Kelet-Magyarország, 1981. február (41. évfolyam, 27-50. szám)
1981-02-15 / 39. szám
VASÁRNAPI MELLÉKLET 1981. február 15. o Horváth Józsefné, jegykezelő: — Pályaválasztás? Még iskolások voltunk, amikor egyszer arról kellett írni, hogy ki mi akar lenni. Én akkor azt írtam, hogy vasutas, vagy rendőr. Kinevettek. Mi vonzotta a gyereket? Talán az egyenruha Kalauz lettem a BKV-nél. — Egyenruhás... — Hát igen, de az megszűnt. Sorompókezelő lettem Pusztaszabolcson. Megszűnt a sorompó, de én már eljegyeztem magam a MÁV-val. Vonatfelvevőként dolgoztam Dunaújvárosban. Azután lettem jegykezelő... — Két gyermekét neveli egyedül. A szolgálat nem kíméletes. Nem hagyja meg az ünnepeket, beleharap az éj, szakákba, a hajnalokba. Megéri? — Itt évekig Jármiból jártam be kerékpárral Szálkára. Ez nem műszak, ehhez nincsen busz. Megérte. Megbecsülnek, lakást kaptam itt... Amit kérdez: az utasok és én. Mit mondjak? — Egy tele vonaton, alkalmasint sok részeg között csinos asszonynak lenni... — Nem mindig könnyű, de az ember megtanulja azt a viselkedést, azt a módot, ami megóvja... — Mitől? — Az otrombaságoktól. Nekem kedvesnek kell lennem. Ez alapszabály. Volt olyan utasom, aki csak, mert beszélgetni akart, végigkérdezte a fél menetrendet... Van, mert van, aki azt hiszi, hogy azért, mert megszólíthat... Érti? — Értem. — Az ember néha nagyon megkeseredik belül, de a következő utasom már rendes ember... — A gyerekei? — A fiam még nem döntött, hogy mozdonyszerelő, vagy autószerelő akar-e lenni. A kislányom, az a vasúthoz készül. — örül? — Örülök. ★ — Maga korábban tanított. Mast gitáros egy étterem zenekarában. Korábban a tanítványaival, azok szüleivel, a kollégáival találkozott. Most... • — Igaza van. Most, ha dolVasúti kalauz, éttermi gitáros, pincér, ápolónő Nők—nehéz szerepben — Ha újra pályát választana? — Ezt választanám... Negyedszer kérdezem, a negyedik válasz is ugyanaz. Ugyanazt a pályát választaná a basszusgitáros, a pincér, az ápolónő és a vasutas jegykezelő. Talán nem is olyan nehéz a szerep? Feleségnek, anyának lenni, mindemellett dolgozni — önmagában is nehéz. Ügy dolgozni, hogy közben emberekkel kell találkozni, viselkedni, alkalmazkodni kell, úgy dolgozni, hogy nagyon sokféle embert kell elviselni — nehezebb. Nehezebb, de valamiért szép is. gozom, a kedves vendég lényegében bármikor megszólíthat. A tanítást sajnálom, mert nagyon szerettem, de ez a munkám is ad élményt, örömet. — Asszony? — Igen. Múzsa Zoltán, a férjem velem egy zenekarban játszik. Ennyivel könnyebb nekem. — A vendég nem egyforma... Van rossz vendég? — Van. Ez Mátészalka. Előfordul, hogy csupa férfi van a teremben. A szállóvendégek többsége is az. Kimondom: a tisztes korú családapa, a mintaférj is megváltozik, ha szállóvendég lesz. Az élet teszi, vagy valami más, de kiszabadulván a megszokottból, kalandot keres. És korunkban a legköny- nyebben elérhető kaland a nő... ja. Milyen a vendég, hogyan lát engem? őszintén? — őszintén. — Nézze, nagyon sok rendes ember van. Nekem a mesterségem is, hogy egy kicsit ismerjem az embereket. — Mindenkihez egyformán kedves? — Amíg nem ismerem, addig biztosan. Bejön, kér, kap. Ha azt mondja, hogy szép idő van, akkor lehet, hogy csak néhány szót akar beszélgetni. Van vendég, aki a gyerekei fényképét mutatja. Messze van hazulról. Megértem. Van, aki tréfál. Elviselem. Én itt állok a pult mögött, ő kívül. Én házigazda vagyok, ő a vendég. — A kedves vendég nem mindig kedves ... — Mondjam? Vannak, akik úgy képzelik, hogy nemcsak a kávé, a sör, az ital, a cigaszebb. Osztályvezető főnővér vagyok. Dr. Kovács Gábornét a folyosón Irénke nővérnek hívják. — Az emberek és mi? Nehéz dolog. A beteg ember és a nővér ... Sokáig dolgoztam műtőben. Ott egy sápadt arcot és esetleg a felnyitott hasüreget láttam. Két gyermekünk van, a családi élet követelte, hogy próbáljam az egy műszakot. Bevallom: tanulnom kellett ezt, a többiektől, a társaktól. Zárt, fertőző osztályon dolgozom. A beteg ember lélektanilag is más, mint az egészséges. — Nézze! Maga a nő, az asszony közöttük, akihez bármikor szólhatnak, akitől kérhetnek, aki... — Mondhatja tovább: olyan vagyok, mint az anyjuk? Nem igaz, mert az anyáskodó nővér rossz. Egy vagyok azok közül, aki gyógyítja őket. Nekem egy ember nem fiatal vagy öreg, hanem ott a fertőzőn sárga, vagy nem sárga. Az életéért harcolunk, még akkor is, amikor ő ezt nem tudja... — Nehéz szerep? — Nem szerep. Életforma. Én szeretem a foglalkozásunk nevét: Nővérke. Szeretem ezt a megszólítást. Néha többet tudok meg az emberről ott a Múzsa Zoltánné Andirkó Klára Dr. Kovács Gáborné — Maga áll a dobogón. Nézik. — Folytathatja. Ha boszorkány lennék, akkor is kívánnának. Én játszom. Ez a munkám. — Másnap megismerik? — Modor, a viselkedés kultúrája, hogy ne ismerjenek, vagy ha ismernek is: a zenészt lássák. Vannak otromba emberek, de ha azt hinném, hogy csak azok vannak, akkor abbahagynám a mesterségemet. Talán a zenének köszönhetem, hogy az emberekből a jobbat látom. Különben a vendéglátásban a pincérnők sorsa a legnehezebb ... ★ Andirkó Klára felszolgáló: — Ez itt egy szálloda bárretta eladó, hanem megvehető az eladó is. Van leva- karhatatlan vendég, van tolakodó, van szemtelen, de a legtöbben nem ilyenek. — Hol lehet megtanulni, hogyan viselkedjen valaki ? Tanítják-e a szakmunkásképzőben? ■=- Nem. Ezt mindenki maga tanulja meg. Különben nem is lehetne tanítani. Minden hely, minden üzlet más. És minden vendég. — Minden pincér? — Talán igen, de ez természetes. A mi szerepünk nehéz szerep. Én akármikor megszólítható vagyok... ★ — Mi is. Hadd tegyem hozzá, hogy a felsorolt foglalkozások közül az enyém a legbetegágy mellett, mint ha évekig ismerném. Ez a tudás azonban csak addig él, amíg a gyógyuláshoz segíthet. Aztán elvész, ugyanúgy, mint az orvosi titok. ★ Nők nehéz szerepben? Nem azt mondják, amit okkal mondhatnának, az időbeosztást, a feleség és az anya szerep mellett a másik rangviselés nehézségeit. A mesterséget mondják, a pályát, amit ugyanúgy választanának újra ... Az oldalt írta: BARTHA GABOR Fényképezte: BOTH PÁL AMBRUS A nő és fftí Bejön. Nem is jön. Libeg inkább. Ingva, a tűsarkain ringva riogat, de úgy, hogy a feleségükkel üldögélő férfiak is utána bámulnak. Hatvanon alul mindenki. Hatvanon felül még inkább. Szép? Nem is szép: gyönyörű a lelkem! Az a bunda, az a frizura, az a termet...! Az a homlok, az az arc, az a szem...! Tudja, hogy nézzük és biztosan ezért ring. Elegáns. Nem is elegáns, hiszen így kapásból több van rajta húszezernél. A mellettünk ülő kedveseink sápadoznak. Rajtuk alig van öt-hatezernyi cucc és mégis az a másik látszik szemérmetlenül meztelenebbnek. Ül. Rendelni fog. Zsebeinkben megborzong a pénztárcánk és zsibbadtan képzeljük el, hogy milyen csodálatos lenne, ha most mi rendelhetnénk neki. Feleségeink és kedveseink áldottan bölcs mondatokat fogalmazgatnak a házi költségvetésről, de mi csak őt nézzük... Kólát kér. A tárca megnyugszik a zsebünkben, de a szívünk nem. Ez a tünemény nemcsak szép, hanem férfi-kímélön okos is. Kólát kér, hogy ezzel a szép szerénységgel is segítse a párját, azt a fatuskót, akire vár, aki biztosan nem érdemli meg ezt a csodát. A lány tölt. Karcsú, bordó körmű ujjainak muzsikál a kóla habja. Az a kéz már nem is kéz, kacsó ... Ha homlokunkon végigsimítana, többet érne az a tíz ujj, mint három Algopyrin. Asszonyaink és kedveseink munkától viseltesebb kezei egyszeriben eltűnnek az asztalokról, mi szórakozottan bólogatunk igent arra, amit éppen mondanak, de valamennyien a lányt nézzük. A lányt? Azt a drága nőt! Félig kifordulva a székeinken izomlázat gyűjtő férfi vakmeréssel... Most mozdul. Gyönyörűn mozdul. Kólát kortyint, aztán keresztbe teszi a lábát. Ó, az a láb, a térd, a lábszár, a boka... Az a kétezer forintos kincseket elrejtő topán, az elérhetetlen szépség, amiért valamennyien zsenik is tudnánk lenni... Xjjra mozdul. Villan a térde és felette még félarasznyi. Csak később vesszük észre, hogy most a cipője talpa is látszik. Az a drága talp... — Drága — mondja mellettem józanul a feleségem és akkor már én is látom az olasz topánka talpán virító négyjegyű számot. A szomszéd asztalnál ülő kopasz korpulens is ugyanazt látja, amit én, mert vékonyodott hangon megkérdezi a feleségétől, hogy mennyibe kerülhet itt egy kis konyak. És a mellette ülő asszonynak, aki az előbb még szomorú volt, csupa vidámság a szeme. Az én feleségem arca ts csupa megbocsátás. A sarokban ülő két nagyon fiatal visszacseréli az előbb visszakért jegygyűrűket ... A nő megy. Ahogy feláll, látni, hogy vékonyka egy kicsit. És hátulról nem is olyan csinos. Az arcát túlfesti, ettől olyan durva. A lábát meg éppen csak a cipő viszi fel . . . A mi kedveseink így szelíden sokkal szebbek. Nem csak szebbek: okosabbak is nálunk, férfiaknál... Farsang, szépség, vidámság Vannak mesterségek, foglalkozások, szakmák, ahol nőnek lenni nehezebb. Vannak hivatások, amikhez nem elég tudni a mesterség szabályait, embernek és ezen túl asszonynak lenni kötelesség. Választhattunk volna más foglalkozásokat is, de képünk, Kébli Tamásné és Kiss Attiláné óvónők képe a napkori óvodások között talán elmond valamit abból, hogy milyen varázslatos lehet egy foglalkozás, ahol az ember édesanya, nővér, testvér, partner és egy kicsit a minden ...
