Kelet-Magyarország, 1980. május (40. évfolyam, 101-126. szám)

1980-05-01 / 101. szám

KH ÜNNEPI MELLÉKLET

I960, május 1.

Mátészalkai találkozó

A munkás nem ad a munkásnak randevút. Ha úgy hozza a sors, találkoznak. Így találkozott össze közel egy évtizede több mint ezer ember a szatmári „fővárosban” a kertekaljából kiszakított homokon. Gyár épült ott: a MOM.

A Magyar Optikai Művek mátészalkai gyárának igazgatója Bíró Miklós intett: ne keressek munkásdinasztiákat. Fiatal az üzem, fiatalok a dolgozók, az átlagéletkor 25 év. És ne keressek különleges életutakat sem,

nemigen vannak regényes sorsok. Persze én azt tartom: ha egy gyermek megszületik, élete már az első percek-, ben kész regény. Miért ne lenne a huszonévesek eddigi élete is regény, vagy legalábbis regényes.

A műszerész

Szigeti András műszerész a vízóra-szereidében jeleskedik már évek óta. Harmincéves. Eddig nem is igen gondolt arra, hogy státusza: munkás.

— A szüleim termelőszövetkezeti tagok Vásárosna- ményban. Ott tanultam a műszerész szakmát a vegyesipari ktsz-ben. 66-ban szabadultam, de egy percig sem maradtam. A kórházhoz kerültem karbantartónak.

A tmk nemigen vág egybe a műszerészmesterséggel.

— Az biztos, motorkerékpár-, kerékpár-műszerésznek tanultam, de a mesterségemet sohasem gyakoroltam. Amikor leszereletem a katonaságtól, Naményban az akkor még létező beregi gyümölcsaszaló konzervüzemben vállaltam munkát. Ide tartozik, hogy 67-ben megszereztem a hivatásos gépjármű^ vezetői jogosítmányt, használtam is egy darabig, de abbahagytam.

— Miért?

— A szüleim háborgattak. Ha munkaidő után nem mentem azonnal haza, édesanyám már szaladt az üzembe, kérdezte, hol vagyok, merre járok, mit csinálok. Féltett. Egy pohár sört nem ihattam. Így hát abbahagytam.

— Miért nem maradt a mezőgazdaságban?

— Nem éreztem rá hajlandóságot. Szerettem fúrni, faragni, vonzott a gép, a vas. A szüleim sem akarták, hogy paraszt maradjak.

Aki beleszeret a fémbe, fába, formálni akarja, az egy életre leköti magát. A gyár igazgatója Szigeti Andrást alaposan feldicsérte: „a legjobb műszerészünk” — mondta. Ezt én meg nem ítélhettem, mert csak azt láttam, gyorsan és precíz mozdulatokkal dolgozik. De mikortól?

— 1971. július 29-én jöttem ide.

— Ennyire számon tartja?

— Mert nem volt egy rossz elhatározás. Először itt is a tmk-ba kerültem karbantartónak. Aztán 10 hónapig továbbképzésen voltam Pesten, és 75-ig marósként dolgoztam. Később megint elmentem iskolába öt hónapra, és attól kezdve vízórát szerelek.

— Szép mesterségnek tartja?

— A legszebb. Szeretem is, mert megtalálom vele a számításom, bár mai napig is vágyom a gépkocsivezetésre. Azt is nagyon megszerettem.

Lehet-e szeretni a munkát? Dolgozni úgy, hogy örömmel feledkezzen bele az ember? Persze, hogy lehet. A műszerész nem habozott kimondani: ha minden úgy sikerül,

ahogyan ő tervezi, a MOM- ban, nyugdíjig marad. Eddig kezére játszott a sors. Igazán nem nagy utat tett meg, hogy Mátészalkára találjon, s ott a gyárban azt adja, amit tud és amit el is várnak tőle.

— Tizenhét forint harminc az órabérem. Prémium a maximum. Tavaly átlagban megkerestem a havi négyezer forintot. Nem panaszkodha- tom.

Miért is panaszkodna a műszerész? A munkája változatos, érdekes. Otthon a család várja, a két gyerek. A Ráckertben van a lakása, úgy vették, hogy a feleségével együtt gyűjtötték a pénzt. Szenvedélye csak egy van, a horgászás. Ha teheti, kimegy a gyár horgásztanyájára, a vajai mesterséges tóhoz. Vonzódik a természethez. Munkáséletét úgy ítéli meg:

— Eléggé összeforrott itt a kollektíva. Szocialista brigádban dolgozom, szeretek együtt tartani a társaimmal. Ismerek mindenkit, kell is, hiszen az egyes számú vöröskeresztes alapszervezetnek vagyok a titkára.

— önkéntes véradó?

— Igen. Eddig vagy huszonötször adtam vért.

Az üvegcsiszoló

Aranyosapátin felnőtt egy kislány, aztán Budapestre ment, ott tanult tovább. A rokonoknál lakott, egy utcával arrébb, ahol Schéger György nevelkedett. Találkoztak. Talán úgy kezdődött az ismerkedés, hogy a fiatal üvegcsiszoló elmondta:

— Nincs szebb dolog az ólomkristály vázák, tálak és poharak készítésénél. Fantáziamunka.

A lány meg Szabolcsról beszélt. Ettől sincs szebb vidék, főleg almafa-, akácfavirágzás idején.

— Megnősültem — mondja az üvegcsiszoló —, 73-ban hazajöttünk. Hallottam, hogy van itt ez a gyár, van üvegcsiszolás, hát jelentkeztem.

— Nem sajnálta az ólomkristályokat?

— Mindegy, hogy mit csiszolok, ólomkristályt vagy szemüveglencsét. Ebben is, abban is van fantázia. A fontos, az üveggel tudni kell bánni. A szemüveglencsében

az az érdekes, hogy 80—90 féle dioptriát készítünk és ez gondos munkát, nagy szakértelmet igényel. Különösen a minőséggel kell nagyon vigyázni.

Nézem a 27 éves fiatalembert és az jár az eszemben: „a jó munkást leginkább arról ismerni fel, hogy lelkesen és szépen tud beszélni szakmájáról”. Schéger György képes elhitetni: csakis üvegcsiszolásra teremtődött az ember. Aki ismeri a szerszámokat, a rádiuszokat, a csiszolás különböző fázisait... De hát Schéger György már nem csiszoló. Csoportvezető, huszonhat ember munkáját irányítja.

— Ez nem változtatott semmit. Én úgy érzem, továbbra is csiszolómunkás vagyok, csak nagyobb felelősséggel. Az ember nem választhatja el magát a termelés folyamatától, nem lehet kívülálló. Az én gondom az, hogy a termelés folyamatos legyen, a gépek megfelelően üzemeljenek. Jó a viszony közöttünk, amit kérek, azt a dolgozótársaim teljesítik, végrehajtják.

Egy csoportvezetőtől, sőt szocialista brigádvezetőtől nem kívánhatja senki, hogy csak önmagáról, szakmájáról beszéljen. Most mindennél fontosabbnak tartja, hogy az elmúlt negyedévben „kivágták a rezet”.

— Tavaly nem valami jól mentek a dolgok. Most javítottunk, mennyiségben és minőségben is többet adtunk a tervezettől.

Ehhez csak annyit: az országban egyedül Mátészalkán készítik a szemüveglencséket és a termék jó része exportra megy. Az év első negyedévében tőkés exportra 483 ezer üveglencsét küldtek Mátészalkáról és erre joggal lehet büszke a csoportvezető is. De térjünk vissza a magánügyekhez ...

— Lekötöttem magam a gyárhoz. Nemcsak azért, mert munkáslakást kaptunk, és húszéves szerződést írtam alá, inkább, mert valóban szeretek itt lenni. A feleségem is itt dolgozik, és itt vannak azok a fiatalok, akiknek a körében jól érzem magam.

— De azért talán van valami hobbija is?

— KISZ-ezek, meg ifjúgár- dázok. A városi KlSZ-bizott- ság aktívája vagyok, honvédelmi neveléssel foglalkozom. Aztán tanulok, járok a marxizmus—leninizmus középiskolába, ami idő marad, az a két gyereké, a családé.

Fiatal még Szabolcsban a gyáripar és fiatal, első generációs a munkásosztály. A dicső múltról nem lehet úgy vélük szót váltani, mint a csepeli, ózdi, vagy salgótarjáni vasasokkal, de a szép jelenről igen. És ebben a jelenben a jövő is benne van. Ha majd a

MOM-ban, Mátészalkán a KISZ-fia- talok — ahogy tervezik — elérik a nyugdíjkorhatárt, akkor többet lejegyezhet majd a soros riporter. Bár az akkori jelennél a múlt talán akkor sem lesz izgalmasabb.

A gyémánt- diplomás

V

alaki egyszer azt mondta: akvarellt csak az tud festeni, aki bölcs. Mert könnyű az olaj súlyával lenyűgözni, a tempera rikítá- sával figyelmet ébreszteni, a karcok feketéjével elkápráztatni. De nagyon nehéz a színeket úgy egymáshoz közelíteni, hogy fedni is tudják egymást. Mérhetetlen gond úgy visszafogni a fényt és a ragyogást, hogy az valódi legyen. Már-már megoldhatatlan kis léptékkel fogalmazni a végtelent. Márpedig az ak- varell mindazt tudja.

Nevezték a szegények orvosának

Hogy miért jutott ez az eszembe? Csak azért, mert akit hallgattam otthona melegében, szavakkal festett képeket. A letisztult bölcsesség, a megbocsátássá szelídült indulat tett színt szín mellé, eseményt esemény mellé. Kilenc megélt évtized jogosítja fel, hogy kedves mosoly játsz- szon az arcán, hogy cinkosan kuncogni merjen történelmen, embereken, sőt mi több, még saját magán is. Megromlott látása kényszeríti arra, hogy szembesüljön a nap minden órájában a múlttal. Amikor leteszi a lupét, mely- lyel kiböngészte a nap híreit az újságból, fáradt szemét megtörli, s gondolkodik.

Ha életrajzát kellene megírni, biztos, pár sorba sűrítve megtehetné. Született Nyíregyházán, neve: dr. Valent Mihály. Itt tanult, aztán Budapesten és Grázban az orvosin. Közben 1914-ben megjárta a szerb frontot, majd 1919-ben friss . diplomával a zsebében hazajött a szülővárosba. Praktizált, tanított egészségtant, 1923-tól 1953-ig tiszti orvosként működött, aztán a rendelőintézetbe került a fizikoterápiára, s 1974-ben, 83 éves korában saját kérésére nyugdíjba ment. Életében hurokvágányt csak a két háború jelentette, s ha nem volt Nyíregyházán, mindig a kényszerűség volt az ok. Vagy tanult, vagy éppen katonának hívták. Két gyermeke van, három unokája, két dédunokája. Szolid polgári kényelemben él feleségével, aki mindvégig társa volt, s ma az emlékek kincseinek társőrzője.

— Gazdag nem vagyok, sosem voltam. Az anyagiak nem tudtak érdekelni. A hivatásomnak éltem, s nagyon szeretem az embereket. Hogy hosszú életet éltem, annak sok oka lehet. Nem dohányoztam, nem ittam, sokat voltam a szabad levegőn, mindig végeztem fizikai munkát. És mindennek a tetejében: elégedett voltam.

A járművek közül a saját lábát kedveli a legjobban. Aztán a kerékpárt, mellyel bejárta a várost, s a környező t.a- nyabokor-világot. Aztán a fogat következik, ami hivatalos útra járt a tiszti orvosnak. Volt még a talyiga és a szekér, melyen a beteghez vitte a bokorbéli tirpák. Bármikor hívták, mindig ment. Pedig betegei nem voltak se befolyásosak, se pénzesek. Szegényalapon írta a receptet, ha nem lehetett, gyakorta ő tette mellé a kiváltáshoz szükséges pénzt. Tanította az asz- szonyokat pólyázni, borult a talyigával az árokba, hisz’ az orvosért jövő atya ünneplőbe öltözött, s bekapta a féldeciket is, hogy megadja a tisztességet. Tartott előadást már akkor, amikor az ismeretterjesztésről nem sokat tudtak. Ment öngyilkosok esetéhez, hivatalból, volt rendőrségi orvosszakértő, hívták időnként a börtönbe is szemlére, s közreműködött a kor nem túl

sok közlekedési balesetenel, mint tisztiorvos. Adott látleletet fenékbe rúgott lakónak a háziúrral folyó vitában. Nevezték a szegények orvosának. Hogy ez 40 évvel vagy 50 évvel ezelőtt meddig volt dicséret, s honnan volt ajkbiggyesztő jelző, azt nehéz már eldönteni.

— Az akkori városban ismertem legalább negyvenezer embert. Mondogatták is rólam: Valent doktor nemcsak azt tudja, ki melyik utcában, hány szám alatt lakik, de azt is, kinek hány tyúkja van, s azok mennyit tojnak. Ha túlzás is, annyi igaz: még a bokrokba menve is igazgattam a városi kocsist, mert jobban ismertem a dűlőket, mint ő.

Sosem az az orvos keres vagyont, akinek tiízezer betege van. A nagy pénz a múltban sem a tízezreknél volt. Akik őt választották, a tirpákivadék iránti bizalommal mertek belépni a rendelőjébe. Nemzedékeket segített világra, mert szülész is volt. Jóval hatvanon túliaknak ma is így szól: fiam. Ha szikár alakja bárhol tűnt is föl a városban, kalapemelő emberek sorfala közt mehetett végig a Bunditól a Morgóig. És mert úgy ismerték, mint a szegények orvosát, a polgár- mester nem is lelkesedett, amikor a tisztiorvosi választáson az övé lett az egyik körzet. Pedig a tisztiorvos nem volt hatóság. Véleményezett, javasolt, ellenőrzött boltokban, ellátott hivatalos funkciókat. Mégis, „a túlzott népszerűség az elesettek világában nem volt jó ajánlólevél.

— Márciusban megkaptam a gyémántdiplomát. Elhozták a lakásomra, nagyon jólesett. Én már az utóbbi időben nem merek elindulni hosszabb útra, gyengült az egészségem. Itt a fénykép az eseményről: rajta van a fiam, ő is Mihály, ő is orvos.

Nézzük a fotográfiákat. Azt látván el sem hiszem, hogy már nem a régi. Tartása egyenes, arca a szellem frisseségét sugallja. Szavai tiszták, mondatai kerekek, korholóan dohog az emberek pontatlan beszéde s a megannyi grammatikai vétség miatt. A rend embere, aki világéletében csak a becsület, tisztesség, humánum hármas egységében tudott gondolkodni. Nem szépíti saját helyzetét sem. A kiváló diagnoszta kíméletlenségével beszél szeme gyengeségéről, az ugráló vérnyomásról, a szív ritmuszavarairól, s valahol a kisagyban megbúvó okról, amitől egyensúlya sem az igazi már. Nem panaszkodóan mondja. Realista, mint ahogy az orvoshoz illik, tudja, a kilenc évtized sorvasztja az izmot, sorra-rendre akasztja meg a milliárdnyi sejt zavartalan működését.

— Boldog és elégedett ember vagyok. Szüntelenül érzem azok tiszteletét és szere- tetét, akikért tettem valamit.

Emlékeim szépek, amelyek nem lennének azok, azok is megszépülnek. Velük élek, mert lassan egyedül maradtam. Kihaltak a volt barátok. Igaz, Balogh Laci, Mandula Sanyi, Kardos Endre, Loson- czi el-ellátogatnak időnként, de ők mind nagyon fiatalok.

Széthullottak a régi szombat esték társaságai. Pedig hogyan összetartottak! őszinte beszélgetésre gyűltek ösz- sze, pogácsa és likőr mellett baráti eszmecserére. Férfiak és asszonyok. Nem vetélkedő ni abban, ki tud többet találni, ki a flancosabb. Emberi szóra, kapcsolatra vágytak. Elfogytak lassan. Mind kevesebben lettek, akikkel meg lehetett beszélni a világ folyását, a napi apróságokat és nagy dolgokat. Ma asszonyával beszélget vagy egyedül elmélkedik. Mert az emlék kincs. És bizonyíték. Csak annak van, aki tett valamit. A felbukkanó arc, amihez kapcsolódik egy sikeres gyógyítás, egy múltból előhívódó utcakép, mely az orvos napi útvonala volt, nevek, melyek mögött kibomlik egy sors, egy élet, egy harag vagy barátság. Aztán a térkép, melyet megbűvölten néztem. Ódon darab, muzeális érték. Rajta a szöveg: Nyíregyháza R. T. város útvonalai. Het- venhárom tanyabokor sorakozik rajta, minden dűlő, minden tanya, minden parcella pontosan felrajzolva.

Világtérkép ez. Dr. Valent világtérképe, melyből megtanulta a neveket, melynek minden pontjához élmény tapad. S a térkép nem halott számára, hiszen előcsalja az ott lakók képét, életét, válságait, örömeit, betegségeit, a nyárfákat, a bukdácsoló utakat, a töppedt házat, a tót beszédet. Harmincnégy esztendőt töltött lakói között. Családtag volt, inkább az, mint sok, aki ott lakott. Bizalmasa volt a megesett lánynak, hitelezője a szegénynek, ingyenes orvosa a rászorulónak. Kitüntetést sosem kapott. Csupán egy Károly-csa- patkeresztje van, ez is Szerbiáért járt. Igaz, sosem sürgőit a medálosztók körében. Nem is hiányzik neki. Ügy van vele: az jólesik, ha egy fél évszázaddal ezelőtti betege hoz neki egy pár csirkét. Nem veti meg, ha tiszteletből egy korsó homoki vinkót kap. Jólesőn elfogyasztja az egykor szegény, ma tehetős bokorbeli betegétől kapott kóstolót. Kis kitüntetések ezek, de ki kételkedhet abban: szívből jönnek.

A Rákóczi utcai öreg ház ablakából néha elnézi, miként rohan az élet. Csóválja is a fejét. Látja a tempóban a gyakorta oktalan sietséget. Mint titkot tudó mosolyog ezen. Kilencven év tapasztalata mondatja vele a bölcsességet: nem a rohanás az élet értelme, hanem a célba érés.

Bürget Lajos

Seres Ernő