Kelet-Magyarország, 1980. május (40. évfolyam, 101-126. szám)

1980-05-01 / 101. szám

A MUNKA VILÁGA M ájus elseje tele a munka dicsé­retével, költői szimbólumai­val. Alanya, a dolgozó ember maga is jelképpé magaszto­sul. A munka verejtéke csillogó gyön­gyökké nemesedik, az izmok kisimul­nak, a tekintet öntudatot sugározva für­készi a távolságot, és már-már találni kell egy rendetlen vonást, egy makacs- kodó asszimmetriát, hogy összetartsa a valóságot a megálmodott ideállal. Ma- kacskodhat bennünk is a gondolat, az el­lenvetés: majd holnap — az ünnep után — újra megindul a hajnali-reggeli ára­dat, hogy a „névtelenek” álmos és fá­radt tömegként elözönlik a nagy mun­kahely, a társadalom számukra kijelölt terepét, hogy tegyék azt, ami nélkül nincs hatalom, élet és nincs kultúra sem. Ám mégis: nincs az a kajánkodás, amely tagadhatná az ünnep jogosságát. Az alkotás öröme, a dolgok feletti ura­lom szabadságérzete, s a nyomába sze­gődő tágabb öntudat, amely alapján majd évszázada éppen a maga számára vívta ki a munkás a munka ünneplesé­nek jogát, az ünneplés önkéntessége — megannyi érv, hogy belássuk: a munká­val a munka világa ünnepli, becsüli és emeli társadalmi érvényűvé önmagát. Ezt a tartalmat pedig nem lehet sem kí­vülről ráerőszakolni, sem megtagadni tőle. Belülről nőtt ki, a munka elidege­nedett társadalmi világából történelmi­leg is. „Alulról”, hogy a társadalom úri és hatalmi világára rákényszerítse saját hatalmát és értékrendszerét. Ezért nem tűri meg ma sem az ájtatoskodó, sem­legesített, állapotokat konzerváló me­chanikus vissza-visszatérés léleknélküli- ségét és külsődlegességeit. Ünnepelni csak létező, valóságos eszmei és etikai tartalommal lehet, s ez alól a munka ünnepe sem kivétel. De ugyanez az értékrendszer dacol azokkal az ellentmondásokkal is, ame­lyek mindmáig kísérik a munka társa­dalmi világát, és éles kontrasztokat ké­peznek a munka általános társadalmi és etikai tartalma, valamint konkrét formái között. Hiszen nem felesel-e mindmáig egymással a „munka tette az embert emberré” elv a munkában meg­rokkantak szomorú látványával, egyes munkafajták butító monotóniájával? A megkövetelt intenzitás az emberformá­lás mértéket parancsoló visszafogottsá­gával? A specializáltság a sokoldalúság és teljesség eszményével? A „pénzből élünk”-elv nemcsak cinikus, de piacot, üzleteket járó, vagy éppen családi ház­ra várók hétköznapi igazságaként a „munkából élünk” egyenlőtlenségeivel? Vagy éppen a kisebb-nagyobb ügyes­kedők kérkedő tehetőssége és kivétele- zettsége, kihívó pökhendisége a munká­ból élők lehetőségének behatároltságá- val? Egyéni fegyelmezetlenségek, abnor­mális, „szabályt erősítő” elhajlások fel­nagyított, rossz hangulatot keltő vagy szándékoló kisiklásairól lenne csupán szó? A társadalomtudomány tagadja ezt. Kategóriái, amelyekből levezeti a valóság tarka jelenségvilágának e ne­gatív oldalát, túl általánosak ahhoz, hogy az egészet a véletlenszerűségek, vagy éppen a szubjektív rosszakarat számlá­jára írhatnánk. Munkamegosztás a ma­ga tagoló, hierarchiákat eredményező formáival; árutermelés, a maga külsőd­leges mércét és követelményt támasztó mértéktelenségével, „rossz végtelenjé­vel”, csak egyének és nemzetek vetélke­dőjében győztesek és vesztesek, nyerő­ket és vésztőkét feltételez — ezek azok az alapkategóriák, a munka társadal­milag és történetileg létező objektív meghatározottságai, amelyekből kinő a társadalmi uralom és egyenlőtlenség minden modern disszonanciája. S amely a munka végleges felszabadítását még ott is egy hosszú és tudatosan végig­viendő történelmi folyamattá oldja fel, ahol — mint a szocializmusban — e fel­adat közvetlen társadalmi célkitűzés­ként jelenik meg a politikai-társadalmi akarat szintjén. A munkamegosztást és az árutermelést nem lehet rendelettel eltüntetni, sem puszta lelkesedéssel túl­haladni. Ünnepeljünk hát és adjuk meg ma­gunkat? Szocialista társadalmunknak aligha lehet ez a logikája. Igaz, a szoci­alizmust mint a munka társadalmát ma már nem egyszerűen csak harmonikus és problémamentes valóságként idézzük meg a magunk számára, hanem a „mun­ka társadalma” meghatározásba egyre inkább beleértjük a feladatok és köve­telmények bonyolult és korszakos jelle­gét is. Nem ígérhetjük a magunk szá­mára, hogy feloldjuk a munka egyolda­lú erőfeszítéseket teremtő, „mértéken felüli” jellegét; de azt igen, hogy ez az erőfeszítés és áldozat az élet minden te­rületén megkapja, és egyre inkább meg kell kapnia a maga társadalmi elisme­rését és felértékelődését. És ez koránt­sem kevés. Hiszen ez a munka nem sza­vakat igényel, hanem maradandó, ered­ményes — és sokszor a ma még nye­részkedők és privilegizáltak lenézését, olykor ellenállását kiváltó — tetteket. Bátorságot, demokratikus intézmény- rendszereket, nyilvánosságot és társa­dalmi részvételt. A mindig újraformáló­dó társadalmi és történelmi körülmé­nyekhez mért társadalmi — politikai és közéleti — hozzáállást; közgazdasági számításokat, a munka társadalmi szer­vezetének állandó módosításait és a tel­jesítmény mindenkori, bürokráciamen­tes megbecsülését és a teljesítménynél­küliség egyértelmű elutasítását. F ejlett, társadalmasult világunk bonyolult és szerteágazó rend­szereiben a munka felszaba­dítása csak e bonyolult rend­szerek közvetítőcsatornáin keresztül biz­tosítható. Ezeken keresztül őrizhetjük meg és teremthetjük újjá a munka tár­sadalmilag olyan fontos és nélkülözhe­tetlen etikáját, amely egyre kevésbé le­het ma már a közéletből kiszorult — ki­szorított egyének életelve, mert egyre inkább e társadalmat magáénak valló, közéleti tudattal és öntudattal rendelke­ző egyének kötelességtudataként élhet csak tovább. Ünnepeljük hát a munkát! Megidéz­ve teljesítményeit, s a teljesítményeiben megvalósult alkotó embert. De ünnepel­jük kritikával és önkritikával is. A már teljesített és még teljesítetlen feladata­inkról nem elfeledkezve. ÉLJEN MÁJUS ELSEJE! Magyarország I XXXVII. évfolyam, 101. szám ARA: 1,60 FORINT 1980. május 1., csütörtök®

Next

/
Oldalképek
Tartalom