Kelet-Magyarország, 1980. szeptember (40. évfolyam, 205-229. szám)
1980-09-07 / 210. szám
1980. szeptember 7. HAZAI TÁJAKON FILMJÉGYZET Hejcei kövek Boltíves kőhíd vezet a kőfallal körülvett parkba Ki tudja hol van Hejce? No persze, a környékbeliek. S hol ez a környék? A Hernád bal partjára néző zempléni hegyek nyugati oldalán, Miskolc és Kassa, közelebbről a hajdan hordóiról neves Gönc és a bibliafordító Károlynak hajlékot adó Vizsoly között. Heyche A Vilmányból keletre kiágazó út, átvágva a vasúton, mintha csak a hegyekre akarna fölkapaszkodni. Talán a Borsó-hegyre, vagy azon is túl — de aztán megáll a mere- dekebb kaptató alatt. A falu ott húzódik meg, ahol a patakvölgy mélyen bevágódik a hegybe. Festőién szép, túrázásra csábító tájon fekszik Hejce, ez a Borsod-Abaúj- Zemplén megyei falu, amelynek nevét a XIII. század második feléből már oklevél őrizte meg Heyche alakban. Személynévből származtatják, de hogy az milyen eredetű lehetett, nem tisztázták. Az első okleveles adat egyébként 1261-ből IV. Bélától való, s már az is úgy említi a helybeli egyházat, mint amely jóval előbb, Szent István korában megvolt. Az egri egyházmegyéhez tartozott és Abaúj vármegyében feküdt. Csehország A falu múltja ugyancsak változatos lehetett. Úgy mondják, a cseh hadvezér, Giskra, azaz Jan z Brandysa, aki előbb a husziták oldalán, majd a Habsburgok zsoldjá- ban harcolt, amikor 1440-től 1462-ig az akkori Észak-Ma- gyarországot jórészt megszállva tartotta, akkor Hejce felső felén is csehek telepedtek meg (s ezért aztán későbbre is sok Cseh családnév és Vencel keresztnév maradt). A falunak azt a részét Csehor- szágnak is nevezték. A Rákóczi-szabadságharc idején is erődített hely volt Hejce. E régi erődítések emléke a katolikus templom körüli terméskő erődfalmarad- vány lőréseivel. Maga a templom egyébként átalakítva kisebb múltat sejtet, pedig maga is régi időktől áll. Püspöki nyári lak A templom közelében a kastélypark ódon hangulatot őriz. A történetéhez tartozik, hogy a napóleoni időkben I. Ferenc császár és király az egri egyházmegye területét megosztva kialakította a szatmári és a kassai püspökségeket. Ez utóbbihoz tartozott azután Abaúj, Sáros és Zemplén vármegyé zöme. A királyi rendelet persze a püspök javadalmairól is gondoskodott, s a kassai püspök jövedelméül szolgáló birtokok között felsorolta a hejceit is. E birtok lett a kassai püspök nyaralóhelye. A templom melletti parkban emelkedett a püspöki nyári lak — fáktól körülvéve rangos épület volt a maga nemében. Parkját terméskő fal vette körül kapukkal, a kapukhoz vezető boltíves kőhidakkal. A maradványok viszonylag épen, erőteljes formáikkal történelmi időket idézve állnak a zempléni hegyek oldalán. N. F. Ki beszél itt szerelemről ? Van filméletünkben egy titokzatos rejtély, melyet most már fel kellene deríteni — őszintén, igényesen, indulatok nélkül, az objektivitás szigorúságával. Arról az ellentmondásról beszélek, hogy az új magyar filmek jó részét külföldön — nem akárkik: szaktekintélyek — elismeréssel fogadják, s ugyanezen művek rendezőit a hazai bírálók rendre sarokba állítják. A magyar filmeknek mind gyakrabban kettős az olvasatuk. A nemzetközi mérce szerint jó minősítést kapnak. Az itthoni bizonyítványban elégtelenek éktelenkednek. Mielőtt bárki elfogultsággal vádolna, sietve kijelentem: eszem ágában sincs eljátszani a védőügy védet. Számos mai magyar film nekem sem tetszik. Azt is természetesnek tartom, hogy az ízlés — a megítélés — esetenként eltérő lehet. A szóvá tett jelenséget ezzel szemben most már „zsinórban” tapasztalom. Mindenképpen szembe kell nézni vele. Nem vagyok illetékes a válaszadásra s szeretném elkerülni a vulgari- zálás csapdáit, ezért most csak annyit írnék a probléma margójára ceruzával: valahol középütt lehet az igazság. Az inkriminált filmek nem annyira kiemelkedőek, mint ahogy a határokon túl megállapítják róluk — s nem is olyan csapnivalóak, hogy kardot rántsunk ellenük (né- hányan ezt teszik). Az előítélet rossz tanácsadó. Talán ez is motiválja a kritikai skála nyelvének billegését. És a skatulyák sem üdvözí- tőek. Néhány magyar rendezőt többen olyan dobozba dugtak, ahonnan az illető — bármit csinál — sehogyan sem képes kikecmeregni. Most mutatták be Bacsó Péter legújabb filmjét (Ki beszél itt szerelemről?). Előttem fekszik az olasz sajtó(IL MESSAGERO)'. „Bacsó szellemes epizódokkal teszi érdekesebbé, élőbbé a cselekményvázat.” (LA SICILIA). „A film hangneme gyakran ironikus, s ez a hangvétel Bacsót az egyik legtehetségesebb mai magyar rendezőnek mutatja.” (ESPRESSO). „Bacsót mind vádbeszédének bátorságáért, mind pedig elbeszélő erényeiért dicsérnünk kell.” (IL GIORNALE). „A magyar filmművészetben Bacsó Péter olyan rendező, mint nálunk Mario Monicelli: érzékeny a társadalom problémáira, felszínre hozza a hibákat, ám ugyanakkor arra is figyel, hogy polémiájával, vádjaival elősegítse azok ki- javítását. Ábrázolásmódja mindig derűs, olykor csak ironikus, ám néha szarkasztikus.” (IL TEMPO). A Ki beszél itt szerelem- ről? itthoni recenzióiból nem idézek, csak arra emlékeztetek, hogy az ítészek túlnyomó többsége kudarcnak ítélte a filmet. Töprenghetünk az okokon Ekkora eltérésnek nem szabadna előfordulnia — annál is inkább, hiszen az olaszországi kritikusok feltehetően nem Bacsó barátai (kivétel nélkül), hazai elmarasztalói meg nem az ellenségei (maradéktalanul). Amivel csak azt jelzem, hogy az itteni és az ottani szemüveg dioptriájával valami baj lehet. Ami engem illet, sem az első, sem a második táborhoz nem csatlakoznék. (Ezért állítottam azt néhány bekezdéssel előbb, hogy túlzóak és szubjektivek a sommás megfogalmazások). De most már nézzük magát a filmet. Citrom Flóra kertészmérnök — egy találkozást követően — felidézi egykori szerelmének állomásait (meg persze életének főbb eseményeit). Tamással való kapínajd meg is választják. A parlamentben arról szónokol — innen a cím —, hogy rohanó korunkban sem nélkülözhetjük az érzelmeket (a szerelmet). A fiatalemberrel nem képes kijönni, s dacból férjhez megy egy vízipólóshoz. És némi nosztalgiával gondol Tamásra . . . Bacsó Péter filmjeiről szokás megállapítani, hogy: 1. közéleti töltésűek; 2. publi- cisztikus foganta tásúak; 3. ötletekben tobzódók; 4. szövegük fésületlen, íróilag kevéssé megmunkált; 5. stílusuk egyenetlen. A Ki beszél itt szerelemről? minősítésekor elismételhetjük a sztereotípiákat, de ez túlságosan kényelmes megoldás lenne. Az a véleményem, hogy ezúttal kissé sovány a társadalmi háttér, szelíd a kritika és a rendező erejéből legfeljebb csak „ejnye, ejnye”- szerű fejcsóválásokra tellett. Ezzel szemben a jellemábrázolás igényesebb, mint korábban és a történet is köny- nyen átélhető (leszámítva néhány valószínűtlen fordulatot). A gégék „beépítésében” Bacsó nem eléggé igényes és következetes: az ócska szóvicceket nyugodtan elhagyhatná, de az is igaz, hogy egy-egy szituáció képtelen ellentmondásait a Ki beszél itt szerelemről? szerzője pompásan ki tudja aknázni (a nyitójelenet, az országgyűlési életképek stb.). A színészek kedvesek és tehetségesek: Tarján Györgyi és Gálffy László egyaránt „hozza” a figurát. A Csollány-család ábrázolása kissé illusztratív, ennek megfelelően a színészek sem nagyon csillognak (Szabó Sándor a férj, Sütő Irén a feleség). dosszié (a vígjátékot júliusban a taorminai fesztiválon vetítették). Belelapozok. Ilyen mondatokra bukkanok: „Érzékeny, élettel teli, kemény és gyengéd, szellemes és me- lankolikíis ez a film, amelyben Bacsó szatirikus vénája teljes erővel megnyilvánul.” csolata rosszul indul: kidobják az egyetemi kollégiumból, mert egy ágyban töltötte az éjszakát a fiúval. (Ne tessenek rosszra gondolni, semmit sem csináltak, véletlenül kerültek egymás mellé.) Később Flóra és Tamás megkedvelik egymást. A lány közéleti karrierje érdekesen alakul: képviselőnek jelölik, Remélem, Bacsónak nem szegi kedvét a kedvezőtlen hazai fogadtatás (a filmet egyébként a közönség nagy érdeklődése kíséri) — s tovább folytatja kirándulásait a közéleti humor birodalmában. Veress József Az erődfallal körülvett templom Irodalmi arcképcsarnok Arcképvázlatok (Száz magyar író) Sokféle szándék adhat könyvet az olvasó kezébe. Egyeseket a puszta szórakozásvágy vezérel, másokat a tanulás, illetve az erkölcsi nemesedés ösztöne hajt. Hegedűs Géza mostanában megjelent írói arcképvázlatait alighanem azok választják majdan olvasmányuk tárgyának, akikben az ismeretbővítési szándék az erősebb. Az „Arcképvázlatok” tudniillik — noha érzelmi viharokat is támaszt, ha szerzője szükségét érzi — irodalomelméleti ismereteket közvetít, s mindenekelőtt portrévázlatok halmazát adja. Pozitív, negatív és közömbös figurákat vonultat fel. A magyar irodalom arcképcsarnoka gyarapszik általa száz magyar író (plusz egy : Hegedűs Géza képzeletbeli) portréjával. A jelesebbek közül többek között a nyíregyházi születésű Váci Mihályról és az ecsedi BáHegedüs Géza: thoriak nyírbátori „királyságában” is megfordult Tinódi Lantos Sebestyénről emlékezett meg. A kuruc szabadság- harc történetét megörökítő „Emlékiratok”-ja és önéletírása, a „Vallomások” révén az elsősorban történelmi személyiségnek tartott II. Rákóczi Ferenc, a „Kegyenc” című drámája után pedig Teleki László kapott irodalmi rangjához méltó hangsúlyt e kötet lapjain. Az említettek mellett egy sor olyan névvel is előhozakodott, amely már csak a szakmabelieknek jelent valamit. így frissítette fel például a nyírségi származású Obernyik Károly, a Sza- moshátról elszármazott humanista tudós, Sylveszter János, valamint az egy időben Badalón és Zajtán is katonáskodott Gvadányi József emlékezetét, akik — mert a maguk korában népszerűek voltak, s mert irodalomtörténeti jelentőségük túlmutat ismertségükön — valamiképp megragadták Hegedűs Géza fantáziáját. S mindezek mögött egy, az irodalmat határtalanul szerető, azt felső fokon értő, az Oscar Wilde-i értelemben vett művész „Arcképvázla- tok”-ból összeálló, ám megí- ratlan portréjának körvonalai bontakoznak ki. Az olvasó képzeletében megjelenő kontúrok az ismertetett könyv szerzőjében kettős értelemben vett művészt sejtetnek. Mint ahogyan Hegedűs Géza az is. ö nemcsak írónak és költőnek, műbírálónak is művész. Csak ezúttal éppen nem az élet, hanem a pályatársak életműve művészetének tárgya. Ez alkalommal a mások írói-költői útját látta olyan szemüvegen át, nézte olyan lélekkel és képzelőerővel, mint önnön szépirodalmi alkotásakor az életet, a való világot. Ez a fedezete példás tömö- rítőkepességének, telitalála- tos ítéleteinek, irodalmi stílusának, szemléletességének és szemléltető képességének, egyszóval: jól sikerült portréinak. Ez igazolja szakmai hozzáértését és teremtő erejét, s ez menti néhol megnyilatkozó szubjektivitását. Ezáltal lesz több ez az alapfokú ismeretterjesztő műnek szánt kiadvány a Hegedűs Géza irodalmi ízlését bemutató tükörnél, s ezáltal kerekedik ki e miniesszékből, ezekből a néhány jól sikerült ecsetvonással festett portrévázlatokból egyfajta szabálytalan kis magyar irodalomtörténet, amely, ha nem is pótolja — természeténél fogva nem is helyettesítheti — a nagy magyar irodalomtörténeti szintézist: a hatkötetes magyar irodalomtörténetet, még annak irodalomtörténeti előzményeit: a Klaniczay—Sza- uder-féle „Kis magyar iroda- lomtörténet”-et és a három- kötetes „A magyar irodalom történetét” sem, elvezetheti, s minden bizonnyal el is juttatja hozzájuk a jó diákot: az igényes olvasót. (Móra Kiadó, Bp., 1980) Tidrenczel Sándor KM VASÁRNAPI MELLÉKLET O
