Kelet-Magyarország, 1980. május (40. évfolyam, 101-126. szám)
1980-05-18 / 115. szám
KM VASÁRNAPI MELLÉKLET 1980. május 18 o A minap véletlen szerencse érte e sorok íróját. Szülőfalumban, Porcsalmán jártomban szinte csapdát állított nekem a múlt. 87 éves Balogh „Sanyi” bátyámmal vetett össze a sors. ö az, aki már tizenkét éves korában szántott. A sarló, a kasza úgy állt a kezében, mintha azt maga formálta volna maga hasznára. A búzát daráló két hatalmas lapos követ ritka kézügyességgel forgatta. A kis legény a munka örömét akkor tanulta meg, amikor a lápot már le is csapolták. A láp Kocsordtól Doma- hidáig ötvenezer holdat tett ki harmincnégy kilométer hosszan, tizenkét kilométer szélességben. Porcsalma és még tizenhat falu szegte be a hatalmas ingoványt. Fakéregből is tudtak csónakot készíteni, avagy kiégetett fatörzsből. A számtalan állatból nem keveset magukhoz tudtak szoktatni. A láp le- csapolása egy év híján nyolcvan éve zajlott le: ez volt hazánk egyik legnagyobb vízszabályozása. De Sanyi bácsi ma is oly élesen tudja felidézni, mintha tegnap történt volna minden. * * * Ahogy szóra bírjuk egymást, az interjúalanyom, mint az előttem járó nemzedék tagja, nálamnál sokkal jobban átláthatta a lápi világot, ember és táj változásait. — Persze, a szorgalommal, a természettel folytatott öntudatos küzdelemmel kezdte. Valóságos védőbeszédet tartott a porcsalmaiak mellett: — Elidőzgetni, késlekedni vagy másokat késleltetni a láp kezdeti művelése idején nem lehetett senkinek! De hát, higgyed el nekem, a porcsalmai nép csak szopós korában nem neszezte még a munkát. Alig hogy kilökte szájából anyja emlőjét, egy percre se volt maradása. Ha lány volt az istenadta, és a bölcsője fölött a szoba sarkában pókot látott, tőle már elleste a szövést és fruska korában szőtte a kenderfonalból az ingnekvalót. A fiatal férfi gereblyét készített, kaszát fent, semmiben nem volt rest. A lecsapolás után jöttek rá itt is az emberek, mint a tizenhat másik faluban, hogy az emberi munkának egészen más a kulcsa vizen, szárazon, lápból alakuló földön. — Most is magam elé tornyosulnak például azok a zsombékok! Ezek a barnás, iszapos, zöldes növénykorha- dék-oszlopok kezdetben akadályozták a föld művelését. Egy-egy sástó elkorhadt részei gyakran oszlopszerűen felmagasodtak. Az eke nekiakadt. A fiúkkal nagyon bosszankodtunk. Gondoltunk nagyot és merészet: a zsom- békokat kiemeltük, kiástuk — hazavittük. Minálunk akkoriban a házak elé lócát, deszkaalkalmatosságot eszkábál- tunk a vasárnap délután azon összeülő legényeknek. De a hazahurcolt puha zsombékok kényelmesebbnek bizonyultak. Ültünk rajtuk nagy kényelmesen. A dohányfüst meg a zsombék lápi szaga összekeveredett, de mi nagyon jól elbeszélgettünk az ádáz pipafüst vagy szivarfüst közben: mi legyen, hogy legyen a lápon a ránk következő héten? — Mire is emlékszem nagyon, de nagyon? — Arra, hogy mindenféle életmegnyilvánulást élesen megfigyeltünk — a hód, a méh, a daru, a csoportosan fészkelő temérdek fajta madár ösztönszerű munkájából sok mindent levontunk az emberi munka számára. A hódnak nem volt „munkaeszköze” — annál több nekünk, lápra „bevonuló" fiataloknak. Említettem az elébb a fiúk készítette gereblyét. De hamarosan megtanultuk a ficfa- vesszőkből élelmes okból-cél- ból a kosárfonást. — Vadász-halász szerszámok nálunk lettek-é nagyobb számmal, vagy az ecsediek- nél, — akikkel világéletünkben versenyeztünk még a lélegzetvételben is — azt már nem tudnám megmondani, kit hajtott jobban az életösztön vagy az ügyesség vagy a nagyobbra törés?! — Az a biztos csak, hogy a láp menti falukban lassanként az élet valami kényelmet is nyert olyan pontokon, ahol képességeinket hasznosabbá tudtuk tenni, mint annak előtte kitelt e világtól félre eső falukban az emberektől ... Könnyű nem volt semmiben! Szemünk mégis hamar kinyílt arra, miből hasznot láttunk. A szegénység nagyon nagy buzdító tud lenni, ha az utolsó fűszál, gyékényes vagy nádközi fészekalja is gazdagít! Már a kisfiúk fölé akartak emelkedni a természetnek. Sokszor egy ,,fészekalja” vadliba- tojást kiszedtek, haza juttatták. A szelíd tyúkoknak olyan nagy tojató fészket raktak az anyák, hogy abba az a hat darab vadlibatojás is helyet kapott. Kikeltek. De ez sem a fő meglepetés volt akkoriban. Hanem, hogy a lápi fészekaljából elemeit vadlibák a szelíd kotló kosarából kilépve sokkal jobban megszelídültek, mint társaik. Csak éppen nagy szárnytollaikat kellett egy kicsit megnyesegetni. Isten tudja — így még rosszkedvűkben sem tudhattak elrepülni vissza a vadludak társaságába. Jó hasznunk nőtt ebből is. Amikorra a kis vadlibák szelíden gágogtak a paraszti udvarokban, akkorára éppen vedlettek a kinnmaradt vadlúdanyák. Ekkor rej- tekezgettek a lápban, bujkáltak. Bűntudat hasogatta tán szívüket — hová lettek kicsinyeik? Ilyenkor rajtuk kettősen kifogott a lápjáró társaság: — kutyákat küldtek utánuk. Azok földerítették a megvediett lúdanyákat. A bennük dolgozó lázas nyugtalanság elvette figyelmüket — meg is fogták őket az éles szemű, korcs lápi kutyák. * * * Látja Sanyi bácsi, hogy csüggünk szaván nagy szóta- lanságunkban. Szívesen hallgatjuk kalandjait — hát valami újabbra törekszik: — ősi világ óta vett a kezébe ősünk kőkapákat, kőbaltákat, őrlőköveket. Nem kell azért most ősembert játszani, de a porcsalmai kézi daráló végtelenül régótátul segíti az embert. Amikor a régi századokban Porcsalma világtól elzárt volt, elmaradt, elviselhetetlenül nehéz volt a megélhetés, a mindennapi élet könnyítése: — elődeink igen szépen összeillesztettek két széles, nagy követ. A felsőbe erős fakart illesztettek, az alsó lapos kő és a felső forgatókő közé igen ügyesen odaszórták a darálni valót — búzát, kukoricát, miegyebet — s ahogy erős karokkal forgatni kezdték a felsőt, szép lassanként összemorzsolódott a két kő között az éppen beleszórt termés, apróra tört, magyarul „dara” lett belőle —: oldalt egy kis lyukon az odakötött zsákba folyt. Láttam sokszor a darás lisztet. A belőle sütött ízes darás kenyeret mennyiszer megfalatoztam, a szemem is csillogott bele. Ez a mi „lángoló mara- diságunk” nem aludt ki sokáig. Már régen járt a falunkban a Lőwy-gőzmalom, de még akkor is akadt, aki régi módon darált és régi módon sütötte mindennapi kenyerét. Még az idegszála is a régihez rezzent. A túláradó újdonság, az állandó feszültséggel járó változás sokakat megzavart. Sokakat meg éppen a sok kíváncsiság, a sokarcúbbá váló munka érdekelt. — Mit szeretett, mit ízlelt Sanyi bácsi már kezdettől fogva? — Én már suttyó legény koromban tudtam is, szerettem is szántani. Egyszer is a Guszti-réten nagy nyugodtan szántottam. Már nem voltak akkor zsombékok se ezen a réten. Mégis, egy helyen az eke nagyot csikorog, döccen, koccan, megáll. Nézem közelről, hát egy széles, lapos darálókőben akadt meg. Kiemeltem; szekér derekába emeltem. Szántok tovább, néhány méterre újra döccen. Nézem közelről, hát megint a második darálókőbe akadt meg. Mit mondjak, nem találtam olyan szörnyű dolognak: mind a kettőt a szekér derekába toltam-nyomtam és este hazavittem. Bállá Están és más öreg emlékezete nem volt olyan illékony, mint az ifjabbaké: a két darálóköyet az apák juttatták ki a lápba régenében. A sorolás elől, a Habsburgok pandúrjai és sorolótisztjei elől a falu minden számba vett, sorolásra köteles legényének a láp kitűnő bujtatóhely volt. Aki oda „bevonult”, azt onnan kikotorni a császár se tudta volna. A láp a nem közönséges bátorságú helybelieknek volt otthonos, megközelíthető! A láp mélyébe a pandúrok hajóval se juthattak be. Ennek a falunak a „második, lápi” változata mindenki idegennek megközelíthetetlen volt. De azért a helyben megszerezhető madártojáson és vadak mellé kenyér is kellett. Nohát, darálókövet és darálni való búzát és máiét az öregek juttattak ki a.bujdokló „kis- kurucoknak”. Nem kellett képzett molnármesterséget sem tudniok — teljes tehetséggel álltak helyt ebben a hirtelen szerzett „második otthonukban”. — Még azok is, akiknek bent a faluban egy telekre sűrjített, felszaporodott család tagjaként még akkor se jutott külön otthon, ha a telekre hat-hét ház is ráépült már a szapora famíliáknál. Sanyi bácsi emlékezete nem áll meg, ragyog tovább! — Ha az őseink a nagy ingovány táján el akartak igazodni, mindig a tizenhét falu tizenhét tornya volt az eliga- zítójuk. A tornyok nem voltak nagyon díszesek, puritán nép lakta e tájat. De azért egy díszhez — igaz nagyon régi-régi időkben — nagyon ragaszkodtak mind a tizenhét településen. A legényeknek nagy „darutoll-szükséglete” volt, mert anélkül se bálba, se vásárra, se udvarolni nem mentek, ha nem díszítette da- rutoll a kalapjukat. Ebből volt nagy hasznuk a lápi lesipus- kásoknak. Le is lőtték a díszes madarat, s kaptak egyetlen darutollat. De volt nagy haszonra menő is — az olyan hazavitte udvarába a darut. S a büszke léptű madár büszkén járt-kelt a paraszti udvarvégekben. Egy évre egy dísztoll jutott, de utána nőtt a másik: annak is szép ára volt. Természetben: egy toll egy véka búza. Hogy valóban ilyen nagy értékű anyag rejtezett benne, azt már a rég elporladt porcsalmai legények nem tudhatják elárulni. De hát a leányoknak nagy vonzerő volt a toll, a szerelem felkelte láttán — utána már hitvány semmiség lett — a bálok, az eljegyzés, az esküvő után... ♦ * * — Vajon, kedves olvasó, il- lene-é megkérdezni, viselt-e kalapja mellett darutollat Sanyi bácsi a régi porcsalmai bálokon, a csengeri vásárokon és esti fonókon egykoron? Felejthetetlenül baráti az arca, hogy most épp azt kéri, menjünk át hozzá másnap is. Majd holnap újra ösz- szenyaláboljuk a lápi történetek szálait. A kérdést — ha ebben egyetértünk — holnapra halászijuk. Ez meghitt cimboraságnak számít olvasóink és magunk között... Erdős Jenő Áz „elhagyott" falu Marasztalni a tűnő pillanatot... Á beregi kézimunka Virágot álmodott egy asz- szony. Rózsát, szekfűt, tulipánt, rezedát. Másnap meg szárnyas csillagot, piros madarat, szőlőlevelet, ágas-bo- gas indával. S hogy a tűnő pillanatot marasztalja, másoknak is megmutassa, befűzte a tűbe a fonalat és a hőfehér vászonba elkezdte belevarrni az álmait. Meg akarta ragadni az illanó szépséget... Ilyen idilli volt-e vajon az első, a legelső beregi keresztszemes születése? Vagy sokkal egyszerűbb, prózaibb? Hány éves lehetett, aki az el-* ső megálmodott mintát vászonba varrta? Kisgyermeke bölcsőjét díszítette a mező virágaival? Vagy kedvesének mondott vallomást a piros szekfűs szerelmi üzenet? Melyik az első? Teljes bizonyossággal talán senki sem merné ezt megmondani. Az első már rég elkorhadt a földben. S az első talán ott van még valamelyik házban, most is használják. Ezzel díszítik horgolás, csipke és aranyhímzés helyett a beregi falvak templomait. ezt varrják délutánonként végig az útszéli kispadokon. A vásárosnaményi Beregi Múzeumban több mint háromezer féle minta és variáció található, s kívánságra megtekinthető. Feltárul a szemünk előtt a kincsesbánya, a kendők, futók, térítők pompája. Többnyire piros-kékkel, esetleg piroszölddel, leginkább háznál szőtt kelmébe varrva. A gyűjtemény létrehozásában, bővítésében és rendszerezésében Csiszár Árpád, a múzeum korábbi vezetője végzett felbecsülhetetlen értékű munkát. Ezt teljesítette ki leánya, Felhősné Csiszár SaA könyv szerzője a kézimunkákkal. rolta. a múzeum igazgatója, aki rendszerbe foglalt eredményeiket az elmúlt napokban megjelent könyben adta közre. Régi hiányt pótló összeállításról van szó, melynek több erénye, s megítélésem szerint mindössze egy hibája van. Kezdjük ez utóbbival. Bőségesebb magyarázó szöveg lenne szükséges az ábrák mellé, akár kiegészítőként, akár bevezetőként, vagy jegyzetként. Csiszár Sarolta ugyanis olyasmire vállalkozott, ami bár terjengős magyarázat nélkül is jól érthető, de szívesen vennénk, ha témájáról a gyűjtő, tudós muzeológus rendszerező és felvilágosító érveit is felsorakoztatná. A Beregi keresztszemes minták című album ugyanis nem csupán az unatkozó és minták között lapozgató, varrnivalót kereső lányok-asszonyok szórakoztatására szánt mintakönyv, hanem sokkal több annál. Olyan motívumgyűjtemény, mely népművészetünk legbecsesebb alkotásait kínálja fel. A beregi keresztszemes ugyanis az utóbbi évtizedekben, főleg a háziipari szövetkezet kézimunkarészlegeiben kialakított elképzelések, tervek. zömmel a külföldnek szóló kollekciók, és a népi iparművészeti jellegű tár- evak tömegtermelése miatt a köztudatban azonosult a piros-fekete színnel varrott keresztszemes technikával. Ezzel szemben a valóság az, hogy az eredeti népművészeti alkotásokon, melyekből több ezret gyűjtöttek egybe és tanulmányoztak a muzeológusok, a feketét egyáltalán nem használják, kivéve a gyász alkalmi mintáit. Piros-kék a beregi eredeti színe, gyakran előfordul piroszölddel, esetleg világosabb piros, vagy időnként árnyalás is. Hogy mennyire hamis kép alakult ki a beregi ke- Tesztszemesről, azt egy példa jól illusztrálja. Csiszár Árpád mesélte, hogy a „Rá- kóczi”-nak mondott minta megfigyelései szerint ma már úgy él a köztudatban, mintha a vezérlő fejedelem ruhatárának díszítőeleme lett volna, holott egyszerűen csak arról van szó, hogy Nagyrá- kócról való. „A beregi mintakincs igen gazdag, a köztudatban viszont alig néhány változata él... — közli a magyarázat. — A beregi hímzőmunka legnagyobb erénye — a nép- művészeti értékek megőrzése mellett, — hogy kerüli a túlzott cicomát, nincs benne túlburjánzás, egy-egy mintasora tetszés és ízlés szerint egyszerűsíthető, sokszorosítható.” Huszonnyolc nagyméretű lap alkotja az albumot, szabványkockás mintarajzokkal. A virágos minták közül a leggyakrabban előfordulókat választották bemutatásra, így a rózsás, a szekfűs, a gránátalmás. tulipános, szőlős, ver- bénás és liliomos mintákat, azok sormintáit aztán sarok- és önálló mintákat. Amire más tájegység varrástechnikái többnyire képtelenek, azt a beregi megoldja a témaválasztással is, ezt példázza, hogy még a sárkányt, sőt a hernyót is megörökítették a kendőkön. Néhány lapon a kedvelt madaras mintákból találunk válogatást: a rigó. a páva, a kakas. Egy lapot a gyász művészetének szenteltek — minthogy a lányok kelengyéjéhez a gyászkendők is hozzátartoztak. Bemutatnak néhányat a gyászabroszra, tükörtakaróra, szemfedőre való mintákból. „A beregi minták egyszerű keresztszemes hímzéssel készülnek. Először azt kell megállapítani, hogy az alapanyag hány szálán varrott kereszttel készítjük a munkát. Ezt nevezzük egységnek ..így kezdi a szerző az albumot. S folytatja azzal, hogy a gazdag motívumkincsből válogatva tanácsokat ad napjaink viszonyaihoz alkalmazkodó felhasználásukra. Bemutatja, hogyan lehet ma olyan, jó ízléssel varrott kézimunkát készíteni, mely nem álnépi, nem műmagyar, s mégis divatos az öltözködésben. harmonizál a körülöttünk lévő tárgyakkal, része modern lakáskultúránknak. A könvv a Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó gondozásában jelent meg Soltész Nagy Anna szerkesztésében. Gyulai Irén rajzaival, a Minerva kézimunkaalbumok sorozatban. Baraksó Erzsébet Részlet a múzeum gyűjteményéből. (Elek Emil felvételei)
