Kelet-Magyarország, 1981. február (41. évfolyam, 27-50. szám)
1981-02-22 / 45. szám
1981. február 22. KELET-MAGYARORSZÁG 3 Újító építők K ét szerelő: Kovács László és Török István olyan műszert alkottak az ÉPSZER-nél, amely az autódaruknál, földgépeknél precízen méri az üzemórát. Felszerelésével jelentős üzemanyag takarítható meg. Arról már az igazgató, Tóth Pál szólt, hasonló van a KEMÉV-nek is, csakhogy az mechanikus rendszerű, hozzá lehet piszkálni. Reményét fejezte ki, hogy hamarosan hasznosítják majd a KEMÉV-nél, a SZÁÉV-nél és a többi testvér-építőipari vállalatnál is. A két újító egyelőre eszmei díjként 6300 forintot kapott, de ahány gépre felszerelik az újításukat, arányosan annyival növekszik ez az összeg. S erre meglehet minden reményük, ugyanis a hatok — a SZÁÉV, az ÉPSZER, a HÁÉV, a Hajdú megyei Tanácsi Építő Vállalat, az ÉPTEK és a KEMÉV — olyan együttműködési szerződést kötöttek, amelyben sok egyéb mellett a technológiák, módszerek, újítások alkalmazása, elterjesztése is szerepel. Nem az említett újítás az egyedüli, amely alkalmazható a hat vállalatnál. A KEMÉV három újítója, Laskai Sándor, Pacza András és Herczku László a hagyományos lefejtő rendszer helyett olyan félautomata vezérlésű rendszert alkottak a cement vagonból történő „kiszippantására”, amely üzem- biztosabb, gazdaságosabb, s munkavédelmi szempontból is jobb az előzőnél. Ezzel az eljárással éves viszonylatban legalább 200 gépmunkaórát lehet megtakarítani. Nem is szólva arról, hogy kiküszöbölhető a vagonállás ideje. Vajon miért ne hasznosíthatnák ezt is a hatok valamennyi betonüzemében? A SZÁÉV-nél a benyújtott újítások 1980. évi népgazdasági haszna 2 millió 700 ezer forint volt. Szabolcs megye legnagyobb építőipari vállalatánál évente 60—80 építőmunkás foglalkozik újításokkal. Jelentős a számuk a KEMÉV-nél, az ÉPSZER-nél, a Hajdú megyei Építőipari Vállalatnál és a többinél is. Ma már szükségszerű igény, hogy az alkotó emberek esetenként, rendszeresen kicseréljék tapasztalataikat. Ehhez is lehetőséget kell biztosítani. Évek óta húzódik a SZÁÉV-nél az újítók klubjának az életrehívása. Remélhető, hogy megszületését meggyorsítja a hat vállalat együttműködése, s az egymástól átvett, alkalmazott újítások hasznossága is. F. K. Miniszteri okirat gyakorló gazdaságoknak A Nyíregyházi Mezőgazda- sági Főiskolán rendkívüli főiskolai tanácsülésen adták át a napokban hat állami gazdaság és a MEZŐGÉP Vállalat vezetőjének a gyakorló gazdasági megbízást tartalmazó miniszteri okiratot. A gyakorló gazdaságok — a Bábolnai Iparszerű Kukoricatermesztő Közös Vállalat, a Szatmárkert Termelési Rendszer Szamos menti Állami Gazdasága, a Lajta—Hansági—Hejő menti—Bodrogközi —Hortobágyi Állami Gazdaságok, valamint a Nyíregyházi MEZŐGÉP Vállalat — öt éven keresztül biztosítják a gépészhallgatók szakmai gyakorlatához az ideális feltételeket. A tanácsülés keretében a gazdaságok vezetői megismerkedtek a főiskolán folyó szakmai képzéssel, az együttműködési lehetőségekkel. Továbbképzés mérnöküknek Gazdasági mérnöki szemináriumot rendez március 2. és 6. között a Szervezési és Vezetési Tudományos Társaság megyei szervezete Nyíregyházán. Időszerű gazdasági, műszaki kérdésekről különböző országos főhatóságok, egyetemek és nagyvállalatok szakemberei tartanak előadásokat, vezetnek vitákat. A részletes programban többek között a vállalati tervezés, termelés-előkészítés és -irányítás, a műszaki fejlesztés, a minőségellenőrzés szerepel. Előadás hangzik el az értékelemzésről, a készlet- gazdálkodásról és annak hitelrendszeréről. Érdeklődésre tarthat számot a vállalati vezetési rendszerekről, a vezetési stílusról elhangzó előadás. Az irodai munka korszerű szervezéséről, az infor- máció- és adatfeldolgozási technikákról is tájékoztatást kapnak a résztvevők. A MEZŐGÉP tiszavasvári gyárában 38 darab R—6 és R—2- es típusú Roót fúvó kompresszort gyártanak az élelmiszeres gépipar megrendelésére. Fitos Lajos meós az elkészült kompresszorokat ellenőrzi. (Elek Emil felv.) RENDSZERESEN TOTOZOK. A MÚLTKOR OTTHON, LEVELEKEN, AMIKOR TÖLTÖM a SZELVÉNYT, S NÉZEGETEM AZ ÚJSÁGOT, HIRTELEN BELEMHASIT VALAMI, AMI EGÉSZ NAP FOGLALKOZTATOTT A GYÁRBAN. EGY MEGOLDÁS A BORSÓVONALON, EGY APRÖ, DE FONTOS MŰSZAKI LEHETŐSÉG. GYORSAN FELÍRTAM. HOGY MIÉRT? MERT MINDEN IZGAT, AMI A KONZERVGYÁRBAN TÖRTÉNIK. „A gyárban itthon vagyok...“ Soltész András zömök, huszonhét éves ember. Olyan fajta, melyről első látásra kiderül: két lábon, stabilan áll a földön. Bár termete nem nagy, mégis, amikor a csavarkulcsot a borsóvonal teremnyi gépére teszi, úgy érzem, mindenestől kifordítja az alapból. A közelből édeskés, a vegyes befőttre oly jellemző illat lengi be munkahelyét. Láthatóan nem izgatja. — Kezdetben igenis izgatott, kóstolgattam is. Igaz, az régen volt, 12 évvel ezelőtt, amikor idekerültem tanulónak. Most legfeljebb néha egy-egy uborka az, amire kedvem szottyan. A többi túl édes nekem. — Ittléte más értelemben is édesből savanyúba váltott? Jót nevet, tagadóan rázza a fejét. — Szó sincs róla. Én itt a gyárban itthon vagyok. Nincs olyan Zúg, amit ne ismernék, s nincs az a pénz, amiért elmennék innen. Olyannyira idevalónak érzem magam, hogy innen nősültem, feleségem is itt dolgozik. Azt hiszem, nem egyszerűen megszokás ez. Leteszi a csavarkulcsot, leveszi pufajkáját, aztán csendesebb helyre invitál. Megyünk a gyár, idegen számára kiismerhetetlen, labirintusain át, s ez a séta is meggyőz, Soltész a géplakatos valóban itthon van az üzemben. Közben rendezgetem magamban azt, amit munkatársaitól hallottam. Soltész bizalmi, vállára veszi a köz gondjait, Soltész töprengő, gondolkodó fajta, Soltésznak mindig van véleménye. Rákérdezek a hallottakra. — Két brigád választott bizalminak. Tény, az az előzmény, hogy sok mindenbe beleszólok, minden érdekel, ami itt történik. Nem mindig volt ez sem így. Ahogy telt az idő, úgy értettem meg egyre több dolgot. Többek között rájöttem: az, ahogy a tmk-sok dolgoznak, az nem magánügy. Szinte szégyellem magam, amikor egy gépsor leáll, s mellette ott álldogálnak az asszonyok. Teljesítményben dolgoznak, s ha nem megy a vonal, nincs pénz. Pedig hajnalban kelnek, keresni akarnak. Múlhat-e ez azon, hogy mi nem végzünk pontos munkát? — Csupán a sajnálat, a szánakozás indította efelé a felismerés felé? — Kezdetben igen. Aztán sok minden más belejátszott ebbe. Szeretek újságot olvasni, nézem a tévét. Egyre többet esett szó arról, hogy export, minőség, összevetettem ezt azzal, amit nekünk szoktak mondani a gyárban termelési tanácskozásokon, brigádgyűléseken. Hamar rájöttem, telitalálat a követelmény nálunk is. Ettől függ a bérünk, a nyereségünk, meg egyáltalán a gyár eladása, forgalma. Amikor idáig eljutottam, akkor kezdtem komolyabban gondolkodni dolgokról. Mi tmk-sok többnyire fiatalok vagyunk, s látható, lassan-lassan szinte mindenki eljut ehhez a felismeréshez. Miazhogy fiatalok! Átlagkorúk nem éri el a huszonhét esztendőt. Jól megrostálódott, belevaló legények. Ilyenkor, amikor nincsen szezon, rajtuk a világ szeme. — Most készül a nagy karbantartás, javítás. És ez itt nemcsak annyi, hogy szétszedjük, ápoljuk a gépeket. Ilyenkor csapódik le az egész évi megfigyelésünk eredménye. Mert figyeljük a berendezéseket. Rájöttünk például arra, hogy az egyik szétszedése olyan bonyolult, hogy órákat rabol el. Kitaláltuk, hogyan lehet ezt ésszerűsíteni. Vannak aztán konstrukciós hibák, melyek tartós üzemelés során buknak ki. Ezeket is elhárítjuk. Érthető, ha figyelnek. Mi is figyeljük egymást. Csak a kifogástalan munka alapozhatja meg a termelést. — Egyáltalán odafigyel valaki arra, amit a szerelők mondanak? — De mennyire. Most a közeli napokban vitattuk meg a műszaki intézkedési tervet. Jómagam is elmondtam, jobb szervezés szükséges, pontosabb anyagellátás. De menet közben is, piehetünk Simon, Hajdú vagy Kovács elvtársakhoz, nemcsak odafigyelnek, de méltányolják is az ötletet. Tudják, hogy töprengő fajta a géplakatos. Rendszeresen totózom én is. A múltkor, otthon Leveleken, amikor töltöm a szelvényt, s nézegetem az újságot, hirtelen belémhasít valami, ami egész nap foglalkoztatott a gyárban. Egy megoldás a borsóvonalon, egy apró, de fontos műszaki lehetőség. Gyorsan felírtam. Hogy miért? Mert minden izgat, ami a gyárban történik. — Aki becsületes, nem él- ■ hét csak magának, ez nem kenyérkérdés, ez tisztesség dolga. Mi itt tizenhatan kezdtük, mint tanulók, mára négyen maradtunk. Á többi elment, főleg a több pénz miatt. Hogy én például miért tartottam ki? Bíztam, hogy itt is jó lesz a keresetem, s nem is csalódtam. Hallgatom Soltészt, s közben azon gondolkodom: ez az ember többre is hivatott, mint amit csinál. Nem, nem azzal van bajom, hogy munkás. De alig tudom elfogadni, hogy immár tíz éve szabadult, s néhány műszaki tanfolyamon kívül nem tanult mást. Pedig lehetne mester is, mint ahogy már az Várkonyi Győző, jó kollégája. — Sok családi zűröm volt korábban, azóta nyugodtam meg, amióta megnősültem. Igaza van, amit a tanulásról mond. Ma még biztos, hogy sok mindenhez értek, jóllehet minden más, mint mondjuk 10 évvel ezelőtt volt. Tudom, jön az elektronika, az automatizálás ide, a gyárba is. Nem lenne jó, ha az utánunk jövők átlépnének rajtunk, mondván, maga szaki ehhez nem ért. Meg aztán ha gyermekeim lesznek, azoknak is kell a példa, miért hányják a szemükre egyszer, ha biztatom őket, hogy „te sem tanultál tovább”. Gondolkodik, tépelődik Soltész András. Egyetlen meditációja sem csak köz- vagy csak magánérdek.' Törvényszerűen ötvöződnek ezek beszédében, gondolkodásában. Említem is neki megfigyelésemet, s kutatom az okot. — Végtére műszaki ember vagyok, aki látom a gép működését. De ez kevés, ha nem tudom, hogy miért működik, hogy változtatja termékké a nyersanyagot. Ez pedig odajuttatja az embert, hogy a másik munkáját is nézze, ebből pedig hamar kiderül, hogy közös az én érdekem, az asszonyoké, akik a vonalon dolgoznak, meg a gyáré. Meg aztán jó környezet volt az üzem mindig. Soltész András visszamegy a gépek közé. Begombolja a pufajkát, szippant az édeskés, gőzös levegőből jó mélyet, megfogja a csavarkulcsot. Nekiveselkedik, s én azt hiszem, felemeli az egész gépsort. Bürget Lajos Trükkök A z egyik nyírségi község gyárában az üzemi konyhát átadták a helyi szövetkezetnek, hogy ezután az működtesse. Annak rendje és módja szerint a dolgozók munkakönyvébe bekerült az áthelyezés bejegyzés, különben maradt minden a régiben. Csakhogy így majd húsz emberrel csökkent papíron a vállalati létszám, s amikor év végén a termelési eredményt vizsgálták, rögtön az derült ki, hogy kevesebb emberrel értek el ugyanannyit, mint egy évvel korábban. A számítás igaz, a statisztikában senki sem kételkedik. Csakhogy valójában semmiféle intézkedést nem tettek a termelékenység növelésére. Másutt — az építőiparban — azt vették észre, hogy a létszám 3 százalékos csökkentése már egymagában alapot ad a bérek emelésére. A megoldás is egyszerű volt. A szállítójárművek egy részétől szabadultak meg gépkocsivezetéstől, s így máris kisebb volt a létszám. A számlák viszont elbírták a magasabb szállítási költséget. Trükkök az említett esetek a javából. A kiskapukat keresték meg, amelyek révén az eredményeket lehet javítani. Persze a megítélés nem ilyen egyszerű, hiszen természetesnek tűnik, hogy a vendéglátással foglalkozó cégé legyen az üzemi étkeztetés, a szakosodott szállító vállalat fuvarozzon inkább. Különösen igaz ez akkor, ha így lesz gazdaságosabb egy tevékenység. Hogy egy mezőgazdasági példát is említsünk: „főkönyvelői tehénnek” hívják a szövetkezetekben azt a csak papíron tejelő szarvasmarhát, amelyet1 mindössze a létszám kedvéért tartanak, mert így teljes a szakosított telep. Ott is rájöttek már, hogy nem ez az igazi megoldás, mint ahogy az iparban a termelékenység növelése igazában nem a trükkökkel, hanem az új műszaki, megoldásokkal, jobb, gyártmányokkal lehetséges. 1 L. B. Áz ötszázas A következő kis történetet a trafiko- som mesélte. Régi, jól kialakult vevőkörében egy szép napon új kuncsaft jelentkezett. Idősebb férfi, fehér pofaszakállal, mindig elegánsan. Olyan igazi rezonőr fajta, aki tetszik a fiatal nőknek is. Miazhogy tetszik! Egyszerűen bálványozni valóan charmant. A férfi, ellenállhatatlan eleganciával tudott benyitni az ajtón, kedvesen, de nem édeskésen köszönt, és vett egy csomag Kossuthot. Levéltárcájából vette elő az árát, pontosabban egy ötszázast, amiből kivonta a trafikos az öt hatvanat. A visszajáró pénzt gondosan eltette, érdeklődött a trafikos egészsége felől, csevegett egy sort, majd kivonult a boltból. Mindennap azonos időben érkezett, mindig csak egy Kossuthot vett, s mindennap ötszázassal fizetett. Akik megfigyelték, s de sokan voltak, hamar adták a hírt tovább: ez' egy állati pénzes mókus lehet, naponta egy ötszázast vált! Ez igen, s hozzá milyen fess férfi. A trafikban megszaporodott az ez időpontban «vásárlók száma, s nem volt titok, ezek többnyire a gyengébb nem soraiból verbuválódtak. A számolási művelet könnyű volt, mindannyian tudták, hogy a harmincszor ötszáz az minimum tizenötezer. Ha pedig valaki ilyen nagyvonalú és pénzes, az mindig vonzó. Egy jó hónapja tartott az imádók csodálata. Körük bővült, ami együtt járt azzal, hogy az elsők utálattal nézték az újakat. Egy szép napon a közeli tér egyik boltjának csinos kis eladónője is betért férfinézőbe. Minden a forgatókönyv szerint történt, megtoldva azzal, hogy a távozó férfiú szemével végigsimogatta a hölgyeket. Amikor távozott, a legújabb jövevény megszólalt: — Ezt ismerem. Hozzánk jár mindennap, hogy váltsuk be az apróját egy ötszázasra. E gy világ összedőlt. Másnap csak a trafikos fogadta a férfit. Csupa vastizesben adott vissza. így állt bosz- szút a kis intrikuson, aki tönkretette az álmukat. <b.)