Kelet-Magyarország, 1981. január (41. évfolyam, 1-26. szám)
1981-01-25 / 21. szám
KM VASÁRNAPI MELLÉKLET 1981. január 25. Találékonyság és kultúra J leje módosítani a régi mondást: ha rövid a kardod, toldd meg egy lépéssel! Manapság már nem divat kardot viselni, ám változatlanul időszerű, hogy ahol nem elég az eszköz, ajánlatos megtoldani. S mivel a most ránk köszöntött új esztendőben előreláthatólag igen rövidek lesznek a „kardok”, azaz az anyagi lehetőségek, jó előre gondolkozni kell azon, hogy hogyan és mivel lehet majd évközben „megtoldani”. Csodaszerre aligha lehet számítani. Ha csak nem minősítjük csodaszernek azt, amiből hazánkban mindig sok volt, de többnyire csak „módjával” nyúlunk hozzá: a találékonyságot. Szerencsére az utóbbi időben már az is egyre gyakoribbá válik, hogy ehhez a — nem is nagyon rejtett — tartalékhoz a köz érdekében nyúlnak az élet minden területén. Űjításokról, ésszerűbb munkamódszerekről hallunk, olvasunk szinte naponta. Valami ilyesmire van szükség a művelődés terén is. Nem egyszerűen a „takarékosság éve” kezdődött 1981. január elsején (ilyen egyébként is volt már néhány az utóbbi évtizedekben), hanem olyan ötéves tervidőszak, amelyben végig nagy szükség van az ésszerű takarékosságra. Az okok közismertek. Röviden összefoglalva: olyan szilárdan meg kell teremteni a költségvetés egyensúlyát, méghozzá hosszú távra, hogy aztán — a következő ötéves tervidőszakokban — nagyobbakat léphessünk előre. Ezért kell fokozottan takarékoskodni minden területen, s ez alól nem kivétel a művelődés sem. Ám arról semmiképpen nem lehet szó, hogy egy vagy öt évre felfüggesztjük a kulturális haladást, megelégszünk kisebb eredményekkel is az iskolai vagy az iskolán kívüli ismeretterjesztésben. Köztudomású az is, hogy még igen sok a tennivaló a tömegkultúra terén, bármenynyire is emelkedett ha'zánk lakosságának átlagos művelődési színvonala. Nemcsak visz- szalépni nem lehet és nem szabad, de még csak megállni sem. öt év alatt a mostani kisiskolások pályaválasztókká, a közép- és felsőfokú iskolákba járók felnőtté serdül-' nek. Ennyi időt semmiképpen sem lehet kihagyni. Évek, időszakok fordulóján szokás visszatekinteni. Ha a legutóbbi öt évet kissé tüzetesebben vizsgáljuk, mindenütt meg lehet állapítani, hogy — lehetett volna ügyesebben is gazdálkodni. Épült egy sor művelődési ház, amely mindmáig csak felében- harmadában van kihasználva. Rendeztek műsorokat, amelyekre csak azért került sor, mert a szomszéd községben is volt már hasonló. Indultak tanfolyamok, amelyek csak a pénzt emésztették fel, de kevés sikert hoztak, kellő előkészítés hiányában — és így tovább. Most bizony nagyon meg kell majd nézni, hogy az a kevéske pénz milyen célokra megy el, s éppen itt van szükség a találékonyságra, a közérdekű ötletekre. Például: jó volna bizony, ha minden községnek lehetne külön, szép művelődési háza, amely úgy B éke g alamb épül, hogy alkalmas legyen az ezredforduló utáni igények kielégítésére is. Közismert tény az is, hogy az ilyen szép tervek nemegyszer ott születnek, ahol már a szomszéd falu e téren előbbre lépett, s a helyiek sürgősen utol szeretnék érni. Most bele kell törődni abba a — különben is a nagyobb közösség céljainak megfelelőbb — helyzetbe, hogy egy-egy közös tanács területén elég egy művelődési ház. S ha a társközség fiataljai nem találnak közelebb összejöveteli lehetőséget, vagy éppen abban az egy művelődési házban indul valamilyen közérdekű tanfolyam — az új épülethez amúgy sem elegendő pénzen lehet kis autóbuszt bérelni vagy két-három helybeli autóssal megállapodni, s a társközségbelieknek így sem kell majd kilométereket gyalogolni a kultúráért. Hasonló alapon lehet szervezni amatőr együtteseket is. Az előző évek, évtizedek szívós munkájának eredménye, hogy mind több kis helyen is van igény ilyenek iránt. Eddig ha kisebb létszámmal is, de létrehozták a helybeli csoportot sok községben, versenyre kelve a szomszédos faluval. Most — le kell küzdeni a túlzott lokálpatriotizmust, s össze kell fogni azokkal, akik eddig talán éppen versenytársak kívántak lenni. Hiszen versenytársat lehet találni tágabb körben — a járáson, a megyén belül — is. Együttesszervezéshez és -fenntartáshoz megfelelő pénzt annál kevésbé. Általában is érvényes, hogy kevesebbet kell markolni, de azt aztán erősen meg kell fogni! Nagy szükség van továbbra is — például — a helytörténeti, helyismereti gyűjteményekre. Valóban jó lenne, ha ezek mindenütt megfelelő helyiséget kapnának és külön, képzett szakember foglalkozhatna velük. Ám előre látható, hogy a pénz ehhez is kevés lesz. Marad tehát az olcsóbb megoldás: több társadalmi aktivista összefogása a megőrzésre méltó értékek gyűjtéséhez, s a helybeli értelmiségiek fokozott segítsége a bemutatáshoz, rendszerezéshez. Kétségtelen, hogy ez így is kifizetődik —, s ez már nemcsak takarékossági szempont. Aki foglalkozik a község, a város múltjával, néprajzával — önmagát is képezi, s ezzel nyer ő is, a közösség is. Ebből pedig következik — anélkül, hogy a szükségből erényt akarnánk csinálni —, vannak előnyei is a művelődés területén a takarékos gazdálkodásnak. Kétségtelen, hogy 1981-ben és a következő években annyi ön- tevékenységet fog elindítani, annyi rejtett tehetséget felszínre hozni, amennyire a legS töhh helyen ma nem is számítanak. INég az sem baj, ha már év elején le- ’ W a csípnek egy parányit abból az amúgy JkJJj is kis pénzből a helybeli művelődés- politika irányítói — ötlet pályázatokra. Bizonyos, hogy szinte mindenütt akadnak lelkes fiatalok, pedagógusok és más, a művelődést szívügyüknek tartó emberek, akik szívesen dolgoznak azon: hogyan lehetne még jobban terjeszteni a kultúrát községükben, városukban — kevés pénzzel, sok ötlettel. (K. S.) Ópályitól a forradalomig « ,, v /• ■ 90 ÉVE SZÜLETETT MOSOLYGÓ ANTAL Öpályiban látta meg a napvilágot 1891. január 25- én Mosolygó Antal. Szülei uradalomról uradalomra járó szegényemberek voltak. A szegénység miatt a jól tanuló Antal csak hat elemit végezhetett az ópá- lyi iskolában. Szakmát tanulni Mátészalkára adták: kárpitosinasnak. Mint segéd, valcoló lett. Bejárta a korabeli monarchiát. Ösztönös lázadása hamar szembefordítja a tőkés rendszerrel. Keresi a kapcsolatot a munkásmozgalommal. Még nem volt kialakult marxista nézete, az általános sztrájkot, a munkamegtagadást tekintette a munkásság harci útjának. Később döbbent rá, I hogy csak az egységesen szervezett munkásosztály I képes a kapitalizmus megdöntésére. Üjra Budapestre került 1912-ben. Bekapcsolódott i a szakszervezeti munkába, ■ magáévá tette a szindikalis- ta elveket. A Magyar Szo- \ ciáldemokrata Párt tagja I lett. Eredményes szakszervezeti munkáját bizonyítot- j ta a zsilvölgyi bányászok I szervezésével. A szociáldemokrata párt választójogi küzdelemnek mindent alárendelő politikája őt is az i ellenzék oldalára állította. ! Kapcsolatot tartott azokkal, akik Szabó Ervin szellemi vezetésével keresték a pártpolitika megújításának módjá't. Mosolygót a világháború előtt a Szindikalista Munkások Propaganda Csoportjának elnökévé választották. A világháború esztelen vérontása tovább erősítette forradalmi meggyőződését. Antimilitarista lett, 1917- től együttműködött a forradalmi szocialisták csoportjával. Az 1918 januári sztrájk idején a munkástanácsok megalakítását követelte. Nagy szerepe volt a Magyar Lloyd Repülőgép- gyár munkásainak általános sztrájkjában, amely országos méretűvé duzzadt. Röpirat terjesztése miatt május 2-án hajnalban letartóztatták, és csak az őszirózsás forradalom nyitotta ki börtöne kapuját. November végén a Szov- jet-Oroszországból hazatért forradalmárokkal együtt megkezdődött a KMP megalakításának előkészítése. Mosolygó is részt vett az alapító értekezleten, de az első Központi Bizottságnak nem lett tagja. A fiatal magyar kommunista pártot, annak politikáiét három gyárban — a mátyásföldi és aszódi repülőgépgyárban valamint a budapesti fegvvergyárban — népszerűsítette. Agitáció- jára a gyárak munkásai közül sokan felsorakoztak a KMP mögött. 1919. február 21-én őt is letartóztatták. A Tanácsköztársaság kikiáltása után szabadult ki. A diktatúra alatt a mátyásföldi repülőgépgyár politikai biztosa volt. Pest megyében szervezte a munkástanácsokat, majd egy | munkászászlóalj politikai megbízottjaként harcolt a frontot. 1919 júniusában a Tanácskongresszuson a Szövetséges Központi Intéző Bizottság tagjává választották. A Tanácsköztársaság leverése után a fővárosban maradt, ahol augusztus 8- án letartóztatták. A Pest vidéki bíróság hat évre, a miskolci bíróság tíz évre ítélte el. 1921 novemberében a szovjet-orosz kormány a második fogolycserével Moszkvába menekítette. A Bolsevik Párt tagja lett. Hiányos iskolai és marxista műveltségét nagy szorgalommal naphosszat pótolta. Élettörténetének megírásával akart példát adni egy forradalmár útkeresésével, életének végső értelmével. Korai halála ] miatt művét nem fejezhette be. 1927 februárjában súlyosan megbetegedett, j március 7-én meghalt. Temetésén barátai, elvtársai egv igazi forradalmárt búcsúztattak. Reszler Gábor SZABOLCS-SZATMÁRI EMBEREK Nyíregyháza egyik háziaazJáia vált Rékai Rudolf — A búcsú? — Nem mondom, hogy nem furcsa érzés. Itt, az Utasban a kollégák már nagyon kedvesen elbúcsúztattak. Hivatalosan december 15-én lettem nyugdíjas, ötvennyolc éves vagyok, az egészségi állapotomra való tekintettel korkedvezményt kaptam. A tétlenség? Valamit fogok majd csinálni, a tétlenséget ki se bírnám — de nem vendéglátást. — Beleunt? — Változatlanul szeretem. Minden nyűgével együtt. Tudja, még gyerekkoromban kereskedő akartam lenni. Az élet hozta, hogy innen megyek nyugdíjba is. Azzal a tiszta lelkiismerettel, hogy a vendéglátást sohasem láttam iparnak. Van ilyen kifejezés és én haragszom érte. Legszívesebben a jobb szállodáinkat is -vendégfogadónak hívnám, és az üzletvezetőt fogadósnak. — Pesten született, ott nevelkedett, dolgozott. A karrier Nyíregyházáig ért. Karrier ez? — Ezt a szót sem szeretem. Harminchét éven van a vendéglátásban. Voltam ellenőr, szervező, végül vezetőhelyettes, aztán vezető. Elvégeztem a szakközépet, és megtanultam mindent, amit a mesterséghez tudni kell. A szakácsságtól a pincérségig, de nem voltam sem szakács, sem pincér. Most már úgy mondom: utasellátós voltam. — Nyíregyháza? — A városom. 1959-ben kerültem az Utas ellenőrző osztályára, Debrecenbe. Itt ismerkedtem meg a feleségemmel, kértem, hogy jöhessek át. Ez volt 1962-ben. Az idősebbek emlékezhetnek, hogy akkor bizony nem volt ilyen az Utas. A forgalom viszont nőtt. Tisztázni kellett: ez itt Nyíregyháza egyik kapuja, sőt, a megye egyik kapuja. Minket lát, ismer meg a legtöbb utasember, aki érkezik, és mi vagyunk, akikkel utoljára találkozik a városból. Nem mindegy, hogy milyen az első falat étel, és nem mindegy, hogy milyen szájízzel megy el, aki elutazik. Pénz kellett a fejlesztéshez. — Megértették? — A város vezetői igen. És segítettek. Itt most, a kinti árudákkal együtt egy havi hárommillió forint forgalmat elérő üzlet működik. — Olyan, amilyent szeretne? — A vendéglátásban sok minden változott. Maga a vendég is. És mi, vendéglátók is, hiszen alkalmazkodnunk kell. Egy-egy péntek este hangulatos étteremnek megmaradni lehetetlen. Szerencsés hely az, ahol a törzsvendégek hozzák a forgalmat, de nekünk más a dolgunk. Amire büszke vagyok: tanítottam a vendéglátó szakközépiskolában, és itt is: sok szakember nevelésében segíthettem. Olyanokéban, akik jó értelemben meghatározói a vendéglátásnak. — Mondotta, hogy más a vendég. Jobb? Rosszabb? — Én még emlékszem arra, amikor az utas nagyon meggondolta, hogy mire mennyit költ. Ma egy diák, ha félórát várnia kell, bejön és itt ül le. Jobb a vendég, mert több, mert többre jut neki. Ugyanakkor rosszabb, vagy inkább nehezebb a vendég, mert az osztályos árak sem riasztanak senkit, a viszonylag magas italárak sem védenek meg az olyanoktól, akik a rendesebb embereket csak zavarják. — És a pincér? — A pincér sem tudhatja, hogy milyen lesz az a vendég egy üveg bor, vagy egy féldeci után. És kimondhatjuk: a forgalom után élünk. Általában mondom a vendéglátásról: a béreink olyan alacsonyak, hogy például a bér után járó táppénz, ha megbetegszik valaki, nevetségesen kevés. Elítélem, vagy nem ítélem el. mindenki akar (ezt a felszolgálókra mondom) valamennyi tartalékot gyűjteni magának. — Mondja, hogy szereti a várost. Jónak tartja-e a vendéglátását? — Nem. Hozzáteszem viszont, hogy nem tartom hibátlannak az ország vendéglátását sem. Az okok, a megváltozott vendégek, a tömegforgalom, a viszonylagos anyagi jólét. Ugyanakkor, és a nyugdíjazásom után miért is hízelegnék, én azért arra is emlékszem, amikor nem volt itt Aranyszarvas, csak a régi Szabolcs, a régi Vesz- szős, meg néhány kocsma. Ha maradt is kocsma, annál jobbnak tartom. Ugyanez érvényes ránk, az Utasellátóra is. Ha a változásokhoz van valamennyi közöm, akkor jóérzéssel mehetek el. — Mit csinál az első nyugdíjasnapokon? Pihen? — Most még pihenek. Van különben egy gyönyörű hathónapos unokám. Ö lesz a programom. Bartha Gábor Riez Adalbert Béla festményének reprodukciója
