Kelet-Magyarország, 1980. május (40. évfolyam, 101-126. szám)
1980-05-25 / 121. szám
VASÁRNAPI MELLÉKLET 1980. május 25. o OLDALA Patikatisztaság, patyolatfehér köpenyek, szorgos kezek a kisvár dai izzóban. (Elek Emil felvétele) BÁTORT ALANS AG? ÖNTELTSÉG? FELEDÉKENYSÉG? VAGY ÉPPEN A FÉLELEM A VÁLASZTÓL AZ OKA ANNAK, HOGY UGYANCSAK RITKÁN TESSZÜK FEL NŐKNEK A KÉRDÉST Milyenek a férfiak? — Nem szépítem a véleményemet. Ma is úgy érzem, hogy a férfiak nyolcvan százaléka a teremtés koronájának érzi magát. Csalhatatlannak hiszik magukat — folytatja gyors gondolatait Bírd Istvánná, a VOR-gyáregység gondnoka —, tolják egymást előre, s azt mondogatják, hogy a nők sok mindent nem tudnak elvégezni. Hiúbbak a nőknél, sokszor otthoni pa- pucsságukat munkahelyi zsarnokságban élik ki. Pedig jobban tennék, ha ki nem használt energiájukat inkább arra fordítanák, hogy sportolnak. Ott vezessék le a dühüket. Különben nincs rossz véleményem a férfiakról, ha az lenne, nem választottam volna magamnak férjet. De az biztos, hogy elvárom: legyen udvarias, jól ápolt, gondozott, ne legyen túl házias, de segítsen otthon, ugyanolyan legyen munkahelyén, mint a magánéletben: határozott, döntésre képes, de nem erőszakos. Elfogadom az ő kritikájukat is rólunk, bárcsak ők is magukba néznének! egyenjogúság tételes valósága mellett ott él még ezernyi olyan szokás, ami bántja a nőket. Csarodára megyek, hogy ott folytassam a kérdezést. Itt a tanácson csupán egy férfi dolgozik, a vezetés női kézben van. A tsz főkönyvelője nő. A tantestület öt fős szb-jében nincs egyetlen férfi sem, a tanácstagok egyharmada nő. Mi lennne ez? Nőuralom? — Igaz, hogy falun sokfelé, főleg az öregek között még zem, akkor elégedett lehetek — mondja Czapári Istvánná tanárnő. — Persze lehet, hogy itt különösen jól alakultak a dolgok. Ha viszont általában nézem a férfinemet, akkor vannak fenntartásaim. Mert az a kongresszuson is kiderült, hogy a nők átlagon felül jól és sikeresen szerepelnek. Ennek az is oka volt, hogy amit elmondtak, az csupa realitás volt, s érthető, női nyelven hangzott el. A férfiak ugyanakkor szívesen fogalBíró Istvánné.... Kozák Miklósné..., Danes Zoltánná..., Czapári Istvánné. Legyen hajlítható Bíróné szavai akár emancipációs programnak is beil- lenek. Az embert azt hihetné, hogy már alig van mit hozzátenni. De figyeljük, mit mond Kozák Miklósné, a vásáros- naményi dohánybeváltó portásnője: — Általában a férfiak többnek érzik magukat, mint amennyit érnek. Pedig ma már a pők többsége is dolgozik, s nem is rosszul. Egyik is keres, másik is, így aztán a jogot is egyféleképpen kellene mérni. Sokfelé bizony még ma is a férfi akarja viselni a kalapot, bár ahogy múlik az idő, egyre többen változnak. Legyen a férfi be- látóbb, hajlítható a jóra, ne legyen féltékeny, ha az asz- szony tanul, vagy éppen többet keres. Általában nem haragszom a férfiakra, boltban, hivatalban sokkal udvariasabbak, figyelmesebbek, mint a nők. — Nem vitás, egy nőnek otthon sok gondja van. Gyermek, háztartás, család. Itt kell a megértés, a segítség, s jó, ha a férfiak tudják: ez pótolhatatlan munka, s ezért nem hátrány, de plusz megbecsülés jár. Nőuralom? Alakul tehát a kép. Kiderül, hogy a nők kritikusan, de jóindulattal nézik a férfinemet. Hogy kívánságaik, elvárásaik vannak, az érthető. Sok évszázados hagyományok torz maradványainak utóélete ugyancsak megkeseríti az önállóságot igénylő nő életét. A társadalmilag szabályozott az a divat ,hogy amit a férfi mond, az szentírás. Ahol már az asszony is dolgozik, ott változott a helyzet — magyarázza Danes Zoltánné, háztartásbeli —, hozzátéve: a férfiak a háztartásban és a háztájiban végzett munkát is elismerik. De — folytatja — a meggyőző, ha sikerrel bizonyít a nő. Így aztán elfogadják azt is, ha vezető, s a községünk élete is azt mutatja: van tekintélye a nőknek. Sajnos, a férfiak között sok az italozó, a kocsmázó, ezt nem szeretem bennük. Az jó, ha okosak, lehetnek okosabbak is, mint az asszony, de ebből ne legyen erőszakosság. Ha határozott, az jó, de ne legyen durva. Nekem az is tetszik,' hogy mifelénk még kézimunkázik is egyik-másik. Ez is egyenjogúság, nem? Női nyelv — férfi nyelv Hát, eddig hallottunk jót is, rosszat is. A kép reálisnak látszik. Hozzáteszem, senki nem fogalmazott túlzásokban. Nem várnak sztárokat, szuperembereket, de igenis megkívánják az ápoltságot, tisztaságot, udvariasságot és mindenek fölött azt, hogy a nőt partnernek tekintsék. — Ha kollégáimat és a helyi, csarodai viszonyokat némaznak érthetetlenül, tolvajnyelven. Hogy mi az oka? Lehet ez fohfoskodás is. — Igaz, a nőnek ott van a család, mint gond. Ez sajnos sok hátrány szülője is. Nehezebben szánja el magát egy asszony, hogy tanuljon. Idejét leköti egy sor kötelesség, ami miatt a közéletben sem ér úgy rá. Ehhez sokszor otthonról sem kap segítséget. így kényszerül a nő arra, hogy megalkuvó legyen, s még több teret nyisson a férfiaknak, gyakran nem is érdemek szerint. A férfiak sokat beszélnek, gyakran fölöslegesen. Hiába na, a jó határozatok ellenére is láthatóan nagy rések vannak az egyenjogúság bástyáján. Vannak valódi és látszatintézkedések, érvényesül sokszor a statisztikai elv, az arányszám javuló. De a hétköznapokban, a valódi élet kis és nagy helyzeteiben nem jeleskedhetünk azzal, hogy minden rendben van. Vannak már hellyel-közzel női vezetők; alakulnak és közelítenek a női és férfimunkaerők bérei. De hát változatlanul az van, hogy vasárnap délután, míg az asszony mosogat, a férj a focipályán szurkol. Míg az asszony otthon vár, a férj hivatalos ulticsatát vív. De ne is soroljuk. Közben elvárja, hogy mindig csinos, művelt, ápolt, szerelemre kész, otthont teremtő, dolgozó felesége legyen. NOS, HAT ILYENEK VAGYUNK, MI FÉRFIAK, NŐI SZEMMEL. VAN MIN ELGONDOLKODNI, DE FŐLEG VAN MIT TENNI, MÉG AKKOR IS, HA ÍGY IS SZERETNEK. NEM ÉRDEMES, EGY KICSIT TÖBBÉRT VALAMIT ÁLDOZNI ROSSZ SZOKÁSAINKBÓL? Vendégünk: Svarcz Miklósné Egy női pálya vonzásában Vendégünk a nyíregyházi egészségügyi szakiskola igazgatója. Egy intézményé, ahová csak leányok járnak, s még kilátás sincs arra, hogy fiúkat iskolázzanak be. — Igen, jelenleg is kettőszáztíz tanulónk van. Valóban, mind leány, de ez érthető is, hiszen iskolánk általános ápolónőket és asszisztenseket képez. Háromesztendő iskolai tanulás és kórházi gyakorlat után kapnak bizonyítványt, s lépnek munkába. Az idén hatvanegy növendékünk hagyja el intézményünket. A legtöbben, harmincötén Nyíregyházán helyezkednek el. Kórház, rendelőintézet, bölcsőde és más intézmény kínál állást a számukra. Hozzá kell tenni, nem is rossz kezdő fizetésért. A tizenhét esztendős leányok kétezer forintot kapnak átlagban, valójában a kórház, intézmény lehetőségei határozzák meg bérüket. A debreceni klinika ezenkívül még albérleti kiegészítést is ad, ha nincs nővérszálló. A leányok a megye kórházaiban is el tudnak helyezkedni. — Amióta az egészség- ügyi dolgozók bérét rendezték, lényegesen vonzóbb pálya ez. A jövő tanévben is nyolcvan tanulónak tudunk helyet biztosítani. A jelentkezések azt mutatják, hogy már lényegesen jobb tanulmányi eredméhyt elért gyermekek jönnek, mint korábban. Ez fontos, hiszen a szakmai követelmények nőnek, s a továbbképzéshez is kell a jó felkészültség. Ezt azért hangsúlyozom, mert akik nálunk Tánciskolát? F ehérgyarmati leányokkal beszélgettem a minap arról, mi is az, ami nagyon kellene. Az egyikük hirtelen így szólt: hát egy rendes tánciskola! A többi nyomban folytatta: „Nem tudunk táncolni!” „Borzalmas, hogy csak rázunk!” „Unalmas már ez az egyformaság!” „Egy szép keringő vagy tangó, de csodás is. Csak éppen nem tudjuk táncolni!” „De szép is volt a szombathelyi társastáncverseny közvetítése! Ha úgy nem is, de legalább normálisan tudnánk mozogni.” Hát igen. A diszkóhullám nálunk is alkonyul, a rázás, a ritmusra rángás, főleg a lányok körében már nem elég jó szórakozás. Persze lehet, hogy itt is betört a nosztalgia, de ez mindegy. Lassan egyre többen vannak, akik szeretnék, ha tánc az lenne, aminek egykor indult: emberek kellemes együttléte, a muzsika ritmusának, dallamának együttes élvezete. Mi tagadás, nem volt rossz hallani a lányok kifaka- dását, kívánságát. Lassan tehát előkerülnek a lomtárból a jó tánctanárok, s bízom benne, hogy a fiúk is rájönnek: érdemes energiát fektetni a tanulásba. Mert a mostani tánchoz nem sok kell. A szép társastánc ugyanakkor nevel. Udvariasságra, jó modorra, szép mozgásra, kulturált társalgásra. Lehet, hogy éppen ez motiválta a lányok óhaját. Nem is csodáljuk. Ebből van a legkevesebb. végeztek, megkapják a lehetőséget, hogy előbbre haladjanak. Az érettségi felé vezető út is nyitott, de szinte kötelező a másik: a szakápolónői és szakasszirztensi képzés. — Végzett növendékeink útját figyelemmel kísérjük. Elmondható, hogy a nagyon szép, nőnek való hivatást választók megálltak a helyüket a kórházakban, rendelőkben. Jó idő óta az a tapasztalat, hogy az ide kerülők elsősorban hivatástudatból választják ezt a pályát. Hiszem, ez a munka minőségén is mérhető. Igaz, iskolánk kissé eldugott helyen van, nem állunk a nagy érdeklődés középpontjában, de egy biztos, az egészségügyi intézmények visszajelzése igazolja: mind nélkülözhetetlenebb az itteni képzés. Az oldalt írta: Bürget Lajos Fotók: Elek—Gaál Okosabb időtöltést □ em régen beszélgettem a lakóterületi vöröskeresztes titkárral. Sok minden mellett szóba került a gyermek- gondozási segélyen lévő nők helyzete is. Lévén több százról szó, érdemes elméledni a hallottakon. Az eszmecsere summája az volt: igen sokan nagyon rosszul gazdálkodnak idejükkel, erejükkel, s az elröppent három év után megkeseredve mennek újra munkába. Mi rejlik vajon ez összefoglaló vélekedés mögött? Elsősorban az: számításainkból kimaradt az, hogy megtanítsuk a gyest választókat arra, hogyan is kell okosan élni. Ebből fakadóan alig akad, aki még a gyermeknevelés vagy -gondozás hivatását is jól tudná teljesíteni. Hosszú trécselések a házak előtt, üldögélések a napon jelentik jobbik esetben az időtöltést. Ha jó az idő, ez odáig fajul, hogy a gyermek, aki már rágni tud, kiflit kap májkrémmel ebédre, mert a kismama nem is főz. Napozik — mondják, s ez eddig jó is. a probléma akkor kezdődik, amikor ezzel a foglalkozás ki is merül. Alig látni olyat, hogy egy kismama tanul, olvas, vagy kézimunkázik. Üresen eltelő órák, napok, hónapok jellemzik életüket. Elmaradnak a szakmai ismeretek pótlásával, általános műveltségük nem nő. és ami szintén sajnálatos: o gyermeknevelés és -gondozás nagy tudományát se szerzik meg. A kismamák klubjára is csupán tizenhét asszony volt kíváncsi, jóllehet csupa olyan dologról volt szó, amit nagyon jó tudnia minden nőnek. A sok semmittevés, lő- dörgés közben viszont terem a pletyka, szövődik az intrika, s ahelyett, hogy jó emberi kapcsolatok teremnének, egymást gyanakvóan néző asszonyok alkotják a gyes esek csoportjait. Így mennek veszendőbe az értékes évek, s mire elérkezik a munká- baállás ideje, ugyancsak ellanyhulnak, fizikailag is, szellemileg is. Ezt követően hiába siránkozás, hogy nem változik a fizetés, nem jobb a munkakör. A gyermekgondozási segély hatalmas vívmány. Ez nem jelenti azt, hogy az alapelv változatlanul hagyása mellett ne lehetne finomítani rajta. Elképzelhetőnek tartanám, hogy azt, aki a gyest választja, egyben köteleznék, hogy a területileg illetékes köz- művelődési intézmény valamelyikében meghatározott óráig tartó képzésen vegyen részt. A vállalatok is eldönthetnék, milyen technikai minimumot követelnének meg a visszatérőtől. Miután a legtöbb helyen nincsen akadálya annak, hogy szakképzett felügyeletet biztosítsanak klubokban, művelődési házakban az okuló mamák gyermekeinek megőrzésére, az a néhány óra, amit önművelésre fordítanának a nők, technikailag is megoldható. □ gond, amiről szóltunk, közösségi. A megoldás egyaránt szolgálná a gyesen lévő érdekét, a család javát, s nem utolsósorban azoknak a munkahelyeknek érdekét, ahová két-három év elteltével visszatér a kismama.
