Kelet-Magyarország, 1980. július (40. évfolyam, 152-178. szám)

1980-07-20 / 169. szám

KM VASÁRNAPI MELLÉKLET

1980. július 20.

Munkatársunk szíriai útiképei

' SZABOLCS-SZATMÁRI EMBEREK

A biblia nyomában

A Maalúla fölé magasodó 1700 méteres szirt tetején. Szent Szarkisz kolostorában Michel atya bort tölt a gyű- szűnyi ezüstkehelybe. A kissé borostás arcú libanoni atya egészségünkre köszönti saját termésű, piros aszúját, aztán körbevezet- a hajdani pogány szentélyből kialakult templomkán. Az oltárkő széle itt még felfelé hajlik, mint az egykori pogány, vért felfogó oltároké. — Igen, ez az egyetlen ilyen a világon — mondja pater Michel — de van itt még valami, ami egyedülálló. És mondani -kezdi a Miatyán- kot. Arámi nyelven, mint egykor Krisztus tette. — A faluban is arámit beszélnek ma is — teszi hozzá. Maalúla keresztény település, híven őrzi a múltat — fejezi be gondolatait, majd bekapcsolja a magnetofont, melyen tizenöt nyelven hangzik fel a magyarázat arról: itt arámiul hallható az Űr imája.

A megdöbbentő élmény, a messze több, mint nyelvi érdekesség, képek egész sorát hívta elő bennem. Elmúlt órák és napok szíriai emlékei tolakodtak elő, s kaptak az eddigi érdekesség mellé immáron magyarázatot is. A legfrissebb ekkor még az volt, amikor Maalúlában barangoltam. Szent Pál egykori tanítványának, Teklának kolostora környékén, a szűk utcácskákon. Itt ütötte meg fülemet egy hang. Asszony szólította a vízcsatorna mellett tocsogó, üldögélő lányát. — Kumi! — kiáltott rá. A lányka felállt, és szepegve indult hazafelé. Hol találkoztam ezzel a szóval? Arám nyelv, az imént hallott Miatyánk után tisztult a kép. Amit Márk evangélista írt le a hatodik fejezet 41. versében. „És megfogván a gyermek kezét monda neki: Talita kumi! ami annyit tesz: Leányka, mondom neked, kelj fel.”

Bibliai a falu képe is, az itt élők a szamárháton a buszok ellenére is olyanok, mintha évezredekei ezelőtt felejtődtek volna e tájon. Kapaszkodom felfelé a görgeteges hegyoldalon, hogy onnan nézzek le, mint a megkísértett a csodára. A szél kegyetlenül fúj, lüktet a halántékom is az erőlködéstől. A hosszú sziklavonulathoz szeretnék eljutni, amely a mond?, szerint szétnyílt, hogy az üldözött tanítvány menedéket találjon a kövek között. Hatalmas kő mögé ülök le, megpihenni. Tőlem pár lépésre emberalak bukkan ki. Kockás fejkendő- je nyakát is fedi."' Szakálla immár hófehér. Hosszú botja elárulja: pásztor. Béke veled!

— köszöntjük egymást. Csodálkozik az erre szokatlan hegymászón, aki a kövek között küzdi felfelé magát.

— Szép az idő — szólítom meg. — Igen, Baál adott esőt.

— S a Baál név említésekor meghajtja a fejét. Ki hinné, hogy a föníciaiak egykori istene. az úr, mennyi évezredet él túl! Dicsérem bárányait. Valóban szépek. Mások, mint a mieink. — Tizenkettő van —, mutatja a hosszú szőrű állatokat. — És egy sej tán. — Nem értem — mondom neki.

— Sej tán — és a kecskére

mutat. Csúnya, fekete állat. Külön van a többitől, kicsit elmaradozva legeli a gyér, száraz, tövises bozótot. Lassan kiderül: a sejtén szó

nemcsak kecskét, de gonoszát is jelent. Sátánt. „És ösz- szegyűjtenek eléje minden nemzeteket; és elválasztja őket egymástól, miként a pásztor elválasztja a juhokat a kecskéktől”. (Máté, 25, 32). Érthetőkké válnak mindeddig érthetetlen bibliai képek,

helyzetek, világos lesz: miért, és honnan merítették a példabeszédek alapjait. Hiszen csak figyelő szem és értő fül kell, s évezredek múltán is rábukkanni arra, ami Krisztus előtt ezer évvel ezelőtt is természetes lehetett.

Esteledett. Az öreg pásztorom elindult a juhaival. S a hegyoldalon a többiek is. A 10—30 állatból álló csapatok egy nyájba gyülekeztek, ösz- szebújnak, éjszakára melegedni. — így szoktuk — mondja a kevésszavú — aztán reggel csak kiáltunk, mindenki mást, s újra indulunk a hegyre. — És hogy megmutassa, mint történik, kezét szája elé teszi, s a kövek visszhangozzák a síró hangot. „Az én juhaim szavamat hallgatják; és én ismerem őket, és követnek engem. .” (Ján. 10, 27.) Az állatok most is sorakoznak mögé. „Midőn juhait kiereszti, előttük megyen, és a juhok őt követik, mert ismerik szavát(Ján. 10, 4.)

A kis maszek-buszon Bos- ra felé hajt a kíváncsiság. Asia Provincia egykori székhelye nagy élményeket ígér. Közben kitérőt is tervezek, egy Shejkh Meskinpen lakó öreg beduinhoz. Elmaradnak Damaszkusz házai, véget ér a Ghuota-oázis zöldje. A hatalmas fennsíkra érkezünk, melyet véges-végig kövek borítanak. Van, aihol felszedik őket, falat húznak belőlük, hogy széltől óvják a magot. Kő és kő, mindenfelé. Szép sima magyar tájakhoz szokott szemem mintha vibrálna, a kő hátán is követ lát. Lehet itt élni? — kérdezem magamtól, s útitársaimtól. Magyarázzák, mint szántja á követ az ember, s szedegeti el a mag útjából. Csak itt és most értem meg Lukács evangéliumának 8. része 4—8 verseit: „Kiméne a magvető elvetni az ő magvát. És amint vetett, némely része az útfélre esek, és eltapostaték, és az égi madarak felvevék azt. És másik a kősziklára esék, és kikelvén elszárada, mert nem volt nedvessége”.

Kivilágosodnak az Újszövetség 17 kifejtett példabeszédének mondatai, azok értelme. s látván látni, hallván hallani kezdek, itteni módon, ősin s mégis main. Háttérnek a távolban feltűnnek a Hármon vonulatai, s a szamarakon utazók akár Józsefek is lehetnének. így érkezem Shejkh Meskinbe. Az öreg szívesen fogad, s házát házamnak ajánlja. Letelepszünk a földre, s udvarias szavakkal ismerkedünk. Aztán elénk kerül a tál, benne rizs, juhhús. Az öreg fia tálcán nyújts ja a kovásztálan, lapos, lán- gosszerű kenyeret. Házigazdám levesz egyet a tálcáról,

középen kettészakítja és felém nyújtja: — Együnk. — Megdöbbentő a pillanat. A pátriárka arcú beduin mozdulata megborzongat. „Midőn pedig esznek vala, vévé Jézus a kenyeret, és megáldván, megszegő és nekik adá...” (Márk 14, 22.) „És vevén a hét kenyeret, hálát adván, megszegi és tanítványainak adá, hogy eléjük tegyék”. (Márk, 8, 6.) A hálaadás sem maradi el. Az öreg arab, ki lehetne Lábán vagy Jákob, mártani kezd.

Mártani — mondom —, hiszen itt úgy illik, hogy a kenyérből formált kis tölcsérrel, meg az ujjakkal bánunk az étellel. Finom, fűszeres falatokat eszem, s miután a hosszú autóút után megéhez tem, nem is titkolom jó étvágyamat. A pisztáciával kö- rülrakott birkanyelv felé nyúlok. Házigazdám is. Aztán ő kapja vissza a kezét. Tessékelem, de ő elhárítja. Hosszú eszmecsere után derül ki: nem nyúlhatunk egyszerre a tálba. Ez nagy udvariatlanság lenne. Még a legöregebb is visszakapja a kezét, ha másé indult a tál felé. S aki megteszi? Nos, az olvat tesz, amire mindenki felfigyel, „ö pedig mondd: aki velem kezét a tálba nyújtja, az árul el engem”. (Máté, 26, 23.) Márk így jelöli meg az árulót Krisztus szavával: „Egy a tizenkettő

közül, ki velem a tálból már- togat” (14, 19.) Az utolsó vacsora hangulata kerít hatalmába. Ki is értheti Európánkban. hogy egv-egy jelenet a Bibliában voltaképpen nem fed mást, mint ősidők óta élő hagyományokat, szokásokat, s megértésükhöz nem a magyarázók szava, hanem az élmény sosem ismételhető varázsa, lehetősége kell.

Buszom másnap Damasz- kuszban, a Bab Sarki, a Keleti-kapu közelében áll meg. Valahol, ezen a környéken látta Saul egykor a fényességet, mely elvette a szeme világát. A keresztényüldözőhöz, akinek később Pál lett a neve, Ananiás sietett. Itt' állok most a háza előtt, ahová bevitte, „erre Ananiás elindult, beméne a házba, s reá tévé kezeit mondá: Saul testvér,

az Úr Jézus küldött engem, ki megjelent neked az úton...” (Ap. Csel. 9, 17.) A ferences, aki a kápolnát őrzi, körbevisz, aztán levelezőlapot kínál. Kábán indulok át a bazáron, a nagy nyüzsgésben. A mecsetből az imára hívó szózatot, a közeli templomból a harangszót hallom. ■ Arabok, zsidók, keresztények kínálják portékáikat. Túlharsogva a müez- zint, a harangot. Ha élne, talán Ananiás is lelkesen alkudna, s adná el turistáknak szánt műtárgyait.

Bürget Lajos

Maalúlai „csodatermő” táj. (A szerző felvétele)

A rend őre

Szombat, reggel háromnegyed hat. A nyíregyházi Búza téren már csúcsforgalom van: őstermelők és viszonteladók kínálják portékáikat, munkába siető férfiak és nők mustrálják a friss zöldséget, gyümölcsöt. A tér parkolói rég megteltek, az ÁBC-áruház oldalánál — az építkezés miatt — tábla tiltja a megállást. Az autósok, akik korábban itt is parkolhattak, észre sem veszik a táblát, nyugodtan leállnak.

Rendőrzászlós érkezik. Tiszteleg, köszön, s barátságos hangon hívja fel a figyelmet a tiltó táblára. A kocsi vezetője elnézést kér, és indul helyet keresni magának. A zászlós is folytatja útját a zöldséggel megrakott standok között.

— Jó reggelt, János bácsi — köszön rá egy fiatalasszony. — Erőt, egészséget zászlós elvtárs — mondja egy viszonteladó, s ki tudja hányán, hányféleképpen köszöntik az ismerőst, Fekete János rendőrzászlóst, aki hosszú évek óta a városközpont körzeti megbízottja. Látásból is, névről is sokan ismerik, gyakran kémek tőle tanácsot, ha baj van, akkor segítséget, s tudják, hogy mindig számíthatnak rá. >

A most 51 éves Fekete János az ellenforradalom utáni esztendőben kérte felvételét a rendőrséghez. Elhatározását már régebben érlelte, de az ellenforradalomkor történt valami, ami még jobban megerősítette azt.

A nyolcgyermekes cselédember harmadik fiaként napvilágot látott János kisgyermek korában ismerte meg a kenyérkeresés nehéz mesterségét. Alig cseperedtek a gyerekek, már napszámra kellett járniuk, hogy a nagyapa Görögszálláson hitelre épített házának árát törleszteni tudják.

A felszabadulás után megváltozott a Fekete család helyzete: a nyolc gyerek után 15 hold földet kaptak, ekkor már a fiúk is nagyobbak voltak, s nagyobb darab kenyér jutott. Aztán 1951-ben János bevonult katonának, a leszerelés után egy évvel pedig megnősült.

— Építettem egy kis házat, apám is, apósom is adott egy kis földet, béreltem is néhány holdat, és feleségemmel együtt dolgoztunk rajta. így volt ez két évig. Apósom, aki egy valamikori tábornok tanyájában lakott, az ellenforradalom idején elmondta, hogy visszajött a régi gazda és felszólította: építse újjá neki az istállót, mert most már szüksége lesz rá. Én is elmentem, hogy szembenézzek vele. Aztán annyit mondtam: nem tudom én, hogy milyen rendszer lesz, de hogy magának nem lesz újra 60 holdja és engem nem fog pofonvágni, mint az apámmal tette, az biztos. Ezután kértem felvételemet a rendőrséghez.

Fekete Jánost a honvédségnél elért sza- kaszvézetői rendfokozattal nevezték ki a ra- kamazi rendőrőrsre. Akkor még voltak, akik visszakívánták az ellenforradalmi zűrzavart, és bizony sokan ferde szemmel néztek az egyenruhásokra; olykor-olykor az is előfordult, hogy megtámadták őket.

— Engem nem támadott meg senki. Igaz, sose ijedtem meg a saját árnyékomtól, de azért volt bennem egy kis szorongás, amikor kéthetes rendőrként egyedül küldtek el járőrszolgálatra. Volt nehezebb esetem is. 5—6 hónapos rendőr voltam, amikor egy 56-ban börtönből kiszabadult bűnözőt kerestünk. Hét éve volt még hátra. Éjszaka indultunk megkeresni, s már majdnem a kezünkben volt, amikor leugrott a padlásról és futásnak eredt. Akkor használtam először a fegyveremet: nem rá céloztam, csak meg akartam ijeszteni. Nem is mert elmenekülni.

Fekete Jánost 1958 októberében helyezték át a nyíregyházi rendőrőrsre őrszemnek. Öt évig járt be hol vonattal, hol kerékpárral, hol motorral, ahogy a szolgálat megkívánta. A letöltött órák után néha újabb, szolgálaton kívüli szolgálat következett, mert a< rendőr akkor is rendőr, ha lejárt a munkaideje.

— Egyik este 10 órára jöttem dolgozni. Már majdnem beértem a városba, amikor látom, hogy egy idős ember egy hatalmas batyut cipel. Megállítom, kérdezem tőle: mi van a batyuban? Azt mondja: tyúkokat visz eladni. Az o&át nemigen tudom, de valahogy gyanús lett nekem a kisöreg. Jött egy kocsi, megállítottam és megkértem a vezetőjét: hozza már be a bátyus embert a rendőrségre. Én motorral követtem őket. Az őrsön leültettem, mondtam: várjon egy kicsit, s közben motorra" ültem és elmentem a lakásukra. A feleség nyitott ajtót. Mondom neki, megfogtunk egy tyúktolvajt és azt mondta: tőlük lopott. Az asszony kiment az udvarra, aztán visszajött és »„megnyugtatott”: őket ugyan nem lopták meg, náluk 5 tyúk volt és annyi is van az ólban. Ezután már nem volt nehéz bizonyítani, hogy a bátyus ember tolvaj.

A bejárással megnyújtott szolgálat mellett Fekete János előbb az alapfokú iskolát, aztán a tiszthelyettesképzőt is elvégezte, s amikor beköltöztek Nyíregyházára albérletbe, nyomozó tiszthelyettes, majd 1965-ben a városközpont körzeti megbízottja lett. A Bethlen Gábor, az Árok utca, a Kossuth tér, a Rákóczi utca, a szerencsi vasútvonal északi oldala egészen Szekeres bokorig tartozik hozzá, ahol szerényen számolva is legalább 10 ezer ember él.

— Túlzás lenne azt mondani, hogy a körzetemben mindenkit ismerek, vagy hogy engem mindenki ismer, hiszen például az Árok utcai lakásokba a város minden részéből költöztek, de sok ezer ismerősöm van, az biztos. Egy kmb-snek nyomozni kell, szabálysértési ügyekben is eljárunk, szemmel tartjuk a börtönből szabadultakat, a rendőri felügyelet alatt állókat, üzemekben előadásokat tartunk a tulajdonvédelemről, a közlekedés szabályairól, szóval nagyon sok olyan alkalom adódik, amikor megismerhetjük a területünkön lakó, dolgozó embereket.

Míg az érdekesebbnél érdekesebb eseteket hallgatom, arra próbálok választ keresni: vajon honnan tudja egy rendőr, kit is kell igazoltatni, elszámoltatni?

— Természetesen nem megy a kiválasztás egyik napról a másikra. Néhány év alatt sok tapasztalatot gyűjt össze az ember, meg aztán el is árulja magát, akinek nem tiszta a lélkiisttierete. Ha kocsival jön, s rendőrt lát, mindjárt megpróbál letérni az útról, ha gyalog jön, akkor is inkább visszafordul, vagy úgy szeretne elsomfordálni, hogy ne vegye észre az ember.

— Egy közlekedési akció alkalmával a ny»bogdányi gyár közelében egy vasúti átjárónál igazoltattunk járművezetőket. Látjuk, hogy közeledik egy IFA, aztán megáll. Odamegyek, s látom, hogy aki vezetett, az jócskán felöntött a garatra. Rászólok: szálljon ki, erre átcsúszik az ülésen a másik oldalra és ott lép le a földre. Miért nem itt szállt ki? Mert azt az ajtót nem lehet kinyitni — válaszolt. Kérdezem az adatait, szépen elmondja, azt is, hogy a helyi tsz-ben dolgozik, a forgalmi engedélyből pedig kiderül, hogy az IFA egy nyíregyházi vállalaté, előző nap lopta el.

— Volt egy másik esetem, akkor majdnem el is ütöttek. Egy teherkocsit állítottam meg. Ahogy közeledett, lassított, aztán beletaposott a gázba. Szerencsére egy taxi jött mögötte, megállt, utolértük, s akkor is kiderült, hogy a Volántól lopta az autót.

Miről is lehetne legtöbbet beszélgetni egy körzeti megbízottal, mint a város közbiztonságáról. Én, az állampolgár a gondokat mondom, hogy bizony fényes nappal is megtámadtak már békés járókelőket a város-közepén. hogy garázsokat, éttermeket, pincéket törnek fel. Fekete János zászlós pedig érveket, adatokat sorol, amelyekkel azt támasztja alá. hogy javult a megyeszékhely közbiztonsága.

— Néhány éve például egyszerre 15—20 bűnügy is volt nálam, sokszor éjszakákon át törtem a fejem: hogyan lehetne a nagyobb gyárakban a munkahelyi lopásokat csökkenteni. Nem azt mondom, hogy ma már ilyen nincs, de elenyészően kevés. Az én területemen csökkent a betöréses lopások száma; igaz, a könnyű zsákmányt jelentő bódék száma is kevesebb. De sokat jelent, hogy megszűnt a Búza téri ÁBC melletti italkimérés, korán zár a Nyíri fészek, büntetjük az utcán ivókat, a város területén is csak ételt vehetnek az emberek.

Fekete János zászlós, saját magát vezényli szolgálatba, de úgy osztja be idejét, hogy akkor legyen a helyén, amikor feltehetően a legnagyobb szükség van rá. Szolgálat után még ott a papírmunka, a jegyzőkönyvek készítése, szabad időben — ami elég kevés marad — pedig kedvenc szórakozása az olvasás. Felesége már megszokta, hogy a férj munkája nem nyolc órát tart, meg azt is, hogy néha otthon is megkeresik: hogy kell a kocsit átíratni, vagy éppen bírósági ügyben kérnek tanácsot. Munkáját eddig a Haza Szolgálatáért bronz, a Közbiztonságért érem arany fokozatával és a 10, a 15, a 20 éves szolgálatért adományozott kitüntetésekkel ismerték el.

Balogh József