Kelet-Magyarország, 1980. október (40. évfolyam, 230-256. szám)

1980-10-01 / 230. szám

4 KELET-MAGYARORSZÁG 1980. október 1, Kommentár Harckocsi a pajtában A Német Szövetségi Köz­társaságban — és természe­tesen nemcsak ott — válto­zatlanul sok szó esik a mün­cheni Oktoberfesten történt merényletről. A müncheni merénylet nem szűkölködik nyugatnémet vonatkozású és egyetemes tanulságokban. Ami az egyetemes tanulsá­gokat illeti, újra bebizonyo­sodott, hogy az ilyen gaztet­tek mindig és mindenütt azoknak a malmára hajtják a vizet, akik „az erős kéz”, a jobboldali diktatúra felé ka­csintgatnak. Afelől senkinek nem lehetett — nem is volt — kétsége, hogy ezt a ször­nyűséget kiagyalói és végre­hajtói célzatosan időzítették éppen a választási kampány finisére. Amikor szombaton késő este, a vásárcsarnok papírko­sarában, felrobbant a pokol­gép, a jobboldal úgy zendí- tett rá az ilyenkor szokásos filippikára, mintha magától értetődő lenne, hogy a tette­sek csak szélsőbaloldaliak le­hetnek. Nagyon hamar kide­rült, hogy ennek ezúttal az ellenkezője igaz. A nyomozás mostani fázi­sában már azt is pontosan tudjuk: nem lehetett eltitkol­ni, hogy a tettet egy nemrég betiltott szélsőjobboldali szer­vezet, az úgynevezett Hoff- mann-csoport hajtotta végre, mert a huszonegy éves tet­tes, a csoport tagjaként köz­ismert Gundolf Köhler egye­temi hallgató rosszul állítot­ta be a gyújtószerkezetet és maga is felrobbant. Sérülé­seinek „természete” abszolút bizonyítékként szerepel. Ha, mint eredetileg tervezte, si­kerül elmenekülnie, a gyil­kosságot természetesen „a baloldal” nyakába varrják, hiszen ez volt az akció célja. A fasiszta Hoffmann-cso- port sokáig legális alakulat­ként működhetett. Amikor ez év elején tömegtiltakozásra betiltották, főhadiszállásán rengeteg korszerű fegyvert, egy vidéki pajtában pedig harckocsit (!) talált a rend­őrség. Ennek a bajor tank­nak a gazdái ki mást akar­hattak támogatni, mint azt a politikust, akit sokan „bajor tanknak” neveznek. Nem raj­tuk múlt, hogy a választá­sokra időzített gaztett köny- nyen bumerángnak bizo­nyulhat. H. E. 28. — Ha nem a munka, akkor mi teszi okossá az embert? A professzor hallgat, Má­ria, mintha vizsgázna, úgy magyarázza Józsefnek az előbb hallottakat, hogy azzal a professzor tetszését is meg­nyerje. — Először is, az ember nem delfin és a delfin nem ember. — Ennyit én is tudok ... — József morog, mint egy ál­mos kisfiú. — De mindezt csak a delfinek tudnák el­mondani, ennyi delfinnel kapcsolatos rejtélyt csak a delfinek lennének képesek megmagyarázni. Nahát, de gyönyörűek! — József csak most veszi észre a medencét, a delfineket... Igazán gyö­nyörűek. Foxman csöndesen, elége­detten mosolyog. Aztán meg­szólal : — Nézze, fiatalember. Tu­dom, hogy maga rákkutatás­sal foglalkozik. Válaszoljon nekem egy kérdésre: miért van az, hogy noha minden második ember rákban hal meg, az állatok közt szinte ismeretlen a betegség? — Az állatok többsége nem betegségben pusztul el. A többségnek egyszerűen nincs ideje arra, hogy valamilyen halálos betegséget szedjen össze magának. Mire megbe­tegedne — ahogy mi, embe­rek a betegséget definiáljuk — már meg is ette egy má­sik állat. Tovább folytatódnak a harcok ai iráni határon Az iraki fegyveres erők fő­parancsnokságának keddi je­lentése szerint az iraki légi­erő hétfőn tovább folytatta az iráni katonai támaszpontok, intézmények és hadsereg-cso­portosulások elleni támadá­sait. Teherántól északra csa­pást mértek egy iráni harc­kocsizó egységre, Ahwaztól északra megsemmisítettek egy tüzérségi állást és Dizful város mellett leromboltak há­rom hidat. A jelentés szerint az iraki légierő a támadások során két, Irán három harci repülőgépet vesztett el. Az iráni hadszíntérről ér­kező hírügynökségi jelentések beszámolnak arról, hogy Irak kedden az északi frontról Khorramshahr és Abadan körzetébe összpontosította páncélos erőit, hogy javítsa a két várost már napok óta ostromló erők helyzetét. Ugyancsak erőátcsoportosítá­sokat hajtottak végre Gasr-i- Sirin körzetében. Az AP hír- ügynökség helyszíni jelenté­se szerint több száz iraki ka­tonai szállítójármű, harcko­csi és páncélozott csapatszál­lító jármű indult el a Shatt al Arab folyó torkolata felé, ahol az utóbbi napokban sú­lyos harcok voltak. Münchenben a hét végi merénylet színhelyén virágcsok­rok sokaságát helyezték el az áldozatok emlékére. (Kelet- Magyarország telefotó) Olasz kormányválság Pertini tárgyalásai Sandro Pertini olasz köz- társasági elnök kedden sor­ban fogadta a pártok vezető­it és kikérte véleményüket arról, hogyan kívánják áthi­dalni az újabb kormányvál­ságot, milyen „politikai for­mula” alapján akarják meg­alakítani az új kabinetet. Az olasz államfő először a kereszténydemokrata párt küldöttségével tanácskozott — Piccoli főtitkárral és For- lani elnökkel. Ezt követően az OKP Berlinguer főtitkár vezette küldöttségével tár­gyalt. Utánuk Craxi, a szo­cialista párt főtitkára és Piet­ro Longo szociáldemokrata párti vezető következett, majd az újfasiszták Almirante ve­zette delegációja. A délutáni órákban a kisebb politikai formációk vezetői keresték föl a Quirinale palotát, a köztársasági elnökséget. Berlinguer ismét sürgette a kommunisták bevonását egy „széles nemzeti demokra­tikus egységkormányba”. Szerinte ez felelne meg a leginkább az ország érdekei­nek. Ha a többi párt nem fo­gadná el az OKP javaslatát, a kommunisták ellenzékben maradnának, de ellenzékisé­gük jellege attól függ majd, milyen összetételű lesz az új kormány, milyen programot tűz maga elé, és mit tesz a gyakorlatban. — Természetesen. De azért én elgondolkoznék azon, hogy a rák, a sejtburjánzás csak néhány kultúrnövényben és az embernél fordul elő... egyébként nem. — Azt hiszem, professzor úr, hogy az állatok eleve egészségesebben élnek, mint az emberek többsége. — Jó­zsef úgy érzi, hogy a profesz- szor csak udvariasságból be­szélteti, ezért le akarja zárni a beszélgetést. — Tudja, pro­fesszor úr, ha a véleménye­met kérdezi, ennyit mondha­tok mindössze: az állatok többet vannak levegőn ... — Igen! Ez az! Maga na­gyon értelmes dolgot mon­dott, tudja meg, fiatalember! S tudja-e, hogy hol a legtisz­tább a levegő? — Tudom. A vízben. — Bravó, fiatalember! Ma­ga igazán pompásan gondol­kozik! Öröm magával beszél­getni ! Most már értem magát, kedves Mária, mindent ér­tek ... és gratulálok. — Ugyan, professzor úr... ez a szakmám. Ezt tanultam. — És a megoldás? Mi a megoldás? — Ezt nem tudom. Sajnos, fogalmam sincs. — No, egyet ajánlhatok. Hallgasson ide, fiatalember! Az én intézetemben minden dolgozó számára kötelező a vízhez szoktatás néhány gya­korlatsorozata. Az én dolgo­zóim életében — én legalább­is ezt szeretném — a víz nem idegen ellenséges elem hanem segítő orvos, jólelkű barát. Nyugtatja az idegeket, gyor­sítja az agyműködést, fejlesz­ti az izmokat, s pompás leve­gőhöz juttatja a tüdőt, az egész szervezetet. — Professzor úr, az úszás valóban nagyon egészséges... — Ej, fiatalember, nem az MUNKATÁRSUNK AZ ÖBÖLBEN (2.) Hz olajvidék magasból Basra egyetlen nemzetközi szintű szállodája, a Shatt al Arab nevet viseli. Ez egyben a repülőtér épülete is. Innen indulunk helikopteren, hogy a magasból ismerkedjünk a környékkel. A barátságos tiszt indulás előtt kezet ráz, s közli, igyekszik alacsonyan maradni, hogy lehetőleg so­kat lássunk. Á Hor al Hammar . Északnyugat felé indul a gép. Először Basra házai fö­lött körözünk, s nézzük a tetőkön sorakozó ágyakat, az egyedüli helyet, ahol a forró éjszakát el lehet viselni. Majd rövid sivatag fölötti repülés után a Hor al Ham­mar fölé érkezünk. Hogy ez mi? Tó? Mocsár? A Shatt al Arab ezernyi ágának szöve­vénye? Vagy a kiöntött Euft rátesz? Talán senki nem tud­ja, egy biztos: mérhetetlen nagy víz. Kikötőkkel, hajók­kal. Mint a játék autók, úgy sorakoznak partján a kira*, kott színes személykocsik, másutt konténerek alumíni­umán csillan a forró nap. Majd változni kezd a táj, s egy jól látható olajvezeték fölött repülünk. Sivatag ez a javából. Itt már nyoma sincs a víznek, legfeljebb egy-két vádiban csillan valamennyi. Néhány tevecsorda, a sivatag hajói tűnnek fel, mennek valaho­vá. Hová? Ezt itt sem tudja senki, a nomád arab számá­Olajszállító tanker a Shatt al Arabon Basra felé tart. ra ma sem létezik határ, ál­lataival éppúgy vándorol, mint ezer évvel ezelőtt. Aztán feltűnik előttünk egy hatalmas finomító. Ide igyekszünk. Ez a pont itt a sivatag kellős közepén a stratégiai olajvezeték szíve. S az elnevezés, hogy straté­giai, nem véletlen. Mert az olaj fegyver, s itt minden úgy létesült, hogy esetleges háborús körülmény közepette is működésképes legyen, leg­alább egy-egy szakasza. A mérnök magyaráz: — Egy gombnyomás, és az olaj az Öböl felé folyik. Ha kell, át tudják irányítani Szíria felé, vagy éppen északra, a török határ irányába haladó vezetékbe. Igaz, tehetik ezt akkor is, ha a piac úgy kí­vánja, de nem ez a fő. Az építéskor már pontos katonai Basrában a Shatt al Arab partja, ünnepnap délután. (A szerző felvételei) meggondolások is irányítot­ták, nem is titkoltan az ira­kiakat. Álcázás nélkül Az ember áll a sivatag kel­lős közepén. Itt minden tel­jesen nyitott. Szemmivel nem lehet álcázni se épületet, se olajfinomítót. A mai had­színtéren, mindkét oldalon a sivatag közepén épült létesít­mények alkotják a katonai csapások célpontját. És mi­lyen érzékenyek ezek! Tőlünk a kapuban elvették az ön­gyújtókat, a villanófényes fényképezőgépeket. Mert elég egy szikra, s minden robban. Elég egy szikra. Nos, elég volt, s a sok lappangó ellen­tét nemcsak egy-két olajku­tat vagy finomítót, hanem egy térséget röpített a levegő­be. Olyan térségben, ahol a fejlődéshez békére lenne szükség. Abban a világban, ahol minden eddiginél szo­rosabb egység kívántatna. Gondolataimban itthon min­dig vissza-visszatérnek az is­merős nevek és arcok, mind­untalan kérdve: vajon él­nek-e még? Helikopterünk felszáll a napközben puhává vált asz­faltkifutóról. Repülünk a vezeték mellett, majd átre­pülünk az Eufrátesz, később a Tigris fölött. Csodálatos a két folyó találkozásának tér­sége. Egy-egy kis település is megbújik itt. Kelet felé vivő utunk ekkori szakaszában a pilóta figyelmeztet: az iráni határ közelében vagyunk. Suwaib és Nashwa fölött szállunk. Itt érzékelni a tér-» úszásról van itt szó: a vízről, mint elemről. Próbált már maga vízben szeretkezni? — Nem kérem, nem... bár nem hiszem, hogy ez idetartozna... — Nem baj. Csak a példa kedvéért mondom. A vízben sokkal könnyebb, jóiesőbb, lebegőbb a mozgás ... — Akkor a madarak miért nem a levegőben szeretkez­nek? — Nagyon kedves fiú ma­ga... — Foxman nevet. — Igazán nagyon vicces ... Re­mek, igazán remek... Egyéb­ként azért nem, mert akkor lezuhannának, hiszen a ma­darak fajsúlya nem azonos a levegőével. De a halak, az ember fajsúlya hozzávetőleg annyi, mint a víz fajsúlya. — Igaza van, professzor úr, valóban csak szellemesked- tem. Bocsásson meg. — Semmi baj. Jót nevet­tem. Igazán jó nevettem... Szóval, a vízben való szeret­kezést csak azért említettem, hogy felhívjam a figyelmét arra a látszólag mellékes kö­rülményre, hogy a vízben mozogni sokkal kényelme­sebb, hogy úgy mondjam: lekesítőbb, mint a földön, vagy akár a levegőben. — Repülni se lehet rossz ... — sóhajt föl Mária, ártatla­nul. — A repülés folyamatos munka, leszámítva a síklóre- pülés rövid szakaszait. A ma­darak a legszabadabbak, de a legbutábbak is. Alig lehet őket valamire megtanítani... — A sólymok nem bu­ták ... — Dehogynem. Jó, rend­ben : dolgozni azt tudnak, el­ismerem. De játszani... érti Mária... az emberrel játsza- szani még a legjobban ido­mított madár sem tud. De nem erről van szó. A fiatal­embert én arról akarom mindössze meggyőzni, hogy az élet számára a víz sokkal megfelelőbb közeg, mint a szárazföld. Vagy a levegő... — Ezt elismerem ... de mi­ért fontos ez most? — Nézze, fiatalember ... magát külön meg kell kér­nem ... ahogy megkértem Máriát is... hogy ne neves­sen ki egy öreg tudóst... — Hová gondol, professzor úr? — No-no. Majd meglátja. Szóval, akkor elmondanám a kedvenc rögeszmémet. A víz­ről és a delfinekről van szó. — Foxman nagy lélegzetet vesz, aztán folytatja. — Én a génekkel, az átöröklődéssel, az átörökítéssel foglalkozom. Pontosan tudom, hogy az em­ber nem csupán az emlékeze­tével, nem csupán az agyá­val, az idegeivel emlékezik, hanem a génjeivel, a kromo­szómáival is. És amennyire meghatároznak minket az emlékeink, éppen annyira ha­tároznak meg a génjeink is. (Folytatjuk) kép előtt, milyen furcsa is a mesterségesen, vonalzóval meghúzott határvonal. A vo­nal, amely se népességre, se semmi másra nem volt tekin­tettel. Amit íróasztal mellett húztak, anélkül, hogy a kö­vetkezményekkel bárki is számolt volna. Alattunk a Shatt al Arab. Itt még nem vitás víz, de tart a bizonyta­lan felé. A nagyhatalom: az olaj Visszaidézem magamnak az olajszakemberek szavait: — Ez a terület Irak legfontosabb lelőhelye, innen a legjobb a szállítás. Az évi 150—180 millió tonnás termelés jelenti nekünk a biztonságos gazda­ságot. Ebben rejlik biztonsá­gunk, jövőnk — magyaráz­zák. Hát a biztonság és jövő ma ugyancsak kétes fogal­mak itt éppúgy, mint a ha­tár túlsó oldalán. Próbálom puhatolni, mi­lyen okok játszanak szerepet abban, hogy a két ország kö­zött nagy a feszültség. Vala­ki nagy sokára csak egy ta­nácsot ad: — Menjen el Ker- balába, ott talán megért va­lamit abból, amiről nem szí­vesen mesélek.” Tervezgetni kezdem utazásom. Hiába, iz­galmas dolog a történelmi oknyomozás. (Folytatjuk, következik: Az imám sírja.) Bürget Lajos

Next

/
Oldalképek
Tartalom