Kelet-Magyarország, 1980. július (40. évfolyam, 152-178. szám)
1980-07-09 / 159. szám
4 KELET-MAGYARORSZÁG 1980. július 9. Kommentár líj célkitűzés „Üj célkitűzés áll elnökünk itteni tárgyalásának középpontjában” — mondta Bonnban hétfő este Giscard d’Estaing szóvivője az újságíróknak. A távirati irodák tudósítói kedden pedig kis apróságra hívták fel a figyel- met, miközben a nap legérdekesebb hírét röpítették világgá. Észrevették, hogy Carstens nyugatnémet államfő díszvacsoráján Giscard nem annyira a házigazdához, mint inkább Schmidt kancellárhoz intézi szavait: „Visz- sza kell szerezni Nyugat- Európa számára az őt megillető helyet a világpolitikában” — mondotta, s kiemelte, hogy mindkét ország tagja a NATO-nak, ami azonban „semmi esetre sem akadályozza az önálló Nyugat- Európa kialakulását”. Igen, az „önálló Nyugat- Európáról az utóbbi napokban már nyíltan beszélnek. Cikkekben, eszmefuttatásokban, a sorok között, a gondolat régóta kísért, de most Európa felelős államfér- fiai nyíltan kimondják: Nyu- gat-Európa világpolitikai szerepet játszhat. Európának, persze, két fele van. És tegnap — nyugati szóhasználattal — „Kelet- Európából” is érkeztek hírek, amelyek érdekesen egészítik ki a bonni híradást. A tegnapi Pravda — emlékeztetve Schmidt kancellár moszkvai tárgyalására — rámutat: Moszkvában arra a kérdésre kellett választ kapni, hogy a jelenlegi világpolitikai légkörben „működőképes-e az államközi konzultációk korábban kialakított gépezete, a kiéleződött ellentmondások között milyen mértékben nyilvánul meg a Kelet és a Nyugat együttműködési készsége? Megelégedéssel állapíthatjuk meg — Irta a Pravda —, hogy erre az elvi kérdésre kedvező válasz született.” * Az Európát érintő, szinte létkérdésnek tekinthető, rakétaprobléma ügyében a Szovjetunió nem titkolja, hogy érdeke „olyan veszélyes fordulatnak” a megakadályozása, amilyen a NATO eurorakéta-határozata nyomán keletkezett. A jövőre nézve pedig a szovjet kormány fontosnak tartja nemcsak a közepes rakéták, hanem az előretolt támaszpontokon lévő amerikai nukleáris eszközök ügyének megtárgyalását is. A béke fenntartása tekintetében „Nyugat-Európa” és „Relet-Európa” között nincsenek valóságos ellentétek. A csúcsokon, a felelős államférfiak ezzel nyilván teljes mértékben tisztában vannak. Ezt erősíti meg a tegnapi TASZSZ-nyilatkozat, amikor közli: „A Szovjetunió az elmúlt tíz évben egyetlen rakétával, egyetlen repülőgéppel sem növelte a közepes hatótávolságú nukleáris rakétahordozók mennyiségét az ország európai részén, sőt, ellenkezőleg, a közepes rakéták indító állásainak számát és e rakéták nukleáris tölteteinek erejét bizonyos mértékben csökkentette. S ami még ennél is fontosabb: a Szovjetunió nem telepít ilyen rakétákat más országok területén.” Leonyid Brezsnyev Varsóban Giscard elnöknek, s Moszkvában Schmidt kancellárnak mindezt nyilván elmondta. És nyilván nem véletlen, hogy éppen ama két államférfi között merült fel Nyugat-Európa új szerepének gondolata, aki első kézből ismerkedhetett meg a szocialista közösség álláspontjával. Végső soron ez azt jelenti, hogy Nyugat- Európa világpolitikai szerepének növekedése voltaképpen már meg is kezdődött: akkor, amikor — Európa megkönnyebbülésére — Giscard elnök és Schmidt kancellár a húr továbbfeszí- tése helyett hozzásegített a rakétatárgyalás fonalának felvételéhez. F. Szovjet közleményt adtak át Teheránban SZOVJET ÉLET A teheráni szovjet nagy- követség sajtóattaséja hétfőn közleményt juttatott el a PARS hivatalos iráni hír- ügynökségnek, valamint az iráni rádiónak és televíziónak. „Értesülések szerint a Szovjetunióval szemben ellenséges beállítottságú elemek provokatív cselekményeket szándékoznak végrehajtani a Szovjetunió teheráni nagy- követsége ellen, és esetleg egészen a nagykövetség megszállásáig hajlandók elmenni. Az ilyen tettek célja a Szovjetunió és Irán jószomszédi kapcsolatainak megrontása. A nagykövetség felhívta az iráni külügyminisztérium és más illetékes szervek figyelmét az ilyen cselekmények veszélyes voltára és követeli, hogy az említett szervek hozzanak meg minden szükséges intézkedést a fennálló veszély elhárítására” — mondja a közlemény. Giscard vidéki körúton Az NSZK-ban hivatalos látogatáson tartózkodó Giscard d’Estaing francia köztársasági elnök kedden délelőtt a Bonn melletti Gymnich-kas- télyban rövid megbeszélést folytatott Hans-Dietrich Genscher nyugatnémet külügyminiszterrel. A külügyminisztérium szóvivője a találkozóval kapcsolatosan any- nyit közölt, hogy a két politikus a kelet—nyugati kapcsolatok állását, valamint „a nyugat-európai egységgel” összefüggő kérdéseket vitatott meg. Megfigyelők szerint Genscher tájékoztatta a francia államfőt azokról a tárgyalásokról is, amelyeket Schmidt kancellár társaságában a közelmúltban Moszkvában folytatott. A tanácskozás után Giscard d’Estaing megkezdte vidéki útját, amelynek első állomása Baden-Würtemberg. Az elnököt Baden-Badenban Lothar Spath tartományi miniszterelnök fogadta. Első programpontként a magas rangú francia vendég Schmidt kancellárral együtt megtekintett egy francia—nyugatnémet közös katonai díszbemutatót. Ezt követően mind Giscard, mind Schmidt rövid beszédet mondott, és ebben mindketten a két ország katonai együttműködésének jelentőségét méltatták. Később a francia elnök a város és környéke történelmi és kulturális nevezetességeivel ismerkedett, majd Lothar Spath ebédet adott tiszteletére. Giscard d’Estaing kedden délután a Hessen tartománybeli Kasselbe repült. Giscard d’Estaing francia elnök vidéki körutat tesz az NSZK-ban. A képen egy katonai parádén Helmut Schmidt nyugatnémet kancellárral. (Kelet-Magyarország telefotó) Szovjet nők a statisztika tükrében Az 1979. évi népszámlálás első eredményeinek összegezése során új „vonásokat” fedezhetünk fel a szovjetuniók arculatán. Melyek ezek az új vonások? A Szovjetunió lakosai közül 140,1 millió a nő, 17_,8 millióval több, mint a férfi. Az idősebb korosztály miatt, és főként a második világháború következményeként alakult . ki ez az arány (20 millió szovjet ember halt meg, többségében férfi). Természetes, hogy a háború megnövelte a lakosság összetételében a „női túlsúlyt”: az 1939-i népszámlálás szerint 8 millió volt, 1959-ben 20,7 millióra növekedett. A későbbiekben ez a szám fokozatosan csökkent. Ma a nők és férfiak aránya 50 éves korig általában kiegyenlítődött. A „háború visszhangja” a születési görbén is megmutatkozott. Az 1941—45-ös gyors visszaesés megismétlődött, amikor a háborús idők gyermekei felnőttként házasságra léptek. Utódaik is kevesebben vannak, érthető módon. A születési minimum a háború utáni időszakban az 1969-es évre esett: 4 087 000; ezer lakosra számítva 17 újszülött. Jelenleg ezer lakosra 18,2 újszülött jut. A születések számának növekedése folytatódik, de a statisztika adatai szerint a 80-as, 90-es években és a következő évszázad kezdetén a visszaesés megismétlődik. A „háború visszhangja” még a huszonegyedik században is érezhető lesz. Az analfabétizmust a Szovjetunióban régen felszámolták. Visszatekintve meg kell jegyezni: a forradalom előtti Oroszországban, az 1897-es általános népszámlálás adatai szerint az írástudók 9 és 49 év között mindössze 28,4 százalékát tették ki az összlakosságnak, ezen belül a nők 16,6 százaléka volt csak írástudó. A hat népszámlálás tükrében (1920., 1926., 1939. 1959., 1970., 1979.) észrevehető, miként nőtt a nők képzettségének színvonala a szocialista állam fejlődésének különböző szakaszaiban. Következésképpen változott munkájuk jellege, növekedett szerepük a társadalmi, politikai életben. Az 1959-es népszámlálás szerint a Szovjetunió írástudó országgá lett. Az 1970. évi népszámlálás szerint a népgazdaságban foglalkoztatott minden ezer nőből 651-nek felső- vagy középfokú végzettsége volt. 1979-ben lényegesen több, 801 nő rendelkezett ilyen végzettséggel (a férfiaknál megfelelően 654 és 810). 122,6 millió ember él házasságban (1959-ben 86,5 millió, 1970-ben 107,2 millió). A család nagysága kettőtől (29,7 százalék) ötig, illetve azon felül (18,4 százalék) terjed. A háromtagú családok aránya 28,9 százalék, négytagúaké 23 százalék. A család átlagos nagysága a Szovjetunióban 3,5 fő. A szovjet alkotmány 35. cikkelye a gyakorlatban realizálódik: „A Szovjetunióban a nők és a férfiak egyenlő jogokkal rendelkeznek”. Tamara Ohrimjuk Tanfás: Másfél SZoBd-R.9ény- ÖSSzkomfOft 47. Egyik reggel szintén negyedórás késéssel futottam be a laborba, s alaposan megrémültem, mert a lányok halálra vált arccal fogadtak: „Te, Jutka, a főnök keresett!” Gyomromba markolt az előző nap rámbízott föladat megoldatlansága. „Jesszusom, a savreakció!” — És ugrottam az' asztalomhoz, rántottam föl a fiókját. „Ne fáradj — intett nyomott képpel Ibi — megtalálta!” „És mit mondott?” — meredtem rá riadtan. „Semmit. Csak megnézte az óráját...” „De az arca nem volt biztató!” — tette hozzá Bódis Gyuri. Itt volt a pillanat, hogy nem bírtam tovább. Lehullottam a székemre, s azt hiszem fölsírtam. „Nem bírom, gyerekek, nem bírom! Egész éjjel alig hunytam le a szemem!” „Mi a baj? — lépett oda hozzám Sári, a másik kis kolléganőm. — Mi történt?” „Krisztike beteg!” — sírtam föl megint„Mi baja van?” — kérdezte Ibi. „Nem tudom. Ez az, hogy nem tudom! Csak annyit, hogy harmincnyolc fokos láza volt! És este már persze nem tudtak orvost keríteni... Én megőrülök, ha valami komoly baja lesz!” „Ugyan, Juditka! — állt meg előttem Hartmann Zoli. — Egy kétéves gyereknek minden semmiségtől fölszalad a láza! Az én fiamnak már harminckilenc fokos is volt!” „De maga mellette volt! — rázott meg újra a sírás. — Én meg nem lehetek mellette! Még ilyenkor sem! Nem élet ez így, higgyék el! Nem élet!” „És ma reggel hogy ébredt a pici? — kérdezte Bódis Gyuri. — Beszéltél már a férjeddel?” „Hisz azért késtem! Kerestem telefonon, de persze, csak a munkahelyén! Meg akartam várni, amíg beér! Otthon nem hívhattam, nehogy az anyósom vagy apósom vegye föl a kagylót!” „Még ilyenkor se vagy hajlandó velük...?” — kérdezte Gyuri értetlen arccal. „Még ilyenkor se! Ezt te nem értheted, Gyuri! Akit úgy megbántottak, mint engem !...” Most Hartmann Zoli tolta homlokára szemüvegét, ahogy a górcsöve fölül rámnézett. „De hát mi lesz így magukkal, Juditka?” Csak sóhajtottam, tehetetlenül. „Nem tudom. Csak azt tudom, hogy így már nem bírom sokáig ... a gyerek nélkül, férj nélkül, lakás nélkül, kegyelemágyakon...” „Mégiscsak egy albérletbe kellene inkább, én azt mondom ...” Bódis Gyuri ránézett. „Albérletbe, gyerekkel? Hol élsz te, Zolikám? Ki vesz ma oda családot albérletbe?” „És ki vigyázna Krisztikére? — szólt Ibi is. — Vagy az albérlettel mindjárt bölcsőde is jár, azt hiszi, Zoltán?” Hartmann levette szemüvegét, felállt, bólintott. „Sakk-matt... De akkor mégsem lesz más, mint az, hogy kibékül a szülőkkel, Juditka!” A fejem ráztam. „Azokkal én soha! Azóta már a férjemet is teljesen elvadították tőlem! Reggel mondtam neki, hogy vegyen a gyereknek legalább két kiló narancsot, azt mondta, rendben, de fölírja az árát, ha már úgysem fizetek gyermektartást! Jó, mondtam, írd föl, de akkor mondd meg neki, hogy a narancsot az anyukája küldte!” „Szörnyű! — csapta össze kezét Hartmann. — Itt tartanak már? A férje benyújtja a számlát, ha valamit költ a gyerekre?” „Én ragaszkodom hozzá!” „De miért?” — kiáltott Sári. Ránéztem, s azt mondtam, nagyon határozottan: „Mert válunk.” „Úristen! — mondta Hartmann, és lezökkent mellém egy üres székre. — Akkor igazán nem tudom, mi lesz magukkal, Juditka! Ha már remény sincs a kibékülésre! — Nézett, egyre csak nézett rám, tanácstalanul. — Mi lesz így magával?” Csönd volt; mindenki engem nézett. „A főnökkel kellene beszélned ...” — szólt nagysokára Bódis Gyurka. „Ugyan minek? — legyintett Sári. — Kis pont ő ahhoz, hogy lakást osztogasson!” „De, de! — kiáltotta Ibi. — Csak beszélj vele, hátha kitalál valamit! Amilyen jó fej!” „És amilyen jó helyen dolgozik a felesége!...” — dünnyögte Bódis Gyuri. „Ugyan! — legyintett Hartmann. — A tanácsnál...” „De hol! — kiáltotta Gyuri. — A lakáshivatalban!” Csak ültem, néztem őket. „És ezt csak most mondjátok?! — kérdeztem elképedve. ★ Meglepett, mennyire óvatos. Október végén egyszer — igen, szeptemberben járt nálunk, s beszélt Étivel, Éti meg október derekán üzent neki, hogy sürgősen bonyolítsa le a válást, s azóta rendszeresen találkoztunk, — .a munka után megbeszélés szerint vártam lent a kocsiban, hogy beviszem a városba és beülünk valahová egy órácskára. Hanem hát hasztalan vártam. Mert amikor felbukkant a kapuban, s én már melegítettem a motort, hogy nyomban indulhassunk, egyszerre azt látom, hogy egy magas, szőke fiatalember áll elébe. Rövid, ideges szóváltás, majd a fiú belékarol, és elindulnak a buszmegálló felé, anélkül, hogy Judit akár csak egyetlen pillantást vetett volna rám. Azt hittem, az epém fakad el, olyan düh ragadott torkon. Bolondítsd az anyádat, kisfiam, fújtattam magamban, gázt adtam, és elrobogtam mellettük az úton. Vége, mondtam magamnak megkönnyebbülten, hálisten- tek vége! Nincs több szemjáték, titkos hunyorítás, hogy jöjjön be a szobámba, mert mondani akarok valamit; nincs több színészkedő csellengés az étkezőben, hogy üres széket keresek, aztán a hangos meglepetés, hogy mit tesz isten: éppen mellette látok meg egyet... Holnaptól csönd lesz, nyugalom lesz! Átnézek rajta: a mai eset után ez a legkevesebb, ami jár neki! (Folytatjuk)
