcot rendezett, figyelt, a harmadik pedig a fűrész­gépet vette a kezébe. Pár percig, ha tartott, s a vén diófa megadta magát. Pusztulásában magával so­dort még egy tujafát, mely nyilván dísznek, kizárólag dísznek lett szánva a leert elejéhez. S aztán eldőlt, elfe­küdt a földön. A favágók a gazda kérése szerint feldara­bolták; kedvem lett volna megkérdezni, vajon minek szánják. Talán az öregember­nek koporsó készül majd be­lőle, esetleg szekrény, asztal, könyvespolc? Valahogyan el­szorult a torkom, s nem volt bennem még egy aprócska kíváncsiság se. A favágók a gazdával át­jöttek a kocsmába, bort ren­deltek, s mintha maguk is átéreznék a helyzet komoly­ságát, komor csendben iszo­gatták az italukat. Olykor jött valaki és meg­kérdezte: — Hát kivágattad, Bandi? — öreg volt már ... S zerény tort ültek a dió­fának, talán keveseb­bet is, mint amennyit megérdemelt volna. Kilenc- ven-száz évre becsülték azok, akik ismerték fiatalabb korá­ból. Mert hát a faluban egy ember sincs, aki ott állt vol­na bölcsőjénél. Akkor, mikor egy férfi, mint varjúfát le­hozta a fiatal, zsenge fácskát az erdő oldalából, gödröt ásott számára, s talán egy agyonlövetett, kivénhedt ku­tyát tett legalulra trágyának, meg egy laposabb követ, hogy a fa felfelé törekedjen első­sorban, s nem lefelé, gyökér­rel ... Senki nem emlékszik rá, hiszen mindenkinél vénebb, éltesebb volt ez a diófa. KM VASÁRNAPI MELLÉKLET

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom