Kelet-Magyarország, 1981. január (41. évfolyam, 1-26. szám)

1981-01-25 / 21. szám

1981. január 25. HAZAI TÁJAKON Mánfa Árpád-kori temploma Alig néhány kilométernyi­re Pécstől, a Mecsek északi lejtőjén Árpád-kori település bukkan elő. Mánfa nevének első írásos említése 1399-ből való. Jellegzetesen hegyvidé­ki falu, árnyas, fás szerpen- tinút mentén. A közelében lévő termé­szetvédelmi terület a meleg­mányi Mélyvölgy, a Mánfai- kőlyuk és a Gyulaforrás ked­velt turistalátványosság, ki­rándulócélpont. De mégsem a természeti szépségekért érdemes elláto­gatni Mániára. A községen túl, nyugatra, pompás építé­szeti műemlékünk, a mánfai római katolikus templom fe­hérük. (Se turistaút, sem az országúti jelzések nem segítik kellően a templom megtalálá­sát a járatlan turistáknak). Ám, aki nem sajnálja a kér- dezősködést, s a kulcsért sem rest visszagyalogolni a temp­lomtól néhány száz méternyi­re lévő vadászházba — festői látványban gyönyörködhet. Magányosan, sok fától kö­rülvéve áll az egyszerűségé­ben nagyszerű építmény. Ere­deti formájában, a XII. szá­zadi falusi templomot román stílusban építették. Később többször átépítették, hozzá­építettek. A XV. század fo­lyamán a templom északi ré­szét kiszélesítették. Eredeti állapotát így írja le az építészettörténész: „nye­regtetővel fedett kisebb koc­ka, föléje magasodó ugyan­csak nyeregtetős fekvő ha­sáb, ennek nyugati oldalán pedig felállított négyzetes ha­sáb, a torony kőpiramissal fedve”. A torony aszimmetrikusan kapcsolódik a templomépület nyugati síkjához. Mai állapo­tában gótikus ablaknyílások törik meg tömbjét. A temp­lom a török időkben pusztu­lásnak indult. S csak 1742­ben került sor renoválására, a műértő remete, Varsányi Ist­ván jóvoltából. Majd 1927- ben fordítottak nagyobb ösz- szeget a templom helyreállí­tására. Belsejében két középkori eredetű keresztelőmedence és a freskómaradványok tanús­kodnak az elmúlt évszázadok alkotó művészetéről. Patikamúzeum Kőszegen A patikamúzeum épülete Az officina barokk bútorremekei Ritkaságnak számító mú­zeum nyílt Kőszegen a Juri- sics tér helyreállított épületé­ben. Homlokzatán a felirat: „Apoteka az Arany Egy­szarvúhoz” adja tudtul a lá­togatónak, hogy az egykori jezsuiták messze földön híres patikája van e házban. A kő­szegi múzeum a hazai gyógy­szerészet történetét is feldol­gozza. Látványosság a patika egykori officinája, bútorait az Iparművészeti Múzeumból szállították vissza Kőszegre. A padláson pedig azt mutat­ják be, hogyan dolgozták fel egykor a különféle gyógynö­vényeket orvossággá. Tavasz­tól őszig százféle gyógynö­vény pompázik majd az épü­let kertjében. i ‘Kmgim p Nemrégiben e lap hasábja­in ismertettünk egy igen használható tanulmányköte­tet, mely a mai magyar pró­zaírókat mutatta be. Most en­nek a munkának arra az ugyancsak hasznos testvér­kötetére hívjuk fel a figyel­met, mely a fiatal magyar lí­rikusok nemzedékké tömörü­léséről, irodalmi törekvéseiről ad számot. Ha fiatal nemze­déket említettünk, akkor nyomban hozzátehetjük, hogy az oly gyakran vitatott kér­dés, mely szerint ki is számít fiatal írónak — az, aki élet­korát tekintve fiatal, vagy pe­dig az, aki új névként jelent­kezik a pályán — a Vasy Gé­za által szerkesztett kötetnek nem marad nyitott kérdése. A bevezető tanulmány — — ugyancsak Vasy tollából — éppen ezt tisztázza, amikor részletesen foglalkozik a kö­zös célokat vállaló, társadal­milag meghatározott „hat­vankilences” nemzedék tá­borrá szerveződésével. A mezőny népesnek mutat­kozik, sokan vannak. Annak ellenére, hogy igényes szak­.................................................. Borzongás a moziban A látvány, a kaland, az iz­galom, a szex stb. dózisai mostanában megsokszorozód­tak filmjeinkben. De marad­junk a címben jelzett témá­nál. Borzongatni már a mo­zi őskorában is tudtak a film első mesterei s bizonyára nem ok nélkül riogatták a né­zőket : a borzongás utáni vágy régi emberi tulajdonság, egy­fajta ízlésficam, mely eléggé általánosan fertőz és szedi áldozatait a kicsik és nagyok körében egyaránt. A némafilm eszközei per­sze ma már megmosolyogni- valók. Hadd iktassak ide né­hány előírást egy annak ide­jén divatos színész-puskából, Bódy János könyvéből. Íme a definíció: „BORZALOM. A rossznak, utálatosnak, rútnak a látása megborzaszt, de megborza­dunk akkor is, ha a lelkün­ket az iszonyat, megdermedés nyűgözi le és kitör rajtunk a félelem láza, hisz a szörnyű­séggel szemben tehetetlennek érezzük magunkat. Villám- csapás, földrengés, megrendí­tő szerencsétlenségek, kegyet­len gyilkosságok, a háború izgalmai stb., szóval az em­beri lélekre hirtelen ható, rendkívüli események szülik a borzalmat.” És az instrukció a színész­nek: „Rémület az arcon, a szemöldök belső szélei fel­húzva, a szemfehér köröskö­rül látható. Az alsó ajk a le­hetőségig lerántva, a tátott száj alsó fogsora kilátszik.” Hol van már a tavalyi hó? És ki emlékszik egyáltalán a félelemkeltés efféle ócska fo­gásaira? Ha ma megnézünk — mondjuk — egy expresszi­onista német filmet (ez az iskola eléggé vastagon ada­golta a vérfagyasztó jelenete­ket), mosolyra rándul a szánk és eszünk ágában sincs remegni a félelemtől. Külön­ben az elmélet is hibádzik: többek között éppen azért népszerűek a borzalmat lát­vánnyá degradáló katasztró­fa-filmek, mert a megpróbál­tatásokon úrrá levő hősökkel azonosulhatunk. Azzal kezdem a fejtegeté­seimet, hogy manapság szin­te parttalanná tágultak a ré­mület előcsalogatásának ha­tárai s az egykori előfutárok — beleértve a nemrég elhalá­lozott Alfred Hitchcockot is — a mostani filmesekkel ösz- szehasonlítva eléggé szelídek voltak. Megálltak egy bizo­nyos határnál. Az ijesztgetést mértéktartóan táplálták be dramaturgiai komputereikbe. A késsel, a vérrel — meg az effélékkel — mintha jobban takarékoskodtak volna. De most már következzék a példa: A nyolcadik utas: a Halál, mely eléggé megosz­totta nézőit. Sci-fi, horror elemekkel: még ilyet se láttunk. Vagy­is tudományos-fantasztikus film, melyben rémséges dol­gok történnek és csakugyan erős idegzet szükséges a me­se — és a képsorok — elvi­seléséhez. A sztori hátborzongató. Ha­talmas teherrel, húszmillió tonna érccel megrakodva ha­lad útján a Nostromo űrhajó. Utasait hibernálták. A simán induló küldetés egyszeresük mozgalmassá válik. Dallas kapitány vezetésével leszáll- nak egy ismeretlen bolygón. Az egyik űrhajós arcához polipszerű lény ragad, melyet nem sikerül likvidálni. Aztán Kané — ő az áldozat — „megszüli” az idegent, de a szörny azonnal eltűnik. És ettől a pillanattól kezdve po­koli küzdelem veszi kezdetét. A harcban sorra esnek el az űrhajósok és nem kis lele­ményre — meg szerencsére — van szükség ahhoz, hogy a Nostromo vendégét valaki likvidálja. Egyszóval: az ember le­győzheti a tehetetlenséget. A nyolcadik utas: a Halál egyetlen túlélője, Ripley vol­taképpen az Erőt és az Észt képviseli. Nő létére. Ha valakinek, nekem aztán nem kenyerem a sci-fi. Mór ezeken a hasábokon is leírtam, miért idegenkedem a műfaj­tól. Néhány kivételtől elte­kintve túlságosan megkons- truáltnak, ugyanakkor vi­szont gondolatilág szimplá­nak éreztem a történeteket — s zavart „mutatványa­ik” technikacentrikussága is. Azt hiszem, sürgősen felül kell vizsgálnom kategorikus következtetéseimet. A tudo­mányos-fantasztikus mozit több szempontból — így pél­dául a hatás tekintetében — is alaposabban kell elemezni. A nyolcadik utas: a Halál bizonyára lelkes hívőkre és ádáz ellenzőkre talál majd. Kiállítása egyébként káprá­zatos, ritmusa viszont lehetne pergőbb. De nem ezen fognak vitázni a nézők, hanem az idegeinket próbára tevő jele­neteken. Képtelen vagyok döntőbírót játszani. ízlések és pofonok, mint köztudomású, különböznek. Én — bevallom — nem rágtam a körmömet izgalmamban és nem is for­dítottam félre a fejem, ami­kor a gusztustalan lény meg­jelent, valahogy indifferens maradtam és az egész drámá­nak a mese-jellegére meg té­zis-voltára gondoltam. Sokan majd szörnyülködni fognak. Mások lelkesedni. Hogy sér­ti-e, túllépi-e A nyolcadik utas: a Halál megszokott — elfogadott — ízlésnormáin­kat? Nem hiszem, mivel a sokkolás nem is e századi iro­dalmi gyökerekbe kapaszko­dik s a vásznon is találkoz­tunk már hasonló megoldá­sokkal. Lehet, hogy kevesebb — több lett volna. Ez azon­ban már nem műfaji kérdés, hanem a mérték problémája. A Süddeutsche Zeitung la­konikusan képregénynek ti­tulálta a számos ország si­kerlistáján első helyen sze­replő filmet. Hát ez nem di­cséret, de magam nem is ér­zem súlyosan degradálónak. A nyolcadik utas: a Halál — képregény: ennek tudatában nézzük harsány effektusait s örüljünk annak a picinyke gondolatnak, melyet megpen­dít. Veress József Fiatal magyar költők mai szűrőn estek át, mintegy harminc névvel találkozha­tunk. Költők, akiknek első jellemzője az iskolázottság, tanultság, legtöbbjük diplo­mát szerzett valamilyen hu­mán szakon. Azon túl, hogy rendszeresen publikálnak kü­lönböző irodalmi folyóiratok­ban, szinte mindegyikük le­tette már a maga önálló köte­tét, néhányan több kötettel is megjelentek (Kiss Anna, Ró­zsa Endre, Szentmihályi Sza­bó Péter stb). Nagyjából azo­nos az életélményük, s azo­nos bennük a nemzedéki megkésettség tudata. Idevágó példa lehet erre többek kö­zött Béres Attila egyik versé­nek gondolatsora: /„Én tulaj­donképpen harcosnak szület­tem/ de mire elvégeztem/ a kötelező tanfolyamokat/ már nem volt/felvétel a Fekete Seregbe.” (Bonfini) Ami mindenképpen meg­kapó, az a tájékozódásuk sokfélesége, sokrétűsége. Ke­resik a megfelelő — méltó — feladatot, nem hiányzik belő­lük a közösségi szellem, a tenniakarás. Ezek ismereté­ben aztán a látszólag „fene­gyerek” tempók is szelídebbé válnak, más minősítést kap­hatnak — gondolunk itt pl. Bari Károlyra, aki a cigány­folklórban gyökerező, tragi­kus színezetű költészetével a szenzáció erejével robbant be az olvasói köztudatba. Vagy említhetjük Petri Györgyöt, akinek esztétikai értékrendjé­ből mintha hiányozna a ha­gyománytisztelet, mert elvet­ve a költői-művészi örökség továbbépítésének lehetőségét, más módon próbálja kifejez­ni magát, akar újat stb. Mű­helykísérletek eredményekkel és melléfogásokkal — az al­kotó ember kísérő tünetei, mindenesetre új színek a köl­tészet „festővásznán”. Az egyes portrék mellett a versformáról, valamint a mű­fordítói munkáról szóló ta­nulmányok értékét kell még megemlíteni, továbbá azt a kitekintést, mely a szomszé­dos államok magyar lírájának új képviselőit mutatja be. Kifogásunkat se hallgassuk el. Kevésbé tetszett például, hogy néhány pályaképvázlat megírásában az elvárható ob­jektivitás olykor átbillent egy inkább mítoszteremtésnek mondható szemlélet oldalára. A „versírás csoda”, a „külde- téses ember” stb. féle meg­nyilatkozások túlhangsúlyo­zására gondolunk, melyek ön­kéntelenül is felnagyítanak, hősivé avatnak egyébként egészen köznapinak minősülő tényeket, történéseket. Mert az addig rendben lévő dolog, amíg költői attitűdöt jelent, de a bemutatásra vállalkozó jó, ha elfogulatlan marad ... Ezzel összefüggésben az igaz­sághoz tartozik az is, hogy a nemzedék költői világképét leghitelesebben megragadó alaptanulmány szerencsére mindezt a helyén érzékeli. Pontosan azt teszi nyilvánva­lóvá: a valamikori, a hagyo­mányos költőszereppel — a forradalmár, a vátesz stb. — szemben, napjainkban meg­változott a líra funkciója s „ritkán válik közvetlenül tár­sadalomformáló erővé”. Azaz a mai társadalmi munkameg­osztás felmentette költőinket az alól a kötelezettség alól, hogy a nemzetvédő, a politi­kus stb. feladatkörét betölt­sék. A könyv jó áttekintést ad a jelzett időszak fiatal líriku­sainak útkereséséről, munkál­kodásáról. Vannak köztük va­lóban tehetséges, erőteljes hangú költőegyéniségek, a többség azonban még csak ígéret. Egyet lehet érteni a tanulmányírónak azzal a megállapításával, hogy a be­mutatottak közül ha nem is lesz mind „klasszikus”, de az elkövetkezendő egy-két évti­zed társadalmi valóságának, közérzetének lírai megfogal­mazása elsősorban tőlük vár­ható. (Akadémiai Kiadó, Bp., 1980.) Futaky László KM VASÁRNAPI MELLÉKLET

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom