Kelet-Magyarország, 1980. december (40. évfolyam, 282-305. szám)
1980-12-25 / 302. szám
1980. december 25. KM KARÁCSONYI MELLÉKLET Műszívbillentyű Zolinak „Az ember ne értékelje túl önmagát..." osztályfőnök mindig ezt mondta. Sokat panaszkodott Zolira. Nagy fájdalom volt ez nekünk, de valahogy mégis elvégezte a nyolc általánost. Zoli az általános után először parkettásszakmát akart tanulni, de ezt a szívhibája miatt nem engedték. Utána mechanikai műszerész szeretett volna lenni. Ezt sem ajánlották az orvosok, pedagógusok. Végül az optikusszakma mellett kötött ki, de az első évet be sem fejezve, három héttel az év vége előtt, abbahagyta. Túl unalmasnak találta. Napszámra járt a szomszédos Aranyosapátiba. Kapált, almát szedett. Egy alkalommal aztán a Pesten dolgozó unokatestvér biztatására Hazánkban elsőként Makiári Zoltán szabolcsi, Újkenézben élő fiú kapott műszívbillentyűt. A szívműtétet kanadai orvoscsoport végezte a Budapesti II. sz. Gyermekklinikán 1973. november 16-án. Nem minden vele született szívhibát kell megoperálni, még akkor sem, ha a szívhiba már eszközös vizsgálattal is igazolt. Operáltatni mindenekelőtt életmentés céljából kell, illetve akkor, ha az elérhető keringési állapot lényegesen javít. (Orvosi vélemény) Újkenézben a régi Újsoron, azaz a Rákóczi utcában nem volt nehéz megtalálni Makiári Zoliék lakását. Dombon áll a ház, ahonnan az első osztályos kisfiú elindult. Csak néhány hétig tartott számára az iskola, Zoli súlyos beteg lett. Az orvosi vizsgálat szívizomgyulladást állapított meg. — Soha nem hallottam én azelőtt erről a betegségről — emlékezik az édesanyja. — De azt a nyíregyházi orvosoktól megértettem, hogy nagy baj van. Az tetőzte be, hogy a kultúrházban hallottam egy orvosi előadást. Éppen erről a betegségről. Oda is mentem az orvosnőhöz, mondtam, hogy a fiamnál is ezt állapították meg. Az orvosnő próbálta szépíteni a helyzetet, de én megértettem, hogy cselekedni kell... őrizgettem, de a nyáron meszeltünk, kitettük a szekrényt és elázott minden. így meg se tudtuk köszönni, hogy megmentette a fiúnkat. Zoli sorsa azonban továbbra sem volt felhőtlen. A műszívbillentyűt ugyan befogadta a szervezet, a kontroli- vizsgálatok jó működést állapítottak meg, de később, talán a sok kórházi-klinikai tartózkodás hatására, a gyermeki idegrendszer is „beHEGYES ISTVÁN, A HAFE EDZÖ-HÖKEZELÖ SZAKMUNKÁSA ÖT ÉVE ÉRETTSÉGI NÉLKÜL JUTOTT BE A BUDAPESTI MŰSZAKI EGYETEMRE. MOST GÉPÉSZMÉRNÖKI DIPLOMÁVAL DOLGOZIK RÉGI ÜZEMÉBEN. A hőkezelő diplomája — Honnan volt bátorsága nekivágni? — Talán onnan, hogy amióta az eszemet tudom, én még sohasem buktam meg. Jól tanultam a tiszarádi iskolában, később kitűnően végeztem az ipari iskolát Miskolcon, a katonaságig kétszer kaptam Kiváló Dolgozó címet, a honvédségnél háromszor tüntettek ki. Most kérdezhetné: bizonyára a nehéz gyermekkor miatt nem tanultam, de ez nem igaz. Egyszeriben az az igazság, hogy annak idején a „mi körünkben” falun, a legnagyobb cél az volt, hogy a szülő szakmát adjon a gyerek kezébe... Amikor a családunk Keme- csére költözött s én idekerültem a HAFE-be, itt jött a nagy lehetőség, amit vétek lett volna kihagyni. — Fejest ugrott az ismeretlenbe ... — Csak részben, mert gyötrelmes előkészítő, többszöri rostálás után maradtam állva. Megtörtént, hogy tesztvizsgán 1200 kérdésre kellett választ adni. Aztán hónapokig gyúrtak bennünket a nyíregyházi tanárképzőn, végül a műszaki egyetemen, ahol olyan jól sikerült az írásbeli felvételim, hogy nemcsak a főiskolai, hanem az egyetemi követelményt is megütöttem. Hát így kezdődött. — És simán folytatódott? — Nem. Hiába volt nekünk, szakmunkásoknak heti plusz húsz óra, nagyon sokszor ránk hajnalodott a tanulószobában integrálszámítás közben. Ez volt a legnehezebb, a matematika: itt érződött leginkább a középiskola hiánya. Miért tagadnám: ebből a tantárgyból a rektori engedélyig kényszerültem, s csak a negyedik nekifutásra sikerült. „Jól felkészült, elégséges”. Közben fogytam vagy 15 kilót. — Miért nem szökött meg? — Megfordult a fejemben öt év alatt néhányszor, hogy ugyan miért kínozom én itt magamat. De arra még a 13. utóvizsgám előtt sem gondoltam komolyan, hogy csomagolok és hagyok csapot-papot. Már mondtam, hogy nem szeretek veszíteni, bukni. Azután meg alighanem a szégyen tartott vissza: mit szólnának otthon a srácok, a főnökeim, a család. — Egyetem előtt már évekig keresett, nem is rosszul, szabad volt, mint a madár. Nem volt idegesítő a tanterem, a kollégium, a pénztelenség? — Gyorsan alkalmazkodó típus vagyok, ahogy mondani szokás, jobb híján még a fogason is elaludnék. Ez segített, és a „rendes” diákok is rendkívül kedvesek, segítőkészek voltak. Jó érzést adott, hogy bár 27 évesen, de végre igazi diák lehettem, annak minden örömével, izgalmával. Ügy fogtam fel, hogy megajándékozott az élet öt évvel, ezt jól kell hasznosítani. Konokul kellett tanulni, de ne higgye senki, hogy örökké csak a könyv fölött görnyedtem. Nőtlen vagyok, elvegyültem a srácok között, részt vettem mindenben, ami a diákélet velejárója. Többek között három évig voltam az E-klub rendezője. — Pénz? — A gyár küldött bennünket és a gyár gondoskodott is rólunk. Kezdetben a fizetésünk 80 százalékát kaptuk, később a tanulmányi eredménytől függően többet, vagy kevesebbet. Kollégiumot ebéddel, vacsorával havi 500 forintért kaptunk, nyaranta elment az ember dolgozni vasmunkára vagy jól fizető kőműveshez. Ha hiszi, ha nem, még takarékoskodni is tudtam. Persze, nincsenek költséges szenvedélyeim. — Nehéz volt az államvizsga? — Az sose könnyű senkinek. Én a műszaki egyetem gépészmérnöki karán a gépgyártó technológiai szakon, azon belül is a szerszámtervező ágazaton tanultam, ide illő volt a diplomamunkám is: „Integrált gyártórendszer felszerszámozása”. Négyesre védtem, utána a szobatársakkal fenn a kollégiumban megittunk négyen két üveg bort. Ez volt a bankett. — Itthon? Milyen volt a találkozás a volt munkatársakkal? — Miután közben is be-be- jártam, nem volt különösebb esemény a visszatérésem. Oda érkeztem, ahonnan elindultam: a hőkezelőbe. A „mérnöki titulust” most legfeljebb egy kék köpeny jelzi, különben ugyanúgy egy asztalnál ülünk a srácokkal, ha hoz valaki egy kis kóstolót, mint régen. — Most magasabb a fizetése? —' Egyelőre nem, s ezen én nem rágódom. Mi, akik üzemből mentünk tanulni, az egyetemen nem kergettünk nagy álmokat: tisztában vagyunk a lehetőségekkel s ezért nem türelmetlenkedünk. — Csak a köpeny jelzi, hogy mérnök? — Az az igazság, hogy itt, a hőkezelőben még nem adódott amolyan rázós munka, ahol az elméleti tudást is segítségül kellett volna hívni. Persze, a srácok azért már próbára tettek, vajon nem felejtettem-e el a szakmát... — Vannak irigyei? — Nem érzem, nem tudom. Az a fontos, hogy az ember ne értékelje túl önmagát. Erre nagyon vigyázok. Gondolom, a gyár vezetői kellő időben felismerik, hogy nagyobb feladatokra is igénybe vehetnek és meg is tömnek majd munkával. Állok elébe már csak azért is, mert sokkal tartozom a kollektívának. Az igazi diplomavédésem, a bizonyítás is hátra van még itt, a Tünde utcai gyárban ... Angyal Sándor A megyei gyermekszívgondozóban dr. Fazekas Árpád vette pártfogásába Zolit. Az ő tanácsai, orvosi közreműködése egyengette útját Édesanyja a soproni szívszanatóriumba vitte a beteg gyermeket, ahol az egyik alkalommal tíz, a másiknál kilenc hónapot töltött. Utána a főváros következett... Zoli a szanatóriumokban, kórházakban tanult meg írni-olvas- ni, a legfontosabb alapismereteket itt sajátította el. De hátra volt még élete nagy próbája, a szívműtét, amit nem lehetett tovább halogatni. Elérkezett a legalkalmasabb idő... — Én megértettem már előzőleg, hogy nincs más választás. Az emberemmel megbeszéltük. És beleegyeztünk a műtétbe. Egy nap, jól emlékszem november 16-a volt, megkaptuk a táviratot, hogy mindketten utazzunk fel a fővárosba. A műtőben el akartam bújni a szárnyas ajtó mögé, de észrevették. Nem nézhettem meg a fiam — folytatja az események krónikáját az édesanyja. — Egy hónap múlva láthattuk Zolit, akkor már túl volt a nagy életveszélyen. Sikerült. A kanadai főorvos nevét, címét itt Kerékpáron a faluban nyújtotta a számlát”. Depressziós állapotba került Zoli, viselkedése komoly aggodalmat keltett az orvosok, pszichológusok körében. — Levelet kaptunk, hogy Zolival nem bírnak, minden áron haza akar jönni. Egy alkalommal olyan honvágya volt, hogy összerugdosta az orvos kocsiját. Újra felutaztam és hazahoztam a fiúnkat. Itthon megnyugodott, folytatta az iskolát. De nehezen tudott beilleszkedni a többiek közé, legalábbis az A Tiszai Erőmű Vállalat tiszalöki telepén a szabadtéri áramelosztó rekonstrukcióján dolgoznak a helyi TMK és a VERTESZ brigádjai. A több mint 25 éve szolgáló készülékeket felújítják, illetve kicserélik, hogy a nagyobb terhelésnek megfeleljenek. Képűnk: Roskó János és Huszár Ferenc szerelők az egyik áramváltó primér bekötésén dolgoznak. (Elek Emil felvétele) besorolt az ingázók közé. Ma is az egyik pesti lakásfenntartó vállalatnál dolgozik. A raktárban, könnyebb munkán, a rokon vigyázó szeme előtt, aki építésvezető-helyettes. Hetenként hazajár Újkenézbe, pénteken este érkezik, vasárnap este ül ismét vonatra. Ezért is nem találkozhattunk vele, csak a fényképeivel; a műtét előtt, után, és nem túl rég, egy kerékpárút előtt. — Zárkózott gyerek a fiúnk, először bizalmatlan, de tud ő nagyon beszédes is lenni. Háromszáz forintot ad haza havonta. Különben a másik két nagyfiúnk is támogat bennünket. Igaz az egyik most házasodott meg, ő Kisvárdán dolgozik és Dögén laknak, öt gyereket neveltünk fel, a lányom férjnél van, a három felnőtt fiú mellett még van egy kicsi, most ötödikes. Nem volt könnyű felnevelni őket, négy év alatt három fiúnk született. — Soha nem kaptunk mi senkitől semmi támogatást, ajándékot, mint olvassuk, hogy a vállalatok, tsz-ek karácsony táján, vagy iskolába menéskor ezzel-azzal támogatják a nagycsaládokat. A férjem is táppénzen van, már tartósan, kubikos volt a SZÁÉV-nál. Én lánykoromban dolgoztam egy évet, vasútnál, nehéz munkán. Azóta háztartásbeli vagyok. Kevés a keresetünk... Csendes szavú emberek Makláriék, a férj Maklárí László néhány rövid kiegészítéssel és hallgatásával helyesel feleségének. Nem könnyű az életük, de egy nagy dolgot mégis kaptak. Visszakapták Zolit, akit a szülői, a társadalmi gondoskodás, az orvostudomány — és egy kicsit saját szervezete is — visszahozott az életbe ... Páll Géza
