Kelet-Magyarország, 1980. október (40. évfolyam, 230-256. szám)

1980-10-19 / 246. szám

1980. október 19. Q KM VASÁRNAPI MBX1KIET Kedves Barátom! Felkiáltottál a minap, amikor együtt hallgattuk a rádió programajánlatát. Ki- fakadásocí oka az volt, hogy a bemondó egy lassúsági kerékpárversenyt ajánlott megtekintésre. Kissé ingerülten fejte­getted: az emberek kínjukban mit ki nem találnak, s igazi máriáshuncut az, aki abban gyönyörködik, hogy miként marad szinte mozdulatlanul egy bicikli egy másik szintén nem mozgó mellett. Láthatóan ingerelt a dolog abszurditása, amely szerint milyen verseny az, mely­nek a célja azt elérni, hogy két mozgó jármű lényegében mozdulatlanul ma­radjon. Mi tagadás, a dologban kétségtelenül van valami szokatlan. Rohanó életünk­ben, melyet sokszor csak mi teszünk a kelleténél is rohanóbbá, valóban gro­teszk a lassúság versenyét meghirdetni. Nekem mégis tetszett az ötlet, amit ne­ked nyomban meg is mondtam. Közhír­ré és -üggyé is teszem véleményemet, ami ha nem is változtatja meg a vilá­got, de talán valakit elgondolkodtat. Mi­ről is van tulajdonképpen szó? Nem többről és nem kevesebbről, mint az ember tudat alatt megfogalmazódott vé­dekezési ösztönéről. Amikor valaki a tempó visszafogásában hív vetélkedni, akkor valami olyan ellen mozdul meg, ami ellen sokszor természete ösztönsze- rűen tiltakozik. Lényegében túl sokat futkosunk. Fel­vettük a hősi, már-már mártír pózt, s únos-untalan azt hangoztatjuk: küz­dünk az időzavarral, harcolunk a má­sodpercekért, az infarktushatárig haj­szoljuk magunkat. De vajon miért? Mert egyszerűen nem tanultuk meg azt, ami a normális élet titka lenne, magán­életünkben is. A szervezést, a rendszert, az ésszerű időbeosztást, az egészségünk­kel való okszerű gazdálkodást. Ismered Te is G.-t, aki történelmileg rövid idő alatt akar megszerezni öröklakást, au­tót, telket, stílbútort meg mindent. Ro­han, száguld, időzavarral küzd, orvos­ságot eszik. Biztos, mire eléri a célját, pokoli közel lesz a sírjához, amit vi­szont nem tervezett még meg, hiszen ha sír, akkor legyen kripta. Tudok egy sor vállalatról, ahol szin­tén állandóan hadilábon állnak határ­idővel, munkaidővel, túlórával. Örök a zavar, s ezt mindig követi a kapkodó rohanás, a vezető szívéhez kapkod, s a munkások csak nézik, hogyan lehetett összehozni ennyi káoszt. Mert azt ők is tudják, a sebesség nem mindig áll egye­nes arányban a teljesítménnyel, a gyor­saság nem minden estben a cél elérésé­nek legbiztosabb módja, a rohanásban könnyebb kifulladni, mint az okszerű tempóban. Amikor tehát valaki lalússági ver­senyre hív, nem azt látom mögötte, hogy egy extravagáns valaki a kört akarja négyszögesíteni. De érzem mö­götte azt az ésszerű óhajt, hogy lassít­suk le a magunkteremtette oktalan ro­hanást. Nemrég egy kedves házaspárral beszélgettem, akik szinte kétségbeeset­ten mesélték el: elfelejtettek sétálni. Ha elindulnak, az első 50 méter után ro­hannak egymás mellett, éppúgy, mint napközben. Fékezgetik egymást, de et­től oda az öröm, hisz’ nem a csendes együttlétet élvezik, hanem folyvást fe­gyelmezik magukat. A rohanás tehát elveszi a szemlélődés örömét; megfoszt attól, hogy a körülöt­tünk lévő szépet befogadjuk, meg­emésszük, élvezzük; felületes és futó képek rögződnek csak szemünkben; ro­hanás közben örökké ütközünk, ütköz­nek belénk; rászokunk a rögtönzésre, száműzzük az átgondoltságot; szétzilál­juk az emberi kapcsolatokat, melyek másodpercnyi érintkezésre korlátozód­nak; elégünk egy önmagunk rakta mág­lyán, de nem mártírként, hanem csak szánalmas áldozatként. ■ Tudod, kedves barátom, van egy ku­tyám. A kutya egy életéve hét emberi évnek felel meg. Gyorsabban ver a szí­ve, nagyobb a hőmérséklete. Rohanva ég a vadászatban, szeretetben, örömben és bánatban. Tíz esztendő után be is fe­jezi földi pályafutását. Mást nem tehet, ilyen a természete. De vajon az ember­nek kell-e a mesterséges pulzusplusz? A szűnni nem akaró többlethőmérsék­let? Aligha. Élni meg kell tanulni. S ehhez ismerni kell a mindenkori tem­pót, melynek választékában benne van a lassúság is. Rohanni már tudunk, né­ha esztelen hangyaként. Az okos, értel­mes emberi tempót viszont újra kell ta­nulni. Remélem, lassú olvasásod végére érve köszönthet barátod: dr. Erdész Sándorral, a Sóstói Múzeumfalu igazgatójával miltuk merői A Az ön munkájában múlt-jelen-jövő ta­lálkozik, keveredik. Naponta régi szá­zadokat fog vallatóra, hogy értékeiket a jövendőnek megmentse. Ha választ­hatna, vajon melyik korban élne a leg­szívesebben? — Micsoda kérdés! Ilyesmi még soha nem jutott eszembe. Természetesen most. Csakis a mában. A múzeumok minden esztendő októbe­rében különös figyelmet kapnak, a mú­zeumi és műemléki hónap idején. Ké­rem, foglalja össze tömören, mi a mú­zeumok, muzeológusok legfontosabb fel­adata. — A muzeológusok legfontosabb feladata a muzeális értékek begyűjtése és feldolgozá­sa. De ez csak akkor válik teljessé, ha köz­kinccsé tesszük. Mivel a múzeum nem öncé­lú intézmény, a régészeti ásatások, a gyűj­tés, a kutatás és a feldolgozás mellett az is feladat, hogy emlékeinket láthatóvá tegyük. Az ön szakterülete a néprajz, amit sokan tévesen a népművészettel azono­sítanak. Napjainkban, amikor a nép­művészet újrafeltámasztásának, rene­szánszának vagyunk tanúi, mire figyel a népművészetet is kutató néprajzos muzeológus? — Néprajzról beszélve a szellemi, illetve az anyagi művelődés néprajzát különböztet­jük meg. A népművészet jelen van mindket­tőben, de nem azonos magával a néprajzzal. Sőt, a népművészetet szokás leszűkíteni csak díszítő művészetre, ami pedig teljesen hamis. — Nem véletlen, hogy a népművészet kutatása fontossá vált, hiszen segítségével egy nép karakterét, műveltségét határozhat­juk meg. A népművészet tulajdonképp nem más, mint olyan jegyek összessége, amelyek megvannak egy bizonyos népcsoporton belül, de másutt nincsenek meg. Ilyenek például az adott tájra jellemző mesék, hiedelmek, szokások, a gondolkodás- és életmód, vagy éppenséggel a díszítő művészet. A magyar nemzetet a nyelven kívül, melyet beszél, mindezek a jegyek megkülönböztetik más nemzetektől. — Amikor a néprajzos egy adott terület kutatását elkezdi, nem azért teszi, mert azt szeretné, ha régi típusú edényekkel rendez­nénk be a mai modern házakat, vagy a fa­lusi bálokban a modern öltözetű fiatalság csürdöngölőt táncolna, hanem azért, hogy a nemzet, illetve egy táj megkülönböztető je­gyeit feltárja. Feltárja és hozzáférhetővé te­gye. Ha pedig lehetősége van rá, akkor véle­ményt tud adni, figyelmeztet, hogy hagyo­mányainkat vajon megfelelő módon ápol­juk-e? — Mert torzulásoknak is tanúi vagyunk. Divat lett például régi szenes vasalót gyűj­teni, szekrény tetején tartani. Üjabban ezt megtöltik földdel és virágvázaként használ­ják. Ez már giccses. Milyen elveket tartanak tehát szem előtt nemzeti kultúránk továbbfejlesztésével, népművészeti'* hagyományaink ápolásá­val kapcsolatban? — A múlt emlékeit meg akarjuk őrizni a jövő számára, hogy ezekből táplálkozzon. A szocialista kultúrának, ha meg akarja tarta­ni nemzeti kultúránk ősi kincseit, ragaszkod­nia kell a nemzeti formához, melyet korsze­rű tartalommal tölthet meg. De ez már biz­tosan ismerős szöveg — hiszen Lenin mond­ta a szocialista kultúráról, hogy az a nem­zeti forma és a szocialista tartalom együtt. — A hagyományápolás és hazaszeretet egymással összefüggő fogalmak. Itt a múze­umfaluban megfigyelhető, hogy a tanulóif­júság egy kicsit furcsán szemléli ezeket a házakat, a kiállított tárgyakat, az állatokat, olykor a liba és a kacsa között sem tudnak különbséget tenni. Ügy hiszem: ha megisme­rik szűkebb hazájuk, Szabolcs-Szatmár nép­rajzát, a kis részt az egészből, ha szeretettel közelítenek kisebb hazájukhoz, az jó eszköze a hazafias nevelésnek. — Nem is olyan régen még vitatkoztunk ezekről a kérdésekről. Ma már elfogadott tény, Ifbgy másképp nem oldható meg a ha­gyományápolás, mint a ma emberéhez, a modern ízléshez alkalmazkodó átformálás­sal. Valóban reneszánszát éli a népművészet, ügyes kezű népművészek, népi iparművé­szek serege munkálkodik az ősi motívumok megmentésén, amelyeket úgy dolgoznak át a mai ember ízléséhez, hogy nem sértik a hagyományt. Felvirágzott a textil-, a bőrmű­vesség, a kerámia, a fafaragás, a kosárfonás — ezek óriási vívmányok. De gondolhatunk a népitáncra is. Például a Szovjetunió balett­művészetében a népi elemek beépítése sike­resen történt meg. Nálunk, ha például a ze­nét vesszük: Kodályt és Bartókot éppen azért érezzük a magunkénak, mert azt az ősit halljuk belőlük, amit apáinktól, nagy­apáinktól tanultunk. A Szó volt korábban a nemzet, vagy nép- ^ csoport néprajzi megkülönböztető je­gyeiről. Szűkebb hazánk, Szabolcs-Szat­már mennyire gazdag ilyen jegyekben? Vannak-e csak itt fellelhető sajátos­ságok? — Szabolcs-Szatmár területe igen gaz­dag. Ennek történelmi és társadalmi okai vannak. Történelmi az, hogy ezen a terüle­ten, különösen a szatmári részeken, a Par­tium vidékén folytonos volt a hagyományok továbbélése, zavartalanabb, mint más vidé­keken. Még a Nyírségről is elmondhatjuk ezt. De társadalmi, gazdasági okai is vannak: tudniillik az elmaradottság, a szegénység, az iskolázatlanság. Még az 50-es évek végén, a 60-as évek elején is találkoztam olyan pász­toremberrel Ujfehértón, aki azt mesélte el, hogy felettünk és alattunk több rétegű világ van. Ez nem más, mint az ősi sámán világ­kép. — Miben különbözünk? Hosszú lenne felsorolni. Megmutatkozik e táj például a népi építészetben, az anyagi kultúrában, a gazdálkodási formákban, a népi gyermekjá­tékokban, a népdalokban, az ecsediek ver­bunkos táncában. Végére hagytam a nép­mesét és balladát, mert erről tudok legtöb­bet. Az ördöngös kocsisról szóló történetek, a Rákóczi-mondák, a két púposféle mesetí- pusok csak a mi vidékünkre jellemzőek. Szép számmal élnek XVI—XVII. századi balladák, nem egy ballada hosszabb a szé­kely variánsnál. A Vajon hatottak-e a betelepítések és ho­gyan? — A XVIII. századi betelepítések, ami­kor megyénkbe tirpákok, németek kerültek, sőt ruszinok, rutének, románok a nyelvvel együtt átvették a magyar kultúrát is. Ezek színesítették, de nem változtatták át hagyo­mányos kultúránkat, bár ők kimutathatóan több vonást megőriztek. Vállaj sváb község­ben például másfajta az építkezés, másfajta fazekasedényeket használnak, a tirpákok szellemi néprajzában fennmaradt a Jezsi baba, vagy a tüzes mérnök figurája, de ösz- szességében a kultúrájuk magyar. A Azt mondta, nagyon gazdagok vagyunk. w Vajon a kutatások mit tártak fel mind­ebből, mit sikerült megmenteni, s ma­radtak-e adósságaink? — Biztos, hogy amíg lehetett gyűjteni, sokat gyűjtöttünk, olykor szinte nagyüzemi módon. Órtutay a kezdetektől fogva, a 30-as években, aztán Kiss Lajos, Nyárády Mihály és mások. Még én is 1000 népmesét vettem hangszalagra. De az is biztos, hogy rengeteg a sírba került. A falu szocialista átalakulása nem várt módon felgyorsult a 60-as évek­ben. Többre nem jutott idő. És nincs több mesemondó... — Nagyon sok szellemi értéket sírba vit­tek az öregek, ugyanígy az anyagi, tárgyi néprajz is pusztulóban van. Mindezeknek az emlékeknek tekintélyes részét sikerült meg­mentenünk, nem kell szégyenkeznünk. Má­sok szakterületéről nem szeretnék beszélni. Van viszont egy olyan terület, amelyről rész­letesen kell szólnom. Ez a népi építészet. — A hivatalos jegyzékben 37 népi mű­emléket tartanak számon megyénkben. Ha jól összeszámoljuk, akkor még körülbelül 200 olyan épületet találunk, melyek megérde­melnék, hogy megmentsük. Ehelyett azt kell látnunk, hogy a szemünk előtt pusztulnak el. Pedig közülük jó néhány megmentése még csak anyagi akadályokba sem ütközik, az Országos Műemléki Felügyelőség ugyanis évről évre kijelenti és megerősíti, hogy leg­alább 10—12 épületet a helyszínen fenntar­tana, ehhez évente házanként 150 ezer fo­rintot adna. Érthetetlen, hogy más megyék­ben élnek ezzel a lehetőséggel, a mi me­gyénk nem tart rá igényt. A tanácsok húzó­doznak, mondván, hogy egy ilyen népi mű­emlékbe senki sem költözik be szívesen, nem tudják mire használni. Mert semmi más fel sem merül, csak az, hogy múzeumi célokra alkalmas. Múzeumra pedig tényleg nincs szükség minden faluban. Az országban számtalan példa van arra, hogy könyvtár­nak, szakköri foglalkozásra, egyéb közösségi célokra alakítják át, korszerű berendezéssel teszik kényelmessé — és megmentik. Mi meg évről évre lemondunk róla ... Ritka az olyan megoldás, mint a vitkai, ahol egész­ségház működik egy ilyen épületben. A Műemlékeink védelmét tehát nem tart- w ja megfelelőnek? — Talán a műemlékeink nincsenek ilyen veszélyben. Sürgősségi alapon előbb-utóbb sorra kerülnek, tatarozásra, felújításra. Me­gyénkben egyébként összesen 260 műemlék, műemléki jellegű épület, illetve népi mű­emlék található. A legfájóbb mégiscsak az, ahogyan a népi műemlékek megmentéséről lemondunk. Ennek egyszerűen nincs gazdá­ja megyénkben. — Műemlékeink védelmével kapcsolat­ban szeretnénk még valamire figyelmeztet­ni, amiről ritkán beszélünk. Ez pedig a szak­embergond. Az építőipari vállalatoknak ilyes­mire nincs kapacitásuk, nem kifizetődő, a tulajdonos tehát igyekszik a műemlékétől megszabadulni, lehetőleg átadni a múzeum­nak. Helyreállításuk, művészi értékeik meg­mentése csak a múlt szeretetével képzelhe­tő el, normával nem. Pepecsmunkát igényel a feladat, aminek közben nincs látszatja. Ahhoz, hogy itt, a megyében is előrelépjünk, külön szakembergárdára volna szükség. — Sokan csodálkoztak azon, amikor be­jelentettük, hogy Szabolcs-Szatmár, megelőz­ve más gazdagabb megyéket, szabadtéri nép­rajzi múzeumot akar létesíteni. Éppen a régi szegénység kényszerített bennünket — igen rossz anyagból készültek errefelé a házak. Döngölt föld, fecskerakásos fal, legjobb eset­ben vályog, nádfedés, szalma, vagy gyé­kénytető — ezeket eredeti helyükön nem lehetett volna fenntartani. Ezért szorgalmaz­tuk a múzeumfalu építésének megkezdését, így népi műemlékeink egy része mégiscsak megmarad. Bár Szentendrére még többet el­vittek volna! Mióta építenek szabadtéri néprájzi mú­zeumokat, hol tart a Sóstói Múzeum­falu építkezése, milyenek az eddigi ta­pasztalataik? — Már a millennium évében Budapesten összeállítottak egy 24 parasztházból álló mú­zeumot. A legrégebbi a Stockholm melletti Skanzen nemzeti parkja — ennek a parknak a nevét vettük át tévesen a múzeumfalu je­lentéseként. A 30-as években Európában mindenütt elterjedt, de hazánkban csak a felszabadulás után. — A Sóstói Múzeumfalu építésének gon­dolata 1964-ben merült fel, az építkezés 1970-ben kezdődött meg, a Nyírterv tervei alapján. Eddig az ütemterv szerint halad­tunk. Köszönhetjük ezt annak, hogy 1975-től saját építőbrigádunk van, olyan szakembe­rekkel, akik a kemencerakáshoz, a zsúpfe­déshez, a szabadkéményhez egyaránt érte­nek. Eddig elkészültek a szatmári porták, az anarcsi bálványos, ház, néhány nap múlva pedig avatjuk a tarpai házat. Ha véglegesen elkészül a múzeumfalu, 1990-re, addigra ki­lencven objektum áll majd a területén, templommal, iskolával, tűzoltószertárral, te­metővel — egyszóval igazi múzeumi falut kívánunk itt létrehozni. — Vannak gondjaink is. A múzeumi épí- tőbrigád sajnos csak öt szakemberből áll. Ha többen volnának, nemcsak a múzeumfa­lut építhetnék fel, hanem a községi, helyi fenntartásban lévő népi műemlékek rendsze­res helyreállítási munkáit is képesek lenné­nek elvégezni. Eddig is dolgoztak hasonló módon, például a tiszacsécsei Móricz-házon, a vajai tájháznál és most a tiszaberceli Bes- senyei-emlékház helyreállításánál. — A múzeumfalu megnyílt ugyan a múlt év őszétől és üzemelnie kellene, de ez nem gördülékeny. Az építkezés húsz évére 18—19 milliós költséget terveztek. Eddig évenként félmillióból gazdálkodtunk. Ki lehet számol­ni, ilyen támogatás mellett hány évre lenne szükség! Nagy gondunk, hogy teremőrök al­kalmazására nem kaptunk engedélyt. Kettőt kértünk. így a muzeológusok idejük nagy részét teremőri szolgálattal töltik el, amit luxusnak tartunk. Mivel a jegyárusítást nem vállaltuk, már eddig is elestünk jóval több pénztől, mint amennyiből a teremőröket ki­fizethettük volna. Idén eddig 30 ezer láto­gatónk volt. Nagy figyelem kíséri a mun­kánkat, tavaly nemzetközi, idén országos konferencia volt itt, nagyon sok a látogató. Az idősebb generáció nosztalgiával jár-kel a házak között, a gyerekek és a fiatalok pe­dig rácsodálkoznak a látványra. Néha el sem hiszik, hogy tényleg laktak ilyen házakban. Milyen közművelődési funkciót tud el­látni a múzeumfalu? — Szeretnénk, ha ez az esztétikus kör­nyezet, hátterében az erdővel, alkalmassá válna közművelődési rendezvények megtar­tására is. Volt itt a nyáron országos népmű­vészeti vásár, ötezer résztvevővel, időnként tartanak- itt történelem- és rajzórákat isko­lásoknak. Terveink között szerepel, hogy az arra alkalmas házak közül valamelyikbe modernebb bútorok kerülnek, s alkalmassá tesszük arra, hogy a NYIRTOURIST kezelé­sében szállodaként működjön. A ön elsősorban népmesekutatóként is- w mert. Amellett most a múzeumfalu igazgatójaként népi építészettel foglal­kozik. Mi lesz a legközelebbi munkája? — Legújabb munkám egy rész elkészíté­se a Magyar Tudományos Akadémia meg­tisztelő megbízásából az új magyarság nép­rajza hatkötetes kiadványához a mese és a hiedelem összefüggéséről. Jelenleg ezen dol­gozom — szabad időmben. A Köszönöm a beszélgetést. Baraksó Erzsébet ^Vasárnapi MNTERJÜ

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom