Kelet-Magyarország, 1980. december (40. évfolyam, 282-305. szám)
1980-12-25 / 302. szám
IM KARÁCSONYI melléklet Húsz éve írta a Kelet-Magyarorszúg Nagy döntések karácsonya A ma fiatalságának már történelem, s talán kevésbé ismert a kelleténél. Hiszen két évtized elteltével egyre kevesebbszer emlékezünk vissza azokra a nagy időkre, amikor végleg eltűntek a nadrágszíj parcellák és egész falvakat átfogó nagygazdaságok születtek. A szó legszorosabb értelmében vett történelmi változások mentek végbe megyénk falvaiban. Termelőszövetkezetekbe tömörültek a magukban csak keservesen gazdálkodó, néhány holdas kisparasztok és velük tartottak a 15—20 holdas gazdák is, hogy közös erővel fogjanak az újmódi gazdálkodáshoz. Ekkor teremtődött meg véglegesen az a falusi bázis, amely az egész népgazdaság erőteljes fejlődéséhez járult. Ha a mai falusi életformát, a technika és a tudomány mindenfajta vívmányát felhasználó iparszerű mezőgazdasági termelést, a hazai élelmiszer- piac mai bőségét tekintő külhoniak „magyar csodáról” beszélnek, ez a „csoda” két évtizede, az utolsó nagy vajúdások idején született meg véglegesen. Ha úgy tetszik, a magyar falvak kisjézusaként, „aki” a paraszti családok Megváltója lett, megtestesülve tíz- meg százezer „csodatevőben”: a szövetkezeti parasztságban. 1960 decemberében „Közös érdek” címmel méltatja a lap a húsz év előtti nagy napok jelentőségét. „Mezőgazdaságúnk háromnegyed részében már szocialista nagyüzemek vannak. A tél folyamán a mezőgazdaság szocialista átalakítása terén olyan jelentős lépést teszünk előre, amellyel a tömeges számszerű fejlesztést, a mezőgazdaság szocialista átszervezését lényegében befejezzük. Ezzel magasabb szinten valósul meg a munkásosz-. tály és a dolgozó parasztság szövetsége, s erősebb lesz a munkáshatalom'’. A lap maga is agitátor. Naponta közli a már meglévő termelőszövetkezetek eredményeit. „A csengeri Lenin Termelőszövetkezet állattenyésztési mérlegén két és fél milliós jövedelem” — írja az újság első oldalán december 15-én. „A megye legnagyobb termelőszövetkezete az első év után” címmel mutatja be a nagyecsediek eredményeit ezekben a napokban. „Pátrohának szebb lesz a holnapja” címmel kétrészes nagy cikk vázolja fel ^ község jövőjét, „öregek helyzete a kocsordi Üj Élet Tsz-ben” címmel például az egyik legfontosabb kérdésre válaszol az újság: milyen gondtalan öregség vár a belépő falusi emberekre. A Pátroha jövőjébe mutató sorozat elején »írja a szerző a december 14-i újságban: „Sok helyen vajúdik a föld. Emésztő gondok foglalkoztatják a még egyénileg gazdálkodó parasztokat. Vajon valóban jobb, gondtalanabb életet biztosít a nagyüzem, ha a termelőszövetkezeti gazdálkodást választják? Nagy, nehéz, sorsdöntő kérdés ez”. A falvakat járó téeszszervező agitátorok segítenek dönteni. És az újság elsőoldalas közleményei december második felében már egymás után jelentik az eredményeket. O 1960. december 22., csütörtök. „Vasmegyer és Dögé a legújabb termelőszövetkezeti községek” — közli a cím az újság fejléce alatt. „A kisvárdai és a nyíregyházi járásban két gazdag község parasztjai választották valamennyien a „szövetkezeti utat”. „Különösen nagy figyelemmel kísérték Dögét a kisvárdai járás dolgozó parasztjai. Az a beszéd járta, a dögeiek olyan jó burgonyatermelők, hogy pénzre kelnek, pénzre- fekszenek, azoknak nem kell a szövetkezet. És íme, a gazdag dögeiek elsőként határoztak. Határoztak, mert tudják, hogy még többet lehet termelni a szövetkezetben”. — Vas- megyeren „igen sokan hallgattak a megyei hírű Micsurin termelőszövetkezet agronómu- sára, Szabó Bertalanra és Mikó elvtársra, a községi tanács elnökére is. Majdcsak valamennyi szövetkezeti tag kivette a részét a felvilágosító munkából”. 1960. december 23., péntek. „Anarcson 24 középparaszt egyszerre kérte felvételét a szövetkezetbe” — közli'a lap első oldalán. „A községben maguk a dolgozó parasztok szervezték az új szövetkezetei”. „A falu legtekintélyesebb családjai egyszerre léptek a nagyüzemi gazdálkodás útjára”. 1960. december 24., szombat. „Tímár, KemecSe, Tiszatelek, Szabolcsve- resmart, Szabolcsbáka, Anarcs községekben a dolgozó parasztság zöme már a szövetkezetek tagja”. 1960. december 25., vasárnap. „Űjabb szövetkezeti községek: .Szabolcsbáka, Szabolcsveresmart és Fényeslitke”, Ezzel a szalagcímmel köszönti a karácsonyt a húsz évvel ezelőtti Kelet-Magyarország. „A kisvárdai járásban újabb három szövetkezeti község született. Dögé után Szabolcsbákán, Szabolcs veresmarton és Fényeslitkén is a szövetkezeti utat választották a dolgozó parasztok. A karácsonyi ünnepek után azonnal megtartják a közgyűlést mind a három községben, hogy a leltározást és az egyéb, sürgős teendőket megkezdhessék.” Frázisként hangzana, ha most egymás után felsorolnánk: hogyan él fürdőszobás lakásaiban, hogy porzik ki piros Zsiguliján a mezőre, hány száz lóerős gépeknek parancsol egyetlen mozdulattal, miféle termelési rendszerekben sokszorozza meg a földek és az állat tízezrek hozamát az akkori kétkedő, nehezen győzködhető falusi szégényember, és fia—lánya, aki két évtizede olyan nehezen vált meg „önállóságától”. Talán maga szégyenné a legjobban akkori bizonytalankodását. Megtagadná, hogy beteget szimulálva, falnak fordulva izzadt a nagydunyha alatt, mikor vendégségbe mentek hozzá a téeszszervező agitátorok. Vagy azt mondaná a bajusza alatt somolyogva, hogy tudta ő: a fejlődés nagyon kell ám, de hát hadd győzködjön az a városi munkás, meg a titkár elvtárs a járástól. Mégis, elevenítsük fel a húsz év előtti nagy döntések karácsonyát! A Kelet-Mpgyaror- szág megsárgult lapjai beszélnek az akkori ünnep előtti napokról, amelyek egy cseppet sem voltak csendes, betlehemváró idők. Inkább forró hangulatú viták, sokvendéges estézések győzködései, éjszakákkal hosszabbított nehéz nappalok, a döntés előtti tépelődé- sek napjai. A nagy, életre szóló döntések napjai a sok álmatlan éjszaka, a tépelődések sok-sok órája után szinte ünnepnapokká váltak. A megérett elhatározás felszabadította az embereket. A forró napok után derűsen felcsillant a falu mosolya. Megannyi tréfa, élcelődés, ma már igazi anekdotává érett történés mutatta, hogy a szabolcsi falvak embere bizakodó, hisz abban, ami mellett döntött. És ez a hit a mai jelenünkké vált akkori jövő ígérete volt. Emlékezzünk hát vissza néhányra a két évtizeddel ezelőtti újságlapokról. o „Dögé, 1960. december” — rögzíti az újságcím a már történelmi dátumot. „A szövetkezeti községgé válás napjai”-ról készít riportot a lap munkatársa. Olvassunk csak bele a cikkbe: „Családlátogatás, egy kis elbeszélgetés Nagy Béninél. De micsoda meglepetés! Alig férni a házban. Ott találni a tanácskörzet majdcsak valamennyi fiatal gazdáját. Vannak vagy tizenöten. Tanácskoznak. Örömmel fogadják az ismerős vendégeket. Bor kerül az asztalra. Majd ők invitálják meg a vezetőket a tanácsházára — egy kártyapartira. — Miért ne? — Az egyik helyiségben csattognak a lapok az asztalon. Nekitüzesednek a filkózásnak. — Na, Béni, vágd ki az adut — biztatják a többiek. — Te vagy a körzet feje. — Jó — mondja nevetve Nagy Béni. — Mék az a lap, Mihály? — szól a tanácselnöknek. — De pennát is adj hozzá...!” És akkor,'mind a tizenöten — mintha csak abban a pillanatban döntöttek volna — aláírták a belépési nyilatkozatot. O Az anekdota Rakamazon született, 1960 decemberében. „Háromszor is köszönnek már a népnevelők a gazdának, aki a kútnál hajlong, úgy tesz, mintha süket lenne. — Nagyot hallunk, nagyot hallunk? — kérdi érces hangon a nyíregyházi munkás. — Nagyot — válaszol amaz. A két népnevelő erre úgy kivágja a magas cé-t, hogy reng belé a ház. A gazda bambán néz. Csak. egy pár perc múlva, mikor az egyik népnevelő egy hallókészülékkel állít be, akkor hökken meg. De feltalálja magát: — Jó, jó, aláírom, de aztán mi lesz ezzel a micsodával?” O És még egy humoros történet. A színhely: Gáva, az időpont 1960. december. Az egyik „nehéz ember” hírében álló gá- vai gazda hátborzongató hangon többször is azzal ijesztgette a népnevelőket: — Ha nem hagynak békén, oda rohanok, ahol már sokan otthagyták a fogukat! — És a hüledező agitátorok szeme elől szaporán igyekezett eltűnni a kertek alján. Végül is egy „edzettebb” brigád látogatta meg, akiknek ugyancsak elsütötte a szöveget. Azok rögvest rá is^vágták: — Akkor mi is elkísérjük, bátyám, nekünk is van egy-két rossz fogunk ... Elmosolyodott erre a gávai gazda: — Tudják, tényleg van itt egy fájós záp- fogam, mindig készülök kihúzatni, de akárhányszor veszem a sapkám, mindig jönnek a népnevelők... íme, ilyenek voltak a húsz év előtti mozgalmas december karácsony előtti napjai, amiket a nagy döntés után azóta már húsz, egyre szebb karácsony követett a megye gazdagodó falvaiban. Pristyák József HÁROM KIRÁLY MI VAGYUNK ... Csákóval és csörgés bottal Népszokások nyomában A karácsony eredete mesz- sze századokra nyúlik visz- sza. Az ókori népek december 25-én a téli napfordulót, mítoszaik legyőzhetetlen Napistenét ünnepelték. Az erősödő keresztény egyház a IV. században erre a napra tette Jézus születésének évfordulóját. A karácsony ünnepléséhez kapcsolódó számos régi népszokásban azonban ma is felfedezhetők az ősi pogány elemek, amelyek keverednek a keresztény hagyománnyal. Az ünnepet megelőző napon, december 24-én a téli csendbe süppedő falvakban nem végeztek mezei munkát. Az asszonynép takarított, sütött, főzött, a férfiak rendbe rakták az udvart, az istállót, bekészítették a tűzre- valót, az állatoknak a takarmányt. Az előestén, a vigílián éledt fel a hagyomány. Legfürgébbek a kis kántálók voltak, akik házról házra jártak köszönteni. Az apró legények bezörgettek az ablakon, s megkérdezték: „Szabad az istent dicsérni?” „Igen!” válasz után az ajtón kívül énekeltek, mondtak köszöntőt. Kevés pénzt kaptak, amit boldogan csörgetve zsebükben, fürge léptekkel mentek a következő házig. A nagyobbacska, suttyó legények már beöltöztek. Hosszú fehér inget öltöttek, fejükre csákót tettek. Kezükben csillaggal, zörgős bottal jártak. Őket hívták csillagosoknak. A legények betlehemes csoportot alakítottak. Rendszerint öten voltak. Két angyal hosszú fehér ingben, sisakban pompázott. Az első és második pásztoron szintén fehér ing, csákó volt, kezük- - ben csörgős bot. Az ötödik az öreg, bundában, kucsmában, kolomppal, nagy bottal, kenderszakállal és bajusszal. Előzőleg betlehemes templomot készítettek. Ezt az angyalok vitték. A betlehemezés a legnépszerűbb karácsonyi paraszti játék. Tájanként különböző a témája, a szövege. A jelenet kezdődhet József és Mária szálláskeresésével. Bekopognak a gazdagok kapuin, de azok nem engedik be őket. így jutnak el végül egy faluszéli istállóba. A következő jelenetben az angyal köl- tögeti a mezőn alvó pásztorokat, és a kis Jézushoz küldi őket. A pásztorok elmennek az újszülötthöz, s ajándékokat adnak át. A betlehemezés főszereplője a süket, öreg pásztor, akinek tréfás félreértései nevetést fakasztanak. A megyei néprajzi gyűjtésekben így maradt meg az első pásztor és az öreg tréfás párbeszéde. „ ... öreg, megyünk Betlehembe Kisjézust imádni.” — költögeti az első pásztor az öreget. „Hová, hová, vén tehénbe?” — riad fel. „Nem, nem öreg, Betlehembe, Kisjézust imádni.” „Hol van az a Kisjézus, szerelmes gyermekem?” „Odabé, hátul bé van takarva.” — mutat a pásztor a betlehemi templom belsejébe. „Melyik az, a nagyszarvú?” „Nem, nem öreg, odabé, hátul bé van takarva” — A jászolt körülálló állatokat végigsorolva nagysokára felfedezi az öreg az újszülöttet, s így szól: „Most látom már, evvel a nagy bóka fejemmel. Ó, Kis- jézuskám, de borzas vagy! Talán a bontőfésűvel haragba’ vagy? Hoztam neked egy csupor kenyeret, meg egy karéj aludttejet. Ha kell neki leteszi, ha nem kell neki, megeszi.” Az ünnep vigíliáján a házasulandó legények is jártak kántálni, de csak a lányos házakhoz. Hellyel várták őket, és étellel, itallal kínálták. Betegben szokás volt, hogy karácsony éjszakáján éjfélkor a lányok „aranyos vízért” mentek a kútra. A hagyomány szerint ugyanis, akkor éjjel a kút vízében megmosdanak az angyalok, ettől az aranyossá válik. A lányok azon versengtek, ki meríti meg vedrét először a kútban. A legfürgébb vitte el az aranyos vizet, amiben az angyalok mosdottak. A karácsonyestével az állatoknak is kapcsolata van. Elterjedt volt az a hiedelem, hogy karácsony éjjelén megszólalnak a jószágok. Elmondják, hogy egész évben milyen volt a gazdájuk, jól etette, gondozta-e őket. Azért, hogy a következő évben is egészségesek legyenek az állataik, az asszonyok kalácssütés után a teknő oldaláról a tésztát lekaparták, kis kerek cipót formáltak. Minden tehénnek sütöttek egyet, hogy jól teleljenek, a kis borjúnak, hogy nőjön. Karácsony estéjén etették meg az állatokkal, Lányán például ezzel az okolással: „Ha mink kedvezünk nekiek, űk is kedveznek nekünk!” Ma már általánosan elterjedt szokás a karácsonyfa állítása és az ajándékozás. Magyarországon az örökzöld fák díszítése a múlt század eleje óta ismert. A Nyírségben az első világháború előtt nem volt szokás. A karácsonyi ajándékozás a parasztságnál csak a felszabadulás után terjedt el általánosan. A feldíszített karácsonyfa alá helyezett ajándékok, az örömet hozó „angyalfiák” növelik a karácsony meghittségét, a békés családi ünnep fényét. Reszler Gábor Kicsapottak Ballag a két öreg kéz a kézben. Síkos, jeges az út, zúzmara ül az ágakon és párapaplant fújtatnak a lovak. Megy a két öreg, tipegve, óvatosan fel-feltekintve. Lencsevégre való, kedves és megható, vélem, mint a gyerekek; kéz a kézben. Mennek az öregek napközijébe, gondolom — mert ugyan hová is tartanának ebben a zimankóban. Aztán a tanács- titkár beleront az illúzióba. — Mennek a kocsmába — mondja. — Ki hinné? — bökkenek meg. — Hiszen alig tudnak járni. Mit tesz az ital! — Bizony, bizony — tódít a titkár és ahogyan ránézek, látom, huncut kis villanásokkal a szemében mosolyog. — Apa és fia ők. Az apa kilencven, a fia hetvenéves. Legutóbb nagyon leitták magukat. — Nocsak? — Van egy kis szőlőjük, termett egy kis vinkó, annak isszák most a levét. — Akkor minek a kocsma? — Valahol ebédelniük is kell. — És a napközi? — Ki lettek tiltva. — Hogyan? — Jól hallod. A napközi gondnoka nem ismer tréfát. Harcias- asszony. Hogy megértsd; a két öreg, ahogy kiforrt a boruk, ittak, meg ittak. Két napig tájára sem mentek a napközinek. Két nap múlva is csak azért, mert gondolom megéheztek. Akkor aztán kiverték a balhét. Leteremtették a gondnoknőt, hogy ők mindig hideg levest kapnak, nekik csak szárnya jut és hogy túl édes a kompot. Juliska sem hagyta magát. Fűtött szoba, ingyen koszt — mondta, és ez a hála. Menjenek a kocsmába enni, ha ez nem jó. Megyünk is — replikázott a két öreg, és el is mentek. Másnap nem engedte be őket a gondnok. Hozzám jöttek panaszra. — És? — Egy hónap kitiltás. Juliskának igaza volt. Rendnek kell lenni. — Sokba kerül most a vinkó akkor a két öregnek. — Dehogy. Kaptak 300— 300 forint segélyt. De nem is azért fáj a fejük, mert drága a vendéglői koszt. Nincs társaságuk, ultipartnerük. Tegnap már azzal jöttek, hogy ők leadnák a szőlőt, legyen a tanácsé, de már unják a vendéglői kosztot. Nehéz lesz meggyőzni Juliskát. De- h'át mégiscsak az apjáról és a nagyapjáról van szó ... Seres Ernő 1980. december 25.
