Kelet-Magyarország, 1981. február (41. évfolyam, 27-50. szám)
1981-02-08 / 33. szám
1981. február 8. KM VASÁRNAPI MELLÉKLET SZTRIPTÍZ A NYÍRBÁTORI MÚZEUMBAN Két porcelánpipa pitz Levente szere S tett jutalmat átnyújtani. Űj munkakörében ezek a pillanatok jelentették a megfogható valóságot. A konyak, a parfümillat és a szoknyasuhogás olykor órákra is feledtetni tudta a delelőjén túljutott férfiúval, hogy hónapok óta egyetlen szorongásban él, mert jó, ha tizedrészét érti annak, amit ezek itt összenyüzsögnek. A jutalmakhoz legalább arcok tartoznak, a kézfogásokat pedig számolni lehet. A nevek, plusz az a kis szöveg nem ügy, ha rendesen le van írva. Olvasni is lehetne, de az emberekre mindig jó hatással van, ha név szerint ismerjük őket. Ezek meg itt talán még érzékenyebbek, mint a kisiparosok... Végül is nem rossz ez a terület. Olyan, mint a ‘többi. Sőt! Nagy a fluktuáció, sok kívánságot lehet teljesíteni. Az pedig bőven van, mert mostanában mindenkinek mindenkije állást keres ... A fentről jött vendég tehát, miként gondolatainak elkapott foszlányaiból is kitetszik, viharvert volt, ámde még mindig bármikor el tudott merengeni egy kihívóan feszes gyapjúpulóver trigonometriai talányain. Valójában nincs itt ellentmondás, hisz életbölcsességének tetemes hányada az életnek éppen ebből a szektorából származik. Ha a mellbimbók magasságát elosztjuk az életkorral, azonnal kiderül, van-e a tálalásban csalafintaság, vagy magával a kemény valósággal állunk szemben — vallotta megátalkodottam Hogy e bőséges tapasztalataival alátámasztott felismerést nem tette közkinccsé valamelyik szakmai folyóiratban, arvnak 'csjypán az lehet oka, hogy élete során semmilyen szakmával nem került bensőségesebb kapcsolatba... Még szerencse, mert mindenféle emberekre vonatkozó képlet, vagy szabály teljes képtelensége épp a következőkben fog kiviláglani. Dikics Zsóka harmincas évei derekán járó virágzó elvált. A lányosán bimbózó formák — a képlet szerint — valóban alapos okot adhatnának a gyanakvásra. Csakhogy amikor az asszony súgott valamit a vendégnek, s ezen közben felső testével a Karjához ért, a mégoly tapasztalt szakembernek is elakadt a lélegzete. Túlságosan zavarba jönni ugyan Spitz Levente máskor sem szokott, jóllehet volt már néhány melléfogása élete során — más területeken. Most is viszonylag higgadtan jártatta körbe tekintetét a huszonéveseken és az adminisztra- »tív kislányon, mert ez alkalommal is csak az igazolódott szemében, ami kritikus helyzetekben mindig: hogy tudniillik a kivétel erősíti a szabályt... Nocsak!... Számtalanszor érezte már, hogy hiába élt, ha egy ilyet nem nézhet meg végre közelebbről. Legyenek tízen egy munkahelyen, vagy húszán egy értekezleten, mindig ezek a tüzes csikók szúrnak szemet először, de ha megszólítod őket, azonnal megfagynak ... Ráköszöntötte poharát az ösz- szeforrott kollektívára, újabb és újabb sikereket kívánt, csak így tovább, és ehhez minden feltétel adott... Aztán diszkréten az igazgatónőhöz hajolt: — Ki az a kis bögyös? Zsóka megértőén mosolygott, míg meg nem értette, hogy az adminisztrátorról van szó. — Juli, főzzetek kávét — vetette nyersen az asztal túlsó végére, közben órájára pillantott. Ideje hazazavarni a társaságot! Szája elé tette sokgyűrűs kezét, de csak any- nyira takarta az ásítást, amennyire az illem feltétlenül megkívánja. Azután vendége vállára hanyatlott, amiből az meg is értette, hogy nem igazándiból álmos ... Ízetlen gyanúsítgatások elkerülése végett megjegyzendő, hogy Zsóka nem azért akart minél előbb édeskettesben maradni vendégével, amiért első pillanatban gondolnánk. Illetőleg az igazság összetett. Mindkettejük becsületére legyen mondva, hogy Spitz Levente még mindig férfias. Csakhogy Zsóka belépett már abba a korba, amikor az asszonyok —, ha sikerült elválniuk és a pozíciójukat megszilárdították — pályakezdő fiatalemberek életútját kezdik simítgatni. Minthogy azonban ő a kezére bízott intézményben leosztott paklit talált — azaz mindenki a képzettségének, képzetlenségének vagy személyes kapcsolatainak megfelelő munkakörben domborít — törheti a fejét, hogyan hozza be Zsombort, aki másfél évig egyetemre is járt, de ennél még sokkal jobb tulajdonságai is vannak, és minél előbb tisztességes állásba kell ültetni, mert mocskos nyelvük van az irigyeknek ... Ráadásul az is kuszálja még a gubancot, hogy amikor átvette a házat, ígéretet tett egy státus lepasszolására. Spitz az egyetlen reménysége. Szerencsére tárgyalóképes fickónak látszik ... De mit nyüzsög ez az átok Juli annyit?!... És miért akad meg ezen mindig mindenkinek a szeme?!... Éjfél elmúlt, mindenkinek joga van hazamenni. A másik viszi a szennyest tisztességgel, ennek meg még el is kell köszönnie! Hát ki ez itt?!... Igaz, a vendégnek csak biccentett, de ez is elég volt, hogy elrontsa a hangulatot... Az meg még fel is áll! — Miért siet? Hol van még a reggel? Vagy ... programja van?... — Messze lakom, holnap dolgoznom kell — feszeng a lány. — Egyszer egy évben maga is lazíthat — teszi-veszi magát a vén kakas ... De fején is találta a szöget! Ennek a lánynak csakugyan az a legfőbb hibája, hogy soha nem tud lazítani. Megcsinálja, amit rábíznak, kapcsolatot tart az iskolákkal... keresztülbukunk a gyerekeken ... Egyéni ötletei vannak... azokra is oda kell majd egy kicsit figyelni! de aztán mintha elvágták volna. Emberi dolgokról egyetlen szót sem lehet még harapófogóval sem kihúzni belőle. Ki tudja, mi jár a fejében?!... — Tudod, a kiállítás, amiről beszéltem neked — zárkózik fel sietve az igazgatónő. Eddig ugyan semmi hasonlóról nem beszélt senkinek, de tudatosan tegezte le szárnyát emelgető martalékát. Hogyisne! Ez itt fog dürrögni a szeme előtt a beosztottjával, ő meg majd a kezét dörzsöli a végtelenségig, hogy így meg úgy ...! — Nagyon kíváncsi vagyok arra a kiállításra — hunyorog barátságosan Julira a földszintes bonviván, s közben jóindulatúan saccolgatja, mennyit nyomhat a lány karján a hús csont nélkül. — Remélem, találkozunk a megnyitón — szabadítja ki magát a kis tüskés. — Az csak természetes — hőköl a vendég. Aztán eldönti magában, hogy tulajdonképpen szereti ő az egyéniségeket. Derűs tekintettel adózik a távolodó lábikráknak, majd az ajtócsukódás pillanatában Zsókához fordul: — Milyen kiállítás is lesz az tulajdonképpen? — Semmi — hessent a nő ingerülten. — Valamelyik dedós szakkörünk pleesni t nyert, aztán most itt csinálják az országos akármit. De már kínlódnak vele vagy három hete. Álmos vagyok ... — Kár — mérte fel egy méla pillantással mai veszteségét a férfi, de csípőtájon elakadt a tekintete, és az istennek se mozdult tovább. Zsóka megbékélten bólintott, kiürítette poharát, és csilingelni kezdett rajta egy cukorfogóval. — Ide figyeljetek, naplo- pók! Felőlem korhelykedhet- tek itt reggelig, de bizony úristenemre mondom, hozatok egy bélyegzőórát és aki fél kilenckor nem lesz itt, akkora fegyelmit kap, hogy belekékül! Az oroszlánkörmök felmutatása egy pillanatra gondolkodóba ejtette a legedzettebb munkatársakat is. Ezek önkéntelenül összenéztek, és egyre gondoltak. Csak hónapok kérdése, és újabb igazgató kezéhez kell majd szokniuk. Mert ez csak valami tévedés lehet, tréfa, vagy delirium trémensz... Zsombor távozott utoljára, ö ugyanis azt hitte, maradhat. Végül, ha nehezen is, felfogta, mi az ábra, csak felborított három kukát az ablak alatt... Végre kettesben voltak. „Hivatalosan” is megitták a pertut. A pulóver alatt csakugyan nem volt semmi. De a kukaborongatás még sokáig ott vibrált a levegőben ... — Van egy jóravaló gyerek — merengett el poharát forgatva a vendég. — Hová tegyem...! — rezzent az asszony. — Te tudod legjobban!.. . Esetleg, ha valami kiemelt feladat, vagy kísérlet... Szociológiai kísérlet! Arra szoktak adni... — Nehéz... Nagyon nehéz ... Talán, ha a nagybátyád leszólna...! — Á... örül az is ... Most szervezik át őket... — Akkor felejtsd el — legyintett fáradtan a férfi. Ez volt a holtpont. Az asz- szony megérezte, hogy neki kell kezdeményeznie. — Mennyit akar? ... — Hogyan?... Á, semmiség... Háromezer? Mit tudom én...! — Hol volt eddig? — Balettozni tanult. Azt hiszem... — Miért nem megy az operába? Itt mit akar kínlódni? — Tulajdonképpen nem fejezte be. Ügy nézem, nem is igen fogja ... Pedig kár, mert amúgy mutatós gyerek... — Gyanús vagy te nekem, hallod — váltott kedélyesebbre az asszony. A férfi állta a vizslató tekintetet. Az asz- szony tovább feszegette: — Tulajdonképpen fiú vagy lány? — Tulajdonképpen ... lány. — Miért nem ezzel kezdted, édesapám?! — dobta hátra magát felszabadult nevetéssel Zsóka. — Ha a babádról van szó, el van boronáivá! De akkor ezt kell mondani! — Egészen másról van itt szó — komorult el a férfi. — Mindössze annyi van, hogy az én balfácán fiam belebotlott ebbe a kis húsevőbe, akinek volt annyi esze, hogy csak akkor szóljon, amikor már nincsen visszaút, és most az egészet a nyakába varrják... — Szóval a menyed tőlem akar gyesre menni! — szökött talpra az igazgatónő, és mindkét orcájára sötétlő foltokat sütött az erkölcsi felháborodás. — Gondolom, egy emberről van szó! — pattant fel a vendég is, és az ő tekintetéből is az igazság tüzelt. — Tökmindegy, hogy kinek a menye! — hadonászott. — Ha az énekes koldusé, akkor is élnie kell! Vagy más a véleményed?! ... — Gépelni tud? — sóhajtott fel megadóan az asz- szony... / A következő poharat néhány ajtóval odébb, Zsóka szolgálati lakásának — nem tartozik az olvasóra, melyik szobájában ürítették. Mellesleg egyetlen szoba volt, de minthogy a szolgálati lakás is magánlak, az ott zajló eseményeket teljes mértékben magánügynek kell tekintenünk. A fejleményekről azonban kötelességünk tájékoztatni a hihetőleg izgatott Olvasót. z igazgatónő hétfőn A újra osztotta a munkaköröket. Így a felsőbbség rövidesen joggal és okkal kapott idegrángá- sokat, ha valaki ezt az utóbbi időben döbbenetes módon elkanászodott társaságot említette. Szerencsére robbantásra nem volt szükség, isz- koltak az emberek maguktól. Csak Juli nem akarta kihúzni a fejét a homokból. Kezdetben ugyan úgy látszott, ő kapja fel a vizet elsőnek, de már az új munkarend másnapján a nyugdíjasklubbal is tervei voltak. Szegény Zsokénak minden emberségéből ki kellett vetkőznie, hogy meg tudja értetni a lánnyal: nem tudnak tovább együtt dolgozni... Magyarországon a dohányzás, pipázás a török közvetítésével, Erdélyen át terjedt el a XVII. század második felében. A latin „pipa” szó sípot jelent. A pipa alakja is sípszerű. Elnevezése is innen ered. Franciául és angolul „pipe” olaszul és magyarul „pipa”. A pipakészítés természetesen egyidős a pipázással és így a kettő története teljesen egymásból fonódik. A pipa készült: agyagból, kőből, műkőből, gipszből, fából, korallból és kagylóból. A pipa részei még: a pipaszár (sokszor borostyán szopókával), pipazsinór. A pipázás- hoz tartozott a dohányszita, dohányzacskó, pipaszurkáló ■ és a gyújtáshoz szükséges ún. fidibusz (összecsavart papírdarab). Faragott tajték, porcelánfestés A mai alakjában a pipát egy osztrák orvos, Franz Vi- carius készítette először. Nálunk híres volt tartósságáról a veres agyagból égetett sel- meci pipa és a szalmatüzön gőzölt debreceni pipa. A pipagyártók a pipagyártáshoz szükséges anyagokat, így a tajtékot Törökországból, a borostyánt a kisázsiai tengerpartról, a meggyfaszárakat a Bécs melletti Badenből, a cédrusfát Libanonból, a gyantákat a kelet-indiai erdőkből, a pogánygyökereket a Pyrenneusokból, a nyírfát és a bukszusfát Svédországból szerezték be. Legtöbbször szárú, fa, üveg, fém és borostyán pipaszárakat gyártottak. Nálunk legkedveltebb a meggyfából készült. Amíg a faragott tajtékpipák farag- ványain alakok, arcképek, történelmi ábrázolások, családi címerek, növényi minták és állatformák, vadászjelenetek stb., addig a porcelánpipán festett tájképek, műhelyrészletek, munkafolyamatok, mesterségek ábrázolásai stb. láthatók. Halál a dohánymáglyán A dohányzást és pipázást a kezdeti időben hivatalosan szigorúan tiltották és büntették. Említésre érdemes, hogy a dohányzás legrégibb keletű és legkönyörtelenebb büntetése egy keleti országban •történt, ahol egy utazót, ki dohányt vitt az országba, árujába burkoltan elégették. Később, amikor a pipa polgárjogot nyert’, a dohányzást, a pipázást végleg nem tiltották, számosán akadtak, akiknek a pipa amellett, hogy élvezetet és szórakozást nyújtott, még műgyűjtő szenvedélyüket is felkeltette. A maguk kedvenc pipái sorában elődeik pipáit is őrizték a családi pipatóriumban. A legkedvesebb ajándékozás tárgya a pipakedvelők között a különböző osztályokban a pipa volt. A történelem során Báthori Kristóf fejedelemnek a török követ is pipát ajándékozott. Bethlen Gábor fejedelem is kapott egy igen drága ajándékpipát. De félretette mert a pipázást nem kedvelte meg. Amikor Johann Friedrich Böttger (1682—1719) mester, a szász királyi udvar alkimistája annak idején a porcelánt feltalálta és a porcelán- gyártás kifejlődött, a pipaipar is felfigyelt a porcelán használhatóságára. A XVIII. század végén és a XIX. század elején gyártani kezdték és forgalomba hozták a porcelán pipafejeket. Ez az új iparág Thüringiában indult meg. Csakhamar Hollandiában és Csehországban is tömegével gyártották. Híresek lettek az ausztriai Sankt-Pöl- tenben készített porcelánpipák, melyeknek közkedveltségét a finom formán kívül a ráégetett képdíszítések és tréfás rigmusok erősen fokozták. A bátori gyűjtemény pipái Az itt látható fehér porcelánpipák egyikének oldalán a képdíszítés egy tájkép. Egy tóparti tisztáson két őz, baloldalt két fenyő, jobboldalt egy hármas facsoport, előtérben zsombékos rész, a tó túlsó partján egy fenyő látható. Az egész elrendezést alul egy zöld alap, fölül pedig az égbolt kék színe és egy felhőcsík fejezi be. A pipának fémkupakja van, és meggyfaszárral, szopókával van ellátva. A másik porcelánpipa oldalán egy lakatosmester a szerszámokkal ellátott munkapadjánál a satujába beszorított munkadarabot reszel. Háttérben egy fa üllőtőkén egy vas üllő van. A lakatos viselete: fehér ing, zöld nadrág, barna bőrkötény és fekete papucs. Dr. Szalontai Barnabás Halápy János akvarellje
