Kelet-Magyarország, 1980. szeptember (40. évfolyam, 205-229. szám)
1980-09-03 / 206. szám
4 kelet-magyarorszAg 1980. szeptember 3. Kommentár A HARMADIK JELÖLT Anderson meséje Anderson korteskedik kiábrándultak számára vonzó John Anderson illinoisi képviselő ugyan makacsul meséli, hogy ő győzni akar és győzhet is — valójában a legjobb esetben is csak a vázolt értelemben befolyásolhatja az 1980-as amerikai elnökválasztás kimenetelét. Volt a nyáron ugyan egy pillanat, amikor Anderson közvélemény-kutatási népszerűsége a 20—25 százalékos magasságban járt, szinte karnyújtásnyira a valóságos esélyt jelentő „egyharmad plusz”-tól, azóta azonban ez az arány vészesen fogy. Az elnökjelöltek közti tévévitát rendező társaság ma már csak akkor hajlandó beültetni Andersont a stúdióba Carter és Reagan mellé, ha a harmadik jelölt szeptember elején legalább 15 százalékos Gallup-eredményt mutat fel. Márpedig a tévévitában való részvétel lehetne Anderson utolsó ugródeszkája. A százalékvita különben is csalóka. Anderson csupán néhány ipari állajnbpn .népszer rű a „nagyokra” veszélyes mértékben, vagyis csak zavaró tényező lehet, országos győztes aligha. Már azért sem, mert Carterért és Reaganért két nagy párt egész gépezete dolgozik, Anderson viszont nem próbált pártot szervezni. Állítása szerint ő is híve a kétpártrendszer- nék, csak nem fogadja el a két idei elnökjelöltet. . . Al- elnökjelöltjét jellemző módon a demokrata pártból választotta ki, a vadul kenne- dysta Patrick Lucey személyében (Anderson, mint ismeretes, a republikánus előválasztáson tűnt fel). Az Anderson—Lucey páros tehát a kiábrándult liberálisokat csábítaná mindkét pártból, amelyeknek jelöltjei most a jobb- oldaliságban versengenek egymással. Csakhogy éppen Reagan és Carter párton belüli sikere, Kennedy veresége jelzi, hogy a többségi hangulat a mai Amerikában a konzervatív, jobboldali irányba csúszott el, s így vajmi kevés esélye lehet egy liberális Anderson —Lucey párosnak. Legfeljebb Wisconsinban, vagyis Lucey volt kormányzó államában érhet el e páros sikert (és kaphat ott 13 elektort), valamint Kennedy szenátor háza táján, Massashus- settben (16 elektor) és — New Yorkban. Mivel Anderson Lucey helyett Hugh Carey New York-i kormányzót szerette volna megnyerni alel- nökjelöltül, taktikája világos : elérni a képviselőházi elnökválasztást. Ha ugyanis a képviselőházban a novemberi választások eredményeként teret nyernek a republikánusok, könnyen alakulhat ki holtpont: elnökválasztáskor minden államnak egyetlen szavazata van, és 26 állam voksa kell a győzelemhez, ám legalább egy tucat nem vehet majd részt a szavazásban, mivel ezekben egyforma a republikánus és demokrata képviselői helyek száma. Talán abban bízik a képviselő Anderson, hogy kollégái holtpont esetén felé fordulnak.. , De amíg Andersont önmaga meséi kábítják, a kétpárti hagyomány az igazi kampány szeptemberi kezdetével kezdi éreztetni hatását. A New York-i kormányzót már nem lehetett elcsábítani a demokratáktól, csak a Carterral mexikói követként összeveszett Luceyt. fgy viszont aligha szerzi meg Anderson ennek az államnak a 41 elektorát, ellenben azt bízvást elérheti — a liberálisok elhódí- tásával —, hogy New Yorkban megfossza a győzelemtől Cartert. S mivel a túlparti nagy állam, Kalifornia 45 elektorát alighanem volt kormányzója. Reagan viszi el, a harmadik elnök jelölt jóvoltából a republikánus politikus lenne az igazi nevető harmadik. Vagyis Jimmy Carter csak abban bízhat, hogy Anderson időben visz- szacsúszik a közvélemény-kutatási listákon, és akkor emlékeztethetik őt ígéretére: nem azért indult külön, hogy Reagant segítse a Fehér Házba. S ha Anderson ezt elfelejtette volna is. a mögötte álló keleti partvidéki erők memóriáiét nyilván felfrissíti a „kaliforniai veszély”. Avar János Lesz-e atomrobbantás a Mont Blanc-on? Valletta kontra Tripoli Vallettában, a mintegy 400 ezer lakosú, mindössze 316 négyzetkilométer területű földközi-tengeri szigetország fővárosában hivatalosan bejelentették: Málta kérte a Biztonsági Tanács sürgős ösz- szehívását a Líbiával támadt vita rendezésére. A látványos lépés újabb jele annak, hogy a két mediterrán ország még igen szorosnak tűnő szövetsége széthullóban van. Az utolsó angol egységek több mint két éve hagyták el a „máltai anyahajót”, amely legutóbb a második világháborúban is komolyan segítette a brit flotta katonai erőfeszítéseit. A kivonulás után Dom Mintoff munkáspárti miniszterelnök azt kérte a nyugati országoktól: pótolják a jövedelemkiesést, amit az angol támaszpontok megszűnése az országnak jelent. Egyetlen nyugati ország sem teljesítette a kérést, viszont a közeli Líbia jelezte, hogy kész „bármilyen együttműködésre és korlátlan támogatásra”. Mintoff — bár saját konzervatív ellenzéke élesen támadta emiatt — elfogadta Tripoli ajánlatát. Az együttműködés gyorsan fejlődött: Málta pénzt kapott Líbiától, ennek fejében több ezer líbiai diák tanult a szigeten, ahol a líbiaiak helikopterbázist is kiépíthettek. A viták néhány hónapja kezdődtek a két ország között húzódó tengerfenéki talapzatban rejlő olaj kincs hovatartozásáról. A Líbiának küldött mostani éles hangú máltai jegyzék szerint 1976. május 23-án olyan szerződést írtak alá, amely ezt a kérdést „egyszer és mindenkorra tisztázta”. A jegyzék azt állítja, hogy Dzsallud líbiai miniszterelnök még 1980 áprilisában is úgy nyilatkozott a megállapodásról, mint befejezett, kölcsönösen elfogadott tényről. Pillanatnyilag itt tart az ügy. Több ezer líbiai diák, valamint a helikopterbázis személyzete már elhagyta a szigetet, miközben a máltai fővárosban a líbiai légitársaság irodájánál bomba robbant (az ilyesmi eddig teljesen ismeretlen volt a rendkívül békés szigetországban). A jelenlegi helyzetben kérdéses, milyen eredménnyel járhat a Biztonsági Tanács egy esetleges határozata. H. E. 8. — Charlie! Beüljünk? — Szép este van... De azért lehet... Jones leint egy taxit, lyukkártyát helyez a műszerfalon lévő rekeszbe. Majd Charlie- hoz fordul: — Talán jobb is, hogy Dán elkérezkedett. — Jóeszű fiúcska, igazán jóeszű. — Foxman talán ... talán nincs is otthon. — Főnök! Több önbizalmat, ha lehet... — Charlie! Gondold csak meg: mégis ő a világ ura. Ha tetszik nekünk, ha nem... — Ami engem illet, nekem tetszik. Becsületes tudósember, bár mindenki olyan volna, mint ő. Nem politizál, nem szervezkedik ... igazán kellemes ember. — Charlie! Tudom, hogy tőled bármit megkérdezhetek, te nem élsz vissza azzal, ha nem tudok valamit. — Tessék, főnök, kérdezz! — Charlie! Hogy működik ez a tragacs? Charlie meg vakar ja vörös üstökét, bevezetőül csak eny- nyit mond: — Nehéz eset vagy főnököm. — Tudod, vagy nem tudod? — Lyukkártya programozza az útvonalat. Egyszerű. Arra megy, amerre a kártya mondja. — De az utcán forgalom van ... számtalan módosítás szükséges... — Csak számos, nem számAz internacionalizmus, a két nép barátsága jegyében rendezett kedden nagygyűlést — a Vietnami Szocialista Köztársaság nemzeti ünnepe, a független és demokrátikus vietnami állam kikiáltásának 35. évfordulója alkalmából — a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága és a Hazafias Népfront Országos Tanácsa, Budapesten, a Hazai Fésüsfonó- és Szövőgyár művelődési házában. A himnuszok elhangzása után Szentistványi Gyuláné, a Hazafias Népfront Országos Tanácsának titkára köszöntötte az ünnepség résztvevőit. Az elnökségben foglalt helyet Sarlós István, az MSZMP Politikai Bizottságának tagja, a Hazafias Népfront Országos Tanácsának főtitkára, Trautmann Rezső, az Elnöki Tanács helyettes elnöke, Berecz János, az MSZMP KB osztályvezetője, Keserű Jánosné könnyűipari miniszter, Simon Pál nehézipari miniszter, Házi Vencel külügyminiszter-helyettes és Nguyen Phu Soai, a Vietnami Szocialista Köztársaság budapesti nagykövete. Részt vett a nagygyűlésen a vietnami parlament hazánkban tartózkodó küldöttsége, és ott voltak a IX. és a XX. kerület párt- és állami szerveinek, dolgozóinak képviselői. Borbándi János, a Minisztertanács elnökhelyettese tolmácsolta a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának, a Magyar Nép- köztársaság Elnöki Tanácsának és kormányának üdvözletét, majd Tran Dang Khoa a VSZK nemzetgyűlésének alelnöke szólalt fel. Beszédében Borbándi János egyebek közt hangsúlyozta: — Közeli barátainkkal, harcostársainkkal ünnepelünk, ma, akikkel összeköt bennünket a marxizmus—leniniz- mus, a proletár internacionalizmus eszméje, a közös cél: a szocializmus ügye. Annak a népnek a nemzeti ünnepéről emlékszünk meg, amely a francia gyarmatosítás, az amerikai imperializmus felett történelmi jelentőségű győzelmet aratott, sikeresen meghiúsította a pekingi hegemo- nista körök által kirobbantott agressziót, és beírta1 nevét a szabadságért, a nemzeti függetlenségért, a szocializmus nemes ügyéért folytatott harc történetébe. A forró hangulatú nagygyűlést kultúrműsor követte, majd az ünnepi esemény az Internacionalé hangjaival ért véget. Háromnál ugyan több elnökjelölt indul az amerikai választási küzdelemben, a kis pártok politikusainak azonban nincs sok esélyük a demokraták és a republikánusok hatalmi váltógazdálkodásán alapuló rendszerben. A „harmadik jelölt” Anderson kilátásait eleve rontja, hogy elfecséreltnek érzi vok- sát, aki reá szavaz, mivel a győztes általában a két „nagy” közül kerül ki. Az amerikai elnökválasztás elek- tori rendszerében ugyanis az kapja az ötven állam mindegyikében az összes elektori voksot, aki ott megszerzi a szavazatok viszonylagos többségét. Ez minimálisan is harmincvalahány százalékos teljesítményt követel meg, s befolyása az országos eredményre akkor lehet, ha népes, sok elektort állító államról van szó. Az idén is az lesz elnök, aki legalább 270 elektort szerez, s a harmadik jelölt — jelen esetben John Anderson csak úgy foszthatja meg ettől mindkét nagypárti ellenfelét, ha a választási szempontból kulcsállamok valamelyikében ő hódítja el az elektorokat. Még szemléletesebben: ha például 1976-ban egy harmadik vitte volna el Cartertól New York állam 41 elektorát, a mai elnök 297 helyett ennyivel kevesebb elektort szerez, s mert Fordnak sem volt meg a 270 elektora, a képviselőháznak kellett volna államfőt választania. Ez az idei amerikai választásokat tarkító Anderson- jelenség kulcsa. A meglehetősen cikcakkos politikai múltú, s csak a Car- terból és Reaganból egyaránt tosan ez sem kivehető. Éleseket, színeseket, csengőket üt egy távoli harang: éjfél van. Berregő hang, Jones és Charlie előtt megnyílik a kapu, majd becsukódik. Lilian egy utcai telefonhoz siet. Tárcsáz. Megszólal: — Főnök, megérkeztek. Igen, értettem ... Hogy? Hogyan? Menjek haza?... Hát, rendben... Lilian leteszi a telefont, új, erősebb hangú harang szólal meg, Lilian felrántja a taxi ajtaját. Lyukkártyát illeszt a megfelelő rekeszbe, de a kocsi nem indul. Lilian zörgeti a műszerfalat, dühödten • ko- pácsol, új lyukkártyát illeszt a régi helyére, de a kocsi mégsem indul. Lilian dühösen kiszáll a kocsiból, becsapja az ajtót. Dördülés, majd beáll az a féle csönd, ami már ijesztő. Már nem szólnak a harangok. Elmúlt éjfél. ★ Mária videokészülékén váratlanul megjelenik Foxman kékre borotvált, markáns vonásokkal megrajzolt arca, szép, ősz feje. Mária sürgősen a video alá zavarja Alger- nont. — Ejnye Mária, ez nem módszer, ez a dugdosódás, ezzel a pákosztos kisegérrel. Kapott diót a kicsikéje? — Algernon? — Szóval már neve is van. S ráadásul milyen undorítóan irodalmias ... (Folytatjuk) Lesz-e bemutató atomrobbantás a Mont Blanc-on és lesz-e záróokmánya az atom- sorompó-értekezletnek — ez a két kérdés foglalkoztatja Genfben az újságírókat, akik az ENSZ európai központjában követik figyelemmel a negyedik hete folyó atomso- rompó-értekezletet. Mint ismeretes, Sigvard Eklund, a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség vezérigazgatója augusztus 11-én, a konferencia nyitónapján felvetette azt az ötletet, hogy az atomhatalmak rendezzenek egy bemutató nekleáris robbantást, így illusztrálják az atombomba pusztító hatását a Hirosimáról és Nagaszakiról már- már megfeledkezni hajlamos emberiségnek. A megdöbbentő javaslatot tollhegyre tűzte a svájci konferencia-központban terjesztésre kerülő Disarmament Times és megtoldotta azzal az ötlettel, hogy a kísérlet színhelye legyen a Mont Blanc, amennyiben a franciák az idegenforgalmi problémákat meg tudják oldani... Genfben hangzott el sajnos az a közlés is, hogy bármilyen jól működjék az atomsorompó-szerződés, a világon ma mintegy 50 000 atomfegyver van, amelyek együttes robbanóereje egymilliószorosa a Hirosimára ledobott atombombáénak. Innen a követelés: az atomfegyverkezés korlátozásáról mielőbb át kell térni a teljes atomleszerelésre. A nyugatnémet szakszervezeti szövetség felhívására békefelvonulás volt Hamburgban. A demonstráció résztvevői a háború ellen és a leszerelésért szálltak síkra. (Kelet-Magyar- ország telefotó) ff FEKETE KI) TITKA- FANTASZTIKUS REGI tálán. Az alapútvonal adott, a módosítások ezt alapvetően nem változtatják meg. Ráadásul a taxi minden útjára „emlékezik ”, így szinte „ ösztönösen ” lassít egy-egy fontosabb csomópontnál, „ tudja ”, melyik a veszélyesebb, s melyik a csöndesebb útszakasz. Egészen úgy viselkedik, mint egy gyakran elkóborló kutya. Ismeri a járást és kész. Ennyi az egész. — Kösz, Charlie. Körülbelül így gondoltam én is. Egyébként úgy látom, megérkeztünk. ★ Dán csöndesen, óvatosan, cipő nélkül lépeget. Virágot tesz egy vázába, kisebbre állítja a világítást. Erzsébet nyugodtan, boldogan szuszog, most egészen olyan, mint egy gyerek. Dán kicsit bosszús, hiszen ezért kár volt otthagynia főnökeit, és elmulasztani a találkozást Foxmannal. Kimegy a fürdőszobába, morog, levetkőzik, pizsamába bújik. Visszamegy a szobába, és meg kell, hogy torpanjon: olyan szép most Erzsébet ebben a fényben, ezekkel a virágokkal. Elmosolyodik. A fóliakabátos nő látja, hogy Foxman villája előtt megáll egy csekktaxi, és kiszáll belőle két férfi: Jones és Charlie. Lilian az árnyékba húzódik, megvárja, míg Jones egy kaputelefonon beszól Foxman villájába. A villában fény gyullad. Lilian nem hallja a beszélgetést, összébbhúzza magán a kabátot. Egészen kicsivé és jelentéktelenné akar válni. Éji madár hangja hallik, talán egy bagoly uhuja, de ponA vietnami nép nemzeti ünnepén Barátsági nagygyűlés Budapesten Egyenlőtlen küzdelem
