Kelet-Magyarország, 1980. szeptember (40. évfolyam, 205-229. szám)

1980-09-14 / 216. szám

1980. szeptember 14. W „Akárhogyan lesz, immár kész a leltár" (József Attila) Részlet a levélből: „Oly sok minden összeesküdött eile­Csak egy kéz hiányzott Újsághír 197... XII. 7.: Rendezetlen csáládi élete mi­att — öngyilkossági szándék­ból — a ... községek között közlekedő személyvonat— alá feküdt 3 éves Mária nevű gyermekével december 3-án G. András 29 éves tisztviselő, Z-i lakps. A baleset következ­tében mindketten életüket vesztették. A vizsgálat folya­matban van.” Rendőrségi jegyzőkönyv: „G. András volt Z-i lakos el­len, emberölés. Jelentés ... 197 ... december hó 4-én vá­rosi és járási rendőrfőkapi­tányságnak, Nyíregyháza. Je­lentem, hogy 197 ... december hó 3-án, 19 óra 05 perckor ar­ról értesültem, hogy a ... -i MÁV állomásra . . . felől be­járó személyvonat egy em­bert és egy gyereket elütött.” A nyomozást vezető rend­őrtiszt: — A férj és a feleség ér­telmes, érettségizett emberek voltak. Rövid ismerettség, pár találkozás után kötöttek házasságot, három éve keltek egybe. Egy év alatt született a két. gyerek. Az ember szü­leivel laktak, majd az asz- szonyhoz költöztek. A férj ra­jongásig szerette a két gyere­ket Elváltak, de az utolsó tárgyalásra kibékülve men­tek. Egy ideig együtt éltek, aztán a feleség hazaköltözött. Később az anya kérésére a bíróság mindkét gyereket az anyának ítélte, pedig úgy egyeztek, hogy a nagyobbik kislány az apánál marad. In­dokul az anya azt hozta fel, hogy a gyerek erkölcsi fejlő­dését az apánál nem látja biztosítottnak. Az ítéletkor a férfi zavart volt. Mondta a gyereknek: „Felmegyünk a mennybe, apa téged nagyon szeret." A kihallgatáson az asszony kijelentette: „Sze­rettem Andrást.” Az öngyilkosság előtt tehát a kislány az apjával lakott. A válóperben elmélyedni nem érdemes. Kölcsönös vádasko­dások, elfogultságok, egy állí­tólagos hamis tanú annak igazolására, hogy az apa Má­riát este el -elvitte a cukrász­dába; két család, két falu egymás elleni acsarkodása. Néhány későbbi vélemény: — Itt gyakori az öngyil­kosság — így A. Bálint het­venéves öregember az asz- szony falujából. — Talán nem tudnak mit kezdeni a pénz­zel? Nincs olyan 2—3 hónap, hogy ne legyen öngyilkos­ság . . . A körzeti orvos ugyanab­ból a községből: — Nem vizsgáltam az ön- gyilkosságok okait, de évek tapasztalata alapján az alko­holizmus áll az első helyen. Persze senki sem lesz csak úgy alkoholista. Ebben a köz­ségben óriási kontrasztok vannak. Gőgösek az emberek. G. Andrást., aki itt dolgozott a községben, átlagon felüli ér­telmű embernek tartottam. Ittasan sosem láttam. A gye­rekeken látszott a szeretet. Az apa elkeseredésében, bosz- szúból tehette, amit tett. Jókora, tisztességes házban, rezzenetlen arcú középkorú nő, az asszony édesanyja. Könny pereg a szeméből: — Szóval művelt ember volt, de túl nagy volt a filo­zófiája. Szerettük őt, de ma­kacs ember volt. Fejébe vet­te, hogy egyetemre megy, pe­dig ebben a családban csak élni kellett volna, meglett volna mindene. Bőrkabátot vettünk neki, farmernadrá­got, eltűrtük, hogy szakállas. A keze mindig járt, ideges volt... Fényképeket mutat. Értel­mes, jó arcú, hosszúhajú, sza- kálltalan, szemüveges, izmos (korábban ökölvívó is volt) fiatalember mosolygós, vi­dámszemű, láthatóan váran­dós asszonyhoz simul. A má- síkon sötétszakállas, sötét­szemüveges, soványarcú férfi és egy megkeseredett, szigo­rú szájú nő tart apró gyere­ket. Máriát. A két férfi csak nevében ugyanaz. És egy újabb kép, szemüveg nélkül: a férfi szeme esengő, a nő a messzibe néz. Munkahelyén, a Z-i tsz-iro- dában, majd egy nyíregyházi presszóban, az asszony így beszél: — Nem szeretném, ha a cikkel elásna, úgyis el va­gyok. Apósomék engem tar­tanak hibásnak, elneveznek mindennek, de én sem len­nék különb a helyükben. Bár­ki bármit mond, a férjem ivott, kimaradozott. Amikor elváltunk, együtt akartunk maradni, azt mondta: öt év múlva újra összeházasodunk. Mindig becsapott. Féltékeny is voltam, de férfitársaságba járt csak. Többször is beszed­tem a gyógyszert, hogy ma-, gamhoz kössem. A férjem áb­rándkergető ember volt, ben­zinkutat akart, egyetemre menni, házat 400 ezerért, pe­dig egy büdös vasunk sem akadt. Én most is köszönök apósoméknak, ők is köszön­tek, míg volt mit elvinni. Hogy a könyveket nem adtam vissza,- vérig vannak sértve. Mondják, anyámék befolyá­soltak? Pedig azt sem tudták, hogy vagyunk? A férfi munkatársait ne idézzük, csakis a szeretet hangján beszélnek róla, ivás- ról szó sem esik. A falujában sem mondanak mást. Mérték­letes volt, feltehetően az otta­ni normák szerint. A körzeti orvos, aki tizenegy éve él Z- ben, ittasan sosem látta. Te­hetségesnek tartották, csak­úgy mint apját, aki bizony gyakorta néz a pohár feneké­re. Apjáról egyébként annyit: szakérettségis volt, felvették a miskolci egyetemre, néhány félévet hallgatott is, de meg­született a két gyerek és mér­nök nem lett belőle. Ács a vasútnál. Már majdnem kész új házát maga tervezte. Abban mindenki egyetért: ha a gyerek a férjnél marad, nincs tragédia. A bíróság a szokásos gyakorlat alapján ítélte az anyának a másik kislányt, anyára szoruló gye­rekekről lévén szó. De a ra­jongásig szeretett Mária az apjánál is jó helyen volt. Az orvos és a védőnő egybe­hangzó szakvéleménye sze­rint: „A gyerek szépen fejlő­dik, azt környezete nem ve­szélyezteti.” Az óvodáé: „Kis­csoportos óvodás. Bölcsődé­be nem járt. Kezdeti félénk­sége az apa jelenlétében ha­mar oldódni kezd. Értelmes, kiegyensúlyozott. Apjához ra­gaszkodik. Mindkét szülőhöz jó kapcsolat fűzi. ..” A két falu egyébként öt ki­lométerre fekszik egymástól. Itt akár be is fejezhetnénk, néhány drámai sor hiányzik csak a sínekig vezető útról. De egy kérdés még választ vár. Elkerülhetetlen volt ez az öngyilkosság és a kislányt nézve: gyilkosság? Mert nem az a lényeg, hol, mikor és ki­vel történt mindez. A lényeg, hogy megtörténhetett. A történet röviden: Szom­baton délután G. András szé­pen felöltöztette a nála lévő Máriát és átment megláto­gatni volt feleségét és másik gyermekét. Beszélni — bé- külni? — akart az asszony­nyal, de az elzárkózott a kö­zös séta és a beszélgetés elől. „Ha békülni akar, sem békü- lök” — mondta később. Va­sárnap este András megint menni akart, de ekkor édes­anyja akadályozta meg eb­ben, mert fia ittas volt. Aztán hétfőn, újra átment a gyerek­kel. Ekkor feküdt a sínekre. András édesanyja: — Megbocsáthatatlan amit tett. Ha a másik gyerek is ve­le van, azt is magával viszi. A volt feleség: — December 2-án, szomba­ton délután Máriával jött el András. Nem vettem észre, hogy ittas lett volna. Harag nélkül mentek el, kikísértem őket a kapuba is, majd Mári­ának mondtam, hogy elme­gyek érted kislányom. A fér­jem akkor azt válaszolta: már késő lesz . . . András sógornője: — Amikor a bíróság elvet­te tőle a gyereket, ezt mond­ta: nincs igazság még az ég­ben sem. ha így marad, nem éli túl. Fellebbezett is a bírói döntés ellen, de hiába. András édesanyja: — Amikor a peres eljárás megkezdődött, András így szólt: Kislányom, apa szeret téged a legjobban, senkinek nem adlak oda, jössz velem, ahova én megyek. Többek szerint a kislány az óvodában emlegette: — Megyünk apukával a sí­nekre. A barátaitól elbúcsúzott: „Többet nem billiárdo- zunk ...” Elajándékozta az öngyújtóját. Noha résztvett munkahelyén a névnapokon, az arra a hétfőre esedékest lemondta. Elkeseredettségé­ről, kijelentéseiről nem is egy, talán két falu is tudott. Csak éppen hinni nem hitt neki senki. Az öngyilkosság délután­ján sokak szeme láttára leve­leket írt a cukrászdában. Sa­ját apjának is: ebben csip­csup adósságait rendezi. És írt az ügyvédjének. nem, hogy nincs értelme to­vább élni. Mire a levelet kéz­hez kapja, mi már a másvilá­gon leszünk Máriával.. Miután a leveleket megírta, a postára ment feladni azo­kat, de a kézbesítőnek, aki Andrást gyerekkora óta is­merte és mindent tudott róla, feltűnt, miért írt az apjának is, hiszen egy fedél alatt él­nek. — Rögtön gyanús volt. Azonnal a cukrászdába vit­tem a levelet, mert ott volt a fiú apja. Felbontották, de senki sem ment utánuk, pe­dig a buszt még elérhették volna. A rendőrségre telefo­náltak inkább, ahol a tragé­diáról szólhattak csak. Ha rögtön utánuk mennek, ez nem történik meg. K. Ferenc iskolaigazgató, tanította Andrást: — A fiú nem tudott az íté­lettel megbékélni. Azt mond­ta, vége lesz neki és a gye­reknek is. Tudtam a szándé­kot, de nem hittem. Az volt a döbbenetes, hogy mindenki tudta, de senki nem tett sem­mit. Senki sem vette komo­lyan. Én sem fordítottam rá időt. Tévedtem, mikor azt hittem, semmit sem tesz. Hittem, hogy ismerem .. . Ma is bánt. . . Nézem a temetőben a sír­követ, ami körül nagy volt a huzavona: melyik család is állítassa? Olvasom a felira­tot: „Állj meg te halandó e sírhalom felett / Kérdezd a szellőtől, benne ki szendereg? / Egy tragikus halállal elhalt édesapa / És hároméves kis­lánya, Mária.) Valaki ezt mondta: — Olyan sokan vagyunk, de most csak egy kéz kellett volna a gyereket megmente­ni. Átvételi elismervény: „Alulírott, de itt is megne­vezett G. Mihály, 1926. évben született Z.-i lakos elismerem, hogy fiam, G. András és G. Mária utónevezetű gyerek Z.- i lakos elhaltak értéktárgyait átveszem: 1 db barnaszínű patkóalakú pénztárca; 2 db aranynak látszó fülbevaló; 1 db nikkelezett keretes szem­üveg; 1 db 50 filléres, 3 db 20 filléres, 4 db 10 filléres, 1 db kopejka.” Speidl Zoltán A menő Reggel engedték ki, akkor féldecit ivott és sört is, de idegenben. A buszon nem ta­lálkozott senkivel. A farmer, a gombolatlan ing szabályos szerelés. Nyakában a lánc, a láncon egy óriás kereszt, ki­hívás csak, és nem valami­hez tartozás jele. Csak a ha­ja vall az elmúlt tizennégy hónapról. Az arcán nem látszik öröm, mert neki most a sokat pró­bált emberek unott arca kell, hogy muszáj úgy viselkednie, mintha tegnap is itt unatko­zott volna velük. Székkel kí­nálják, szó nélkül, csak moz­dulattal. Kivár, mintha nem döntött volna még, hogy leül- e közéjük. Tizennégy letöltött hónappal idősebb mindegyi­küknél. Aztán a jobb lába előrenyúlik, csípője berogy, és valamilyen lehetetlen mozdu­lattal szinte rácsúszik a szék­re. Félig ül, félig fekszik. Nem nyúl a söréért. Félig fekszik, és a sört is a kezébe adják. Jó a sör. Szájpadlása is ki­száradt az izgalomtól. A lá­nyokat nézi, tizennégy hónap önkínzó álmodása után, és egyszerre eszébe jut minden, amit kigondolt, hogy mit csi­nál majd velük. — Mi volt? — Ki lehetett bírni... — Tudja, ha mesélni kezdené a kiszolgáltatottság és a fegye­lem kínját, akkor a többiek beleúnnának, a második mon­dat után, mert őket csak a baleset érdekli, az összetört kocsi, az összetört emberek, és igen, a halál érdekli őket. Az asztal körül ülnek ide­gen lányok is. Kóstolatlanok, jószagúak. Combjukon feszül a nadrág, felhúzott blúzaik alól kivillan a bőrük. Két mondattal intézi el a tizennégy hónapot, a végig­gondolni is sokat, amiből a félelem volt a legrosszabb, meg az emlékek még hónapo­kig. Annak az asszonynak is felhúzódott a blúza, végig is szakadhatott, mert a melle félig fedetlen volt, de az­tán valaki újsággal letakarta. — Piáltatok? — Ja. — Jó, hogy már a balesetet kérdezik. Ezt lehet, és ezt kell mesélni. Úgy, aho­gyan a rendőröknek nem le­hetett, úgy, hogy a lányok le­tépjék majd magukról ron­gyaikat és a szemük fátyolos legyen az irtózat gyönyörű­ségétől. — Sokat? — Sört meg pálinkát. Az­tán mást is. Mindenütt, ahol kocsma volt. Kikészült min­Bodnár István versei Tenyerem dísze Elhalnak zöldellő zászlói a nyárnak tömjénző pompával zárul a felvonulás. Bíborpalástját ölti fel a domb, máglyára készül a rőzserakás. Sárga a nap. Emlőnyi fürtök. Seregélyfelhő száll, meg szétomol. Venyigék ezüstje kibuggyan — Fejkendő búvik az almafák alól. Tenyerem dísze mi rabul ejt, megkésett hamvas kék szeder — mellényzsebemben ittmaradt madár ünnepi dalt fütyöl, énekel. A hirtelensárga juharfák levelei táncolva imbolyognak Csutkaparázs bókol tejszagú csillagoknak A táj: holdmeszelte tenger — bokrok bójája piroslik Tutajoz szúnyogfelhőt a szél bozóttól — bozótig Hajnalban csöndben ideér a komor ködöknek árnya a borostyánszínű ősz tengermély szomorúsága Révész Napsugár rajza denki. Tudjátok, hogy én bí­rom a piát. Tóci hátul ült egy csajjal, azt úgy szedtük fel még a Balcsinál. Én egy má­sikkal elől. — Aztán? — Ki akartam kerülni egy kerékpárost. Átmentem a fe­lezővonalon. Annyi eszem még volt, hogy megpróbáltam elcsúszni mellettük, de azok is jöttek vagy százzal. A rend­őrök is mondták, ha nem va­gyok észnél és nem rántom el a kormányt, akkor telibe kapom őket... — Cikis ... — Csak a csattanásra em­lékszem, meg utána a csend­re. Állati szar volt, amikor kezdtem észnél lenni, az első gondolatom az volt, hogy mit mondok majd az öregnek a kocsi miatt. — Igyál! — Tolják elé a sört, meg valami rövidet. Fi­zetnek a műsorért. így a jó, a lányok szeme már fényes. — Velem senki se törődött. A nőt akkor szedték ki a ko­csiból. Ügy tropára ment, hogy nem maradt szegénynek arca. Vastag fehér combjai voltak, a melle meg kilógott és csupa vér volt az egész... A lányok szeme tompa nagy csillogás. Előrehajolnak, nedvesen fénylik az ajkuk. — Én nem éreztem sem­mit. Tóci nyöszörgött, az egyik csaj sírt, mintha nyúz­zák. Később mindegyik azt mondta a tárgyaláson, hogy nem emlékszik semmire. El is hitték, mert a vérükben alig lehetett kimutatni a vért, annyi volt az alkohol. Rajtam nem látszott semmi, csak egy kis vér a homlokomon. — Fájt? A lány hangja bársonyból van, a combját se rántja el, amikor motozni kezd rajta. — Akkor nem. Bevittek a balesetire. Ott is mindenki a gyereket dédelgette, mosták, kötözték, én meg csak feküd­tem és vártam, hogy legyen már valami velem is. — Aztán? — A lány comb­jai mozdulnak egy kicsit, ép­pen csak annyit, hogy szebb legyen a világ, éppen csak je­lezve, hogy a börtön is adhat rangot... — Jött egy nő, az levet­kőztetett csupaszra, de a fe­jemet előbb valami gumi izé­be rakták. Egy óra múlva már a műtőasztalon feküd­tem.. Egy rohadt szilánk a homlokomba fúródott, én vol­tam a legsúlyosabb, na meg az asszony, de azt tudtam, hogy annak már nem szá­mít .. . — Itt? — A lány ujjai vé­gigsimítanak a homlokán, térképezik a seb helyét. A srácok kicsit irigyen hallgat­nak, mert náluk is jó lett vol­na a lány, új hús, üdülni jött. — Igyál! — Á, nem vagyok még for­mában. Lelépek. — Ügy se? — kérdezi a lány, és ezen mind röhögnek, teleszájjal, jólesön, mert ma legalább volt valami, ami nem ugyanolyan, mint a teg­napi ... Bartha Gábor KIH VASÁRNAPI MELLÉKLET Őszi este

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom