Kelet-Magyarország, 1980. december (40. évfolyam, 282-305. szám)
1980-12-25 / 302. szám
1980. december 25. o Karikaturista a háttérben Ismeretlen minkatárseik: DANI „A NANI? — valami álnév, karikatúrák alatt szokott megjelenni.” — „Egy újságíró, aki vicceket rajzol.” — „Szerintem nem élő személy, hanem egy csoport neve. Együtt rajzolnak. Nem tudom, mit jelent.” — „Jó humoros rajzai vannak. Nekem tetszik.” — „Hogy ki az a NANI? — Tényleg: ki az a NANI?” Itt ül velem szemben NANI, azaz Ferter János. Bár nem volt ellene kifogása, nem is rajongott túlságosan azért, hogy egy újságíró szeretné faggatni. — Ügy érzem magam — magyarázta, mint egy viccet —, mintha egy toll hegyére lennék feltűzve. Rajzban szívesebben válaszolnék a kérdésekre. Mint a mellékelt ábra mutatja, ilyennek látta beszélgetésünket. A kép címe talán ez lehetne: Akasztják a hóhért, azaz önarckép a karikaturistáról. O — Ügy tudom, nem szabolcsi. — Még nem. Még csak kilenc éve lakom Kölesén. Hogy honnan jöttem? Azt hosszú lenne felsorolni. Megkezdtem az ország másik végén és jöttem mindig, mindig közelebb. A Dunántúlon ' születtem, Bácsalmáson jártam iskolába, Szegeden szereztem szakmát, Pesten kezdtem dolgozni. Aztán hazajöttünk a feleségem falujába. — Hogy alakult az élete Kölesén? — Hát, eleinte igen nehezen. Fehérgyarmatra jártam dolgozni egy darabig, aztán, amikor felvettek a tsz-be, vagy három évig építőbrigádban voltam segédmunkás, mert a szakmámban nem kaptam munkát. Az utóbbi években esztergályosként a szakmámban dolgoztam, egészen ezidáig. Közben munka mellett érettségiztem. Egy jó hónapja kértek: vállaljam el a művelődési ház vezetését. Ennek az az előzménye, hogy én voltam a társadalmi vezetőség elnöke, meg az is, hogy vagy négy éve vezetem a röplabda-szakosztályt, a társadalmi munka elől nem menekülök, a számat is elég nagyra ki tudom nyitni, szóval — rám esett a választás. Megpróbálom... — Ami fontos még: van egy nagy lányom, 11 éves. Elég ügyesen rajzol. Hogy mit szeretnék belőle? Azt majd ő eldönti... O Kellemes társalgó, valami kamaszos mosoly állandóan látható az arcán, ettől derűs lesz körülötte a levegő, a humora átszövi szinte minden mondatát, s egyáltalán nem olyan ez a humor, mint amit rajzai láttán gondolnánk, nem erőteljes, mint a figurái, inkább könnyed és elegáns, mint a mozdulatok, melyekkel szavait kíséri. Feltűnő rajta a keze, ami beszéd közben önkéntelenül rajzokat ír le a levegőbe, mintha külön életet élne. O — Mi az, hogy NANI? — Szegeden neveztek el így az osztálytársaim, ez a Jani további becézése. Akkor választottam, amikor a Ma gyár Ifjúságnál először jelentek meg a rajzaim és a szerkesztő azt mondta, hogy a Ferter név olyan, mint egy gépfegyver ropogása, keressek valami lágyabbat. — Elég furcsa: esztergályos — és karikaturista. Ha visszagondol, mi szeretett volna lenni, mi volt a legnagyobb álma? — Soha nem volt más vágyam, mint hogy újságban lássam a rajzaimat megjelenni ... Beiglire ítélve (NANI) A családfő karácsonya (NANI) — Mi a célja a rajzokkal? — Nevettetni. És az, hogy a hibáinkat felismerjük... — Amikor rajzol, dolgozik vagy szórakozik? — Nekem szórakozás. Grimaszokat vágok közben. — El is tudja mondani a viccet? — Na ez érdekes! Ha hallok valámit, képben megmarad. De minden viccet elfelejtek, nem tudom elmondani. — Gondolt már arra, hogy akár főfoglalkozású karika- turista is lehetne? — Hát jó volna, csak nehéz bejutni. Már meguntam a kísérletezést... — És arra gondolt-e, hogy más műfajjal is foglalkozzon, vagy a képzőművészek soraiba jelentkezzen? — Más műfaj — például a festészet — nem vonz. Az alaptagság nem tudom mivel jár, de azt hiszem, nincs szükségünk egymásra, mármint a Képzőművészeti Alapnak, meg nekem ... — Melyik ismert karikaturista a kedvence? — Sajdikot szeretem. — Hogyan jellemezné a NANI stílusát? — Azt mondják, a kerek- ded figurákat kedvelem. Néha vádolnak ezzel, néha dicsérnek. Mindenesetre jó érzés, ha egy karikaturistának van egyéni stílusa, ami másoktól megkülönbözteti. — Honnan veszi a témáit? — Újságokból, hallomásból, meg figyelem a környezetemet. — Mi az, amit a legszívesebben szeret kifigurázni? — A legtöbb bajom a befeléforduló, magánakvaló emberrel van, aki nagy ívben kerüli a társadalmi munkát. Szerintem az embereket meg kellene változtatni — közösségi emberré — és ezt nem viccnek szánom. — Ismeri-e a népszerűséget, ez segíti vagy zavarja? — Igen, ismerem, inkább zavar. — Okozott-e már kellemetlenséget egy-egy megjelent rajza? — Sajnos, okozott. Például rajzoltam egy éttermi anzix- ot, amiről itt Kölesén többen magukra ismertek. Pedig, amikor készítettem, még nem is tudtam, hogy éppen ebben a faluban lesz egy hasonló éttermi eset. — Legnagyobb sikerei? — Minden rajzomnak örülök, ami megjelenik. Ja, és egyszer egy Alkotó Ifjúság pályázaton második lettem. Az első díjat nem adták ki. — Mit csinál, ha nem dolgozik és nem rajzol? Ügy értem — szabad idejében. 1 — Ez megint hosszú lenne. Ott van a röplabdacsapat. Most szeretnék egy utánpótlás serdülőcsoportot szervezni. Vagy például hajót építek. Kis hajót, modell szerint, vagy fantáziából. Vagy például az összes subaszőnyeget én csináltam, ami a házban van. — És végül a tervei? — A művelődési házzal kapcsolatban sok tervem van. Kívül is, belül is. Parkot szeretnék köréje, játszóteret, meg jó programokat. Aztán készülnöm kell a felvételire, a népművelés szakra. Ami a rajzokat illeti: most a szilveszteri képeken gondolkodom, utána pedig egy ötvenhatvan karikatúrából összeállított kiállításra készülök, ami a megyében vándorol majd. ‘ O Néhány kontúrvonal a készülő portréhoz: Ferter János és ikertestvére a család kilencedik, illetve tizedik gyermeke. Sem az elődök, sem a testvérek közül nem volt senkinek hasonló művészi hajlama. Rajzai több mint tíz éve jelennek meg a legkülönbözőbb lapokban. Egyszer megpróbálta a főiskola rajz szakára a felvételit — nem vették fel. Üjab- ban csak lapunknak rajzol rendszeresen. O „Ismeretlen” munkatársunk évek óta részt kér a lapkészítésből, postán küldi rajzait. Ellentétben a külső munkatársakra jellemző szokástól, ő maga csak rendkívül indokolt esetben jön be a szerkesztőségbe. Egy évben egyszer. Egyáltalán nem tartozik az újságírók, szerkesztők társaságát kereső „jólértesültek” közé, belső munkatársaink között is többen vannak, akik személyesen nem is ismerik. Csendben, szerényen meghúzódik a háttérben — és dolgozik. Baraksó Erzsébet LEVELEK A LÁGERBŐL Könnyű álmokat kergetnek Kitárult mindenki előtt az ország kapuja ... ma tízezrével utazhatunk Nyugatra is, és akik nyitott szemmel járnak, hazatérésük után egyre többször mondják: becsüljük meg, ami itthon van, mert nyugati határainkon túl sem vár senkit tárt karokkal a nagy lehetőségek világa. Azért ma is előfordul, hogy néhányan meggondolatlanul, elhamarkodottan a kintmaradás mellett döntenek, mert azt remélik: ott tudják megvalósítani vágyaikat. Vajon ki mire vitte a nemrég kintmaradtak közül? Olvassunk bele közösen leveleikbe! „...dolgoztam mint az állat..." „Drága Szüleim! Amikor a levelet elolvastam, nagyon sírtam, mint egy gyerek. Most is elfog a sírás a levélírás közben, ha végiggondolom az egészet. Sajnos, olyan világban éltem, ahol engem senki nem értett meg, pedig én jót akartam mindenkinek. Azt akartam, hogy mindenki boldog legyen. Ezért a szívem is képes vagyok feláldozni. És kénytelen voltam menekülni a rosszemberek elöl, ahol én is tönkrementem volna. Kérem, hogy bocsássanak meg nekem. Itt nyolcszor kell többet dolgozni, mint Magyarországon. Tegnap is olyan munkát, olyan nehezet dolgoztam, hogy az embernek fogalma sincs hozzá. Alig kaptam érte 10 000 lírát, ami 250 forintnak felel meg. És reggeltől estig dolgoztam, mint az állat. Nagyon nehezek lesznek az első-második évek. Nem kell azoknak hinni, akik azt mondták otthon, hogy itt nem kell dolgozni. Megígérem, hogy ha már kint leszek Ausztráliában, és helyrejövök egy kicsit, fogok segíteni. Nincs olyan pillanat, hogy vissza ne gondoljak. Itt, a lágerben sem olyan könnyű éjszakákon át az a sok rettegés. Ausztráliában, remélem, megtalálom a jövőmet. Megkérem édesanyámat és édesapámat, hogy a fényképezőgépet küldjék el egy kis expresszcso- magban. Millió csókom, halmozza el mindkét kezüket." Részlet egy későbbi levélből: „Ma intézem el az utolsó papírt, ami kell az utazáshoz. Most fogok valami munkát végezni, mindegy, hogy mit, csak pénz legyen. Ez a címem: A AI. C.I.M.E. 04 100 Latina. Magyis 3. Itália." Vasi András húszéves tímári nőtlen víz- és gázszerelőt a csoport tagjai már az első reggelinél sem látták. Az idegenvezető érdeklődésére a velencei rendőrség azt a választ adta, hogy az illető politikai menedékjogot kért. „Bízzál bennem..." Október 20-án egy csoporttal Ausztriába, társasutazásra indult Dancsi Gyula 31 éves volt nyíregyházi lakos. Részlet a feleségéhez írt levélből: „Kedves Zsuzsa! Ne haragudj, hogy levelemmel zavarlak, gondolom, egy kicsit rosz- szul esett, amit csináltam, de már megtörtént. Mégis úgy gondoltam, hogy a történtek után is kötelességeim vannak a gyerekek iránt. Ne haragudj, hogy Szilárd születésnapjáról megfeledkeztem, csak akkor voltam a lágerben és még egy képeslapot sem tudtam venni. Jelenleg egy panzióban vagyok elszállásolva Bécstől 150 kilométerre. Kb. egy hónapig fogok itt tartózkodni, ugyanis Ausztráliába akarok kivándorolni. Csak annyit tudok, hogy akik kivándorolnak, azok részére egy féléves nyelvtanfolyamot biztosítanak, ingyenes lakást adtak és heti 100 dollárt adnak, amíg nem dolgozom. Kedves Zsuzsa! Itt szeretnélek megkérni, hogy a kivándorláshoz szükséges lesz a válás, megkérlek, légy szíves elintézni. Írtam apának, ő adja oda a perköltség felét. Nem szeretném, ha a nevemről lemondanál, az egész 'csak a kiutazáshoz kell, addig nem engedélyezik. Ne érts félre, ne hallgass senkire, nekem terveim vannak irántad, és a gyerekek iránt. Bízzál bennem.” Részlet egy másik — szintén a feleségéhez írott — levélből: „... D. V.-nek adjál ötezer forintot, ugyanis az útra kértem tőle. Ha kiutazok és elhelyezkedek, azon leszek, hogy segítselek benneteket. Sajnos, a gyerekeknek nem tudok küldeni karácsonyra semmit, mert nincs semmilyen jövedelmem. Később igyekszem pótolni.” Dancsi Gyula az Állami Biztosító üzletkö- tőjeként hétezer forintnál többet keresett havonta. A csoportból ketten maradtak kint. Dancsi már Mosonmagyaróváron közös szobában lakott Medveczki iJózsefné 26 éves volt nyíregyházi lakossal és Bécsben is közös szobát kértek. Az első reggelinél már senki sem látta őket. A nagynéni pénzt küldött... Jegyzőkönyv. Készült Malgratban (Spanyolország), 1980. június 19-én éjjel 1 óra 30 perckor. „A szálloda igazgatója bekopogott a szobámba, hogy csendőrök jöttek Kovács Ferenc útleveléért. Felébresztettem három turistát és lementünk a portára, ahol két egyenruhás és két civil rendőr elvette Kovács útlevelét. Azt mondták, hogy Kovács menedékjogot kért. Csak írás ellenében akartam odaadni, de nem adtak, sőt azt válaszolták, ha nem adom, engem is elvisznek. Korábban már a malgrati plébános is próbálta megszerezni Kovács útlevelét, mert állítólag egy chicagói pap telefonált neki.” ■ 1 , inrtobog u A csoport, amelyikkel Kovács Ferenc, 21 éves, nőtlen, volt ibrányi lakos június 15-ér. indult repülőgéppel, 16 tagú volt. Visszafelé már csak 15-en jöttek. Kovács édesapja június 23-án ment el a tanácsházára, hogy bejelentse: a fia üzent egy csoporttársával, hogy nem jött haza. Annyit mondott még, hogy Spanyolországból felhívta telefonon Chicagóban élő nagynéniét, aki pénzt utalt át egy barcelonai bankba. A kintmaradás okát nem üzente meg. A csoport tagjainak egyhangú, jegyzőkönyvbe vett véleménye: jobb, ha nem is jön haza, az ország nem sokat veszített vele. ★ Mit sikerül megvalósítani Vasinak, Dan- csinak és Kovácsnak vágyaiból? Nem tudni. De aki emlékszik a „Capuai fiúk”-ra, az tudja, hogy a lágerben hosszú éveket kell várni, míg eljuthatnak álmaik földjére, ahol esetleg újabb kiábrándulás vár rájuk. S lehet — mint eddig annyiszor máskor —, hogy a honvágy most is erősebb lesz. Balogh József Tokaji házak. Soltész Albert grafikája KM KARÁCSONYI melléklet
