Kelet-Magyarország, 1980. május (40. évfolyam, 101-126. szám)
1980-05-17 / 114. szám
1980. május 17. KELET-MAGYARORSZÄG 3 Szezon H ajdanvolt kávéházat idéző ötlet, hogy Nyírbátorban a „Báthori” étteremben dolgozó szocialista brigád naponta megvesz néhány napilapot és kikészíti azokat a vendégek asztalára. Amióta tudok erről, mesélem mindenütt, ahol járok, elmondtam felszolgálóknak, presszó- és étteremvezetőknek, a vendéglátás több irányító szakemberének. Az ötlet mindenkinek tetszik, valójában mindenki jónak tartja, elismerik, hogy a felszolgáló zsebpénze nem sínyli meg azt a napi egy forint húsz fillért, ami rá jut, de véletlen se mondják azt az emberek, hogy ezt ők is megcsinálják, hogy netán ezt akár intézményesíteni is lehetne. Nem mondják, mert akkor oda kellene figyelni, el kellene menni az újságért, nem is beszélve arról, hogy lévén a vendégeknek is tetézik ez, még akadhat olyan vendég, aki ragaszkodik reggeli kávéjához a megszokott újsághoz is, vagyis követelni kezd egy megszokott szolgáltatást. Hajdanvolt kávéházakba, ha betért az idegen, nyugodt lélekkel megkérdezhette a pincért, hogy mit adnak a városka színházában, mozijában, megkérdezhette, hogy hol mit érdemes megnéznie, de ha nem kérdezett semmit, akkor is felhívták a figyelmét arra, amire a város-városka büszke volt. Magyarán: egy-egy pincér — ha puszta udvariasságból is — de valamiképpen népművelő is volt. Nyírbátorban elmondta volna a múzeum kiállítását (igaz, hogy múzeum akkor még nem volt) Vásárosna- ményban felsorolta volna a közeli faluk látnivalóit, vagy eldicsekedett volna a múzeum szőtteseivel, Mátészalkán dicsérte volna a meleg vizű strandot, és sorolhatnám ezt végtelen sokáig, hiszen látnivaló mindenütt van. Mi hiányzik ehhez? Az idő? Valójában az is néha, de — kipróbáltam — nemcsak a pincér nem kezd beszélgetést, hanem a vendég is hiába kérdezné a legtöbb helyen, hogy mit érdemes megnéznie, hiába kérne tanácsot a programja alakításához. A legtöbb helyen azt kapná válaszul, hogy bejáró vagyok Uram, nem tudom. Jószerével azt is gyakran hiába kérdezi meg az ember, hogy egy keresett utca merre van, gyakran azt is, hogy mikor indul busz valamerre. Kis dolgok, parányi rosszkedvek ezek, jó ízekkel és figyelmes kiszolgálással elfelejthetők, de ha nem lennének, akkor jobbnak tűnnének az ízek is talán. Nem mondom, hogy minden pincérünk legyen képzett idegenvezető, de ahogyan Nyírbátorban kitalálták az újságot, mindenütt kitalálhatnánk valami hasonlót. Mindenütt tarthatnánk egy térképet, az asztalra esetleg letehetnénk a művelődési házak programfüzeteit, nem lokálpatriotizmusból, de a kényért adó város iránti tiszteletből többet segíthetnének az idegennek, hogy az otthon érezze magát. Az idegen, a minket felfedezni érkező egyre gyakoribb vendég. Nekünk se lenne mindegy, ha néhány ilyen apróság miatt, a vendégvárásunk jó emlékét vinné magával. (bartha) FÉLRE VERT HARANGOK: 1970. „Aki iparkodott, annak jóra jött az élet!” Nábrádot a győriek építették újjá, de az árvíz okozta sebek gyógyításához egy ország iparkodása kellett. A legnagyobb terhet — és ez természetes is volt —, a megyei építő vállalatok viselték, de voltak itt akkor építők az ország minden tájáról. Irtunk korábban az árvíz hőseiről, illő leírni: az árvíz utáni hétköznapoknak is voltak hősei. Gazdag István, tanár. Egyetemistaként járt először ezen a tájon: — Tivadarban volt egy nagy építőtábor. Annyiban volt más, mint a többi, hogy nem hat órát dolgoztunk, hanem ha úgy jött ki, akkor tízet, tizenkettőt is. Vagont raktunk Fehérgyarmaton, építőanyagot fuvaroztunk. Életre szóló emlékem, hogy amikor jöttünk még csupa rom volt minden. Itt Tivadar alatt volt egy erdő. A fákon, két-három méter magasan lógtak az odasodródott állattetemek. Az ember azt gondolta volna, hogy sohasem lesz itt élet. És amikor eljöttünk, már kirajzolódtak az új utcasorok ... „Különös dolog volt...11 Kőszeghy György: — Én Debrecenből mentem oda, az ÁÉV-től. Csengerben kaptunk egy területet. Felhúztunk egy fabarakkot, az volt a munkásszállás. Tizen- négy-tizenhat órát dolgoztak az emberek. Különös dolog volt. Ismertük a házak gazdáit is. Volt egy néni, talán Fazekas néninek hívták, az mindennap eljött. Előbb csak állt és nézett. Törékeny kis fekete ruhás öregasszony volt. Később odabátorkodott hozzánk, hozott egy kosár gyümölcsöt. Egy facsemete volt a ház sarkánál, azt féltette. Másnapra az emberek körülkerítették léccel, hogy véletlen se essék baja. Az a fa is rég terem azóta... Kiss János: — Hogy mi volt a legnehezebb? Azt hiszem, az embereket látni. Nagy építkezésekről jöttünk Miskolcról. Aki ács volt az zsaluzáshoz szokott, aki kőműves, az házgyári elemekhez. Itt falazni kellett és tetőt ácsolni, mégsem zúgolódott senki. Mi a barakkban laktunk, akik a házra vártak sátorokban, romos tetők alatt. És amit sokszor gondoltam azóta: a bajban jobb lett az ember. Száz vagon naponta Az árvízkárosultak segítésére országos gyűjtés indult. Gyerekek ajánlották fel a nyaralásra gyűjtött pénzüket, csomagok ezrei érkeztek a legszükségesebbekkel. Hogy ez mind nem volt elég? Igaz, de a gyors segítség segített újrakezdeni az életet. Az országban építkezések álltak le, de Szabolcs-Szatmár felé megindult az építőanyagok áradata. A fehérgyarmati vasutasok máig is mesélik, hogy száz vagon anyagot raktak ki naponta. Állunk Fehérgyarmat közepén. Valaki azt mondja: — Tíz éve itt a templom kerítéséhez volt kikötve a csónak. Menekített embereknek volt ez a rév, a part. Körülöttünk nyüzsög a fiaJórajött az élet tál, arcát kereső város. Hogyan is mondták? A felépült házak után jött az ipar; a városból csak 117-en járnak el máshová dolgozni, két év alatt Gyarmaton 6 százalékkal nőtt a foglalkoztatottak aránya. A Volán a környékről naponta tízezer utast szállít, az üzemek büféiben egy év alatt 4 millió forintot is meghaladja a forgalom. Igaz, a víz előtt letérdeplő házakban pusztult érték, de az árvizes falvakban ma kivételes az a család, amelyiknek nincs televíziója, mosógépje, centrifugája. Kevés az a család, akinek életformája elmaradna a mai magyar valóságtól. Itt van a rév ma is A templomkerítésnél volt a kikötő. Tíz év után jóleső érzés leírni, valamiképpen itt van a rév ma is. Valahonnan, valahová megérkeztünk. S ha az árvíz valóban csak emlék, akkor ez a tíz év több évtizedhez elegendő történelem. Két teherautó dübörög el mellettünk. Az épülő tunyog- matolcsi hídhoz mennek. A régi hídról, ahol tíz éve áthajtották a marhacsordát, de nem mentek át a lovak, vak riadságukban elpusztultak inkább, ide látszik az új híd. Alattunk csendes, békés a Szamos. Beletörődött volna, hogy az ember az úr? Falvak szűntek meg, emberek leltek új fészket. S az árvizes falvak nyílegyenes utcasorai biztos otthont ígérnek. Tudjuk, nagyon sokkal vagyunk adósak e riportban. Adalék lett volna, hány ezer tonna építőanyagot, hány életből, mennyi nagyszerű percet adott az ország az itteni építéshez. Az ország e tájnak, s az e tájon’ élők önmaguknak. Mindent leírni lehetetlenség lett volna, de erről a lehetetlenről elmond valami nagyon szépet az, hogy jártunk Jánkmajtison Tarr Bélánál, akinek eszébe sem jutott elhagyni romba dőlt faluját. Megérte az újjáépítés örömét, házához ragasztott műhelyében juhász ősöktől örökölt tehetséggel farag. Fába vési, amit a mai világról érez, gondol. Most árvízi emlékművet készít, amit ajándékként a falujának szán. Tölgybe faragott életfa kígyózik az oszlopon, tetején kinyílt tulipán virul. Szimbolikus falusors, kijelentő mondat az életünkről. Balogh Géza—Bartha Gábor (Vége) Választás az építőknél A Szabolcs megyei Állami Építőipari Vállalat szakszervezeti tagsága május 16-án tartotta választási küldöttértekezletét. Az eseményen részt vett Gyöngyösi István, az MSZMP KB tagja, az Építő- Fa és Építőanyag-ipari Dolgozók Szakszervezetének főtitkára. A vszt beszámolója után hozzászólásokra került sor, majd megválasztották a szakszervezeti bizottságot és a munkabizottságokat. A vállalati szakszervezeti bizottság titkára ismét Kocsis József lett. Munkások az iskolapadban Megjelent az Újpesti Gyap- júszövőgyár ófehértói gyáregysége Üzemi Híradójának legújabb száma, amely egyebek között a dolgozók tanulásával és továbbtanulásával foglalkozik. A gyáregységben jelentős azoknak a száma, akik nem végezték el a nyolc általánost. Ezért tavaly va- lemennyiükkel elbeszélgettek és tanulásra bíztatták őket. Az eredmény: jelenleg tizenegyen járnak a dolgozók esti iskolájába. Különböző középiskolában a gyáregység 19 dolgozója tanul. Asszony — vasakarattal A romantikus kisvasút, a nyitott villamoskocsi még bizonyára sok nyíregyházi emlékezetében él. S örökre emlékezteti Bán Ferencnét is egy tragédia: a Kossuth utcáról kanyarodott a nyitott villamoskocsival az akkori Beloiannisz térre, amikor egy hatalmas csattanás figyelmeztette, hogy a pótkocsis vontató vezetője már nem tudott időben fékezni ... Ha valaki akkor azt mondja a mindössze 19 esztendős villamosvezetőnek, hogy ő egy rendkívül bátor, szilárd akaraterejű asszony, talán el sem hiszi. Az események gyorsan peregtek, mégis, lezárult egy szakasz a fiatal- asszony életében. Egyik műtét a másikat követte a híres fővárosi klinikákon. Szervezete legyőzte a vérmérgezést, a súlyos operációk már any- nyi reménnyel kecsegtették, hogy az orvosok nem hiába küzdenek az életéért. Az 1966. október 22-én történt balesetet követően másfél év alatt annyit értek el a neves professzorok, hogy az asszony szervezete legyőzte a tragédiát, de az összeroncsolódott két lába nem akart engedelmeskedni az ész akaratának. Az orvosok lassan kezdték megmagyarázni a megváltoz- tathatatlant a betegnek. Meggyógyul, de a tolókocsi helyettesíti a lábát. Dr. Kelemen Pálné gyógytornászra bízták a sorsát. — Hasonló korúak voltunk, s ritkán tapasztaltam ilyen lelkiismeretes gondozást — vallja Bán Ferencné. — Úgy éreztem, hogy a hónapokig tartó fáradságos munkája nem veszhet kárba. Mindenképpen lábra akartam állni. Másfél évig soha egyetlen pillanatra sem sikerült. Én addig soha nem hittem az álomnak, de rá két évre egy éjszaka azt álmodtarrí, hogy két mankóval elindultam. Fölébredés után a szobatársaim elszörnyedtek, hogy egyedül megpróbálom. A szomszédos ablakokból — utólag vettem észre — nagyon sokan szorítottak nekem. Mintha újból járni taMi a véleménye? A szolgáltatásról Kormos Sándor Petruska Emilné Kicska György „Az életkörülmények javítása megköveteli a szolgáltatások iránti igények jobb kielégítését.” (Az MSZMP KB XII. kongresz- szusának határozatából.) KICSKA GYÖRGY, a ro- zsályi Rákóczi Termelőszövetkezet elnöke: — A városi embereik nem érzik úgy a különböző szolgáltatások szükségességét, mint a falun élők. Hozzánk a legközelebbi város Fehérgyarmat, ami 27 kilométerre van. Egy pár forintos cipőjavítást például meg kellene toldani egy pár tíz forintos autóbuszköltséggel, ha csak ott lehetne javíttatni. Ugyanakkor egy napot még rákéne szánni. Ez csak a legkisebb dolog, s még nem is beszéltünk a nagyobb terjedelmű tartós fogyasztási cikkek javításáról. Azokat be is kell szállítani. így mindenképpen létjogosultsága van a szolgáltatásnak, sőt a már meglévők mellett a szolgáltatások fejlesztésének. — A termelőszövetkezetünk saját kezelésében üzemeltet férfi- és női fodrászatot, rádió- és televízió-, valamint cipőjavító műhelyt. Emellett építőipari brigádunk is van. így lakásokat, melléképületeket építünk és karbantartunk. Terveinkben szerepel a már működött autószerviz újbóli beüzemelése. Egyelőre szervizelést és alvázkezelést fognak végezni a szerelők, később javításokat is vállalnak. Mi pedig akkor is kielégítjük a lakossági igényeket, ha történetesen ráfizetéses is az a szolgáltatás. KORMOS SÁNDOR, a rozsályi Rákóczi Termelő- szövetkezet szolgáltatóházának cipésze: — Negyvennégy éve dolgozom már a szakmában és harminc éve a községben. Talán nem is él a faluban olyan ember, akinek ne javítottam volna a lábbelijét. De nemcsak a faluban, hanem a környező községekben is jól ismernek, tudniillik Rozsályon kívül idejárnak Gacsályból, Méhtelekről, Tisztaberekről, a Hódosokról, s ki tudja még honnan. Sőt csináltam már cipőt Pestre is. — Az első időben még gyakran csináltattak cipőt, csizmát, papucsot. Ma nagyon kevesen járnak kisipari munkával készült cipőben. Leggyakrabban ragasztanom kell a levált talpakat, néha még előfordul egy-egy talpalás, vagy foltozás. A cipők mellett elvállalom a lószerszámok javítását is, de már újat is készítettem. PETRUSKA EMILNÉ, rozsályi lakos: — Egy áldás a faluban ez a szolgáltatóház. Hacsak azt veszem, hogy az öreg televíziónk már nemegyszer romlott el, s nem kellett napokig, hetekig várni arra, hogy kijöjjenek, megjavítsák. Á'tszóltam a szervizbe, házhoz jött a szerelő és azon nyomban megjavította. — Aki itt él, távol a várostól, csak az tudhatja milyen nagy szükség van ezekre a szolgáltatásokra. A fodrász helyben van, a cipőt sem kell elvinni máshová. Még bővíteni is lehetne a szolgáltatások körét. Jó lenne, ha javítanának háztartási gépeket, vagy hozzánk is eljárna a patyolatos gépkocsi, a faluban nagyon sok embernek van kerékpárja. Sipos Béla nultam volna. Sikerült. Nyolc lépést tettem, de ez a gyógyulás szempontjából sokkal döntőbbnek bizonyult. Most már elhittem, bíztam benne, hogy ismét visszatérhetek a családomhoz, újra élni fogok. A kórházi ápolást bírósági tárgyalás szakította meg. A vétkes gépkocsivezetőt egyévi szabadságvesztésre ítélték. Bánné nem kérte a bíróságtól a megbüntetését... A húszegynéhány éves fiatalasszony újból berendezte az életét. A fizikai jólét álla>- pota helyett megbarátkozott a bottal. A férje olyan munkát vállalt, hogy napközben segíteni tudjon a feleségének. Az asszonyban felébredt a vágy a gyerek után ... Az orvosok több mint kockázatosnak ítélték ezt a vállalkozást. Határozottan ellenezte mindenki. Egy nőgyógyász bátorította, amikor már útban volt a kisbaba. A terhességet sokkal könnyebben viselte, mint gondolta. Szülés előtt nem sokkal ment be a kórházba. Ismét álmot látott : aznap szülni fog. Egy ismerőse berakta a haját, s ő várta a nagy eseményt. A magzati szívhangokból az orvosok azonnali műtét mellett döntöttek: s délelőtt már egészséges kisfiúnak adott életet Bán Ferencné ... A védőnőktől kezdve a szomszédokig mindenki segített. A védőnő beszerezte a csecsemőruhákat, a szomszéd néni friss ételt hozott. A mellettük lévő zöldségesben félretették a primőr árut. A súlyos beteg asszony egészségesnek érezte magát: gyereket szült, igazi család lett a házaspárból. A kisbaba kárpótolta mindenért. Amikor egy ilyen szerencsétlenség történik, a munkatársak, az ismerősök döbbenten állnak, mit lehet tenni. Bán Ferencnét rokkant nyugdíjasnak nyilvánították. Gondolta, azért nem szakad meg a kapcsolata a vasúttal. De az eltelt 14 év alatt a személypénztár dolgozóin kívül nem keresték meg. Pedig még most is várta, hogy nőnapon bekopog valaki a munkahelyétől ... Ennyi nehézség átélése után sem keseredett el Bánné. Ragyogó tiszta lakásban a jól ápolt fiatalasszony hiányérzetről vall. A munkahely, a lakóközösség nyújthatnának segítő kezet. A sokat próbált asszony visszatérése a társadalomba így válna teljessé. Tóth Kornélia
