Kelet-Magyarország, 1981. január (41. évfolyam, 1-26. szám)
1981-01-28 / 23. szám
KELET-MAGYARORSZÁG 1981. január 28. Kommentál Globális Pajzs—81 H adgyakorlatok voltak, vannak, s feltehetően még jó ideig lesznek is — szocialista és tőkés államokban egyaránt. Mégis, a mostani „Globális Pajzs—81” kiemelkedik a többi közül. Az Egyesült Államokban kedden kezdődött hadgyakorlat százezer katonát érint. Alig néhány nappal Ronald Reagan beiktatása után kezdődött a húsz napig tartó hadgyakorlat, amelyről — igaz — még a Carter-kor- mányzat döntött. Tény, hogy méreteit és időpontját is a korábbi elnök határozta meg. Ám aligha véletlen az időzítés. Amerikai részről ugyan tagadták, hogy a hadgyakorlatot a nemzetközi helyzet jelenlegi fejleményei indokolnák, a nagyszabású manőver valójában szorosan beillik az USA politikájába. A „szovjet fenyegetésről” szóló huzamos propagandakampány egyik fontos mozzanata a „Globális Pajzs—81”, amely egyben hivatott meggyőzni az amerikai közvéleményt, a kongresszust, valamint az új kormányzat ingadozó politikusait is, hogy a Pentagon programját feltétlenül támogassák. Például a B—1-es bombázók Carterék által annak idején leállított programját a „héják” — vagyis a fegyverkezés hívei — Reagan- nel szeretnék módosíttatni. Hasonló viták kerekedtek a mostani gyakorlatba bevont Minuteman-rakéták körül: az új elnök tanácsadói azt szeretnék elérni, hogy az indítóállásokat föld alatti alagútrendszerben helyezzék el, megvédendő őket az esetleges ellencsapásoktól. A hadgyakorlaton elsősorban az USA területi védelmét teszik próbára. Szinte bizonyos, hogy a végső következtetés, a hadgyakorlat eredményeinek összegzése az lesz: az amerikai hadsereg készen áll feladatának teljesítésére, de felszerelése korszerűsítésre szorul. Ebben a kérdésben aligha mutatkozik ellentét a korábbi és a mostani kormányzat szakértői között. Gy. D. A szaűd-arábiai Taifban folytatta munkáját az iszlám konferencia. Képünkön: vezető arab politikusok között Kurt Waldheim ENSZ-főtitkár úton a csúcstalálkozó színhelyére. (Kelet-Magyarország telefotó) II lengyel követ Giscardnál Valéry Giscard d’Estaing francia köztársasági elnök hétfőn fogadta Eugeniusz Ku- lagát, Lengyelország párizsi nagykövetét. A felek megvitatták a két ország kapcsolatait, így a gazdasági kapcsolatokat is. A lengyel nagykövet ismertette azokat a lépéseket, amelyeket eddig a Lengyelország megújítására irányuló program keretében tettek. A találkozón megvitatták Giscard elnök Kania, LEMP KB első titkára meghívására történő lengyelországi látogatásának kérdését, „Globális Pajzs—’81” fedőnevű, nagyszabású hadgyakorlat kezdődött az Egyesült Államokban. Képünkön: amerikai tengerészgyalogosok térképvázlatot vizsgálnak. (Kelet-Magyarország telefotó) TELEX ÉHSÉGSZTRÁJK DÉL-KOREÁBAN Kim De Dzsung, az először halálra, majd életfogytiglani börtönre ítélt dél-koreai ellenzéki vezető és tizenegy társa pénteken éhségsztrájkba lépett. Ez kedden vált ismeretessé Szöulban. Az elítéltek feltétel nélküli és azonnali szabadon bocsátásukat követelik. KARAMBOLSOROZAT OLASZORSZÁGBAN Több mint száz azonos irányban közlekedő teherautó, személygépkocsi és autóbusz futott egymásba a Milánót Genovával összekötő autópályán a kedd reggeli ködben. A karambolsorozatot a mindössze háromméteres látótávolság és két egymásba csúszott teherautó okozta, amelyek teljes szélességben elzárták az utat. Többen könnyebb sérülést szenvedtek, az autópályát pedig le kellett zárni, amíg eltakarították a roncsokat. SZTRÁJK KANADÁBAN Sztrájkba lépett a kanadai főváros tizenegy kórházának mintegy 2500 dolgozója, béremelést és a munkakörülmények megjavítását követelve. A hatóságok törvénytelennek minősítették a sztrájkot, és így a szakszervezetet mintegy 10 ezer dolláros bírság fenyegeti, a munkabeszüntetés résztvevőire pedig egyenként ezer dolláros pénzbírságot róhatnak ki. NDK-KÜLDÖTTSÉG LIBANONBAN A libanoni nemzeti haladó erők és a Palesztin Felszaba- dítási Szervezet meghívására Libanonban tartózkodik az NDK nemzeti frontjának küldöttsége. A nemzeti front titkárságának elnöke, Werner Kirchhoff vezette delegáció találkozott a PFSZ képviselőivel, és fogadta őket a libanoni nemzeti haladó erők központi politikai tanácsának elnöke, Valid Dzsumblatt is. S z-sssz! Jól ráütöttem. A körmöm alja már meg is kékült. Számba kapom az ujjamat, le-föl járkálok a pincében, s elfojtott káromkodások közben nézegetem a vaskerítést. Mikor fog így kikerülni a telekre? Ilyen kézzel tán vezetni sem tudok. — Sikerült? — Az! — mormogom szinte csak magamban, anélkül, hogy megfordulnék. — Hát, te! Csak most fordulok feléje. Bálint. Nem láttam legalább három éve. — Amúgy nem rossz. — És szakértő szemmel kezdi méregetni a kerítést. Le is hajol. Még nem őszül, nem is kopaszodik. Ez, hogy most, pár év után, amikor elmondhatnánk egy-két szólamot, „Hogy vagy?” „Mi újság?”, s nem teszi, sőt a kerítés nézegetésével szinte meg is akadályozza, mondom, ez a viselkedés része a tréfának. Végül hátba vágom. Nekiesik a kerítésnek és nevet. — Tollasodunk, mi? Hát a kerti törpék hol vannaík? Leveszem a barkácssarokban álló szekrény tetejéről az üveget, töltök két pohárba. Megisszuk. — Na, mi van? S amint néz, eszembe jut az a ködös reggel, amikor eljöttem az átbeszélgetett éjszaka után. Illetve, csak hajnalig beszélgettünk, mert addigra már kiderült, hogy sem ő, sem én nem fogunk engedni. Én mondtam neki, hogy ne használja fel azt a bizonyos öletet. Végül megígérte, hogy kihagyja. Persze, nem hagyta ki. Az eltelt évek alatt én nem hoztam szóba a dolgot, bár bántott. Szavát adta valamire és nem tartotta meg. Most hát néz. A szeme alatt ráncok vannak. — Veled mi van? — kérdezek visz- sza. Végigsimítja homlokát: — Gondoltam, megnézem már ezt a házat belülről. Ezt is én terveztem. — Ezt, amiben lakunk? Vagyis... nem hozzánk jöttél? S amit most mond, arról nem tudom eldönteni, hogy komolyan mond- ja-e, vagy pedig tréfál. Talán csak azért tűnik komolynak, mert fáradt az arca? — Ha már úgy is itt vagyok, benézhetek hozzátok is. Semmi fintor, ami jelezné, hogy csak viccel. — Én kertes házban lakom — meséli. — Ez a második házasságom, tudod. Éppen nem tudom, de ez lehet amolyan töltelékszó is. S úgy beszél a második házasságáról, mintha ismerős volna előttem minden. Egy pillanatra olyan érzésem van, mintha összetévesztene valakivel. Mit sem tudok a feleségéről, s főként azt nem, hogy ismertem-e azelőtt is, tehát együtt járt-e velünk egyetemre, vagy nem. Engem ez az egy érdekelne. Valami alapvetőt nem közöl tehát, s ahhoz képest úgy ad elő itt sok mindent, mintha közismert volna. Még a nevét sem tudom. Egyelőre nem értem, várom, mire lyukad ki. — Láttam, amikor ideköltöztetek, mert itt járok el kocsival reggelente, s gondoltam, megnézlek már benneteket. Illetve, hogy megnézünk. — A feleségeddel? Számonkérőn néz rám, mintha nem figyeltem volna. — Természetesen a fiammal. Nem tudtam, hogy fia van. De hát... akkor ez a második házasságából való. Ha magával hozta,- hol van? — És ő hol van? — Nem akart lejönni a pincébe. Ott maradt az udvaron, a gyerekek közé ment. Talán hintázik, vagy valami ... Bálint hosszan elnéz az ajtó felé, majd idébb mozdul és nagyot hallgat. A semmibe néz. Elkezdem magyarázni, hogy szeretnénk menekülni ebből a városi betontengerből azért vettük a telket és azért készül a kerítés. Látszólag figyel. Veteményeztem, bokrokat irtottam, kiástam a házikó betonalapját. Annát meg a kislányomat majd csak akkor viszem oda, ha már mutat valahogyan. Felmegyünk a, lakásba. Annával, ha látásból is, de ismerték egymást az egyetemi évekből. Ceremóniákusnak indul az egymás üdvözlése, aztán Anna egyszerűen arcon csókolja és megöleli. Leülteti a szobában. Hát, ha egyszer a barátom? — kérdez rám Anna a tekintetével. Hiszen jól van. Miközben Piroska, a kislányom Bálint hatéves fiával mélységes egyetértésben huzigálja kifelé a tulipán- hagymákat a zöld ládikából, a kerti földből, én, mivel sehogy sem akar megindulni a beszélgetés, előveszem azokat a fényképeket, amelyek még az építőtáborban készültek, tíz évvel ezelőtt, vagy annál is régebben. Ezek a közös dokumentumok az utolsók, azt hiszem. Annának is itt kell lennie valamelyiken. Bálint biztosan megvan azon, ahol lapátokkal állunk, emlékszem. Tűnődve nézzük egykori magunkat. (Folytatjuk) Madame Odette visszaemlékezik (6.) II akadékoskodás a szerelem halála A memoárjával kapcsolatos jelenetek 1965-ben már tizenöt évesek voltak. A nagy amerikai kiadóval, a New York-i Doub- ledayvel Marlene már 1950- ben szerződést kötött —, inkább kényszerből, mint az íráshoz való vonzódásból, főleg azért, mert akkoriban már szüksége volt a pénzre. „Ebből nem lett semmi, és Marlene visszafizette az előleget” — mesélte Hugh Curnow. Doubledaynél még azt is hozzátették: „Nem fizette vissza az előleget. Abból a kevés anyagból, melyet a rendelkezésünkre bocsátott, egy aforizmagyűjteményt adtunk ki, „Marlene Dietrich ABC-je” címmel...” Szellemes kijelentések ezek, mint például ez a szexről: „Amerikában fixa idea. A világ más részein tény.” Vagy például az agglegénységről: Ideális állapot, az ember öreg, vagy annak érzi magát. Németországról: A könnyek, melyeket Németországért hullattam, felszáradtak. És az akadékoskodásról: Az akadékoskodás a szerelem halála. „Eljött az idő” — mondja Madame Odette —, „mikor Monsieur Curnow elutazott. Marlene azonban nem akadékoskodott, és amikor Európában nyár lett, Hugh Curnow ismét megjelent, hogy új erő1942-ben Marlene Dietrich még aggódott a fogoly Jean Gabin miatt. vei vesse magát Marlene Dietrichre és memoárjára. „Most négy hónapig maradt, és be kell vallanom” — mondja Odette Miron — „hogy most lényegesen jobban tetszett nekem, mint az első látogatása alkalmával, mely csak négy hétig tartott”. A jókedvű ausztrál most sokkal elegánsabban nézett ki azokban az öltönyökben és ingekben, melyeket Marlene ajándékozott neki. De a me- /rtioárírás még most sem haladt jól. Az uraságok sokáig aludtak a fárasztó éjszakai beszélgetések után, és Marlene csak nehezen árulta el a múltja részleteit. lyet és Fouquets-nál a Champs Elysée-én a parádé utánra foglalt egy asztalt. Odette: „Attól a pillanattól kezdve nem kellett félnie, amikor a számlát átnyújtják, mert a híres étterem igazgatója tudta, hogy azt Marlene Dietrichnek kell küldenie ...” Hugh Curnow, nagyon figyelmesen, egy csokor búzavirágot tetetett az asztalra, de partnernője egyszerűen keresztülnézett rajta, mert azt hitte, hogy ez a tulajdonos gesztusa. Erre a fiatal ausztrál nagyon szűkszavú lett, duzzogott. Marlene később bőszen mesélte el a bizalmasának. „Egyáltalán nem értette a magatartását” — magyarázta Odette a szituációt, „és ha valamit nem ért, akkor a Madame nagyon haragos lesz. Fouquets-nál még egy borzalmas jelenet játszódott le, ami azzal végződött, hogy a Madame felugrott, és elhagyta az éttermet. Gyalog ment haza, tíz méter távolságból Hugh Curnow követte ...” „Amikor a lakásba értek, egy szót sem szóltak egymáshoz. Hugh Curnow végül is széttört egy tükröt, és elment. A Madame, akit nagyon felizgatott a dolog, ágyba feküdt, és egész éjjel sírt. Közben mindig felkelt, kiment az erkélyre, betege volt a félelemnek, hogy valami történhet vele ...” Az ötvenes években egy második szerződést kötött a tekintélyes New York-i kiadóval, a Holt, Rinehart and Winstonnal, és az előleget rövid idő múlva ismét visz-- szafizette. „Amin most dolgoztak” — mondja Odett* Miron — „az a harmadik szerződés volt a harmadik kiadóval, a New York-i Mac- Millan-nel, és még mindig csak a címe volt készen: Teli me, Oh, Tell Me Now lett volna az emlékeiről szóló könyv címe. Július 14-én, a francia nemzeti ünnepen élte át Odette Miron a Marlene Dietrich és Hugh Curnow közötti első veszekedést. „Végre már a nyilvánosság előtt akart mutatkozni a híres Marlenével —, olyan büszke volt a hódítására! És mi lett volna erre alkalmasabb, mint ez az ünnepnap !” Marlene azonban gyűlölte azt, hogy az emberek között mutatkozzon, hogy felismerjék és zaklassák. Az Elysée Palotában lévő kapcsolatai révén szerzett két heMikor Hugh Curnow hajnalban hazament, teljesen részeg volt. Miközben levetkőztették és ágyba fektették, Marlene Dietrich és házvezetőnője átkutatták a nadrágjának a zsebeit, hátha találnak valamilyen számlát arról, hogy merre járhatott. Több párizsi bár számláját is megtalálták, köztük a hírhedt Pied de Cochonét is ... Ennek ellenére a világsztár megbántódott, ahelyett, mint ahogyan Odette javasolta, Hugh Curnow-t „a fülénél fogva dobta volna ki”. Most kissé más véleményen volt, és a világ legizgatóbb nagymamája mennydörgött. „Ügy kezelik, mint egy pasát és van pofája hozzá!” — mondta. Végül a házvezetőnőnek kellett Hugh Curnow- hoz mennie. „Kedvesen megszidtam, és meggyőztem, hogy kérjen bocsánatot a Madame-tól. Ezután semmi sem állt a kibékülés útjában ... (Folytatjuk) i 4 **' e*4,í?l
