Kelet-Magyarország, 1980. május (40. évfolyam, 101-126. szám)
1980-05-18 / 115. szám
TÁJAK, KOROK, MÚZEUMOK FILMJÉGYZET Városnézés Veszprémben A Bakony lábainál épüli város a környéknek nemcsak gazdasági és kulturális centruma, hanem kiránduló célpontja is. Festői fekvése, ódon hangulatú utcái és a modern, mai kort jellemző új épületei messziről csalogatják ide az országjáró turistákat. A modern városközpont közvetlen szomszédságában gondosan megőrizték a kúriá- lis építkezés legszebb emlékeit. Kijztük a Kosos-kúriát, amely eredetileg földszintes volt. s 1827-ben. klasszicista stílusban épült. A legtöbb látnivalót a Várnegyed tartogatja számunkra. A dolomit sziklára épült vár bejáratánál két érdekes épület is látható. Az egykori Fecskendőház tűzoltó-szertárnak készült 1811—14. között, de volt városháza és ipartestületi székház is. Mögötte a Tűztorony emelkedik, amely szintén ebből a korból való. Erkélyéről ugyancsak páratlan panoráma tárul elénk, ha vállalkozunk megmászására. A régi várkapu falmaradványaira épített Hősi kapu belsejében Vármúzeumot rendeztek be. Gazdag gyűjteményét tavasszal és nyáron tekinthetik meg az érdeklődők. (Győri Lajos képriportja) A város központja teljesen újjáépült. Az itt levő toronyház legfelső szintjéről körbetekintve, 20—30 km távolságba is ellátni, ha szép tiszta idő van. Érdemes városnéző sétánkra innen indulni. Amit felülről, a távolból együtt megcsodálhattunk, azt utána közelebbről egyenként is megnézhetjük. M. V. A címben szereplő megjelölést általában színlapokon olvashatjuk: akkor használják, ha az előadás valamelyik közreműködője (többnyire a színész, a rendező vagy a díszlettervező) más együttes tagja, tehát meghívott vendégként tevékenykedik a siker érdekében. Meghivott vendég — m. v. A rövidítés már régen polgárjogot nyert: az „m. v.” a két közhasználatú szó első betűjét jelzi. A filmművészetben — ahol a színházinál összehasonlíthatatlanul gyakoribb a vendégeskedés — nem szokták feltüntetni az efféle megbízatás jellegét. Ha megtennék, nagyon sűrűn találkoznánk az „m. v.” definícióval a főcímeken. Nálunk is. Rögtönzött felsorolás az utóbbi időszak terméséből: Mészáros Mártánál állandó „m. v.” a lengyel Jan Nowicki, alkalmi Marina Vlady, Anna Karina, Delphine Seyrig és Isabelle Huppert (valamennyien francia illetőségűek) ; sokan — Kovács András, Bacsó Péter, András Ferenc, Gyarmathy Lívia — foglalkoztatnak romániai színészeket; Gyöngyössy Imre, Kabay Barna, Szabó István nemrégiben NSZK-beli megbízatásnak tettek eleget stb. A nemzetközi gyakorlatban úgyszólván mindennapos az „ide-oda mászkálás” (a kifejezést nem pejoratív értelemben használom). Sophia Loren, aki olasz származású, s ha nem tévedek, francia állampolgár, főleg amerikai filmekben játszik. A Lengyelországból elindult Roman Polanski rendezett már Amerikában, Angliában és Francia- országban egyaránt. Volt honfitársát, a nemzetközi klasz- szisnak számító Andrzej Waj- i dát meghívták Jugoszláviába, ' az NSZK-ba, Angliába; Jah- csó Miklós eleddig legnagyobb sikerét olasz „színekben” aratta. Egyikőjük időközben eltávozott az élők sorából. Székely Istvánnak hívták és a Lila ákác új változata volt a hattyúdala. A másik két művész lázasan dolgozik legfrissebb magyar alkotásán. Nem hiszem, hogy nevük ismeretlen lenne, ugyanis életművük fontos része a magyar film- történetnek. Radványi Gézáról és Szőts Istvánról van szó. Mindhárman évtizedeket töltöttek idegenben (legtöbbet Radványi Géza, a Valahol Európában rendezője, aki úgyszólván pályakezdése óta világcsavargónak számított, s a felszabadulás előtt, illetve után csupán néhány évig filmezett Magyarországon). Különböző körülmények miatt szakadtak el az itthoni talajtól. Székely a fasizmus elől menekült a tengerentúlra, örült, hogy vándorbotot vehetett a kezébe, pedig annak idején ő volt a legnagyobb sikergyáros (Hyppolitja változatlanul halhatatlan, pedig fél évszázaddal ezelőtt készült). Radványi, mint említettem, talán „útközben” érezte magát a legjobban,, s bizonyára a kedvezőbb nyugati munkakörülmények is vonzották. Szőtsöt 1945-öt követően, — annak ellenére, hogy az Emberek a havason- nal bizonyította kivételes képességeit — méltánytalanul mellőzték, ezért vágott neki az országúinak. Az igazság az, hogy jól éltek — mint ahogy más filmes emigránsok, az operatőr Badal János, a színész-rendező Szabó László, a színész Ferrari Violetta is megtalálták számításukat. Radványi nagy nemzetközi sikereket ért el (igaz, nem mindig jól politizált); Székelynek sem voltak egzisztenciális problémái; Szőts a szomszédos Ausztria dokumentumfilm-gyártását virágoztatta fel, amiért — feltételezem — tekintélyes honorárium járt. És most következik a szokásos „de . . .”. A filmművészetben — vagy legyünk inkább szerények: a filmgyártás világában — más dolog a hírnév s a vele járó pénz, s egészen más dolog a hazai gyökér, melybe csak kozmopoliták nem képesek kapaszkodni. Székely — könyvéből tudom, melyet megjelenését követően méltattam e hasábokon — gyakran álmodott és gondolkodott magyarul. Amerikában Radványi a napos oldalon sütkérezve sem feledhette el, hogy egykor elkötelezte magát a második világháború áldozatai, a sorsüldözött gyerekek mellett. Pontosabban szólva: az elkötelezett művészet mellett, pedig ő számtalanszor elmondotta, hogy csupán filmcsináló mesternek tartja magát. Szőts még kollégáinál is jobban kötődött a „havasok népéhez”, az egyszerű emberekhez. Ö tulajdonképpen soha nem mesélt, hanem az élet vérlá- zító igazságait fogalmazta meg a képek nyelvén — még akkor is, amikor Jókai Móri vitte vászonra (Melyiket a kilenc közüt?). ' Csodálkozunk-e, ha ezek a sokat tapasztalt, s már régen nem a hírnévre pályázó filmesek az első szóra hazajöttek? Hogy örömmel álltak a kamera mögé? Hogy az életút végefelé — ugyanis mindhárman nagyjából befejezték pályájukat, amikor Magyar- országra látogattak — még egyszer fel akartak töltekezni az anyaföld szellemi energiáival? Fentebb azt írtam: Radványi Géza és társai „m. v.” megbízatásnak tesznek eleget. Hiszen nincs státuszuk a filmgyárban. Nem is magyar állampolgárok. Nem tudom, milyen lesz a Circüs maximus, Radványi filmje, s látatlanban nem szavatolhatjuk az új Szőts-mű minőségét sem. A Lila ákác — félre a protokoll-szempon- tokkal — nem sikerült. Ez azonban nem annyira lényeges dolog. Veress József Reményi József Tamás—Tarján Tamás: írtok ti így? Karinthy Frigyes nevének említése nélkül elképzelhetetlen lenne egy szót is ejteni Reményiék kötetéről. Elsősorban azért, mert az így írtok ti ez a páratlan sikerű paródiagyűjtemény mint előzmény, ötletet adó forrás szembeötlő módon betölti a „modell” szerepét. Az Irtok ti így ilyenformán a követésre méltó példa nyilvánvaló folytatásának számít, irodalmi karikatúrák, legújabb változatban. Nehéfc a nagy fa árnyékában felnőni — tartja a közmondás, s a szerzők valószínűleg ezzel számolhattak, amikor ügyes fogással maguk sietnek felfedni: nem különösebb amit csinálnak, sőt van aki ezt kiforrottan már megcsinálta. Mert Karinthy mérföldkő, igazodást parancsoló mérce e tekintetben. Kikerülhetetlen szerzőnév ha humoreszkről, stíluskritikáról beszélünk, és mellette bizony nem könnyű feladat feléleszteni, sziporkázóbbá, csillogóbbá varázsolni ezt az írásnemet. Mikor jó, mikor telitalálat a paródia? Természetesen akkor, ha azonosítható, ha a kedélyes csipkelődés, a nyelvöltögető humor, a groteszk mögött a valóságosat fedezhetjük fel. Több megközelítés is kínálkozik, ismertünk és ráismerünk, kedvet csihol, hogy megismerjük stb... A könyv tartalommutatóját böngészve csupa fiatal író, költő portréjával találkozunk. Megint egy Karinthytól átmentett funkr ció: Reményiék kifejezetten a nemzedéki tudat erősítésén fáradoznak, azazhogy annak érdekében humorizálnak, s a nagyjából egyivásúak, az együtt indulók, írótábort alkotók kerültek együvé a paródiasorozatban. Az ironikus szemlélet, a tiszteletlenség határát súroló hangnem — mindez a karikatúra eszköztárában található és felhasználható — természetesen itt is meghozza a maga gyümölcsét, derűt kelt, mosolyt fakaszt. Vannak írások, melyek már a címükkel hatnak (Vámos Miklós: Boldog ovi; Spi- ró György: Egerészők; Kiss Anna: A kiskrajcár gyémánt félkakasa stb.), másoknál csak a szöveg figyelmes olvasása vezet hasonló eredményre. A témaválasztás kapcsán született íróparódiák közül érdemes megemlíteni pl. Nádas Péter: Egy családregény eleje, Balázs József: Szatmári Ábris találkozása a háborúval, Császár István: Osztályintő c., de a fentiekkel nem zárult le a sor, melyeket hasonlóképpen jónak, érdekesnek tartunk. Akikről önálló karikatúra nem készült, azokról a Kislexikonban esik szó pár mondatos tömör jellemzés formájában pl.: Kurucz Gyula — „az egy főre eső kötetek juniorbajnoka. Legismertebb regényciklusa a Mákszem Hölgy, több ezerszeres kicsinyítésben. A cím a szerző múzsájának kvalitásaira nem feltétlenül utal” stb. Kár, hogy néhány szócikk szürkébb, kifejezéstelenebb a kelleténél. Még arról egy-két megjegyzést, hogy milyen lehet a könyv fogadtatása. Miután írók az első számú érdekeltek, hiszen a görbetükör kedélyes torzításain ^keresztül őket mutatja be, feltételezhető, hogy az Irtok ti így-re ingerült válasz is akad. Másrészről az olvasónak is joggal lehet hiányérzete, mert mit tagadjuk, néhány darab gyengécskére sikerült. Ahol elmaradt a kellő sűrítés, a jellemző jegyek megragadása, ott kicsorbult a paródia éle is, inkább csak Reményi— Tarján stílusával, utánérzéseivel találkozunk. A szigorúbb válogatás jobban segítette volna mind az írót, mind az olvasót nevelő szándék megvalósítását. (Kozmosz Könyvek, Bp. 1980.) Futaky László KM VASÁRNAPI MELLÉKLET
