Kelet-Magyarország, 1980. szeptember (40. évfolyam, 205-229. szám)

1980-09-28 / 228. szám

VASÁRNAPI MELLÉKLET ■ ■ »aeptember SS. Lecke helyett tudást „méni“ Tanév eleji beszélgetés a középiskolákról A megye középiskoláiban — a szakmunkásképző inté­zetekkel együtt — csaknem húszezer fiatal tanul. Mi az új az 1980/81-es tanévben, amely tanárt, diákot, szülőt egyaránt érint? Szedlák Richárddal, a megyei tanács művelődésügyi osztályának középiskolai cso­portvezetőjével beszélgettünk időszérű, tanév eleji kérdé­sekről. — Javultak-e a személyi feltételek a megye középis­koláiban? — Középiskoláinkban mér­sékelt ütemű volt a személyi állomány mozgása. Jelentő­sebb fluktuáció és változás a Zrínyiiben, a Bessenyeiben és a József Attila Gimnázium­ban, a Császyban, az Ipari Szakközépiskolában, valamint a 107-es, 111-es és a 115-ös szakmunkásképzőben zajlott le. Ezek a vezetői állomány cseréjével, nyugdíjazásokkal, feladatkör-bővüléssel vagy új tanárak munkába állításával függtek össze, de alapvetően nem veszélyeztették az okta­tó-nevelő munka helyzetét. — Hogyan alakult a sza­kos ellátottság? — Iskoláink szakos ellá­tottsága az új tanévben sem gondtalan. Elsősorban a kész­ségtárgyak tanítása nehéz, de a mérnök tanárak, közgazdá­szok hiánya is feszültségeket okoz a szakképzésű iskolák­ban. Az elmúlt tanévben né­hány iskolában sikerült eny­híteni a gondokon, de a hiá­nyok pótlására valamennyi helyen nagyobb erőfeszítése­ket kell tenni az iskolaveze­tésnek. — Jobbak lettek-e á tár­gyi feltételek? — Feltétlenül, hiszen komplett intézménnyé vált a 107-es és a 111-es szakmun­kásképző intézet. Kedvező ütemű a nyíregyházi Vasvári Gimnázium bővítése és re­konstrukciója. Ugyanakkor nyugtalanítóan lassan megy a 138-as szakmunkásképző bő­vítése, valamint a nyíregyházi Kossuth Gimnázium felújítá­sa. Ez utóbbi hátráltatja a jövő évi városi beiskolázást, megnehezíti az iskola jelen­amikor elszaladtak, a helyü­kön két üveg ital maradt. Ű nemrég ébredt csak fel, hiszen a bár hajnali négykor zár, és öt óra is elmúlik, ami­re ágyba kerül. Mindig a dél­utáni napsütésben próbált új­ra és újra meggyőződni arról, hogy a lakótelep valóban él, és ő vissza tudja adni a han­gulatát, lefojtott, bánatosan szaggatott improvizációban. Ujjad alatt érezte a zongora billentyűit, legbelül pedig hallotta az ellenpontozásban feszülő és csak a zene nyel­vén kimondható panaszt, kö­nyörgést, örömet, amit csak kevesen hallanak Jti az ő zon­gorajátékából. Gyakorlott szeme azonnal felismerte a márkás italok üvegeit. Az egyik majdnem tele, a másik csak félig. Arra határozottan emlékezett, hogy nem látta inni a gyerekeket. Fogta hát az üvegeket, és el­indult a parkon át. A járóke­lők gyanakvóan nézték az üvegeket lóbáló robosztus, kü­lönc alakot, akinek szakálla alól nyakláncok csillantak elő, és valószínűtlenül vize­nyős, kiélten rezzenéstelen tekintetével mintha átlátna mindantnyiukon. Kiérve a parkból, a G/5-ös háztömb előtt, a szökőkútnál látta meg őket. Megállt előttük, feléjük mutatta az üvegeket, és el­kezdett beszélni, mintha na­gyon régen ismernék egy­mást. Egy idő után megfor­dult és a szeméttartóba dobta az italokat. Vastag aranylánc leg „albérletben” működő osztályainak iskolaközösséggé formálódását, az egységes tantestület kialakítását. E te­rületen felelősségteljes dönté­sek meghozatalára és sürgős intézkedésekre van szükség. — Mennyiben korszerűsöd­tek a szemléltetőeszközök, van-e elegendő pénz ezekre? — Szinte valamennyi isko­lában — a költségvetés lehe­tőségeitől függően — gyara­podott a szemléltetőeszköz- és a könyvtári könyvállomány. Ugyancsak ide tartozónak vé­lem a tanműhelyi ellátást, az oktatás t-iképzést segítő gé­pek, műszerek beszerzését. A szakmunkásképzés céljaira az idei szakmunkásképzési alap­ból 16,5 millió • forintot ka­pott a megye: 10,2 millió fo­rintból öt tanműhely készül el a megyében, négy Nyíregy­házán, egy pedig Fehérgyar­maton, 6,3 millióból pedig gépbeszerzést, illetve korsze­rűsítést végeznek a képzésben érdekelt vállalatok. — Ügy tudjuk, gondok van­nak azokban a középiskolák­ban, ahol szakmunkásképzés­sel is foglalkoznak. Miért? — Két éve a középiskolák egy részénél bevezették a szakmunkásképzést is. A vállalatok azonban inkább ra­gaszkodnak a szakmunkás­képzőben végző fiatalokhoz, nincs kellő érdeklődés az érettségizett szakmunkásfia­talok iránt. Ennek olyan oka is van, hogy a középiskola harmadik, negyedik osztályos , tanú lóinak szakpaunkásgya-. j korlati költségeit a jelenlegi' i rendelkezések szerint csali a vállalati részesedési alapból . fizethetik. Ez természetesen igen érzékenyen érinti a vál­lalat dolgozóit. Ezért nem vállalják a tanulói juttatás költségeit, ösztöndíj, munka­ruha, kedvezményes étkezte­tés stb. Ezt nem fedezhetik az úgynevezett szakmunkás- képzési alapból, az csak a szakmunkásképzőben tanuló fiatalokra érvényes. Ebben mindenképpen és sürgősen •közös álláspontra kellene jut­niuk a különböző szafcmi- n i s z béri urnáknak. Addig is keresnünk kell megyén belül is az áthidaló megoldásokat. csillant csuklóján, amikor bú­csút intett a fiúknak. Harmathegyi Zoltán édes­anyja, a városban közismert Palánkhy lány, a húszezres lélekszámú lakótelep fodrász- és kozmetikai szalonjának volt a vezetője. Néhány hete már nem dicsekedett fia isko­lai sikereivel, még a családi életbe beavatott barátnőinek sem, akik a változást azonnal észrevették. Egyszer csak megkülönböztetett figyelem­mel fordult azokhoz az asz- szonyolkhoz, akiknek a férje valahol magas pozíciókat töl­tött be. Előjegyzési naptára tele volt a nevükkel. Beosz­tottjai munkáját a bejelent­kezésükhöz igazította, nóhá- nyukat pedig maga látta el. Nemsokára a különösen drága pakolások és más költséges szépítkezést szertartások el­végzését saját kizárólagos jo­gává tette. Hamarosan elter­jedt a szalonban, hogy mind­ez azért van, mert Zoltán gyógyítása rengetegbe kerül, s duplán kell a pénz, hogy a megszokott életnívót is meg­tarthassák. Három hétig nyaraltak az Istriai-felszí get egyik gyönyö­rű fekvésű tengerparti kem­pingjében, ahol Zoltán külö­nös dolgokat művelt. A kör­nyéken csatangoló helybeli gyerekeknek odaadta a béka- felszerelését a különösen drága szigonypuskával együtt. Ha valamire pénzt kapott, azonnal elosztogatta, s utána étlen-szomjan ücsörgött a tengerparton. A szülők egyre — Mire hívná fel a figyel­met a tanév eleji felmérések, tájékozódó tanári vizsgálódá­sok ürügyén? — A tanév eleje mindig a tanulókról szerzett informá­ciók összegyűjtésének idősza­ka. Ennék sok formája ala­kult ki, leggyakoribb a felmé­rések készítése, amely sok he­lyen csak a tanulók családi, szociális helyzetére, érdeklő­dési körére, esetleg pályavá­lasztási szándékaira vonatko­zik. Ritkábban készül felmé­rés a neveltségi szint és a személyiségjegyek alakulásá­nak helyzetéről. A felmérések sajátos, de szorosan a nevelő- munlkához kapcsolódó válto­zata a tudásszint mérése, melyet sok helyen „leckecent- rikusan” értelmeznek, ahe­lyett, hogy a készség- vagy képességbeli, fejlettség- vagy lemaradási szintek megállapí­tására törekednének. Ezt iga­zolja, hogy néhány helyen ez képezi a tanuló első osztály­zatát, ami nem követendő példa. A tanév eleji tájékozó­dás az osztályfőnökök és a szaktanárok együttes megbe­szélésén érlelődik pedagógiai és felzárkóztatási tervvé, amely a tanulókkal való egyéni foglalkozás egyik fon­tos alapja is. — Miben foglalná össze a középiskolák ez évi legfonto­sabb feladatait? — Csupán vázlatosan any- nyit: továbbra is fokozott fel­adat a belépő új nevelési-ok­tatási tervek célkitűzéseinek megvalósítása, a tanórai és azon kívüli nevelőmunka jobb összehangolása, az iskolaveze­tés, az osztályfőnökök, a szaktanárok jobb együttmű­ködése, az egységes követel­mények érvényesítése. dói ij A gimnáziumiban kiemelt figyelmet kell fordítani a II. évfolyamra „futó” reform célkitűzéseinek megvalósítá­sára, az első és második osz­tályokban a sikeres felzárkóz­tatásra, a hiányok pótlására. A szakközépiskoláknál a megváltozott képzési célhoz szükséges igazítani a nevelő­oktató munkát és javítani kell az együttműködést a kép­zésben érdekelt üzemekkel, vállalatokkal. P. G. erőteljesebb számonkérésére a vállát vonogatta, s ha elcsör- dült a nyakleves, csak neve­tett. Elajándékozta a farmer- nadrágját, trikóit, gumimat­racát is. Hogy felügyelet nélkül ne maradjon, szülei az iskolaév kezdetében beíratták a nap­közibe, ugyanis a nyáron még kivitt a padokra négy üveg drága viszkit, egy doboz ori- ginál Habana szivart, két kristályvázát és négy hamu­tartót. A napköziben is várat­lan események történtek. El­ajándékozta drága festék- készletét, Parker tollát. A szü­lők követelésére persze min­den visszakerült, de másnap a kukáiban találták meg. A vécében ráhúzta a vizet tor­nafelszerelésére, kempingke­rékpárját a cigánytelepen hagyta. A felvilágosult szülők persze tudták a dolgukat, egy percre sem estek pánikba. Neves szakemberek szakszerű tanácsainak megfelelően jár­tak el. Esténként ők is lélek­elemzésről beszélgettek, s meg voltak győződve, hogy gondjuk átmeneti. A bárzongoristát lábujjhe­gyen vezette a nővér a gyer­mekek kórtermébe. A sza­kállas, robosztus alak megállt az ágy előtt, s kezét tehetet­lenül összekulcsolva nézte az álomtalan álomba taszított gyermek kifejezetéstelen ar­cát. Arra riadt fel, hogy a nővér belekarolt és gyengé­den kivezette a félhomályba tompult fehércsempés folyo­sóra. SZABOLCS-SZATMÁRI EMBEREK A Csepel Művek nívódíjasa Ha egy diplomázó mérnökjelölt egyszer ta­nácsot kérne tőlem, miként válasszon életre szóló munkahelyet, mit tegyen, hogy jól in­duljon a pályán — elkísérném egy beszélge­tésre Nyírbátorba Tisza Istvánhoz. Egy fia­tal gépészmérnökhöz, aki a Csepel egyik, ter­mékeivel a világpiacon is szívesen látott gyá­rának műszaki igazgatóhelyettese — ma is tele energiával, mint 15 éve, amikor először lépte át a gyárkaput. De nem azért ajánlanám ezt a beszélgetést, hogy receptet kapjon a leendő szakember ar­ra, hogyan lehet fiatalon főmérnök. Hanem azért, hogy megismertessem egy szép ívű pá­lyával, amely ugyan elég megszokott és egyáltalán nem csábító módon indult, de azó­ta egyre szélesedett és emelkedett magasabb­ra. — Vajai vagyok, örültem, amikor Szabolcs­ból kerestek meg az egyetemen, hogy jöjjek haza a szomszédos Nyírbátorba, bőven lesz tennivalóm a szakmáiban — emlékezik a másfél évtizeddel ezelőtti döntésre Tisza Ist­ván. — A Vastömegoifckipari Vállalat igaz­gatója minden végzős szabolcsit megkörnyé­kezett a Miskolci Nehézipari Műszaki Egye­temen, mindnyájunkat hívott haza — bár nyilván nem gondolta, hogy többen is vállal­koznak. Így kerültünk végül is egyszerre hár­man Nyírbátorba. Jutott mindegyikőnknek munka; jószerével mi voltunk ott az első mérnökök. Nem osztályvezetőnek hívtak, mégis ilyen beosztást kaptam, pedig alig szá­radt meg a pecsét a diplomámon. Meg egy csomó feladatot, hogy „oldd meg, barátom, azért tanultál”. Én meg elkezdtem „úszni a mély vízben”. Bízvást ajánlanám minden fiatal mérnöknek, ha meg akar ismerkedni az egész vállalati munkával: kis egységnél kezdjen, mert ott mindennel kell foglalkozni: szerszámellátássial, normával, szerződés-előké­szítéssel, a gyártás feltételeinek megteremté­sével. Nagy cégeknél minden feladatra külön szakember, sőt csoport van ... (Ha most egy diplomás mérnök, közgaz­dász megpályázik egy munkahelyet, legtöbb­ször nemcsak munkalehetőségeit, perspektí­váit nézi. Csaknem egyforma súllyal esik lat­ba a lakás, a feleség munkahelye. Sokszor bonyolult egyeztetések kezdődnek.) — Persze -nem-összkomfortos lakás1 várt bennünket Nyírbátorban, s ha megijedünk, akár vissza is fordulhattunk volna — ma már csak mosolyog a kezdeteken Tisza István. — Albérlet, aztán az ígéret beváltásaként né­hány hét múlva egy vállalati épületrészből átalakított kicsi szolgálati lakás jelentette az otthonunkat, igazit csak később kaptunk. Bár ez sem jelentette a végleges megoldást — ta­valy vettünk szövetkezeti lakást, olyat, ami­lyet mindig is szerettünk volna ... De boldo­gan láttunk munkához, a feleségem helyben taníthatott, „átkérték” a Jászságból, a gyár­ban pedig „csak” a pénz és a technika korlá­tozta a lehetőségeinket, szabadjára engedhet­tük a fantáziánkat, én is tucatnyi új ötletet ákartam megvalósítani, ha lehet, mindet azonnal... (Vajon hányszor adatik meg egy szakem­bernek az a bizonyos „Nagy Feladat”, amely- lyel bizonyíthat? Egyszer vagy többször, s tu­lajdonképpen milyen nagy lehet egy ilyen feladat?) — Nekem tulajdonképpen szerencsém volt — fogalmaz Tisza István. — Társaimmal együtt a kezünkre játszott az „új mechaniz­mus”, sokszor egyenesen előny volt, hogy nem ismertük a régit. Űj, gazdaságos termé­kek kellettek, s nekem talán mindegyik ked­ves volt, némelyik a szívemhez is nőtt. Az el­ső években sláger volt a napellenzőnk. Nem tudtunk annyit gyártani belőle, amennyi elég lett volna belőle, és szépen exportáltuk dol­lárért ... — Mégsem ez volt az igazi nagy feladat, amelyet én talán kétszer, vagy háromszor is megkaptam, mint lehetőséget. Átszervezések, beruházások voltak ezek, szinte mindig egy nagyságrenddel feljebb. Előbb 14 milliós (66- ban), majd 60 milliós (7I-ben), végül ne­gyedmilliárdos -beruházási program, immár a Csepellel. Gyártottunk armatúrát, motorke­rékpár-alkatrészt, s egy nagy munka befeje­ző szakaszában most számítógéppel irányí­tott és vezérelt szerszámgépeket készítünk, az idén negyedmilliárd forintért. Határidőre, a tervezett költségekkel megvalósított beru­házások, a nagy feladatokhoz felnövő műsza­kiak, munkások — az élvonalbeli szerszám­gépipar megalapozása Nyírbátorban. Küzde­lem volt ez a javából, bizonyítás — termé­szetesen nemcsak nekem, hanem mindenki­nek, aki részt vett benne, aki segítette eze­ket. Ha modellt kellene felállítani, az ilyet merném nevezni alkotó .munkának ... (Rengeteg konfliktussal járhat, ha egy jó szakembert vezetővé neveznek ki. Megállja-e a helyét? Lesz-e olyan jó vezető, mint ami­lyen kiváló volt beosztott mérnökként, vagy középvezetőként? S ha történetesen az illető fiatal is, elfogadják-e az idősebbek, a vele egykorúak?) — Tíz éve neveztek ki főmérnöknek. Gond­ban voltam; utólag könnyű bevallani — mondja. — Megpróbáltam kialakítani egy „vezetői modellt”. Majdnem a gyomromra ment. Halkan beszéltem, túlzottan udvarias lettem, visszafogtam magam, nehogy elha­markodjak valamit. Aztán rájöttem: az a jó, ha az ember az új beosztásában is saját ma­gát adja. Én igyekeztem azt adni, bár voltak konfliktusaim. Előfordult, hogy hajdani kol­légám ugyanazt a hangnemet, beszédstílust, kérést, amit jó néhány évig természetesnek vett, másként fogadta. Hát igen... A kolléga megmondhatja a véleményét — a főnök „le­szúrja”, a kolléga kér — a főnöktől ugyanaz kimondatlanul is „utasítás”. De a gondokon mindig átsegített a munka, ami éltette a kap­csolataimat is. Hogy csak egyet mondjak: ré­gen nálunk a tizedmilliméteres pontosság elég volt. Néha kellett olyan munkadarab, ami századimiilliméternyit igényelt, aztán ez általános lett, most pedig 8—9 mikron tűré- sű alkatrészeket is készítünk. A laikusnak ta­lán ez keveset mond, de a műszakinak sokat jelent: nem megduplázódott, hanem tízszeres, százszoros lett a pontossági követelmény. Ek­korát fejlődtünk Nyírbátorban! (A robbanásszerű műszaki-technikai fejlő­dés korát éljük, a műszaki szakember csak nagyvárosban, ipari központban produkál­hat — újra és újra előkerül ez a sokszor megcáfolt vélemény. Hol a határ?) — Másfél évtizede se város nem volt Nyír­bátor, de ipari központ sem a kicsi Vastö- megcikkipari Vállalat. Ma Csepelen is ko­molyan számolnak velünk. A Szerszámgép- gyár, amelynek mi a fúrógépgyára vagyunk, nem egyszerűen alkatrészt, vagy igénytele­nebb részterméket gyártat velünk. Van, amit mi szállítunk a Csepelen készülő termékhez, van, amit ők nekünk, s kész gépeinkben, amelyeket mondjuk a Szovjetunióban, az NSZK-iban, az Egyesült Államokban értékesí­tünk, senki sem firtatja, mi készült belőle Nyírbátorban, s mi Csepelen. — A műszaki szakember legfeljebb saját magát „temetheti el”, ha „vidéken” él, dol­gozik. Nekem semmi hátrányom nem volt még belőle, sőt, a műszaki élet áramlásában néha jobban benne vagyunk, mint az, akinek helyben „házhoz megy” minden. Mert mi számon tartjuk az MTESZ, a Gépipari Tudo­mányos Egyesület rendezvényeit, bárhol is vannak azok, a vásárokat, a kiállításokat külföldön és itthon, s mindazt az informá­ciót megszerezzük, amire szükségünk van, ami nekünk a korszerű termeléshez elenged­hetetlen. Újítunk, publikálunk, s aki igényes, akinek jó vezetői vannak, mindezt bárhol megteszi, még akkor is, ha esetenként kicsit jobban meg kell dolgozni érte... (Tisza István a Csepel Művek nívódíjasa, nyírbátori városi tanácstag, a Pro Űrbe ki­tüntetés tulajdonosa, évekig aktív KISZ-ve- zető, az MTESZ városi intéző bizottságának titkára, ismert közéleti ember. Megtelepedett első munkahelyének városában?) — Szeretem Nyírbátort. Ott vagyok a ren­dezvényein, a zenei napóktól a tudományos előadásokig, s mindig megnézem, a gyárunk­ból kik jöttek el. És öröm, hogy egyre többen. A gyár és a város kapcsolata mind szoro­sabb. Jórészt miránk alapoznak a szakközép- iskolában, amikor gépgyártás-technológiai szakot indítanak, amikor a dolgozók iskolá­jában a mi munkásaink is érettségiznek. A gyár sok vezetőt adott már a járásnak, vá­rosnak, de még többen — választott küldött­ként — munkájuk mellett segítenek tanács­ban, népfrontban és másutt.. . — Gyökeret eresztettünk. Szeretek gyalog hazamenni, köszöntem az ismerősöket, meg­fogni a lapátot, ha parkosítunk, segíteni a srácoknak, akik a 13 éves Pisti fiammal judo- szakosztályt akarnak szervezni, a 10 éves Zsuzsi lányomnak, ha az énekkarral fellépni mennek. És nagyon tetszik nekem, hogy Nyír­bátor lendületesebb fejlődésnek indult.. . Marik Sándor

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom