Kelet-Magyarország, 1981. február (41. évfolyam, 27-50. szám)
1981-02-22 / 45. szám
KM VASÁRNAPI MELLÉKLET Oláh János: Találkozás Igazán hálás lehetett volna, hogy gondoskodnak róla, nem dugják szeretet- házba, kórházba... S ki tudja, hova el nem lehet rejteni a hasonszőrű, magatehetetlen öregasszonyt, ö azonban nem volt hálás, terhes volt neki minden, még ez is, a gondoskodás. — Viszontlátásra, Mali néni — hallotta az előszobából Julika éles, kellemetlenül fiatal hangját, a férj dönmögését, meg ahogy az anya — Juli anyja — már odakintről sürgette őket: — Elkések, nem értitek, hogy elké- sek?! — Dolgozni mentek. Az üresség hirtelen megrohanta a házat, mégse lehetett benne egészen biztos, hogy itt van. Gyanús neszek lapultak mindenütt ugrásra készen. Az emeleti padló, az egész fagaléria megrecsegett. Szú rágott a. gerendákban, az eresztékek kiszáradt hézagaiban ugrásra készülődve ült meg a por. Egyetlen lépés fölriasztott volna mindent. Ez a lépés azonban szerencsére egyre késett. Pedig a recsegés mintha azt ígérte volna, hogy mindjárt itt lesz. Aztán amikor elhangzott, és nem lett semmi következménye, már nem volt érdemes többé törődni vele. Talán az a sok apró változás, amit az idő okoz a fa rostjaiban, és ami fönnakadva egy görcs vagy egy szál gátján, összegyűl, egyenlítődött ki az imént, hirtelen legyőzve az eddig fékező erőket. így figyelmeztet néha a nem-történés rejtett valójára egy-egy megmagyarázhatatlan hangzás vagy mozzanat, amit nem értünk, s ami ezért jobban nyugtalanít száz megszokottnál. Félt tőle, hogy idő előtt hazajönnek, és a lépéseikkel, a beszédükkel milyen durván föl tudnak bolygatni mindent, elöntik a lakást, és véget vetnek ennek a süllyedésnek, ami most olyan akadálytalanul sodorja valami felé, hogy már-már kénytelen boldognak érezni magát. Szeretett volna mélyet lélegezni, de ez túl nagy erőfeszítést követelt tőle, ezért félúton abbahagyta, még a rekeszizom mozgása közben, a mellkasa már alig emelkedett meg. Jobb így, épp annyi levegőt véve csak, amennyi e félig álom, félig éberség megtartásához elegendő. Most végre nem érezte a betegséget. Mintha hirtelen és önmaga számára is váratlanul megtalálta volna a helyét a világ mindig is idegennek mutatkozó tárgyai között, amit annyi évig hiába keresett, az most ölébe hullott. Nem volt szüksége másokra, hogy megerősítsék igazában. Nem is vágyott rá, hogy megélje az igazságszolgáltatás ítéletét, meghallja a szavát, elég volt neki, hogy önmagával legalább, ha ide- ig-óráig is, de békességre jutott. Tudatában volt mindannak, ami eddig nyomasztotta, és bűnösnek érezte magát mindabban, amiben eddig bűnösnek éreztg. magét, de már nem tulajdonított annyi fontosságot ezeknek a dolgoknak, mint amikor még ezek irányították az életét. Kezdte azt hinni, sohase volt lehetősége másként cselekedni, mint ahogyan cselekedett. És hiába volt ez nyilvánvalóan hazugság, nem tudott szabadulni a gondolattól, beleragadt, mint a kutya bundájába a bogáncs, és minél jobban igyekezett lerázni, csak annál jobban belegubancolódott. Arra gondolt, hogy talán jó volna, ha mások is tudnának mindarról, ami vele most történik, de jobban örült neki, hogy már nincs lehetősége megosztani másokkal a gondolatait, és elviszi őket magával oda, ahova, most úgy érezte, végül is sikerült elindulnia. Egy darabig megpróbálta a lélegzetét visszatartani, jobban mondva gondolt rá, hogy meg kéne próbálnia, de az ilyen hiú erőfeszítések a kigondolás pillanatában kisiklottak akarata szorításából, és még szerencsésnek is érezhette magát, hogy nem kell többet vesződnie velük. Szomjas volt, és éhes, de fájni legalább nem fájt semmije. Mégsem tudott fölkelni, hogy odamenjen a csaphoz, vizet vegyen, az evésről nem is beszélve, egyszerűen nem volt kedve hozzá, az éjjeliszekrényen álló kancsóból se volt képes az állott vizet kitölteni, pedig evvel is beérte volna, el se tudta képzelni, hogy idáig jusson a cselekvés ezer bűnével kikövezett úton, hogy aztán a poharat a felgyöngyöző állott vízzel a szájához emelje. Ha valaki segített volna, könnyebben boldogul biztosan a jelentkező szükségletekkel, és mégse így várta őket haza, nem a se- gítőkészségükre gondolt, hanem a durvaságukra. Tudta, hogy ellátják majd mindennel, gondolatban már készült a nem kívánt erőfeszítésekre, amit a jelenlétükkel akaratlanul is okoznak neki. És ez egy pillanatra megakasztotta igyekvésében. Érezte, ahogyan mind mélyebbre ,és mélyebbre süllyed a fölpuffasztott párnák és dunnák közé, de nem bánta. Képzeletében olyan sokszor lejátszotta már, hogy maga sem tudott különbséget tenni az elképzelt és a valódi ajtócsapás között, így történhetett meg, hogy jó Galambos Lajos: KEZEK K eletről jött haza a fiú, s megérkezése után azonnal asszonynak való leány után nézett. Rengeteg pénze volt; odakint ugyanis csak annyit kaptak kézhez, amennyi saját ellátásukra kellett, beleszámítva a napi egy-két deci vodkát is. Akinek felesége, sőt gyermeke is volt már, akkor az asszony kezéhez érkezett a kereset, a magánosok jövedelmét, arneny- nyiben a szülők nem szorultak rá, az itthoni lakóhely szerint illetékes bankban deponálták. Nagyfejeő Mihály szülei nem szorultak a gyermeki támogatásra. Az idősebb Nagyfejeő, néhány évvel idébb még a hatvanon, a szövetkezet tehenészetében helyettes brigádvezető volt. — Nem szorulok rá a saját kölyköm támogatására sem, talpig ember vagyok én még, s az leszek halálomig — mondogatta a vezetőségi ülések után, csendes borozgatások közben, gőgösen —, homokon termett, nagyínú férfi vagyok én! S az volt valóban; ráfajzott a fia is. Amint tehát megérkezett a legény, az egyhónapi szabadságát azzal töltötte csupán, hogy nézelődött. A vállalatát is meglátogatta hetenként, ilyenkor elment a megyeszékhelyen a moziba, ha színházi előadás akadt, megtekintette azt is; ha tetszett a darab, megünnepelte jóérzését valamely étteremben, aztán taxival vitette magát haza. A templom előtti térre is elment vasárnap délelőttönként, s a legények gyűrűjéből ki-kinézett az eladósorban lévő lányokra. Egyszer azt dünnyögte az orra alatt: — Hm. A legények összenéztek. — Ki volt az a csirke, aki elment itt, előttünk? — kérdezte Nagyfejeő—, mintha ismerném, mégse ismerem. — Valóban csirke még —, dünnyögte az egyik legény —, vagy inkább jér- ce, hisz’ a tavaszon már érettségizni fog. — Hol? — A mezőgazdasági technikumban. — Akkor rendben — vélte Nagyfejeő, akit némely tudatlanok egyszerűI en csak Nagyfejűnek mondottak, netán Nagyfejőnek, nem érzékelvén e régi hajdú név szóvégi árnyalatát —, mi is a lányka neve? — Zsófi. — Ez is rendben, szép név. Pompásan megleszünk mi majd. — Te? Övele? — Én. övele. — Az anyja nyújtóiéval fog kikergetni — mondta mélyen somolyogva egy legény —, nem ilyen világjárónak szánják azt. — Nem egy ilyen csavargónak, azt akartad mondani? — Ugyan Miska, ugyan. — Mondd csak ki. A kitüntetésem, a pénzem, végső soron ez a két nagy lapáttenyerem megvéd engem. Azzal otthagyta a legényeket, és este elment a kultúrházba, ahol farsangi bált rendeztek. Természetesen a bálba elkísérte a lányát az édesanyja, és kora hajnalban hazaérvén, anélkül, hogy pihenni tértek volna, mindent elmondott az asszony a férjének. Zsófi apja szintén a szövetkezetben dolgozott, a növény- termesztési ágazatot vezette, s mivel későig ultizott és iszogatott a barátaival, felesége panaszáradatát igen unottan hallgatta. — Idefigyelsz te egyáltalán, Márton? — Már hogyne figyelnék — ásított Szikszai. ideje azt hitte, itthon vannak, amikor pedig még mindig egyedül volt. S amikor tényleg megérkeztek, akkor meg nem volt képes fölfogni a változást, hiszen a szeme csukva volt, a fülében halk zsongás fészkelt ugyanúgy, mint annak előtte, ha kinyitották az ajtót, hogy benézzenek hozzá — mert amikor megjöttek, mindig benéztek —, nem látta, ha szóltak hozzá — egy-két szó mindig akadt a tarsolyukban —, nem hallotta. Csak a szél álmos búgására figyelt, ahogy átüzent a napfényes ablaküvegen, és gondolatban a nyomába eredt, hegyen át, völgybe le vitt az útja, remény és bizakodás nélkül vágott neki, fáradtság nélkül viselte, és csalódottság nélkül hagyta abba. Egyetlen véget nem érő lüktetés fonalán függött. Még idekötötte valami, de ez már nem volt számottevő, akármi volt is. Amikor föléje hajolt az az arc, nem lepődött meg, pedig minden emberi számítás szerint -meg kellett volna lepődnie. ö volt az egyetlen, akivel még találkozni akart. Akart? Az is túl erős kifejezés, hogy szeretett volna. Fölrémlett előtte, de csak ennyi, mi lenne, ha... — Mennyit veszekedtünk a babaruhák miatt! A hajamba mart, hogy fölvérzett a fejem. — Nem felejtett. — Piszok — ezt sziszegte a fülembe —, piszok, kitépem a hajadat, ha nem adod ide. — Hát testvér az ilyen? — de most nem bánta volna, ha még egyszer meg- cibálja. És tessék, itt volt. Pedig már végképp nem -remélte. Olyan régen elveszítették egymást, hogy tényleg nem gondolhatott komolyan a viszontlátásra. Talán ezért nem készült föl kellően, pedig ahhoz, hogy akár csak megszólaljon, az összes maradék erejét össze kellett volna gyűjtenie, föl kellett volna áldoznia. Ha számot vethetett volna vele, bizony isten, nem sajnálja, de a döntés itt, ezen a ponton már nem reá volt bízva. A szavait se hallotta meg, pedig látta; hogy az üres, tátogó száj elejti őket, s a gyomrát is megremegtette a tudat, hogy nincsen, aki összeszedegesse őket. Ekkor egy pillanatra elállt a lélegzete. Nem, nem kellett visszatartania, magától maradt abba. Nem bánta, hogy nincs ereje ellenkezni, szinte jókedvűen hagyta szembeáramlani magával a sötétséget, és kíváncsian olvasta az üresség jeleit, amik ugyanilyen akadálytalanul áramlottak bele a fülébe, és szinte örömmel vette tudomásul, ha egyáltalán tudomásul vett még valamit, hogy ilyen magától értetődően sikerült elkerülnie ezt a találkozást, amit pedig, ha rajta múlik, biztosan nem került volna el. A távozást jelentő ajtócsapásra még félig fölemelkedett, de talán csak azért, hogy annál mélyebben süppedjen vissza teste makacs súlyától vonva a párnák közé, a szalmazsák horpadásába. — Hallottad, hogy a lányod egész álló éjszaka jóformán csak azzal a világcsavargóval táncolt? És amikor hölgyválasz volt, mit gondolsz, kit kért fel elsőnek? — Nagyfejeőt. — Honnan tudod? — Hát róla beszélsz már mióta? És akkor ugyan, kit kért volna fel elsőnek? — Az igazgatóját. Vagy valamelyik tanárját. Nem ez lett volna a rend? — Ök is ott voltak? — Kik? — A tanárok. — Hát hol lettek volna? Kártyáztak volna tán, mint te? — Például. Így azonban elszalasztottak három olyan gyönyörű piros ultit legalább, mint amilyen nekem volt. Négy lapra megjátszani és megnyerni, fel tudod te azt fogni, micsoda fejedelmi érzés az? Dehogy tudod felfogni, minek is magyarázok én! — Te nem tudod felfogni, hogy én miket kárálok itt már mióta! — Én azt már réges-rég felfogtam. — És? — Mit és? — Nincs róla egyetlen elítélő szavad se? — Miért lenne? Esetleg megkérdezhetem tőle: miért táncoltál egész éjjel ővele, kislányom? A lány lehunyta a szemét, úgy válaszolt. — Olyan szép nagy keze van, édesapám, hogy a két markával át tudja érni a derekamat! — Helyes, kincsem. Majd a feleségéhez fordult a férfi: — Kielégítő a lányod magyarázata? A z asszony azon gondolkodott, vajon elájuljon-e? Vagy csupán csak hatalmas sírásra fakadjon? Pillanatnyilag nem volt egyikre sem ideje, hiszen a férje azt kérdezte még í Zsófitól: — Mikorra gondoljátok az esküvőt, kincsem? — Mindjárt az érettségi után, apa. — Helyes. Ez az élet szép rendje. Ekkor ájult el az asszony. ANTAL ATTILA: MEMENTÓ Torkodra szorult éveiddel a halál tán félbe metsz el. Oszd be hát időd! A perc is számít. S — dacolva sorssal, végtelennel —: gazdagítsd e partitúrát itt, mit csontig-hitével az ember maga ír, maga játszik e moccanatlan csenddel bélelt csillag-tapétás koncertteremben — mindhalálig. Amatőrök tárlata A közelmúltban rendezték meg Nyíregyházán, a városi művelődési központban az amatőr képzőművészek kiállítását. Képeink a tárlat anyagából készültek. (Elek Emil felvételei) Szabó János: Szentendrei háztetők. Danes Ferenc: Kompozíció. Somfainé Dávid Juli: Ablak. Nagy Mihály két kisplasztikája. Nagy László: Múlt és jelen. 1981. február 22.
