Kelet-Magyarország, 1981. február (41. évfolyam, 27-50. szám)

1981-02-01 / 27. szám

1981. február 1. o Tetszett ez a tömörség, ahogyan egy mondatban megfogalmaztad munkád lé­nyegét, értelmét: „Dolgozni kell, és ha már dolgozom, miért ne csináljam jól?” Hozzád hasonlóan milliók vallják ezt. Az emberek többsége gyárban, mezőgaz­daságban, hivatalban nem úgy tölti el a munkaidejét, hogy tessék-lássék csinál valamit. Számukra nem az a fontos, hogy teljék az idő, inkább annak múlá­sát sem figyelve belefelejtkeznek a munkába. Erre mondhatjuk azt, se lát, se hall, mert dologgal van tele a keze. Az ilyen embereknek nem kell a munkaerkölcs­ről papolni. Mondtad viszont, miért kí­sért bennünket az a rémség, hogy az új­ságok, a rádió- és tévéadások telis-tele vannak elrettentő példákkal. Riport a lógásokról, hangjáték a hanyagokról, in­terjú a selejtgyártásról és a többi. Néha úgy tűnik, hogy a magyar munkásnak, munkának egyáltalán nincs becsülete, ez az ország telis-tele van ingyenélőkkel és főként olyan emberekkel, akik úgy áll­nak a munkához, hogy mások is hozzá férjenek. Igazad van barátom! A rossznak, az elítélendőnek ma egy kissé nagyobb a propagandája, mint a jónak, a követen­dőnek, a példamutatónak. Ha még nem is estünk át a ló másik oldalára, bizony nem sok kell hozzá. Sok ismerősöm — akik a hírközlő szervek anyagainak rendszeres fogyasztói — egyoldalúan ál­talánosít. Mint a szajkó ismétlik az el­tanult szöveget; „a gyárakban nem dol­goznak, a földeken nem kapálnak, az építőmunkások csellengenek”, meg egye­bek. Erre mondom én; ha a munkások nem verik a vasat, akkor t miként van az, hogy a megye ipari termelése ma már 24 milliárd forint körül van, és ha a mezőgazdászok nem törődnek a földmű­veléssel, mitől terem egy hektár 32 má­zsa búzát? Kérdem azt is; ha csak csel- . leng a kőműves, az ács, miként lehetsé­ges, hogy Nyíregyházán felépült a Jósa- város és elkészült szerte a megyében sok ezer lakás, néhány tucat üzemcsar­nok, kórházak, közintézmények. Tény, tény mondták a vitapartnerek, de lát­tam-e a televízióban azt a riportot, amely­ben déli tizenkettőkor még nem voltak helyükön az emberek, holott a műszak reggel hatkor kezdődött. Láttam a. riportot. Sőt láttam én már ettől amolyanabbat, az életben is. De hát ezek csak szórványosan előforduló példák. Nem ezekből kell a messzemenő következtetéseket levonni. Tudom — és mások is tudják — milliószor több a jó példa, mint a rossz. Csak hát vannak időszakok, amikor elfelejtjük és élenjá­rókat, az ízig-vérig becsületeseket nép­szerűsíteni. A sajtó is — de ami ettől fájóbb — az üzem, a munkahely is el­felejti. Alig van vállalat, mezőgazdasági üzem, ahol népszerűsítenék a legjobb dolgozókat. A tanácsi hirdetmények is csak arról szólnak: kit, miért bírságol­tak meg. Arra már nem jut hely, hogy a társadalmi munkások, az élenjáró községfejlesztők neve is közhírré tétes­sék. Lám, lám, milyen messzire jut a gon­dolat, ha a munkáról, a jól vagy a rosz- szul végzett feladatokról van szó. Ne érts félre barátom, nem hegyibeszéd kí­ván lenni ez az eszmefuttatás. Távol áll tőlem az is, hogy tagadjam: van baj a munkamorállal, a minőségi munkavég­zéssel, a takarékossággal — más szóval sok olyan dologgal, ahol elkél a jobbító szándék, ahol seperni kell. De ha már * seprűnk, nézzük meg jobban mit és ho­gyan. A rossznak ellentéte ne a még rosz- szabb legyen, hanem a jó. Mondják: a bírálathoz bátorság, karakánság kell. És a megalapozott, jogos dicsérethez? Di­csérni, elismerni is csak felelősséggel szabad és lehet. Már csak azért is, ne­hogy érdemtelenre, avagy érdemtelenek­re hulljon az áldás. Sok most a gond, a baj barátom! Na­gyok a feladatok. Megváltás számunkra csak egy dolog lehet, az, amit te mond­tál; „Dolgozni kell és ha már dolgozunk, miért ne csináljuk jól.” Ügy mint Te ott TJjfehértón, a Vörös Hajnal Termelő- szövetkezetben, aki kombájnolsz és ver­senyt nyertél. Elnézést a közvetlen meg­szólításért és azért is, hogy engedelmed nélkül a nevedet is leírom: Vakler Ist­ván mondatát idéztem. Boda András lakatossal, szakszervezeti bizalmival a megbízatásról — Mindezek ellenére úgy érzem, hogy az őszinte szónak helye és nagy nevelő ereje van. — Harminchárom éves vagyok, s tizenki­lenc éve dolgozom a Szabolcs megyei építő­ipari vállalat lakatosüzemében. Itt lettem szakmunkás és 1965 óta vagyok tagja a la­katos szocialista brigádnak. A Jósavárosban lakom egy másfélszobás OTP-s lakásban. Fe­leségem a Kelet-Szövkernél dolgozik, s van egy kisfiúnk, tizenegy éves. Én is, mint sok gyerek, autószerelő szerettem volna lenni, de lakatos lettem. Nem bántam meg. Szeretem a munkámat és a vas — amivel dolgozom — benne van a megye gyáraiban, lakásaiban, de az ungvári szállodában is. Ezeket pedig jó látni, még akkor is, ha csak én látom. A ön a százötvenezer magyar szakszerve- w zeti bizalmi egyike. Ilyen minőségben kértem a beszélgetést. Természetesen a saját munkájáról kérdezem, de kész len­ne a többiek nevében is válaszolni? — Ez meggondolandó, de végül is egy a feladatunk. így hát: igen. Bár, mint bizalmi­nak, nekem is sokat kell még tanulnom, hi­szen csak a múlt év májusában választottak meg. A Azért választották meg, mert bíztak ma- gában? — Gondolom, azért. A negyven tagú kol­lektíva, amelyben dolgozom, régen ismer. Amikor az elődöm javasolt, a brigádveze­tőm támogatott, a harminckét lakatos, meg a többiek — kovácsok, betanított munkások — egyhangúan elfogadtak. A műhelyben, áll­va, egy röpgyűlésen úgy, ahogy a vasasok szokták. A Mondta, valaki előtte, hogy mit jelent ez ” a társadalmi megbízatás? A Felülről sem tapasztalt még türelmet- w lenséget? — A kilenc hónapos pályafutásom rövid ahhoz, hogy erre sor kerülhetett volna. Kü­lönben sem szokás mifelénk, hogy visszaüs­senek. £ Hogy érzi: elég-e a „jogosítvány”, ami w a munkahelyeken ma a bizalmiak kezé­ben van? — Nekem elég. Bizalmiküldött is vagyok a vállalati bizalmiak testületében. Legutóbb, az éves terv vitájánál fel is szólaltam. Há­rom változatban készítette el a vállalat a ja­vaslatot. Én a harmadikra szavaztam, végül is ezt fogadta el a testület. Az első túlszár­nyalta volna az erőnket. A másodikkal nem tudtunk volna többet elérni, mint tavaly. A harmadik több az 1980-asnál, s azt tudjuk is vállalni. Ezt mi előtte a szaktársakkal meg­beszéltük, így a véleményem mind a negy­ven emberé volt. A Végül is melyikből lett a vállalat éves w terve? — Ami nekünk is tetszett. Szerintem a bizalminak ez is egy jelentős joga. De ha­sonló jogaink vannak az üdülőjegyek elosz­tásánál — a jutalmakról, bérekről már be­széltem —, a segélyezéseknél. Tulajdonkép­pen mindennél, ami a kollektívát érinti. A Idős mozgalmi emberektől hallottam, hogy valamikor a legjobb munkásból lett a szakszervezeti bizalmi, mert neki éppen a jó munkája miatt lehetett sza­va. Ma is így van ez? — Nem, de nem is kellett. Elég régen bri- gádvezető-helyettes vagyok és nagyon sok­szor beszéltük meg a problémákat a brigád­vezetővel, meg az előző bizalmival. Világos volt előttem, mi az a felelősség, amit válla­lok, De mégis, csak most tudtam meg iga­zán, hogy mibe cseppentem. A felelősségét csak akkor érzi igazán az ember, amikor va­lami újat csinál, amikor véleményt kell mon­dania másokról. Amikor például a fizetésnél, a jutalomnál — legutóbb most az idei bér­elosztásnál — kell értékelni. Itt alaposan meg kell fontolni a dolgokat. Mert ahogy ezt sok fórumon — legutóbb a szakszervezetek kongresszusán — elmondták, tudni kell kü­lönbséget tenni. Nem lehet általában beszél­ni, hanem személy szerint. Meg kell értetni a jót és a rosszat is. A Érződik-e a bizalmi munkájában, hogy ^ a szakszervezet sajátos terület, amely másképpen közelít hasonló kérdéseket is, mint a többi szervezet? — Láttam egy filmriportot a televízióban, a pesti hajógyárból mutattak be egy bizal­mit. Ott is elhangzott: jót választottak, a bri­gád első emberét. Ezenkívül a vállalatunk­nál ismerek még néhány bizalmit, róluk ugyanezt mondhatom. Azt ne várja, hogy most magamról elmondjam, én vagyok a legjobb munkás ... A Néhány szaktársát már megkérdeztem, ők ezt mondták... — Ez jólesik. Mert az biztos, hogy nagyobb tekintélye van egy olyan embernek a társai és a vezetők között is, akinek számítani le­het a munkájára. Nálunk sok a sürgős mun­ka. Ilyenkor hozzám jönnek a főnökök. Tud­ják, hogy amit megígérünk, megcsináljuk, ha törik, ha szakad. A A szakszervezeti munkában is találkozni sémákkal, sablonokkal. Nem törik meg általuk a bizalmi lendülete? — Érződik. Itt a családi problémáktól a munkahelyi beilleszkedésekig mindennel fog­lalkozni kell. Képzelje el: jön egy szaki, be§ teg a félégégt, 'otthon a k^tgyen^jéi, hiába szorít a munkánk, neki sgábflf^ág^fejkeli ki­vennie. Ezzel is hozzáfhojön^ bizalommal, hogy legalább tanácsot adjak. És hány ha­sonló kérdésre kell még választ adni, még­pedig testre szabott választ! A A szakszervezeti munka jelentős rész- ^ ben érdekvédelmi tevékenység. Ilyenkor az egyén, vagy a kollektíva érdekeit vé­di? — A kollektíváét elsősorban. Egyszerű a példa: ha a vezetőink követelik tőlünk a munkát, de nincs megfelelő munkafeltétel, akkor szólok a művezetőnek, tegyék meg a szükséges intézkedést. Ha így végül is elké­szülünk a munkával, ez azonos érdek. Az egyén a kollektívával él és viszont. Tud-e a negyven szaktárs arról, amit Ön csinál? — Mindennaposak a beszélgetéseink. Ha­vonta pedig kötelességem is beszámolni ne­kik. Ezeken a bizalmigyűléseken a szakszer­vezeti tagok kérdezhetnek és kérdeznek is. Amire tudok, ott válaszolok, amire nem, azt továbbítom a vezető bizalminak, aki vissza­tér a kérdésekre. A Több lehetősége van ma az ütközésnek, ^ mint egy évvel ezelőtt? — Igen. Itt van például a prémiumel­osztás. Nálunk egy ideje már nem az a fontos, hogy valaki bent van-e a műhelyben, hanem az, hogy ott jól dolgo­zik-e vagy rosszul: aZ ütközéseknek ez az egyik forrása. Ha megmondja az ember, „le csak ennyit érsz, te hanyag vagy, nem dol­gozod ki a munkaidőt..azt nem várha­tom, hogy szeressen is érte. A De azt igen, hogy elfogadják, amit ^ mond. — Május nincs még messze és nekem min­den új. Mégis mondhatom: higgye el, a szak- n^zeryezeti munka már. .nem olyan, mint ré- !a gebben, amikor nagy fórumok voltak és ami­kor az emberek nem igen szóltak hozzá a dolgokhoz, pedig ugyancsak nógatták őket. Most, hogy kisebb csoportokban beszélünk meg mindent, én is közelebb vagyok a tag­sághoz, ők is közvetlenebbek velem. Sok ész­revételt tud így az ember továbbítani. Nincs annyi járkálás, ünneplőbe öltözés, de több a lényeg. Nem írja elő senki, mit csináljunk és főleg, hogyan csináljuk. A magunk dol­gát magunk intézzük úgy, ahogy az nekünk a legjobb. A Korábban tulajdonképpen azt mondta: v az érdekképviselet a termelésnél kezdő­dik. Nem zavarja ez Önt? — Miért zavarna? Brigádvezető-helyettes- ként, bizalmiként duplán is kötelességem, hogy a munkapadnál példát mutassak, és másokat is serkentsek. Tavaly év végén rendkívüli bizalmi gyűlést hívtam össze. El­mondtam, mit jelent a vállalatnak és nekünk is, ha néhány napig ráhúzunk. Huszonné­gyen vállalták a túlórát. Egyébként is szí­vesen segítek bárkinek, aki igényli, de anél­kül is. Sok apró, napközben jelentkező gon­dot oldunk meg házon belül. Nem futkosunk a központhoz, nem papírozunk, hogy bizony­gassuk: ezért meg ezért vagyunk kénytele­nek állni a munkával. Azt ugyanis megta­nultuk, hogy csak a megtermelt munka után jöhet a pénz. Az égből már régen nem hul­lik az ember szájába a manna. Azt is meg­tanuljuk, nem többet kell dolgoznunk, ha­nem jobban. Hogy amit megcsináltunk, ab­ban ne találjanak hibát. Sem korábban az ungvári szállodában, sem Líbiában — ahol idén szintén dolgozni fogunk —, de itthon a városban, a megyében sem. A rossz minő­ségű munka kétszeresen is a mi kárunk. A brigádjuk sok társadalmi munkát vé­gez. Önmaguktól, vagy rábeszélésére vállalják ezeket? — Rábeszélésre? Hová gondol! Tavaly négyszázötven órán át parkosítottunk, járdát és vállalati sportpályát építettünk. A rozs- rétszőlői iskolának virágtartót és könyvespol­cot készítettünk. Mindegyikben nagy örömünk tellett. Húsz éve neveztünk a szocialista bri­gádmozgalomba, s azóta már elértük a leg­magasabb kitüntetést, a kongresszusi okle­velet is. Csak a legfrissebbet mondom: ta­valy a vállalat kiváló brigádja is lettünk. Még nem volt arra példa, hogy ilyen nagy létszámú brigád ilyen kitüntetést kapjon, hi­szen sok a feltétel, a kötelesség, amelyeket nagyon nehéz teljesíteni. A A jobb munka feltételei ma már jóval w kiterjednek a munkahely szűk falain túlra. Mit tehet itt a szakszervezeti bi­zalmi? — Arra gondol, hogy a jó munkához töb­bet is kell tudnunk? Mi beszéltünk rá két betanított munkást, tegye le a szakmunkás- vizsgát. Két társunk gimnáziumot végez, egy pedig éves pártiskolát. Évente szervezünk vetélkedőket, legutóbb a munkavédelmit. Ez nagyon jó és hasznos, hiszen veszélyek kö­zött élünk naponta, daru alatt, oxigén mel­lett. Egy-egy ilyen vetélkedő után az is nagy élmény, ha elmondjuk egymásnak, hol ron­tottunk. Korábban országos harmadikok let­tünk a könnyűszerkezetes vetélkedőn. Ebből is nagyon sokat tanultunk. Azután könyve­ket, újságokat olvasunk, rádiót hallgatunk, tévét nézünk, ez sem múlik el nyomtalanul. Ma már egy szakmunkás kimondott érdeke, hogy megismerje a körülötte lévő világot, mert csak így tudja megérteni azt is, miért személyes ráfizetése is például a gépállás, vagy a selejt. A Az a jó vállalat, amely hosszú távra ké­pes berendezkedni a gazdálkodásban. De vajon a szakszervezeti bizalmi is meg­kapja ehhez a szükséges tájékoztatást? — A negyedévet kívülről fújjuk. Erről az évről is tudjuk, milyen munkákat várhatunk. Mi öt vagy tíz évre előre nem gondolkozha­tunk, de a lényeget tekintve igen. Azt hi­szem egy-egy ilyen beszélgetés valóban el­kelne. Szükség van-e arra, hogy a szakszerve­zet minden egyes kérdésbe beleszóljon? — Szerintem nem. Azt mondom, hogy a bizalmi minden olyan kérdésbe szóljon bele, ami az ő asztala. Ha a saját területével tisz­tában van — de azzal aztán jól — nagyon is elég. Abba például nem szólnék bele, jó-e a vállalatnak, ha külföldön, vagy Pesten építkezéseket vállal el, mert ennek az össze­függéseit nem ismerem. Abba viszont már beleszólok, hogy például tőlünk ne menjen külföldi kiküldetésre olyan ember, aki itthon sem állja meg a helyét. Ezeknek az ügyeknek is éppen elég le­het a buktatójuk... — Valószínű igen, bár még nem éreztem. De ha nem megfelelően képviselném a közös­ség érdekeit, ha hanglérkodnék, ne számít­sak rá, hogy a következő választáson is mel­lém állnak az emberek. Az is buktatója le­het a munkámnak, ha a vakvilágba követe­lőznék. Mert hiába szeretnék én sok min­dent, ha nem dolgozunk jól, vagy mondjuk nem takarékoskodunk az anyaggal, vagy ebédidőben járni hagyjuk a gépet! Tudnunk kell, hogy a bér is, meg az ár is nálunk kez­dődik. Az élet sok más kérdést is felvet. E te­kintetben aktívnak, vagy passzívnak tartja a csoportját? — Hogy a legtöbb kérdés az árra és a bérre szorítkozik, érthető, hiszen mindenki a pénzért dolgozik. De nemcsak erről van szó. A legutóbbi szabad pártnapon is ott volt a brigád teljes létszámmal. És munka előtt, meg után is van miről beszélnünk. Ebbe a világpolitika is jócskán belefér. Legutóbb például a lengyel sztrájkokról beszélgettünk és a szerény véleményünk az: dolgozni kell és csak aztán tarthatjuk a tenyerünket, mert a nincsből nem lehet megélni. A Amit Ön végez, plusz munka plusz pénz ^ nélkül. Mégis szívesen csinálja? — Én vállaltam, senki se kényszerítette rám. Azt végezni, amire az embert a társai megbízzák, kellemes kötelesség. Ennek igyekszem eleget tenni. És ezt különben sem lehet pénzzel megfizetni. Köszönöm a beszélgetést. Kopka János KM VASÁRNAPI MELLÉKLET Vasárnapi! ________I INTERJÚ l L ; A A Megkérhetem, hogy röviden mutatkoz- w zék be olvasóinknak?

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom